LIII. FEJEZET • Székesfehérvár veszedelme
LIII. FEJEZET • Székesfehérvár veszedelme
A szerencsétlenség nem marad vénleánynak: mindig akad párja. A német ármádia dicstelen elvonulása után következett Szolimán betörése. Most már büntetni jött. A Ferdinánd pártján levő országrészt jött behódítani.
Az erős Siklós vára, melyben Perényi Péter deákja volt a várnagy, egy szóra megnyitá a szultán előtt kapuit. Ez volt a bosszú a fogságra vetett főuráért. – Pécs városa alá érve, az „öt egyház” városának küldöttsége feleúton eléje jött, felajánlva hódolatát, s mikor a szultán azt kérdezte tőlük, hogy kit kívánnak főispánul; azt felelték: „Nem kell nekünk magyar úr főispánnak, hanem Kászon basa!” Ezért az illendőségtudásért marék aranyat adott nekik, s ott hagyta Kászon basát.
Innen tovább haladt a szultán seregével: a hódolni siető jobbágyságtól kalauzolva. A parasztok szája tele volt panasszal a földesuraik ellen. Ugyan örültek rajta, hogy a török elkergette a nemesuraikat. No, csak várjatok, majd tirátok is eljön a hét péntek egy héten! A nemesség otthagyta a hegytetőkön épült várkastélyait, s főispánjainak, Verbőczy Imrének és Kápolnay Ferencnek vezetése alatt, két zászlóaljjal Székesfehérvárba menekült.
Ez a királyi temetkező város akkoriban hatalmas erősség volt: körül átgázolhatatlan ingoványoktól védve, a homlokrészén pedig erős bástyatornyokkal ellátva.
Szolimán elébb Budára vonult be; onnan Esztergom alá szállt, s annak a falait kezdte el töretni háromszázhetvenöt ágyúval. Spanyolok voltak a várnagyok, Lascano és Salamanca: kilencednapra feladták a várat. Tatát első felhívásra átadta Taxis Ferdinánd. Legvitézebbül védte Valpó várát a derék Árkay Mihály, aki hat hétig állt ellent az ostromnak: ami alatt háromezer golyót lőttek a várába.
Ekkor azután egész haderejével Székesfehérvár ellen fordult a szultán. Ő maga személyesen intézte az ostromot, bár az első tekintetre fel tudta becsülni az akadályokat.
„Ha hegytetőn volna ez a vár, majd hamar elfoglalnám; de lapályon épült várat megvívni nagy sor!” Ezt mondá a szultán.
Mégis egy merész próbát tett. Azon az egy úton, mely járható, egy hosszú hadoszlopot tolt előre: rácokbul, bolgárokbul, tatárokbul volt összeállítva az ostromló had; azokat hátulról a janicsárok kergették előre buzogányokkal.
De a vártornyokat vitéz hajdúk védték, onnan Borsodbul, akik nem fáradtak ki az öldöklésben, s ahogy ember hátán ember nyomult fel az ostromlábtókon a falakra, úgy verték le azokat folyvást, pöröllyel, szekercével. A szultánnak háromezer halottja maradt a sáncárkok között, s akik felhatoltak a falakra, s a városba betörtek, azokat az utcákon vagdalták össze; s azoknak a hulláit aztán a nagy öblű mozsarakba tették, s úgy lövöldözték vissza a szultán táborába.
Szolimán elszörnyedt e csodavitézségen, s rögtön abbahagyá az ostromot, s oly gyorsan vonult el Fehérvár alól, hogy az futásnak is beillett. A magyarok annak is vették, s Verbőczy Imre, Kápolnay Ferenc kapitányaik alatt kirohantak a távozó törökökre, s egész Siófokig vágták őket kegyetlenül. Itt azonban a szultán rendbe állítá a hadait, s kétoldalt „mint a sárkány a szárnyaival” körülfogá a magyar lovasságot. Kápolnay elesett a besliák nyilaitól, Verbőczy Imre keresztülvágta magát a szpáhikon: de már nem tudott Székesfehérvárra visszatérni; el volt vágva az útja: a Vértesbe menekült.
