LIV. FEJEZET • Az új ellenségek
LIV. FEJEZET • Az új ellenségek
Fráter Györgynek a szívét ez az eset rendíté meg legjobban. Ha volt még a lelkében egy szikrája a török iránti szeretetnek, azt is kioltá ez a kegyetlen csúfság. Kidobni János király holttestét a királyok sírboltjából.
Ilyen tőrökkel a szívében kellett neki tovább folytatni a hódolat játékát.
Ebbül a szégyenteljes hadjáratbul ügyesen ki tudta húzni magát.
Mind a két fél követelte tőle, hogy jöjjön a segítségére. Azt felelte nekik, hogy nincs hadserege. A szultánnak pedig engesztelésül küldött katona helyett nyolcszáz szekér eleséget, amit még szívesebben fogadtak.
Hogy mit tett ezután Fráter György? Annak a jellemzésére a francia életíró szavait idézzük:
„A kormányzó gondoskodása mellett a királyné oly fényes és mívelt (polie) udvart talált maga körül Erdélyben, mint Budán, s miután nagy hajlandósága volt a fényűzésre és mulatozásra, ennek a kielégítésére mindent elkövetett, úgyhogy a királyné évek során át boldog és nyugodt uralkodás édességét ízlelheté. – A kormányzó (Fráter György) ezalatt minden gondját a népek boldogítására fordítá: virágzásra hozta a vallást, az igazságszolgáltatást, a művészeteket, mesterségeket és a bőséget. – Mindig azt tartotta szem előtt, hogy abban az állapotban és akaratban tartsa fenn a nemzetet, hogy egy napon a gyámfia, a király hatalmát nemcsak e szép részében a királyságnak: de egész Magyarországon is helyreállíthassák. S amíg e hazafiúi dicsvágyat ébren tartá a nemzetben, nem feledkezett meg annak a kényelméről és biztonságáról. A saját jövedelmét is feláldozva, emeltetett középületeket, haszonra és mívelődésre, építtetett erősségeket Erdély védtelen pontjain, s Nagy-Várad környékén, azokat megrakta jól begyakorolt zsoldos hadakkal, akik fölé derék, hű kapitányokat helyezett; az urak közül pártfogolta azokat, akiknek eszük és érdemük volt, s különösen kegyelte a székelyeket, akik a legharciasabb és legkifáradhatlanabb népek, mindig készek a felhívásra hadirendbe állni.”
Így ír a részrehajlatlan francia tudós Fráter Györgyről.
A magyar kortársak azonban más véleményen voltak. Nekik Fráter György kormányzása kiállhatatlan zsarnokság volt. Mindenki irigykedett rá, s ezek az alattomos torzsalkodók meg a cselszövésben felnőtt olasz udvarhölgyek, az élvhajhászó lengyel udvaroncok úgy felingerelték Fráter György ellen a királynét, hogy Izabella elhatározta megszabadítani magát e nehéz ember zsarnoksága alól, aki őt mulatságaiban, fényűzésében akadályozza. A királyné már a saját jegypénzét költé: azt a bizonyos tízezer aranyat.
A Zápolya-kincsek lassankint mind Petrovich kezébe vándoroltak zálogba. A jó nagybácsi adogatott a királynénak azokra pénzt, szaracénus uzsora mellett.
A királyné azon kezdte Fráter György ellen a támadást, hogy felszólítá, adjon számot, hová tette az ország jövedelmeit egész kincstárnokságának az ideje alatt.
Fráter György erre röviden válaszolt. János király haláláig a számadások Verbőczy Istvánnak lettek átadva megvizsgálásra. Azok ott elégtek a kancellár padlásán Buda ostromában. Az azóta felszaporodott számadásokat majd be fogja mutatni János királynak, mihelyt az olvasni megtanul. (Már hétesztendős volt.)
És Fráter Györgynek igaza volt. Abban az időben nem volt szabad nyilvánosságra hozni sem a jövedelmeit, sem a kiadásait az országnak. A közjövedelmek legnagyobb része mind olyan volt, hogy ha felfedezik a forrását, rögtön bedugul. Még nagyobb veszedelem támadt volna belőle, ha a kiadásokat dobra ütik: a titkos ajándékozások a török nagyvezéreknek, tolmácsoknak, magának a szultánnak; a titkos ügynökök fizetése Bécsben, Rómában, Toledóban, Jászvásárban; az új erősségek emelése, a hadak felfegyverzése, különösen a nagyváradi ágyúöntő műhely, mihelyt közhír szárnyára kap, egyszerre rázúdítja Erdélyre a török haragját. Ezt vétek volt kérdezni, s bűn lett volna rá felelni.
