LII. FEJEZET • A fekete herceg
LII. FEJEZET • A fekete herceg
Mikor már a királyné udvarhölgyei eléggé kilamentálták magukat az új rezidencia nyomorúságos állapota fölött, megérkezék Fráter György, aki a kincses társzekereket kísérve, nem tarthatott lépést a királyék hintóival. Örvendetes vigasztalást hozott a királynénak.
– Nem itt lesz a fölséges asszonyom lakása, ez csak a katonák számára való. Túl a Maroson van Sólymos vára. Abban lakott rendesen boldogult János királyunk, mikor Lippáról intézte a hadjáratát.
S azonnal dereglyékre szállíttatá az egész udvari cókmókot, s felvitte őket a Lippával átellenben fekvő Sólymos várába, mely Zápolya által igazi fejedelmi kényelemmel volt berendezve. A koronát és a kincseket is ide szállították. Sólymos vár erkélyéről aztán egészen szépnek tűnik fel Lippa nagy tornyos templomaival, erős bástyáival s a Boszborda hegytetőn emelkedő hatalmas fellegvárával, mely a török időkben „Koazta Bea „nevet viselt. A piac közepén fakadt fel egy gazdag vizű forrás.
A királynét elhelyezve a sólymosi várkastélyban s ellátva minden élelemmel, maga Fráter György visszasietett Lippára, az ottani várparancsnokkal, Varkócs Tamással tanakodni. Ez volt az első ember, akitől megkérdezhette, hogy mi minden történt egy év alatt széles e hazában, amíg ő Buda várában be volt zárva.
…Tehát ismét Lippán volt! Ahol ezelőtt tizenkét esztendővel. Ismét ott volt, ahol akkor – Magyarország visszafoglalásának a kezdőbetűjénél. Magyarország ismét romba volt dűlve, a nemzet tetszhalálba süllyedve: mindenki kétségbeesett a haza sorsa felett, csak Fráter György nem. Ha tizenkét év előtt volt bátorsága hozzáfogni ahhoz az óriási munkához, ami egy eltemetett nemzetnek a feltámasztása, hogy ne lett volna most?
Akkor ő semmi sem volt, mint „iste monachus Georgius”. Előtte, mellette, körülötte pedig egy sereg önző, saját hasznát vadászó, egymás ellen torzsalkodó, szolgálni rest, parancsolni tudatlan, elhatározásaiban ingadozó, elpártolásra mindig kész főúr, püspök, kapitányok, püspökségre áhítozó főurak, generálisságot követelő püspökök, csatatérkerülő kapitányok: népzsaroló mindegyik. – Most azok már mind elmúltak: ő maga maradt egyedül. Cselekedhetett a saját tanácsa szerint. Török Bálint fogságba vitelével ő maradt a „királyi gyám” címén az ország kormányzója. Itt volt még Petrovich is: de az nem vetett számot. Mint Zápolya természetes testvére, a királyi családhoz tartozott, s dohogott is néha, mikor a rácai között volt, hogy neki kellett volna János után a trónra következni; de azon csak nevettek. A derék temesi gróf ostoba volt, gazdag és fösvény, és mindenekfelett tohonya, rest. Ezzel nem is közölte a dolgát soha Fráter György.
Előtte állt a nagy „semmi”, és abból neki nemzetet, országot kellett teremteni. Egy új ivadékot kellett más erkölcsökben fölnevelni: a régi lejárta magát. Ehhez kellett neki tízesztendei békés munkálkodás. Sem pénz, sem hadsereg, sem rend az országban, és ő tisztán látta maga előtt egy egész évtizednek a munkatervét.
Egy vezéreszméje volt; azt a részét az országnak, mely az ő kormányzatára volt bízva, elvonni a harcokból; folyvást fegyverben gyakorolni, de soha ütközetbe nem vinni; hanem a két hadakozó felet, a németet és a törököt egyre hitegetni a szövetségével, az alatt gyűjteni haderőt és kincseket az ország számára; hogy amikor egyszer a sors kedvező alkalmat ád, az elveszettet önerejével visszafoglalhassa.
