XLVIII. FEJEZET • Ünnep és gyász
XLVIII. FEJEZET • Ünnep és gyász
Fél esztendeig eltartott ez a kedélyes várostrom. Tréfára vette azt minden ember: maga a király is. A feleségére most nem volt gondja, egyik szász városbul a másikba járhatott mulatni. Az egyetlen erőskezű embert, Fráter Györgyöt valami különös tréfára fogták. Azt már a verebek is csiripelték, hogy a szultán levele a királyhoz apokrif volt. Azért jó sikere volt; mert ennek következtében lett elnyomva az erdélyi lázadás; tehát János királynak nem lehetett ellene panasza. De ezt a szultán is megtudhatta, s ez, amilyen nagy úr, bizonyosan haragszik érte, hogy az ő nevében egy barát levelet írogat, s a gyűrűs címerpecsétjét is rányomja. – Sürgetős volt az évi adó és ajándékok elvitele Sztambulba. Ötvenezer aranymárka, tíz aranyserleg, száz ezüstbillikom. – A főurak Fráter Györgyöt küldeték ki János király által, hogy vigye el e kincseket Sztambulba. Előre nevettek rajta, hogy fogja a szultán rögtön a Jedikulába csukatni a barátot. – Fráter György azonban csak nem kezdett hozzá az utazáshoz.
Eközben az történt János királlyal, hogy szélhűdés érte. Csak a féloldalát legyinté: de ezáltal az egész arca eltorzult: a szája félre húzódott. Doktorokat hívatott, és kurzslóasszonyokat. Az utóbbiaknak a tanácsát követte.
Fráter György irigyei őt vádolják, hogy megmérgezte a királyt. Szerémi azt mondja, hogy Perényi Péter küldött egy olasz doktort Fráter Györgyhöz, aki gyógyszer helyett mérget adott a királynak; Tinódi pedig azt énekli, hogy Fráter György megmérgezett cseresnyékkel rontá meg a királyt. Oktondi mesék!
A királynak erőteljes életszervezete volt. Rendes életmód, hidegvíz-kúra javára lett volna, s ha valakinek érdekében állt János királyt életben tartani, úgy az Fráter György volt.
Ez első intése után a „sötét angyalnak”, a király nem is bocsátá el többé Fráter Györgyöt maga mellől. A sztambuli úttal, az ajándékszállítással Verbőczy kancellárt s Eszéky püspököt bízta meg, azok el is indulának.
Eközben a budai királyi vár istállóiban éjjel-nappal nyergelve valának a paripák. A király száz arany jutalmat ígért annak a csatlósnak, aki meghozza a jó hírt. Lóhalálában vágtatott a hírmondó a királyhoz e szóval: „A királyné szerencsésen fiat szült!” A nyomában érkező hírnök már azt is meghozta, hogy a királyfit megkeresztelték, az első szent király nevére, Istvánnak és nagyatjya nevére, Zsigmondnak.*
Bechetnél „Etienne” = István.
A királyt egyszerre csoda módon helyreállítá ez az örömhír. Karjából, lábából elmúlt a béna zsibbadás, az arca újra visszakapta rendes formáját, talpra állt: egész emberré lett.
– Fiam van! Vajha megláthatnám mihamarább!
Erre az örömhírre nagy áldomásnak kellett következni. Az ostromló hadsereg bort kapott; az ágyúk háromszoros üdvlövéseket dörögtek. A király maga lóra ült, mintha semmi baja sem lett volna, s tanyárul tanyára ellovagolt a vigadozó hadcsapatokhoz. Megtekintette az ünnepi hadijátékokat, párviadalokat, azután pedig a vezérekkel és főurakkal együtt lakomához ült, s fogadta a felköszöntéseket. – Ekkor aztán halálos gutaütést kapott. A lakomaasztalnál rogyott össze.
Hát ez is szép halál! Az újszülött fiú fölötti örömben agyoninni magát.
A király érezé, hogy halála közel van, amint az asztalnál összeroskadt. Az ágyához hívatta az ország nagyjait.
– Ne hagyjátok el a feleségemet, a fiamat. Koronázzátok meg. Tegyétek királlyá énutánam. – Ez volt az első szava hozzájuk. Egészen eszméleténél volt. Papot, íródeákot hívatott, végrendeletét megíratá, s a szultánnak azt izené, hogy még haldokolva is az őiránta való hűségre gondol.
Majd Fráter Györgyhöz fordult.
– Te pedig, Utyessenovics György, akit én alacsony sorsbul legfőbb méltóságokra emeltelek, s mellőzve sok nagy nemzetségű, hatalmas, híres férfiakat, csaknem testvéremmé fogadtalak, légy nőmnek és kedves fiamnak gyámja, gondviselője.
Azután Petrovichot és Török Bálintot szólítá fel, hogy fiának gyámságát Fráter Györggyel osszák meg.
Még valamit beszélt ifjú nejéről; de a szava elakadt, tagjai megzsibbadtak, s még kilenc napig élt azután, mint félhalott; szótlanul: csak a szemei beszéltek még a főurakhoz. Végre azok is elhallgattak.
A holt király teteme fölött aztán Fráter György tartott egy lelkesült beszédet a főurakhoz, összetartásra, hazaszeretetre buzdítva őket. Beszédének megrázó hatása volt. Versenytársai mind kezeiket nyújták, fogadva, hogy hívek maradnak az elhunyt király özvegyéhez, csecsemő fiához.
Sok napig eltitkolák János király halálát. Holttestét viaszk közé burkolák, s vaskoporsóba helyezék el. És mindennap összegyűlének nála, mintha még élne, s vele együtt tanácskozának az ország jövendője felől.
A király halálát főképp azért kellett eltitkolni, hogy a Fogaras várában ostromolt vajdákat kiegyezésre lehessen bírni. Az ostromra nem lehetett többé gondolni; mert Budára kellett sietni az egész országtanácsnak. Majláthot tehát felszabadíták az ostrom alól, lovagi szavát véve, hogy lázadást nem kezd többé Magyarország kormánya ellen.
Erdély többi váraiba aztán elhelyezve a biztos hadcsapatokat, a királyi holttesttel és az ország kincseivel megkezdték a szomorú utazást Erdély szélétől Buda váráig. Nagy híre futamodott különösen a társzekerekre halmozott kincseknek, amiket Zápolya minden útjában magával hordott, mint szokták a barbár kori királyok.
Fráter György és Török Bálint kísérték fegyveres haddal a gyászvonatot; s ugyan jó volt a fegyverről gondoskodni. Útközben oláh és rác búcsújárók kezdtek csatlakozni hozzájuk. Egyszer aztán, a mély völgybe érve, eldobálták a búcsújárók a templomi zászlókat, s elővették a fejszét, handzsárt, megrohanták a kincses szekereket. Azonban Török Bálint lovasai szétkergették a rablóhadat. Olyan gyorsan utaztak, hogy mire Fels Lénárd, Ferdinánd vezére, útjokat akarta állni, már akkor el is temették Zápolyát Székesfehérvárott a királyok kriptájába, s Buda várát megszállották.