Majd ha a király olvasni tud! Az pedig még az öreg Á-t sem ismerte.
Ekkor a királyné összehívta az erdélyi országgyűlést, hogy az lásson törvényt a barát feje fölött.
Fráter Györgynek vesztett ügye volt az országgyűlés előtt. A főurakat bántotta az, hogy fölöttük egy barát uralkodik; a szász követek keseregtek ellene a rajtuk behajtott adó miatt. Batthyány Orbán haragudott rá, hogy nem őrá bízta az ország főkapitányságát, s nyílt ellensége lett. Török János, a Bálint fia, el volt keseredve ellene atyjának török rabságban elhunyta miatt, akiről azt hírlelték, hogy Fráter György okozta az elfogatását. Majláth Istvánnak a hívei mind ellene esküdtek, mert azt hitték, hogy ő tartja vissza a vezérüket a Jedikulában; de legnagyobb ellensége volt a királyné, aki a zordon, rideg erkölcsű papi gyámban világi örömeinek megcsorbítóját látta. Török János készült az országgyűlésen a királyné ügyét védelmezni, s Fráter Györgynek ugyan el volt készítve az útja a vérpadhoz, ha ezen az országgyűlésen megjelenik.
Hanem a barátnak megint segítségére jött a saját édes esze.
Nem az országgyűlésre ment el; hanem a királynéhoz.
Izabella fejedelmi haraggal fogadta a barátot. Szemére hányta, hogy dicsőült férje, János király, minő alacsony sorsbul emelte őt fel a legmagasabb méltóságra! Eszébe hozta a haldokló szavait, melyekkel nejét és gyermekét a barát oltalmába ajánlja; s ő most háládatlanul, szívtelenül eltűri, hogy királynéja és királyi gyermeke szükséget szenvedjen: maga kincseket gyűjt halomra, s a királyi asztalra csak morzsákat juttat.
Végezé keserves sírással.
Fráter György engedé a feje fölött lezúgni a királyi harag mennyköveit, s a rájuk következett záport egyaránt.
Akkor aztán elővette az ékesenszólását, s világos képet rajzolt az ország állapotairól a királyné elé; de legékesebb beszéd volt az, amidőn előszólítá apródjait, s azok egy vasszekrényt cipelének be, melynek kulcsait átadá Fráter György Izabellának.
– Íme, lássa felséged, hogyan sáfárkodtam az ország vagyonával, felséges asszonyom és királyi gyámfiam javára.
A királyné által felnyitott vasszekrényben tízezer darab lizimakhus arany volt felhalmozva.
Hát ez már okos beszéd! Az ilyen cáfolattól rögtön felszáradtak a királyi könnyek. Izabella kezét nyújtá Fráter Györgynek, sőt az arcát is megcsókolta. Végre nevetni kezdett, s azt mondá, hogy előre tudta ő, milyen jó ember a barát, s most már fel lévén világosítva, átlátja, hogy mindent az ország javára cselekedett.
Itt rendbe hozván a dolgát, Fráter György Mineróna úrhölgy felé fordult, aki nagyon duzzogni látszott.
– Kegyelmednek pedig, bájos szép amazon, szintén meghoztam azt, amit ígértem: egy délceg vőlegényt, az előkelő Zborniczky Miklós herceget, aki, íme, általam küldi kegyelmednek a jegygyűrűjét – és a jegypénzt, kétezer darab oroszlános tallérokban.
Erre aztán Mineróna úrhölgy is zokogásra fogta a dolgot; de ügyelt rá, hogy a könnyei kárt ne tegyenek az arca hajnalszínében.
Ekként mind a két asszony meg lévén nyerve, Fráter György ismét ura volt a helyzetnek.
A két, jókedvre derített hölgy kétfelül karonfogva a kedves zsarnokot, átvezeté őt a királyi gyámfiának a szobájába, hogy annak is bemutassa a hódolatát.
