XV. FEJEZET • „Hanyatló szép hazám”
XV. FEJEZET • „Hanyatló szép hazám”
Fráter György szívéből az utolsó gyöngéd érzelem is ki volt irtva. A nő, mint eszménykép, mint királyné, mint anya, mint testvér: – fényvesztett meteor valamennyi; a csillag, ha lehull a földre, fekete kődarab. Azokkal a titkokkal, amik lelkét megterhelék, lehet még szeretni az asszonyi állatot, de nem az asszonyt.
Mindent lerázott magáról, ami embert emberhez köt, csak az egész nagy élő óriást látta maga előtt, a nemzetet; azt jegyezte el magának, azt akarta meghódítani, s vele együtt egy új ivadékot nemzeni, amely jobb legyen a mostaninál.
Ez a fennkölt nagyravágyás úgy felemelte a mindennapi világ színe fölé, hogy az egész országot végiglátta a magasból.
Szomorú képet látott. A bomlásnak, a feloszlásnak a jelenségei mindenütt. A trónon egy gyermekkirály, idétlen szülött, idő előtt vénült; jót, rosszat tenni egyaránt tehetetlen. A kiskorú király mellett a kormányzatot vezető urak között egyenetlenség, versenygés, kapzsi birtokvágy, s míg a főúr és főpap asztala görnyed a dobzódó lakomák terhétől, az országgyűlésnek kell külön törvényt hozni, hogy a király konyháját „is” lássák el a szükségessel. Törvény van elég, de azt senki végre nem hajtja, mindenki keresztülgázol rajta, bíró az erőszak; ha a nádor összehíja az országgyűlést Budára, ott a köznemesek összevesznek a zászlósurakkal, különválnak, elmennek vidékre, Tolnára, Bácsba országgyűlést tartani, s hoznak lelkes határozatokat; de azokat senki sem szentesíti, senki sem fogadja meg.
Pedig arrul van szó, hogy az ország végveszély elé csuszamlik alá; a török a végvárakat vívja. Csak hétszáz harcost volna szükség Jajca vár védelmére küldeni. Az sincs. Se pénz, se katona.
A történetíró összegyűjt négy sorban annyi vádat, mely egy szédítő örvényt tár elénk: „pártos urak, áruló udvariak, istentelen főpapok, közerkölcstelenség, s a nemzet salakjait a felszínre toló lázas pezsgés, s maga a jámboroknak lelketlensége, akadályozza a törvények végrehajtását.”
A köznemességnél még van hazaszeretet, de nincs, aki vezesse, aki élére álljon.
A föld népe, a jobbágy, a Dózsa-lázadás óta, le van igázva, a röghöz kötve; annak nem édesanyja többé a haza. Annak a népnek, mely Hunyadi János és Kapisztrán barát vezetése alatt tönkrezúzta a szultán janicsárhadait Nándorfehérvárnál, most tiltva van a fegyvertartás, ha egy puskát találnak a parasztnál, jobb kezét levágják.
Magát az ország címerét is darabolják már. Egyik hatalmas ember a hármas halmot tartja magáénak, másik a négy folyót a mezőkkel; csak a kereszt nem kell senkinek. A kereszt, a „crux” nem szentség, hanem bélyeg már; a keresztes háborúval együtt a kereszténység ügye is ki lett tépve a szívekből. A papot akkor emlegetik, amikor szidják.
Terjed az új vallás. S leginkább a tősgyökeres magyarok közt terjed. Inkább hallgatják a hegedűsöket, a lantos verselőket, akik gúnydalokat énekelnek a papokra, mint az egyház szolgáit, akik ismeretlen nyelven tartják a szertartásokat. Nem a harangszó, hanem a hegedűszó gyűjti fel a híveket.
Még ekkor nem volt a szepesi „öt városos hitvallás”, nem volt törvény szabta különbség téve kálvinisták, lutheránusok, anabaptisták, sacramentariusok között; nem voltak főurak a vallásújítás élén, kik városokat, vármegyéket térítsenek át a reformációra; de a csíráit e nagyra növendő pálmafáknak már látta Fráter György elősarjadni. És amellett hideg ítélő ésszel meg tudta becsülni, hogy ezek az új eszmék, melyek neki, a római hitű papnak legerősebb ellenségei, a magyar államférfinak leghatalmasabb támaszai lesznek.
És az volt Fráter György egész nagy életpályájának irányeszméje: két ellentétes erő segítségével, mind a kettővel szemben előrehaladni.
Nem szeretett senkit, magát legkevésbé; de ezt a mindenkitől kizsarolt hazát, ezt igazán szerette.
Talán nem is helyes dolog regényt írni az ilyen alakról? Nem volna szabad egy költött vonást hozzáadni a jellemrajzához. Nincs is arra szükség.
Amit eddig a költői képzelet e regénynek nevezett életíráshoz toldott, az nem volt egyéb, mint kitöltése azon nagy hézagoknak, amiket a történetírók üresen hagytak. Hogyan lett a főispáni sarjadékból Corvin János herceg katonája? Hogy lett a vajdahunyadi közkatonából a Zápolya család kályhafűtője? Hogy került ez a Szepességből a budakeszi kolostorba barátnak? Hogy lett az írástudatlan fickóbul tekintélytartó tudós? Apátúr? Lengyel főpap? Hogy lett a lengyel királynak bizalmas barátja? Hogyan hagyta el apai örökét, mely családja kivesztével egyenesen reá szállt? Erről a történetírók mind nem adnak számot. Röviden azt írják: „Tíz, tizenöt esztendőről nem tudunk semmit”.
Ami ezután következik, amidőn Fráter György mint egy hatalmas vezetője Magyarország sorsának tűnik fel, bámulatos eredményeivel, az már mind feljegyzett, naplóba szedett tény. S e nagy tények indokolásához nem kell egyéb, mint egy teljesen kiégett szív.
Ezentúl Martinuzzi Györgyben csak egy hússá és vérré vált eszmével van dolgunk. Fráter György egyénisége most már csak egy absztrakt eszme, melyre a külvilágnak és a szív belvilágának egyiránt nincs semmi befolyása. Tetteit egy messze levő cél vezeti, mely előtt minden akadálynak le kell hullani. Különbséget nem vet előtte se ellenség, se szövetséges társ. Az egyiknek úgy, mint a másiknak el kell előtte múlni, míg magában marad egyedül, egy ország sorsának vezetőjéül.
Egyetlen alak emelkedik ki mellette, akit mindig maga fölé tolt, s aki e kitüntetést megérdemelte, egykori ura és pártfogója, leendő ura és pártfogoltja: Zápolya János. A főnemes, ki már suhanc korában követelte a koronát, s azóta soha le nem mondott arról. Igaz magyar jellem, fajának minden erényével és hibájával felruházva. A pórlázadás győzelmes letiprója, az erdélyi vajda, ki egymaga veszi komolyan a haza védelmét, s erős hadsereget tart vezénylete alatt; tartománya határát mindennemű ellenségtől meg tudja védeni, s ilyen több is van: török, oláh, muszka.
S ezzel szemben a magyar főurak, főpapok, akik már előtte számítanak az ország szétomlására, s a magyar címert elalkudták, elköltötték, a maguk hatalmának öregbítésére.
