XXXIII. FEJEZET • „Több is veszett Mohácsnál!”
XXXIII. FEJEZET • „Több is veszett Mohácsnál!”
Szegény János király! Bizony úgy volt Magyarország elfoglalásával, mint az egér a csapdával. Benne van: de nem tud kijönni belőle.
Ott ült Lippa várában, várva a jó szerencsét. A háromszáz mazur lovasán kívül, akik úgy megterhelték a lovaikat zsákmánnyal kétoldalt, hogy alig tudtak mozogni, volt még valami hatszáz török szarácsija, akik naponkint ott produkálták magukat előtte a nyargalászásban és dzsiridhajításban; egy csomó rác martalóca is volt; de magyar katonája mentül ritkább volt. Az is pelángyás volt. A főnemesek közül mentül kevesebben nyikorgatták az ajtaját. Azok felől ugyan a legszebb petrezselyem kizöldülhetett a kvártélya előtt.
Ebben a szorongattatásában ért hozzá a rémhír, hogy a Török Bálint (a Valentinus Turkus) jön nagy sereggel, tán húszezer emberrel a megtámadására. Már itt táboroz Debrecenben.
János király kétségbeestében futtatott Péter vajdához Moldovába, hogy segítse meg Török Bálint ellen. A vajda már elébb parancsot vett a török szultántól, hogy Zápolyát meg kell védelmezni Ferdinánd ellen. Péter vajda rögtön felkerekedett, s a „senki tartományán”, Erdélyen keresztül, eléje került Török Bálintnak, s úgy szétverte annak a seregét, hogy még a pora sem maradt. A krónikások tizenháromezerre teszik az elesett magyarokat; bizonyosan két nullával megszaporították az igazit.
De azért János királynak volt oka Te Deum laudamus-t tartani Lippa várában a lengyeleivel. S miután még háromszáz forintot ki is osztott közöttük, ezzel úgy lekenyerezte őket, hogy elhatározták még egy-két hétig ott maradni mellette.
Ez időben érkezett meg hozzá egy kengyelfutó Nándorfehérvárról, pecsétes levéllel, két török bombárdás kíséretében.
A levelet elolvasva a király rögtön utasítást adott a két török pattantyúsnak, hogy azt a várfokon felállított hat ágyút egymás után sütögessék ki.
Ami megtörténvén, anélkül hogy valamelyik ágyú szétrepedt s a pattantyúsokat agyonütötte volna, a király mellett levő főurak ugyan kérdezgeték, hogy mire való volt ez a nagy puffogtatás. Mire János király nagy bizalmasan megsúgdosá nekik, hogy ez annak az örömét fejezte ki, miszerint a hatalmas Szolimán császár megérkezék Nándorfehérvárra, egész armádiájával együtt az ő trónbaültetése végett.
Ez ugyan nagy öröm volt. – Jön a török!
János király egy korán reggel, hajnalban, titokban kiosont Lippa várából; csak a legbizalmasabb hívei kíséretében. Az ott maradókkal nem is tudatta elmenetelét. Mise idejére már elért Aradra. Onnan ment Csanádba, Csanádbul Becsébe. Sehol meg nem pihent.
Amíg a Bodroghoz nem értek, addig János király nem is szólt felőle a kísérőinek, hogy hóvá igyekeznek. Csak az éjjeli szálláson, ahol sátort ütének, mondá el a vele jötteknek, hogy egyenesen a török szultánnal való találkozásra sietnek, aki Nándorfehérvárból izent neki, hogy Mohács alatt akar találkozni vele. A szultán Belgrád felől jött.
Hej, gyorsabban tudott most Zápolya megérkezni Mohács alá a találkozásra, mint három év előtt!
Amíg a révnél éjszakáztak, a beállott sötétben megszökött mellőle valamennyi nemes kapitány úr. Nem maradt ott mellette más, mint Czibak Imre, Verbőczy István meg három pap: az udvari káplán, Ferenc barát meg Fráter György.
