XVI. FEJEZET • Szent Pál feje
XVI. FEJEZET • Szent Pál feje
Fráter György minden évben kétszer fellátogatott Budára: Szent György és Szent Mihály napján, amidőn az apátságára kivetett hadiadót s a főapátnak köteles hűbért felhozta. Ilyenkor a kocsijával, lovaival rendesen Szente uramhoz szálla meg, akinek mint várnagynak elég istálló, kocsiszín állt rendelkezésére; de ő is hozott neki rendesen egy átalag máslást. A várbul aztán gyalog sétált le az apátsághoz: ott egy misét tartott, s aztán ismét visszatért a várnagyhoz.
Az országban úgynevezett békesség volt ez idő szerint. Az új török szultánnal, Szolimánnal három évre fegyverszünetet kötött a király. Azt ugyan a török basák nemigen tarták tiszteletben, s a fegyverszünet alatt megostromolták Knin várát, s az annak felmentésére sietett horvát bán, Beriszló püspök seregét csúfosan megverték; magát a püspököt is levágták, s a várat elfoglalták; – de hát az ilyen aprólékosságok miatt senkinek sem nőttek ősz hajszálak a fején az országban.
No, a királynak, annak nőttek. Már tizenhat éves korában elkezdett a haja őszülni. Erre aztán a gyámok, a kormányzótanács azt mondták ki, hogy a király nagykorú már, mert a haja is őszül; itt az ideje, hogy maga uralkodjék és megházasodjék. A menyasszonya, Ausztriai Mária még gyermek korában el volt vele jegyezve; azt elhozták Bécsből, s elébb Székesfehérvárott Karácson havában királynévá koronázták, azután pedig Vízkereszt után nyolcadnapra megtarták a menyegzőt.
Mivelhogy pedig II. Lajost Csehországban is királynak hítták, annálfogva Prágába is elvitték a királynét, és ott is megkoronázták nagy ünnepségek mellett.
A cseh rendek nem szavaztak meg ez alkalommal hűbért a királynénak (a magyarok kétszeres hűbért szavaztak meg; igaz, hogy egyszer sem fizették meg), hanem ahelyett megajándékozták a királyt Szent Pál koponyájával, mely nagybecsű ereklye az ideig Prágában őriztetett; a huszita tanok elterjedése miatt azonban nagyon megcsökkent az ereklyék iránt való tisztelet a csehek kőzött. S mi után megtudták, hogy a nagy apostol egyéb csontmaradványai a budai pálosok kolostorában őriztetnek, annálfogva a kiegészítő koponyát is odaajándékozták, amiért a király elengedte nekik a felesége hűbérét.
Szent Pál feje megérkezésére azután nagy ünnepély rendeztetett a budai pálosok kolostorában, mely e dicsőséges ereklye teljes birtoka után valamennyi rendbeli kolostor központjává emelkedett. S ez ünnepélyre Fráter György is lejött Borsodból. A ceremóniák végezte után estenden visszatért a várba Szente uramhoz egy „Szent János poharára” (Sancti Johannis haustus).
– No, ugyan jól tevé őfelsége – monda, poharazás közben feloldódván a nyelve, Szente uram –, hogy valahára egy szent fejet is hozott közénk; mert akiket eddigelé idehozott, azoknak a fejeit mind el lehetne adni darabonkint két oszporáért az ördögnek, s még akkor is az ördög volna rászedve.
– Emberekről, keresztényekről nem illik így beszélni, várnagy uram.
– Hát emberek ezek? Keresztények ezek? Farkasok, keselyűk, vámpírok! Ok dúskálkodnak, lakmároznak, a királynak pedig hideg a konyhája, üres a táskája.
– Hát hová lesz a király pénze? Az ország pénze?