Egy nagy veszedelem állt előtte. Az erdélyi rendek nem akarták János Zsigmondot, a gyermeket, királynak elfogadni; ők önálló fejedelemséget akartak alkotni saját vajdájuk alatt. Fráter György legelső dolga volt Kolozsvárra sietni, ahol az egybegyűlt rendek előtt egy hatalmas beszédet tartott, melyben leírta az ország veszedelmét, felmagasztalva az erdélyiek hazafiúságát, lelkükre köté nagy hivatásukat Magyarország újjáalkotásában, beszélt nekik Izabella királyné fejedelmi erényeiről, testi szépségéről, lelkierejéről, a magyarok iránt való igaz hűségéről, s ezzel a beszédével úgy megnyerte az erdélyiek szívét, hogy egy szívvel és lélekkel hűséget esküdtek Izabella királynénak és János Zsigmond királynak; de azzal a kikötéssel, hogy Fráter György legyen a vajdájuk.
Petrovichnak megint volt mind morogni: „Ez a barát már meg az erdélyi vajdaságot is magához kaparintotta”. Fráter György nem nevezte magát vajdának, csak országos bírónak. Azonban az erdélyi aranybányák, sóaknák megnyíltak előtte, éppúgy az iparos szász városok kapui s a székelyek szívei: mind a három kifogyhatlan kincseknek tárháza.
A királynénak is nagy öröme telt, mikor az erdélyi főurak egész hosszú kocsisorral, csengős ötös fogatokon robogtak fel Sólymos várába, hogy őt meginvitálják kincses Kolozsvárra. Nagy készséggel hagyta magát elragadtatni általuk. De még jobban elragadták azok a gyönyörű tájak, melyek a Maros mentén egymást váltogatják: a szép, rendezett városok (miket még a török nem látogatott meg), a derék főúri kastélyok, a pompás népviseletek, a jól mívelt földek, a jámbor, jószívű népek. Mikor pedig Kolozsvárra megérkezett, egészen más világban találta magát, mint az eddigi volt. – Erdélyben volt igazi délceg magyar fiatalság, amit Budán alig látott; itt volt életkedv, vidám mulatság, lovagjátékok; az egy egész külön világrész volt: a magyar földglóbusz; itt voltak művészek, tudósok, énekesek; voltak nyomtatott könyvek és emberek, akik könyvekből beszélnek, itt ismét megtalálta Izabella Boccaccio regéit, amiket anyja, Sforza Bona udvaránál megkedvelt. Ezek az urak táncolni is tudtak. Amellett, hogy verekedni is jól tudtak.
Izabella meg volt elégedve a cserével, és nem panaszkodott. Fráter György pedig dolgozott a tervein. Erdélyből visszahódítani Magyarországot: egy magyar király alatt.
Ez a terve azonban mindjárt az elején nagy megpróbáltatás alá került.
Ferdinánd király a török szultán visszataszító válasza után komolyan hozzáfogott egy újabb hadjárathoz Magyarországnak a török rabiga alól felszabadítására. Összehívta a magyar országgyűlést, s a hű vármegyékkel megszavaztatá a hadiilletéket, amit azok ki is állítottak. Perényi fővezérsége alatt tizenötezer főnyi lovas sereg gyűlt össze. A német fejedelmek is nagy segélysereget küldtek Magyarországra. Károly császár spanyol ezredeket küldött; Medici herceg és Sforza Pallavicini olasz csapatokat hoztak, s a pápa is háromezer olasz muskétással járult e hadviseléshez, akiket a hős Vitelli vezetett. Komáromnál nyolcvanezer főnyi derék sereg állt együtt, ellátva kétszáz ágyúval, s támogatva egy hatalmas hajóhaddal.
Ha ennek a jól rendezett hadseregnek maga Ferdinánd király áll az élére, s határozott haditerv mellett nyomul előre, bizony meg nem állt volna Nándorfehérvárig, s Szolimán szultánnak letörhetett volna a félholdjának a szarva.
Hanem hát Ferdinánd királynak nem voltak hadibabérok utáni vágyai. Ő maga Bécsben maradt.
A győzhetlen armádia vezéreül pedig kinevezte a brandenburgi határgrófot, Joákimot; akit „fekete hercegnek” csúfoltak, azért, hogy egy testőrezredet tartott, melynek fekete páncélja volt, fekete sisakja, fekete tollal, s ő maga is ennek az egyenruháját viselte, mikor az ezredet egzecéroztatta. Olyan mesterségesen szalutálni a dárdával s olyan szép kanyarulatokat tenni dobszóra a világon egy ezred sem tudott, mint a Joákim fekete légiója.
S hogy még tökéletesebb legyen a hadviselés, Joákim őrgróf mellé odarendelt Ferdinánd király egy haditanácsot, mely állt tizenkét német generálisból.