Mikor hajnalra kelve megérkezett a király sátorába Memhet bég, a magyar-török, elbámulva monda a királynak:
– Ejha! Felséged kíséretében három pap van, s csak két katona.
– Van katonám elég – felelt János király –; de nem hisznek a törökben. Csak a pap mer a mártírhalállal szembeszállni.
Volt pedig még János királynak fizetett cselédsége elég, nagy számmal, lovászai és hajdúi és három négyesfogatú szekere.
Eközben megérkeztek a törők szultán gályái az Iszter folyamon. (A Dunát így nevezték a krónikások.) S azok átszállíták a túlsó partra János királyt kíséretével együtt. Szolimán ott várt reá a mohácsi téren.
Ugyanazon a téren, amelyen négy év előtt a magyar nemzet színe-virágát porba gázolta.
A király egyedül jött.
Mondhatta-e: „Ha Isten velem, ki van ellenem?”
Nem vádolta-e minden ingó nádszál, minden nyíló virág ezen a nagy rónán: „Te vagy az oka, hogy bennünket magyar vér öntözött! Ha akkor nem jöttél, most minek jössz ide? – Koronát koldulni! Trónusért könyörögni?”
Mikor olyan közel jutottak Mohács városához, hogy a város alatt felütött török tábor sátrait megláthatták, egy kocsi jött rájuk szembe.
Arról a kocsiról leszállt egy serdűlő ifjú, szép, mint Absolon, tarka selyemköntösbe öltözve; fején bíborszínű süveg, lábain sárga szattyáncsizma; süvegéről hosszú fátyol csüngött alá; kezében aranytálat hozott s azon egy drágaköves kösöntyűt (vagy násfát), melyet a királynak felajánlott.
Ez az ifjú volt Szolimán kegyence.
Itt leszállt a király a szekeréről, s felült a lovára, melyet két kulák vezetett kantárszáron tovább. Egyéb kísérői gyalog követték nyomban. Egy mérföldnyi távolságra két sorban felállított gyalog janicsárhad között ment végbe a felvonulás; az út végtül végig tarka és piros szőnyegekkel volt beterítve.
Ilyen tisztességet adott a török szultán a magyar királynak.
A török tábor közepéből, mint egy tündérpalota, ragyogott elő a szultán sátora, bíbor szőnyegekből összeállítva, aranygombos rudakkal, felyül az arany félholddal.
De még elébb kővetkezett Ajász basa sátora, a szultán kincstartójáé s azután a nagyvezéré, Ibrahim basa sátora; mindkettő keleti pompával feldíszítve.
Ajász basa sátora előtt lesegíté János királyt a lováról a szultán kegyence, s bevezeté őt a basához.
Itt a basa parancsára leölték a királyról a magán hozott mentét, dolmányt, s felöltöztették hímzett török bársonyfosztányba, derekára becses indus övet kötöttek, úgy ültették fel ismét a lovára. Régi öltönyeit az udvarnokára bízták.
A nagyvezér sátoránál ismét leszállíták a nyeregből, bevezeték Ibrahim basához.
Az üdvözlés után itt ismét lehúzták róla az Ajász basától kapott díszruhákat, s még drágább aranyszövetű kaftányt öltöttek rá; drága prémmel szegélyzettet, boglárokkal végigrakottat, s amazt odaadták a királyt kísérő Bozza Dömötör nevű csatlósnak.
Itt ismét lóra ültették Zápolyát, s úgy vezették a szultán sátora felé, előtte egy csapat zulák járult, aranyos buzogányokkal kezében rendet tartva a bámuló besliák között.
Az egész térség a szultán sátora előtt be volt terítve drága keleti kárpitokkal.
A szultán ott ült szétnyitott sátorának mennyezete alatt, színaranyból készült trónusán; gyöngyöktül és drágakövektül ragyogó öltözetében.