A gyámi feladat akként volt felosztva a két tutor között, hogy Fráter György vezette az ország ügyeit, jó Petrovich Péter pedig a királyi gyermek nevelését.
Mikor a gyermek-király szobájába benyitottak, éppen ebben a foglalatosságban találták a gyámot és növendékét. Petrovich négykézláb mászott a földön, János Zsigmond pedig a hátán ült, mint egy lovon, s pattogatta a korbácsát fölötte, kiabálva:
– Deh te ráró!
Fráter György nagyon restellte ezt a dolgot.
– Uram, Petrovich Péter; temesi gróf uram. Ez már mégsem kegyelmedhez méltó pozitúra.
A temesi gróf mérgesen felelt vissza.
– Hát mi köze ahhoz kegyelmednek? Ha én a királyommal lovast játszom?
– Megigazítom magamat. Nem kegyelmednek illetlen, hanem a királynak; hogy ilyen lovat választ magának. Majd adok én a királynak egy szép kis tatár lovat, amin hetykén lovagolhat.
Erre a gyermek-király rögtön leugrott a nagybátya hátárul, s odafutott Fráter Györgyhöz.
– Hol van az a kis ló?
– Az a kis ló itt van már az udvaron felnyergelve. Hanem annak az ám a szokása, hogy az olyan gyereket ledobja a hátárul, aki nem tudja elmondani az Úr imáját: a miatyánkot.
– Én pedig nem tudom. Péter bácsi azt mondja, hogy az embernek kipotyog a foga az imádkozástul. Aztán minek nekem az a „miatyánk”? Az én atyám király volt. A „mindennapi kenyerünkért” sem könyörgök én, mert én kenyeret nem eszem: csak húst meg tortát.
Fráter György kemény dorgáló szóval fordult a gyámtársa felé.
– Uram, temesi gróf uram, ez nem jó nevelés! Nem így bízták kegyelmedre a királyt.
Petrovich durván förmedt vissza.
– Ne tanítgass engem, te barát, móresre! Én királynak nevelem az öcsémet, nem papnak!
Azzal tele pofával fújtatva eltávozott a szobából, engedelmet sem kérve a királynétól.
A barát aztán ölébe vette a kis királyt, s elkezdett neki szép meséket mondani: míg az annyira megszelídült, hogy össze hagyta tenni a kezeit, s elmondta Fráter György utána miatyánkot végig. Másodszor aztán már elmondta magától. Olyan tűz-esze volt – a gyermeknek!
Az egybegyűlt rendek várták ezalatt nagy gyürkőzéssel Fráter Györgyöt az országgyűlésen.
Nagy lehetett az elbámulásuk, amidőn érkezni láták a bíborszínű hintót a nyolc fehér lóval: a hintóban a királynét a hátulsó ülésben, mellette a kormányzót, Fráter Györgyöt, vezéri öltözetben, kardosan, szemben az első ülésen Mineróna hercegnőt; a hintó mellett pedig a miniatűr paripán lovagolva a kis királyt, a szultántól kapott aranybuzogánnyal a kezében.
Az országgyűlés termében Fráter György vezeté fel a királyt és a királynét kezén fogva. Az esztrádon három baldakinos szék volt felállítva: a középsőbe ült János Zsigmond, ő volt a fő személy; jobbrul a királyné, balrul Fráter György. – Petrovich már nem fért el. Neki oda alant Mineróna hercegnő mellé kellett ülni; aki egyre azzal bosszantotta, hogy milyen derék ember ez a barát!
A felriadó üdvkiáltás után a királyné szólalt fel: előadva szép latin nyelven, hogy a „főbíró” már őneki teljes számadást terjesztett elő kincstárnoki hivataláról. Ez előterjesztés világ elé nem hozható, mert akkor az ellenségeink is megtudják; a rendek nyugodjanak meg abban, hogy a királyné az ország és a király jóvoltára történteknek találta a főbíró által tett kiadásokat.
Hát ha ilyen hatalmas szószólója akadt Fráter Györgynek, mint Izabella királyné, akkor ki szólhatott volna ellene? A rendek egy lélekkel kiáltának a királyné szavaira helyeslést; s Fráter György legmérgesebb ellenfele, Batthyány Orbán (lelkében igaz hazafi) állt fel azzal az indítvánnyal, hogy ha a királyné ily bizalommal ragaszkodik Martinuzzihoz, akkor kiáltsák őt ki a rendek Erdély kormányzójának. Ez meg is történt, s e naptul fogva Fráter György alkotmányosan megválasztott kormányzója, valódi fejedelme volt Erdélyországnak.