S amikor aztán ez a hatalmas sereg mind együtt volt Komárom körül, akkor a haditanács összeült kicirkalmazni, hogy mitevők legyenek. Efölött eltanakodtak egy álló hónapig.
A jó Perényi és a vitéz olasz Vitelli váltig unszolták a fekete herceget, hogy mozduljon már, vigye őket Buda vára alá: ott most nincs több háromezer töröknél, annak is fele nyavalyás. Maga a vezér, Szolimán basa is meghalt dögben, a bástyák még a tavalyi ostrom óta romokban hevernek, most egy rohammal el lehet foglalni az erősséget; a haditanácsosok nem hallgattak rájuk.
Nagyon furfangos tervet komponáltak a bécsi állambölcsek. Legelébb is Szolimán szultánhoz küldtek követet, akinek az volt a feladata, hogy Szolimánt biztosítsa Ferdinánd jóakaratáról, békés szándékáról, s ajánljon neki most már százezer aranyat évi adó fejében. Mintha egy nyolcvanezer főnyi tábor gyülekezését Komárom körül titokban lehetett volna tartani! Másfelől pedig Izabellához küldtek Erdélybe magyar urakat, akik a királynénak fölajánlják a szepesi hercegséget, fejedelmi jövedelmet Erdély átengedéséért. S a királyné hajlott ez ajánlatra, kész volt fiastul együtt elvezettetni magát Erdélyből. Akkor aztán Erdély hadainak kellett volna megkezdeni a támadást Szolimán ellen, a szultán fő haderejét maga ellen vonva, amikor végtére Joákim őrgrófnak könnyű munkája lett lészen az ármádiájával előrenyomulni.
Csakhogy mind a két helyen gazda nélkül csinálták a számadást. A szultán nem értette a tréfát, hanem nagy sietve küldé Bali bég budai vezér segítségére Ulomán basát, a boszniai helytartót egy dandárral, aki aztán azalatt, amíg Joákim haditanácsa a mappát böködte az ujjával, a rongált várfalakat helyreállíttatá, ágyúkkal megrakta, s készen várta a támadást. Buda és Pest között egy hatalmas vasláncot húzatott keresztül, s ezzel elzárta a német hajóshadnak a város alá vonulását, s a hajóhíd elfoglalását.
A másik oldalon is kárba veszett az igyekezet. Fráter György neszét vette a királynéval folytatott cselszövénynek, s sietett azt széttépni, megtiltva a királynénak mindenféle egyezkedést Ferdinánddal az ő tudta nélkül; Erdélyt nem engedte a készülő háborúba belesodortatni, készületlen hadaival bizonyos áldozatul.
Végre megállapodásra jutottak a haditanácsok. Kisütötték, hogy nem Buda várát kell a hatalmas ármádiának megtámadni; mert az kemény falat, abba még a foga is beletörhet valakinek, mint a szegény Roggendorfnak; hanem Pest városát kell megostromolni. Ha azt elfoglalja a hatalmas hadsereg, a török úgy megijed, hogy esze nélkül szalad haza: a Boszporuszig meg sem áll.
Nagy lassan alászállának a pesti síkságra. A magyarok és olaszok a város falaihoz közel ütöttek tábort a „királyi kert” tájékán, a német birodalmi sereg jó távol az ágyúktól a Rákos mezején.
Hét napot itt is eltarisznyáztak apró csatározásokkal. Egy ízben az olaszok, magyarok és Zrínyi Miklós horvátjai egy kirohanó török csapatot emberül összevágának. Ekkor végre elhatározá magát a fekete herceg, hogy hozzányúl az „ultima ratio regum”-hoz: az ágyúkhoz, s elkezdé hatvan ágyúból lövetni az ócska pesti bástyákat. Azok nagy hamar összeomlottak, s ha akkor rögtön a résre rohannak az ostromlók, egy hajrá alatt beveszik a várost. – De a fekete herceg azt mondá, hogy „elég volt az mára”; elébb a haditanácsot kell összehívni: az határozza meg, minő rendben, milyen echélonban történjék meg a csapatok rohamra vezetése. Ezt is Roggendorftul tanulták! Ez eltartott másnap délig. Ezalatt Juszuf basa, Pest védője, új árkot ásatott a leomlott fal mögött, azt meghordatta rőzsekötegekkel, szurokkal, lőporos zsákokkal, az ágyúit pedig mind a tört réssel szemben egy magas kőrakáson állíttatá fel.