Itt leszállt János király a lováról, s a szultán kegyence által neki felajánlott kösöntyűt karjára kapcsolva, viszont a saját kezéről, a növendék ujjáról levont egy rendkívüli ragyogású gyémántgyűrűt, s azt tevé az aranytálra, mellyel az ifjúcska menten a szultán sátorába futott, s azt térden állva átnyújtá a szultánnak.
Szolimán is felhúzta János király gyűrűjét az ujjára.
János király a pribék Memhet kíséretében sietett a szultán sátora felé.
Szolimán, amint a király leszállt a lovárul, fölkelt a trónrul, s gyors léptekkel jött eléje, s mind a ketten, messziről kitárva karjaikat, egymást átölelték, s kétszer megcsókolták. („Miként Júdás Krisztust”, írja a kísérő pap.) De az nem igaz, hogy a magyar király kezet csókolt volna a szultánnak; ezt csak a török krónikások hazudták hozzá.
Ekkor János király magyar nyelven üdvözlé a szultánt, kívánva neki hosszú életet, szerencsét, jó egészséget, fegyvereinek diadalmat; megköszönte neki, hogy nagy szorongattatásában segítségére jött hatalmas hadseregével.
A pribék tolmácsolá török nyelven a király üdvözletét a szultánnak, mire Szolimán törökül felelt vissza, jobb kezét kardmarkolatára, balját mellére téve, melyet hosszú, ragyogó szakálla takart.
A tolmács szerint ez volt a szultán mondása:
„Úgy tartson meg engem Allah, a legmagasabb Isten, amilyen kétségtelenül én tégedet visszahelyezlek királyi váradba, Budára és a te országodba, valamint a szerémségi szigetbe és annak a váraiba, Nándorfehérvár és Szabács kivételével. És amíg engem Allah életben tart, megvédelmezlek minden ellenségeiddel szemben, amíg csak egy szablya marad egy töröknek a kezében. Tehát énbennem bízzál!”
Ezzel megfogta a király kezét, bal felől bocsátva őt maga mellett, ami török szokás szerint megtisztelés, s úgy vezette be a sátorába.
A király kísérőinek is szabad volt belépni a „nagyúr” sátorába. Ezek voltak a három pap, Fráter György, Frangepán Ferenc és Szerémi György; a három főúr volt Verbőczy, Pöstényi és Czibak. A szultán mellett voltak Ibrahim nagyvezér, Ajász basa és Gritti Alajos, a „mindenes”.
A szultán maga mellé ülteté János királyt a széles trónra. Az országnagyok állva maradtak; a trón mögött kuporgott maga alá szedett lábakkal a török krónikás, kinek életfeladata volt minden szavát a szultánnak pergamenen megörökíteni.
A magyar urak bámulták a pompát, mely a szultán sátorának belsejét díszíté. A kárpitok aranyvirágokkal áttört nehéz selyemből valának, a szőnyegek drága perzsa szövöttesek; a trón előtt kiterítve egy roppant királytigrisnek a bőre; színes strucctollakból volt a trón baldakinja. Maga a trón tiszta színaranyból, kirakva virág módra színes drágakövekkel; a füstölők és öles gyertyatartók mind aranyból; a függőlámpa hegyikristály csészéjéről rubint- és smaragdcsapok csüngtek alá; a kárpitokat tartó zsinórokat keleti gyöngyfüzérek képezték. Nehogy a nedves föld a drága szőnyegeket föláztassa, a sátor alá padlózat volt rakva gyöngyház csigákból és zöld- és veresarany ragyogású kínai tengeri fülekből (halyotys).
A király nem titkolhatá el bámulatát ez elbűvölő pompa fölött, s azt szavakban is kifejezé. A szultánnak tetszett e magasztalás.
De ő is tudta azt viszonozni.
– Valamennyi drágaköveknél, amiket itt szemlélsz, becsesebb az, amelyet te ajándékoztál nekem a gyűrűdben. Már rég kívántam egy ilyen szép gyémántot bírni; de hasonlót nem tudtam találni. Ugyan mondd meg, atyámfia, hogyan jutottál ehhez a drágakőhöz?