A jó Petrovich mérgesen rúgta ki a széket maga alul e választás után.
– Hát akkor én mi vagyok? A király lova?
Azzal nagy mérgesen otthagyta az országgyűlést; kocsijába vetet te magát, s dúlfúlva vágtatott haza Temesvárra.
Az országgyűlés e pillanat hatása alatt egészen megfordult. Írmagja sem maradt annak a pártnak, mely Fráter György ellen szövetkezett, s mely még egy nap előtt eltipró többséget számított.
Bizonysága ennek a csodaváltozásnak az, hogy ugyanazon országgyűlés, mely az eddigi adók miatt a fejét akarta kérni Fráter Györgynek, a kormányzó bölcs beszéde után új adót szavazott meg, ahogy Tinódi Lantos Sebestyén diák énekli:
„Egy pénz héával egy forintot szörzének, Hogy török császárnak adót szörzenének, Mert mindenkor ez törvénye Magyaroknak. Forintot héával az adóban szednének!”
Hej, de okos törvényük volt a régi magyaroknak! Minden adóforintból egy pénzt visszatartani magnak!
Nemsokára e nevezetes országgyűlés után megtartották Mineróna hercegasszony lakodalmát, a jeles Zborniczky Miklós lengyel főúrral, amely alkalommal az ország is hozzájárult az udvarhölgy kelengyéjéhez (Tinódi szerint): „Mineróna asszony elházasításban, Zborniczky Miklóssal törvényházasságban. Ott szép ajándékot az ország mutata. Szegény köznemes nép kit váltiglan bána. „
A menyegzői táncvigalomban a királyné kezdé meg a táncot: együtt lejtvén el a szép palotást a kormányzóval. A barátról az irigyei is elismerték, hogy még „dali táncot járni” is jobban tud, mint valamennyi fiatal leventék.
Mineróna nagyon meg volt elégedve, mind a kelengyével, mind a vőlegénnyel, ki őt magával viendő volt haza, Lengyelországba. A vánkostánc végzi a lakodalmat, mely abból áll, hogy egy selyemvánkost zeneszó mellett vándorolni küldenek, férfi viszi hölgyhöz, hölgy viszi férfihoz; arra letérdepel: hölgy megváltja magát egy csókkal, férfi egy arannyal; ki-ki azt választja magának, aki neki tetszik. Ebből a táncból a királyné sem vonta ki magát, s bizony ő kapta a legtöbb – aranyat váltságban. De aki a legtöbb aranyat fizette, az bizonyára Fráter György volt. Azért, hogy ősz szakálla volt. Mikor végre Mineróna vitte a selyemvánkost Fráter Györgyhöz, s letérdelt a vánkosra, az egész udvar gonoszkás mosollyal nézte ezt a példát. Mindenki tudta jól, hogy minő halálos ellensége Mineróna a barátnak, azt is tudta, hogy a remete azért boronálta össze ezt a házasságot, hogy a viperamérgű udvarhölgyet eltávolítsa a királyné mellől. Azért is a világ truccára olyan hangos csókot adtak egymásnak, hogy azt meg lehetett hallani az egész teremben.
A csókváltásban Fráter György egy, a rendes aranypénznél nagyobb aranyat adott Minerónának. Az egy KOZON arany volt, melynek egyik lapjára a figura alá három X volt verve.
Mineróna elérté a célzást: odasúgott a barát fülébe.
– Ez a XXX jelenti a „harminc ezüstpénzt”. – Ez a Júdás-csók díja. Ne legyen igaza kegyelmednek. Én nyilvános ellensége voltam. De itt marad utánam egy rosszabb ellensége, mint én. Nem visel asszonyruhát, de azért mégsem férfi. Ott van a Júdás!
– Látom én azt, pedig nincsen itten. (Petrovichot érték.)
A vőlegény azonban megelégelte a vánkostáncot, s élt azzal a jogával, hogy a táncnak véget vessen, a trombitásokkal a menyasszonykísérő nótát zendíttetve rá takarodóul.