– Hát először is a király pénze, mikor érkezik, akkor teknősbéka hátára van téve, mikor távozik, akkor pedig a nyúl farkához van kötve. Hogy hová lesz a király pénze meg az ország pénze? Kérdezze meg főtisztelendőséged azoktól az új palotáktól, amiket a Szent György téren lát, azoknak a kapui majd megfelelnek rá. Ott van mindjárt a kincstartó, Szerencsés Imre új palotája. Annak a kapuján egyik reggel társzekérrel viszik be a sok vadat, drága pecsenyét, zsákokat, fűszerszámot, másik reggel meg hordozó-szekéren szállítják ki rajta az elázott vendégeket, akik nem bírnak a maguk lábán hazamenni. Ez a Fortunátus, ez a kikeresztelkedett zsidó a mi országunknak a romlása. És ez még nem a nagyobbik gonosz. Ennek az a szójárása, hogy „Lopni és lopni hagyni!” De nagyobb gonoszak ennél a Fuggerek, akiknek a palotája szemközt van az övével. No, nem látni annak a kapuját soha kinyitva. Azok nem látnak vendéget. Amit rabolnak, mind külföldre küldik. Ők bérlik a bányákat, ők veretik a pénzt. Az ezüstöt mind kiküldik Németországba, nekünk pedig olyan pénzt veretnek, aki csak addig ezüst, amíg új; ha megkopik, maga elpirul szégyenletében rezes volta miatt.
Bizonyítékul odadobott az asztalra Szente uram egynehány ilyen szemérmetes dénárt.
– Még Dobzse László alatt sem volt ilyen világ – folytatá a nemes zúgolódást a várnagy. – A szegény jó király minden pénzét odaadja, amíg van. Ha megszorul, küldi zálogba az ezüsttálait, billikomait. Én tudom jól; mert én hordtam át az ezüst marháit a Fuggerekhez, akik zálogra adnak a királynak a saját pénzéből iszonyú uzsorára. Soha a király, amíg meg nem házasodott, nem kapott ebédre többet egy tál ételnél; ha hagyott belőle, az jó volt estebédre; ha nem hagyott, akkor csillagot nézhetett vacsorára.
– Hát a főurak, főpapok el tudják ezt tűrni?
– Van is azoknak gondjuk a királyra! Az mind olyan szent, akinek maga felé hajlik a keze. Tavaly esztendőben, hogy a Bakács érsek meghalt, Szathmáry Györgyöt ültették be a helyébe. Az istennyila belecsapott a Bakács palotájába, s a kifaragott címert összetörte rajta. Most az új prímás címerét teszik fel rá. Csak úgy ragyog az aranytól. Hanem a nándorfehérvári bástyák tatarozására nincs pénze a pizetáriusnak.
– Hát az új nádor, Báthory miben mesterkedik?
– A „sánta” Báthory! No, az is, a vén bolond, azt gondolta, hogy azzal, hogy új hivatalt kapott, maga is megújult; most házasodott meg. Azt hiszi, hogy a köszvényes lábával fel tud kapaszkodni a nyoszolyára. De mikor azt mondják, hogy „Nosza, lóra ülni, Belgrádba sietni!”, akkor azt nyögi, hogy „Jaj a térdem, jaj a derekam!”. Két hétig tartott a hét vármegyére szóló dínomdánom Pozsony városában. Nádorispán uram mindennap háromszor kijózanodott. És azalatt a király konyhamestere, Bosnyák Mátyás uram budai urak szakácsaihoz szaladgált egy darab sültet koldulni a felséges urunk számára. – No, de hát a királynak jó szíve van. Nagyon is jószívű. Nem azon agg a lelke, hogy ő maga éhezik, hanem hogy a végvárak őrségei koplalnak.
– Hát nem küld nekik pénzt a kormány?
– Talán küld; de az mind a cigány-utcára szalad. A vajda duzzog, hogy nem őt tették meg nádornak; még öröme telik a nagy zűrzavarban. Ő hazament Erdélybe; lássák az urak, hogyan élnek meg nála nélkül. Most már László király leánya is férjhez ment, azután sem esenghet. Akinek legtöbb esze volna a többi között, Kelepeczi uram, aki most már Verbőczinek hívatja magát a predikátumárul, egész nap ott ül a könyvei között, s készíti a nagy törvénykönyvet; azzal pedig nem verjük meg a törököt, de attul tartok, hogy még a magyart sem.
– Szomorú dolgok biz ezek, édes atyámfia.
– Csak még szomorúbbak ne következzenek. A minap itt járt a Szolimán szultán követe, Behrám bég: hozta magával az athnámét, akiben a „nagyúr” újabb fegyverszünetet ajánl fel a királynak, ha Magyarország tízezer forintot fizet évenkint a szultánnak. Hiszen tízezer forint nem pénz Magyarországnak, ha a békességet meg lehet rajta vásárolni – de az a megaláztatás, hogy a magyar király adófizetője legyen a török padisának! Mégiscsak rettentő gondolat! Mit tett volna ebben az állapotban főtisztelendőséged?