A bölcs haditanács rendelkezése szerint legelső sorban kellett a rohamra indulni a pápai olasz gyalogoknak, azok mögött voltak felállítva a magyar lovasok.
A fekete herceg nem akart kimaradni a nap dicsőségéből. Elővezetteté a fekete páncélos légióját.
– No, ördöngös fickók! Menjetek ti is háborút látni! Meglátom, hány török fejet hoztok haza!
Azok aztán kikerestek egy szép száraz helyet, ahol nem ázik fel a lábuk a tocsogóban. S ott tökéletes sorfalat képezve, felállának. A dárdáik hegye oly egyforma sort képezett, mintha posztónyíró ollóval nyírták volna egyenletesre. Három strucctoll volt a sisakja mellett mindegyiknek. A zászlótartójuk egy óriás volt.
A jeladó ágyúlövésre megkezdték a rohamot a pápai csapatok, akik könnyűszerrel verték el a résről a törököket. Midőn azonban az éjjel ásott árok fölé jutának, akkor Juszuf basa meggyújtatá a lőporos zsákokat, azok felrobbantak, s lángba boríták az egész sáncárkot. Ámde a derék olasz vitézek azért mégis bátran előrenyomultak, s egész a főtorlaszig hatoltak. Itt azután a Juszuf basa ágyúi fogadták őket emberirtó kartácstűzzel.
A magyar lovasság, látva ezt a veszedelmét az olaszoknak, nem nézhette azt tovább tétlenül, leugrált a lovairól, s kivont karddal rohant Vitelli harcosai segélyére. Azonban a törökök is a legjobb csapataikat állíták velük szemközt, s a harc elkeseredetten folyt a városban, eldöntetlenül. Száz somogyi gulyáslegény (bubulci), fokossal a kezében, egész a város piacáig tört előre, legázolva a szemben talált janicsárokat, onnan kiabáltak: „Jertek utánunk! Nyitva a város!” De biz azokat magukra hagyták, s ott levágatának.
A fekete légió mindezt nézte, nagy lelki nyugalommal.
Perényi maga odanyargalt a fekete légió ezredeséhez, hogy trombitáltasson már, rúgassa neki a katonáit az ostromnak, most az ideje közé vágni a töröknek; de a katonai akadémiában nevelkedett főtiszt azt a választ adta, hogy őneki nincs a haditanácstól utasítása adva az ostromban tettleges részt venni.
Perényi vágtatott a fővezérhez, hogy hívja hát össze a haditanácsot, s adja ki a rendeletet a fekete légiónak, hogy siessen a magyaroknak és olaszoknak segítségére az ostromnál.
Ezalatt azonban az emberséges Juszuf basa megszánta a szegény fekete páncélosokat, hogy ott a verőfényen úgy izzadnak hiába, s a hatvani kapu köröndjéről nekik szegeztetett tizenkét szakállast, s azokból egyszerre kilövette rájuk a láncos golyóbisokat, úgyhogy huszonnégy fekete páncélos rögtön túlvilágra szenderült.
No, nem kellett a dicső fekete légiónak utasítás a fő haditanácstól; de úgy eliramodának, hogy Juszuf basa ágyúi többé utol nem érték őket. Elöl szaladt az óriás a nagy standartéval.
Nagy lett az elszörnyedése e rémeset fölött a fekete hercegnek. – Huszonnégy fekete páncélost kilőni a sorból! Akik bele sem ártották magukat az ostromba! – Ártatlan nézők valának! – Még a dobost is agyonlőtték! Aki igazán nem bántott senkit. – És még Kunczot, a fligelmannt, aki fél kézzel megcsinálta mind a hat parádét a dárdával! Ez istentelenség! Ilyen pogány haddal keresztény vitézeknek harcolni nem illik!
A haditanács azonnal összeült, s most már sietve és nem temporizálva, elhatározá, hogy a hadjárat be van fejezve.
Az ostromnál a magyarok és olaszok hétszáz embert vesztve, visszaverettek, s a győzhetetlen ármádia, a nyolcvanezer vitéz ezt nézte, vállra vetett dárdával.
Vissza kell vonulni! Ez volt a haditanács bölcs határozata,
Mégpedig szép rendben. Fődolog az ágyúkat megmenteni!