Derék vitéz volt! Ahány török lovas futtában utolérte, annak mind egy csapással leütötte a fejét.
Ekkor aztán Szolimán szultán újra visszatért Fehérvár alá; melyet most már csak a hajdúk és a talián meg a német csapatok védelmeztek. Maga a polgárság nem vett részt a várvédésben. Ők semlegesek maradtak. Hanem ahelyett, hogy puskát fogtak volna: illetlen taglejtésekkel bosszanták a falakról a törököket, amikre a szultán azt mondta, hogy „szemtelenség! „.
Ekkor aztán Szolimán előparancsolta a környékből a parasztságot, s nekiállította őket a Vértes erődnek, kivágatta velük a szálfákat. Kétezer jármos ökör hurcolta azokat a város alá. Ezekből rakatott egy széles hidat a mocsáron keresztül odáig, ahol a városnak csak igen alacsony falai voltak, s ezen a hídon keresztül indítá rohamra a csapatait. De a vitéz hajdúk az alacsony falakról is visszaverték az ostromlókat. Tíz nap folyton magújították a rohamot: ekkor a magyarok kifáradtak, s azt mondák a németeknek: „Álljatok már, egy nap ti a falakra, mi hadd együnk, igyunk és aludjunk egyet.” És aztán úgy tevének, jól ettek, ittak: aztán lepihentek.
Ekkor újból jött a bástyák ellen a török had a hídon át. A németek és taliánok nem bírták a rohamot fenntartani, s hátat adtak. Az álmukból felriadó hajdúk hirtelen fegyvert ragadva, szembe rohantak az utcákba tóduló törökökkel, jó hadnagyuk, Varkocs György (a Tamás öccse) vezetése alatt, s ugyan nagy vérontást követtek el: úgyhogy mind a két harcoló fél kifáradt a verekedésben.
A hadnaggyal együtt ott járt, a harcolókat buzdítva, a kemény szívű pap, Celesztin apát, a feszülettel kezében, s lelkesíté a derék vitézeket a pogányok ellen. Most bizonyítá be, hogy mit képes tenni hite és vallása mellett, akinek az igazán a szívén fekszik.
Míg a hajdúk bivalybőr páncélokkal övezték fel a derekaikat, az apátúr vértezet helyett azt a szentelt pergament borítá a mellére, melyet Kelemen pápa bullája ékesített: az a János királyt exkommunikáló bulla. Ez volt az ő páncélja.
A városi polgárok pedig, amint azt látták, hogy az ellenség betört a hóstátba, gyorsan bemenekülének a belső várba, s feltekerték a felvonóhidat.
A derék vitéz hajdúk aztán, mikor már látták, hogy a török had baromsokasága már-már erőt vesz a németeken és taliánokon, és ők minden oldalról közre vannak szorítva, felkiabáltak a belső vár kaputornyát őriző polgárokhoz, hogy bocsássák le a felvonóhidat; ők is hadd meneküljenek a belső várba.
A polgárok azonban gúnnyal felelének vissza:
– Vannak tinektek Mózeseitek és prófétáitok: kövessétek azokat!
S nem bocsáták be a magyar véreiket a belső várba.
Sőt, csúfondárosan előhurcolák a templomból kitett szentszobrokat, a fából faragott és ékesen megaranyozott Szent Péter és Pál szobrait, azoknak a nyakára kötelet kötöttek, s ekként egy gerendára függesztve, előtolták a torony ablakán, lekiabálva a kinn rekedt vitézekre.
„No hát, ti bálványimádók! Itt vannak a szenteitek, akikhez imádkozni szoktatok. Most énekeljetek már hozzájuk: segíts, Szent Pál, segíts, Szent Péter! Most tegyenek értetek csudákat, ha adatott nekik!”*
Szerémi naplója.