– Hát én küldtem volna húszezer forintot – ajándékba – a szultán nagyvezérének, hogy vetesse vissza a császárjával ezt a megalázó követelést.
– Hej, de kár, hogy főtisztelendőséged nem ül az ország tanácsában. Csakugyan ez lett volna a legokosabb bébánás a törökkel. Hanem hát a tanácsurak aztevők voltak, hogy a szultán követjét, a Behrám béget, a kísérő besliákkal és akancsákkat egyetemben megfogdostaták, s bilincsbe veretve bezárták a csonka toronyba; ahol azoknak három napig étte-itta nem volt, mert a keresztény főzetéhez ők hozzá nem falnak, hanem csak egynehány tikmonyból élődének, s mikor már a szomjúság csaknem halálra epeszté őket; akkor kibocsátották, s gályára szállítva, a Dunán hazaereszték valamennyit.
– Hát az nem volna igaz, hogy a török követet a tatai tóba fojtották, ahogy a kósza hír beszéli?
– Bizony mondom, hogy sohasem látta a színe világát sem Tatának, sem a tavának.
– Más hírszellő meg azt hordja, hogy Behrám bégnek levágatták a füleit, úgy bocsáták vissza.
– Csácsog a buta nép ilyenkor mindent elegybelegy, az mind csupa szófia beszéd. Én magam kísértem le a csauszt a gályához, hogy az útban bántódása ne legyen, s bizony mondhatom, hogy megvoltak a fülei épségben, akár legyezhette magát velük; a két cimpájában, török szokás szerint, egy-egy gyöngy függő vala, akkora, mint egy mogyoró, még azt sem bántotta senki; pedig már ha a fülétől megfosztották volna, a fülönfüggőjét csak ott nem hagyták volna.
– Ez már szentigaz.
– Hanem azért elég háborúságot okozott a követ tömlöcbe vettetése is a török szultánnal, s az most szörnyen köpi a markát, hogy jön nagy seregestül, hogy megegyen bennünket kés, villa nélkül. Mi pedig azt mondjuk, hogy csak hozza hát ide a tar fejét: agyonkopácsoljuk a gyáva törököt a pecsétnyomógyűrűinkkel. Hiszen ha mi, magyarok elsőtül az utolsóig felkelnénk, keresztüldobnánk a nyomorult pogányt a Boszporuszon. Csak az az egy baj, hogy minden ember utolsó akar lenni, akik pedig elsők volnának a törvény szerint, azok egymást noszogatják. Pál azt mondja: „Ha Péter megy, én is megyek”; Péter pedig: „Ha Pál ott lesz, én is ott leszek”.
– Hát arra volna mód, hogy mind a kettő meginduljon, ha az, aki első, állna ki elsőnek.
– Mármint Lajos király? Nem mondom, hogy a bátorság nem volna meg benne, ha egyszer haragba jönne. De hát most éppen nincsenek rendén a harag napjai. Sőt inkább az örömnek a mézeshetei vannak. A király elvan a menyecskéjével, meg a sok dévánkodó udvari cókmókkal. Egész nap csélcsapnak, lantolnak, táncolnak; teli van idegen léhűtővel a palota, akik egymást azzal szólítják meg, hogy „vas nyárs”. (Was neuses?) A király is örül, hogy valahára bőven lakmározhat a felesége hozományából. Ha valaki rossz hírt hoz, eléje sem eresztik. A múlt hóban harmadszor jártak itt a királynaszádosok, a két év óta elmaradt zsoldjukat sürgetni, s hogy senki sem hallgatott rájuk, kapták, odakötötték a zászlóikat a szökőkúthoz, s ott hagyták, csináljon velük az ország, amit akar; ők nem szolgálnak többet. A minap megint itt jártak a scardonai követek a várkulcsokkal.
Ez a szó kétszeresen felkölté Fráter György figyelmét.
– Scardonai követek?
– Mivelhogy a török szultán nagyon megharaguvék a követe bezárásáért, s rögtön hozzáfogott a végvárakat töretni. Nagy hamar Scardonára került a sor; akinek erős sziklavára vagyon.