Amire János király ezt felelte:
– Ez a kő Mátyás királyé volt: a Hunyadié. Annak pedig az én apám volt a kincstartója. Mátyás király halála után csak ott hagyatott ez a drágakő az apámnál.
(Szerzési jog! – De hát koronát lehetett venni rajta.)
Ekkor a török szultán azt kérdezte a magyar királytul:
– Vajon mennyit érhet, mire becsülöd, ez a drágakő?
Felelé a király:
– Minálunk megér ötvenezer márkát.
– No, minálunk megérne százötvenezer márkát.
Ilyen hiábavaló beszélgetéssel tölté a két koronás fő azt a drága időt, melynek minden perce fordulót képezett egy ország történetében.
Fráter György nem állhatott ellent a szívének. Megszólalt. A királynak szólt: halkan, de elhatározottan.
– Király! Beszélj a császárral az ország dolgairól.
Az elszörnyedés felhördülése tört ki minden ajkról.
Hogy egy halandó – egy rabszolga –, egy pap meg mer szólalni kérdezetlen a nagyúr színe előtt. Egy kutya el meri ugatni magát a szentek szentjében! A török vezérek handzsáraikhoz kaptak; a magyar urak halálra ijedtek, maga János király is elsápadt.
A szultán büszkén fölemelte fejét.
– Mit mondott az a barát? – kérdezé a tolmácstól.
A tolmács megérteté a szót.
– A barátnak igaza van.
A magyar urak föllélegzettek.
– Mi a neve annak a barátnak? – kérdezé a nagyúr.
– „Fráter György.”
– Nem fog nálam feledékenységbe menni.
A magyar urak irigykedve néztek Fráter Györgyre.
Azzal a szultán inte a környezőinek, hogy hagyják el a sátort valamennyien, Mind kimentek, s a sátornyílás nehéz függönyeit is leereszték. És azután teljes egy óráig maradt a bezárt sátorban János király a szultánnal. Hogy ott mit végezének, az titok maradt mindenki előtt.
A szultán jelt adott a sátor függönyeinek széthúzására, s arra a királyt, annak jobbját mindkét kezében tartva, kivezeté a sátorából, s búcsút vett tőle.
Mikor János király felült a paripájára, a szultán azt mondá neki:
– Ejnye, atyámfia: de szép lovad van! Hogy híják?
– „Kopott”-nak.
Az a ló „szepe” ló volt (szürke, veres szeplőkkel).
– Hol tudtad ezt szerezni? Nekem nincs ilyen szép paripám.
János király rögtön leszállt a lováról, s felajánlotta azt a szultánnak, ami annak nagy örömet okozott.
(Még a szultánt is meg lehet vesztegetni.)
– De mármost nézd meg te az én lovaimat – monda a szultán, s ahogy magyar földesurak szokták tenni a vendégeikkel, karöltve vezeté el a királyt az istállóiba, s az ajándékba elfogadott paripájáért kiválasztott a számára hármat viszontajándékul. De a magyar urak azt mondák, szakértők lévén, hogy bizony nincsenek a török szultánnak olyan derék lovai, mint János királynak.
A kísérők is meg lettek ajándékozva egy-egy török paripával; a szultán bámulatát fejezte ki afölött, hogy a barátok milyen biztosan ülik meg a nyerget; mire a pribék felvilágosította, hogy az a két szakállas pap valamikor lovas katona volt, vitéz harcos. Amin fölöttébb bámult a szultán; akinek egyszer kard volt az oldalán, hogy tudott az attól megválni?
A királyt azután elvezették a számára felütött sátorba, s a kísérő uraknak is külön sátorokat adtak, s díszőrséget rendeltek melléjük.
Ettül fogva egész Budáig a magyar király a török szultánnak útitársa volt: – vendége: – foglya.