Éjjel kezdték meg a visszavonulást. Elöl Joákim herceg a fekete légióval (huszonnégy ember hiányzott belőle!), utánuk az ágyúk. Azok után jött a birodalmi lovasság. Hátul hagyták a gyalogságot. (Éppen, mint Roggendorf! Ugyanaz az okos taktika.)
Igaz, hogy leghátul volt hagyva a magyar lovasság Perényi alatt, s a főhaditanácsnál – a papiroson – ez szerepelt fedezetül.
Ámde jól ismerjük a dörgést. Mikor a magyar katonának azt mondják, hogy a hadjárat be van fejezve; az rögtön elpárolog. Amint a bölcs haditanács kiadta a rendeletet, hogy most már fussunk, a magyar lovasság úgy szétiramodott Tolnába, Baranyába, hogy Perényi mellett nem maradt más, mint a zászlótartók, akiknek nem volt sarkanyú a saruján.
Ekkor aztán Juszuf basa kirontott a városból, négyezer lovas szpáhival, s ez a kicsiny dandár olyan dúlást követett el a visszavonuló birodalmi gyalogságban, hogy ha segítségükre nem jön a vitéz olasz Vitelli, aki ezredeit zárt sorokban állítá a törökök elé, az egész hatalmas ármádia nyomorultul szétveretik.
Egy török lovag odakiáltott Vitellinek:
– „Ugyan, te derék olasz, mit ontod az olasz vért? Téged nem bántunk mi! Állj félre előlünk!”
De a pápa vezére és csapatja híven megtartá a kötelességét, s önfeláldozással védte a dicstelenül futó nagy hadsereget.*
Bechet adata.
Maga Ferdinánd azt írta e hadjáratról a bátyjának, Károly császárnak: „A kárról, a veszélyről nem is szólok; a vezérek agyában volt a hiba. Nagyobb gyalázat még sohasem érte a német birodalmat.”
Amilyen sötét folt ez a kudarc a történelemben, olyan fényes igazolása ez Fráter György hazaszerető elméjének. Hogy ő nem vette ki belőle a neki és Erdélynek szánt osztályrészt.
(A jó Szerémi György mind előre megjósolá ezt a veszedelmet, mivelhogy a német birodalmi seregek vezérfejedelmei mind lutheránusok voltak, s azok közül Szász Móric magát Melanchton Fülöpöt is magával hozta, s azzal prédikáltatott a sátorában).*
„Gens contumacia, gens rebella, gens superba, gens absque licentia Christi pastore. Et nil praevalebunt adversus Turcarum. Non observabant sanctorum adiuvamina, sed potius absque ordine comedebant carnes in die jejunii.” Nagyböjt napon húst ettek, az lett a veszedelmük.
J. M.
Valakinek azonban meg kellett lakolni e világraszóló kudarcért. A sok mihaszna fejedelmi vezér, a mamlasz haditanács mind nem akarta azt keresztfiául fogadni: utoljára ráfogták a magyar vezérre, Perényi Péterre, hogy ő árulta el a birodalmi sereget a törököknek.
Mit árult volna el? Azt, hogy nyolcvanezer derék vitéz kész elszaladni négyezer török szpáhi elől?
Ráfogták, hogy éjjel beszökött Memhet béghez a várba, s azzal fújta a követ a németek ellen. Amint Esztergom alá értek, hirtelen megrohanták a sátorában, vasra verték, idegenekből alakított törvényszék elé állították, mesemondásba illő negyven vádat olvastak a fejére, s elítélték életfogytig tartó fogságra.
Azt a Perényit, aki legtöbb sikert vívott ki Ferdinándnak, s legnehezebb csapásokat mért János királyra; aki Izabellát Buda várában ostromolta, aki a Ferdinánd-párti magyar hadsereg bálványa volt!
Az volt a bűne, hogy nagy volt a gazdagsága, s sokan voltak, akik meg akartak rajta osztozni.
Ez a vérlázító erőszak, igaztalanság egészen összedönté Ferdinánd kártyavárát Magyarországon.
A leghívebb főurak otthagyták: maga Thurzó Elek is letette az ország pecsétjét, s haraggal vált meg a bécsi udvartól.
És az egész világ azt beszélte, hogy még itt is Fráter Györgynek a keze dolgozott.
Ismét egy nagy név lett veressel keresztülhúzva azon a hosszú lajstromon, melyre az útját álló híres emberek voltak feljegyezve. Versenytárs, ellenség mind elfogyott már.
Újaknak kellett támadni – a jó barátokból.