– Ismerem; ott kezdtem a pályafutásomat.
– A vitéz scardonaiak elébb levélben izengetének a királynak, a nádorispánnak, a horvátországi bánnak, a prímásnak, hogy küldjenek nekik vagy védelmező harcosnépet, vagy pedig pénzt, hogy zsoldoshadat fogadhassanak, puskaport vehessenek. A leveleiket pedig mindenütt a tükör háta mögé rakták, s nem válaszoltak rájuk. Ekkor aztán a scardonaiak kiválasztának három polgárt, s azok által felküldék a királynak a vár kulcsait, hogy ha nem tudja a várát megvédelmezni, imhol: tegye el a kulcsait legalább. A nyitott ajtón át aztán szépen el-besétált a pogány ellenség a várba, s a szép nagy templom tornyárul leütteté a keresztet, s a félholdat tűzette ki helyébe.
– Hát a püspökkel mi történt? Az én nagybátyámmal.
– Mivelhogy a kapituláció szerint hit alatt megfogadták a törökök, hogy senkit a lakosságbul meg nem fognak ölni, hát a jó püspöknek is még csak a haja szálát sem görbítették meg; csupán azt tették vele, hogy rázárták az ajtót, s a szobájából ki nem engedték jönni. Attul fogva a püspöknek étte-itta nincsen egyéb, mint naponkint egy tikmony. Azt mondja a pogány, hogy ha Behrám bég három napig kiállta az éhkoppot, lássák, hát a püspök hány napig állja ki?
– Tehát Scardona már elveszett?
– Biz annak a fölmentésére későn kerekedék fel Tomory Pál uram, a kalocsai érsek.
Fráter György csodálkozva kérdé a várnagytól:
– Tomory Pál? Kalocsai érsek? Hisz az még tavaly zászlósúr volt; javakorabeli levente, aki jegyben járt a Mátyusföld legszebb hajadonával.
– A bizony; de már a második jegyese volt, aki menyasszony fővel meghalt, hirtelen gugavészben. S emiatt a főúr úgy elbúsulta magát, hogy lemondott a világról, s beállt szerzetesnek a ferencesek rendjébe, ott volt fél esztendeig. Akkor meghalt az Urban a sokféle emlékezetű Bakács Tamás, esztergomi prímás; annak a helyébe került a kalocsai érsek, ennek az üres helyére pedig a király beülteté a kedves lovagjátéki barátját, Tomory Pált, mivelhogy már egyházi személy vala. Tomory vonakodott, hogy ő nem ért a liturgiához; de azt mondák neki, hogy a kalocsai érseknek nem az a dolga, hogy sokat pontifikáljon, hanem, hogy annál többet verekedjék a hadai élén a pogány törökkel. Ez az igazi magyar főpapnak a sora!
Fráter Györgynek volt mit elgondolnia errül az esetrül. Milyen hamar lesz egy dali lovagból kalocsai érsek! Két menyasszony meghalása, egyévi kolostori élet, s megvan a ranghoz való hágcsó.
Szente uram kitalálta a vendége elfanyalodott arcából, hogy annak min jár az esze most.
– Hát hiszen az a legszebb ebben a mi dicső hitvallásunkban, hogy a vitéz daliából is lehet egyszerre, ha a mennyei világosság éri, egyházfejedelem. Nemde nem harcos levente volt-e maga Pál apostol is, akinek az ünnepét most szentelők meg, Saulus névvel ifjú korában. Ilyen ugrást látunk és dicsérünk a mi Tomorynknál.
– Én szebbnek találom a mi katolikus vallásunkban azt, hogy a varga fiából is lehet egyházfejedelem; ahogy Szalkán érsek és kancellár példája bizonyítja.
– Azért úgy is híják azt a nemesurak a háta mögött, hogy „cseszkó”. Hanem hát ez is nagyon szép ebben a mi vallásunkban. Azért nagyon kívánatos volt, hogy Verbőczy uram megírja azt a törvényt, hogy „lutherani comburantur”. – No, hát azt a Szent János poharát a hitetlen törökök meg a lutheránusok elpusztítására.
– Én csak emberek éltetésére emelek poharat, de nem emberek halálára. – Éljen soká a mi királyunk!
