A mocsárok viránya
A mocsárok viránya
Megátkozlak, elhervadsz.
Népdal.
Népdal.
Megvagyok én búval rakva,
Mint a borízű almafa;
Kettő-három terem rajta,
Mégis terítve az alja.
Népdal.
Mint a borízű almafa;
Kettő-három terem rajta,
Mégis terítve az alja.
Népdal.
Szép vagy te, óh termőfölde a töltött káposztának – Magyarország!
Vannak teneked égig nyúló hegyeid, miken teremnek a hosszú derekú fenyőfák és szinte hosszú derekú tót legények. Vannak ismét homok hegyláncaid, miken semmik sem teremnek, és tömérdek más hegyeid, miken tokaji borok teremnek. Vannak végtelen láthatárú pusztáid, de tele gulyákkal és ménesekkel; határtalan rónáid, hol egy szál fa is erdő, de hol özöne van kenyérnek és kalácsnak; erdeidben makk, tavaidban fogas, mocsáraidban nád terem! Óh, te szép vagy, s nem is halt még meg senki határaidon belől éhen, bárha lett légyen regényíró!
Szeretlek is én téged, mint a szilvás derelyét; de ezzel nem mondom, mintha szeretnélek megenni, óh, hazám!Szívem elég tág számodra, de keblem azon része, mely visel gyomor nevet, nem olyan nagyravágyó. Óh, hiszen téged tizenhárommillió gyomor sem bír elemészteni, sem tizenhárommillió fejnek tizenhárommillió véleménye!
Aztán még igazgatni akarnak rajtad!
Az nem jut senkinek eszébe, hogy mi jó volna, ha a háta közepén szemei volnának, hanem az igen, hogy utaid sárosak, hogy mocsáraid töméntelenek; pedig, én istenem, ha mocsárok nem volnának, hát a szegény gólyák hol élnének? Ha mocsárok nem volnának, hát nád hol teremne? Ha nád nem teremne, hát a szegény ember mivel nádazná a házát?
*
Gyönyörű valami egy mocsár, minő például a Bélabora.
Álljunk csak ide a közepébe. Óh, nem kell azért a sárba lépni. Egy kellemes zöld dombra fogunk állani, honnét az egésznek széle-hossza belátható.
Maga e domb süpped ugyan egy kissé, a soha le nem kaszált fű úgy tesz, mintha vízre volna épülve, pedig hajdan e helyütt, hol állunk, óriási bükk- és egerfák rengetege díszlett, a gyantanemű tőzeg- és kőszén rétegek alatt most is találtatnak kővé vált, öllel át nem érhető töveik; messzebb szürke gránittömegek szegik be a láthatárt, hosszú, veres és kék erekkel átjárva, tetejekön fekete bazalt oszlopok vonulnak végig, homlokuk zöld mohával benőve, menetelesebb oldalaik szőlőkkel vannak beültetve, miknek világos színe regényesen virul ki a sötétzöld iharfák erdeiből.
Nyugotról a kanyargó Tiszában vész el a láthatár, mely csendes és sima, mint tükör, és félívként keríti a parttalan mocsárt, melynek területét képtelen nádtenger borítja, vastag buzogányos fejét ingatva a benne hullámokat verő szélben; itt-ott tágasabb tükröt képez benne a mélyebb víz, melynek lapján a vízi nimfák fényes, kövér levelei lebegnek, sárga, húsos virágaik s korsó alakú dinnyéik saját ismeretlen kellemes szagot terjesztve magok körül.
A mély vízfenék világoszöld, a hosszú hínár között a tórongy és elecke narancsvirágaik nyílnak örülve a fenékre ható napvilágnak; köztük aranyszemű kék, zöld vízi bogarak ezrei futkároznak, csodás veres bajuszú gadócák, tarja vízi borjúk, hasas piócák s veres szemű és kék taréjú vízi kígyók seregei űzik és kerülik egymást.
Zöldes fűgyökerekből összeállt dsindsákon csoda nagyságú fűzöld békák hajókáznak be-berántva fejöket egy-egy vízi kígyó szerelmes kacsintásai elől.
A kákásban úszómadarak falkái lubickolnak.
Az egészen sajátszerű titokteljes susogás uralkodik, mit a nádleveleken átsuhanó szél támaszt, melyhez a kecskebékák brekegése, az ungok bánatos ümmögése, a hattyúk horkolásai, a bujár jajgatása s a szúnyogok döngései együtt és összevéve oly jeles harmóniát kerekítenek, minőnek előhozása csak emberi és állati hangoktól telhetik ki.
Olykor a hallgató éjben egy mély, erős, suhogó hang zúdul fel többször ismételtetve, valami középhang a szélzúgás és a kivert bika bőgése között; ezt a bölömbika adja, egy kicsiny, jelentéstelen madárka. Az emberek között is a legcsekélyebbek szoktak a legnagyobb hanggal lenni.
Ezen vízi birodalom széléből több ezer lépésnyire nyúlik be egy partos nyelv, söppedékes bürüje hajlik a ritkán látogató vadászok és csíkászók léptei alatt; széleiben rózsavirágú pompás réti füzények, szivárványozott sásliliomok virulnak összefonódva a különnemű folyókák hálóival. A tiszta vízben egy-egy özvegy gím vagy fekete szárnyú gólya mulatja magát a mocsárlakók evickélő seregeivel; itt-ott a vízi patkányok gyémánt szemei csillámlanak a fű között.