E kegyetlen szavakra páter Celesztin, a torony felé fordulva, megátkozá a csúfolódókat, s aztán megáldotta a körülötte letérdepelt maroknyi vitéz magyar népet, s akkor mindannyian, kardjaikat ragadva, ezzel a kiáltásal: „Jézus Krisztus; Szűz Mária” a törökökre rohanának. Páter Celesztin volt az első, aki dárdaütésektől átverve, összeroskadt: a hősök pedig harcoltak az utolsó csepp vérük kihullásáig, és egy is közülök meg nem adta magát; hanem azon volt, hogy drágán adja el az életét. Szolimán szultánnak huszonnégyezer halottjába került az esztergomi és fehérvári diadal.
A belső várba szorult polgárok aztán jobban találták egyezség útján feladni a várat a szultánnak. Az egyezséglevélben kikötötték, hogy a szultán olyan pártolásban részesítse őket, „ahogy őfelsége szokta „.
A szultán azt mondá rá, hogy „dobró”.
S aztán ott hagyta a városnak kormányzóul Dülbendár basát.
És annyi híres városnak és erős várnak a meghódítását elnézték csendesen Ferdinánd király, Károly császár és a német fejedelmek. Nagy sokára összegyűjtének egy hadsereget Pozsonynál; de mikor már Ferdinánd király meg akart indulni a serege élén Szolimán ellen, akkor a nagyúr, dolgát elvégezvén, visszatért Nándorfehérvárra, s erre a németek azt mondták, hogy oda csak nem szaladhatnak utána, s hagyták az ország második és harmadik fővárosát, Esztergomot és Székesfehérvárt török kézen. – Száz évig ott maradtak!
A fehérváriakkal pedig nagyon ocsmányul kezdének bánni a befészkelt törökök. Minden asszonyt és leányt magukénak tekintének. Ez pedig a polgároknak semmiképpen sem tetszett. Felmentek panaszra Dülbendár basához, hivatkozva a szultán aranybetűs kegylevelére, amelyben biztosítva van nekik minden pártfogás, ahogy őfelsége a szultán szokta.
– No, hát mit akartok? Így szokta a szultán! Ez a török erkölcs!
S hogy ebben a polgárok nem akartak megnyugodni, sőt nagyon lármáztak, a basa megfogatott közülök egyet, s levágatta a fejét; másnap levágatta kettőét, harmadnap háromét, és így tovább. Nyolcadnapon a polgárok rimánkodtak, hogy meg vannak már elégedve: ne folytassa tovább a megnyugtatást.
– Dehogy vagytok ti még megnyugtatva – monda Dülbendár basa, s még folytatta tovább a fejlevágatást, egész tizenhétig. Akkor aztán a polgárok szépen visszavitték Szent Péter és Szent Pál szobrait a templomba, s elhelyezték az oltár fölé: a Lajos nevű prófétájukat szélnek eresztették, s visszatértek a római katolikus hitre.
– Most vagytok már megnyugtatva – mondja nekik Dülbendár basa. – Így járnak azok, akik a szenteiket megcsúfolják.
Ekként adja elő a dolgokat Szerémi.
Mivelhogy Dülbendár áttért renegát volt, aki lelkében híve maradt a keresztény vallásnak, s ekképpen visszatéríté a fehérváriakat, amiért megérdemli, hogy a neve a hittérítők közé feljegyeztessék.
De nemcsak ezzel bizonyítá be a török basa a szent dolgok és emberek iránti titkos buzgóságát, hanem még inkább a következő rendelete által.
A csatában megölt Celesztin apátnak a casulája alatt megtalálták Kelemen pápa bulláját: elvivék a basának. Dülbendár abból a bullából megértve, hogy Zápolya János a pápa által exkommunikáltatott: rögtön felhozatta a királyok sírboltjából Zápolya szarkofágját, s kiteteté a cimeterium udvarára: „annak nincs helye a szent királyok között!” Aztán levelet írt Fráter Györgynek, hogy János király koporsóját vitesse el a királyok közül, s temettesse el máshová.
Ekképpen ama keményszívű pap még holta után is meg tudta üldözni a halott királyt, s végrehajtá rajta az exkommunikációt még alvó porában is.