*
A nap lemenőben van; narancs világú tányérja félig a Tiszába süllyedt; képe tűzoszlopként vonul végig a folyam habtükrén, túlsó oldalról pedig a hold emelkedik, a tele hold ezüst világával a hegyek mögül, s egyetlen csillag ragyog az alkonyodó égen, mint olvadó aranyba vetett gyémánt – a hajnalcsillag.
A mocsár bürüjén egy rejtélyes alak törtet befelé, magas emberalak, arca feketére mázolva, fején báránybőrsüveg, lábain gólyalábak, mikkel roppant lépéseket tesz a posványos ingoványban; léptei elől seregestül ugrálnak vízbe a békák, hátán nagy vidrabőr tarisznya fityeg.
Amint ekként megy s halad befelé, sem jobbra, sem balra nem tekint, hirtelen és véletlenül egyik falábtójával egy feneketlen kátyúba lép, súlyegyent veszt, hanyatt zuhan, s a mocsár összecsap feje fölött.
Sokára és nagy erőködéssel küzdte fel magát a gólyalábas, igyekezve talpainak álláspontot adni, s szemeit és száját törülgeté sáros kezeivel, mitől azok még sárosabbak lőnek; végre nagy tüsszögések között leoldja falábait, azokat egy sásbokorba elrejti, melléjök egy kitűnő nádszálat szúr, s nekigyürkőzve beleveti magát a vizekbe s azok lakosai közé, s ekként a mélyebb vizeket megúszva, a csekélyebbeket gázolva, képzelhetlen gyorsasággal halad befelé.
Olykor nagy kecskebékák úsznak vele szemközt, s mikor találkoznak vele, feje fölött átugranak; majd egy sereg vadrécét ver föl fészkeiről, mik hápogva repdesnek feje körül; lábszárain hasas nadályok szíják tele magukat, de az ember úgy látszik, hogy nem sokat törődik velök.
Többször kell bűzhödt békanyállal fedett posványokban nyakig úsznia, hol az úszónak lélegzetet nem szabad venni, különben a halált leheli be; az éles mosó sás hosszú sebeket karcol arcán, kezein; szája körül utálatos, nyálkás pondrók vonaglanak el; a férfi arca nem változik mindaddig, míg egy bosszús vízi kígyó erősen rátekerőzve bal lábszárára, combját igen érzékenyen megcsípte, mire rögtön víz alá bukott a férfi, rövid idő múlva újra felszínre jutván az összemorzsolt fejű kígyóval kezében, mely öt láb hosszú volt és sárga pettyes taréjú; farka most is verdeste a vizet.
A férfi lábából erősen folyott a vér, mire ő egy zsombókhoz vergődve, a kígyót késével felhasította, máját kivette, s azt bőrével sebje körül csavargatá; így gyógyítják e kígyó fájó marását saját testrészével.
Azután ismét folytatja felvett irányú útját, s az alkony fényénél csak egy gömbölyű fej látszik úszni a lankaság vizeiben, mindinkább bellebb-bellebb haladó.
*
Ez ős vízpusztaság belsejében, a világtól messze elrejtve, elszakasztva; van egy kis magános sziget; környékét minden oldalról roppant nádrengeteg körzi, s ója az egészségtelen mocsári levegőtől.
Keskeny, csavargó vízutca van a nádban kivágva, melyen át a sziget csónakkal hozzájárulható a Tisza felől.
A sziget partjain sűrű fehér fűzfabokrok tenyésznek, szorosan egymás mellé férkőzve; töveiknek fele a vízben úszik. Bellebb emelkedik a sziget tére, vége felé egy magas dombocskát képezve.
Az egész szigetet buja, másfél öles tengeri fedi; roppant nagyságú úritökök és sárgadinnyék hevernek közötte; néhol a vadrizs kalászai s a magas csenkesz legörbült fürtei fehérlenek áttörve a vadsáfrány aranyszín virágaitól.
A domb körül terheik alatt hajladozó gyümölcsfák tenyésznek, sötétzöld fügefák, sőt érésben levő narancscsemeték is a szabad ég alatt; hosszú sorban rendezett embermagas ribez-bokrokon érett, hosszú fürtök piroslanak, töveikben az ízletes szamóca s kövér ananászok illatja terjedez; köröskörül, amerre szem lát, a hajnalka és ipomea nyílnak ezerféle színben egymásba fonódva, s a legmagasabb fák tetejéig folyva fel; a gyöngyvirág és kankalinok másodszor nyílnak, a viruló tavasz a gyümölcsgazdag ősszel egyesülve laknak itt, és a kert nincsen bekerítve, oly biztos őrfal a mocsárok nádfala. Kinek is jutna eszébe ide lopni jönni?
A halom tetejét egy kisded ház foglalja el minden oldalról magas kőfallal kerítve, melynek egyetlen kapuja sűrűn van ékesítve vasszegekkel. Ablakai mind a sziget belsejére nyílnak, rajtok kidűlő vaskosarak.
A ház és sziget egy nemes úré, kiről nem tudunk egyebet, mint hogy fiatal ember, s hogy egy évvel ezelőtt került ide fiatal nejével és szolgálójával, s egy néma fekete szolgájával, mely utóbbin kívül, ki a szükségeseket bevásárlani a szomszéd faluba kijárt, soha senki sem hagyta el a szigetet.
A ház folyosóját márványoszlopok tartják, folyosóján nagy edényekben óriás kaktuszok és favastagságú oleanderek közt illatos vaniliák, tarka áloék s több meleg éghajlati gazdag növények díszlenek; e darabka földfolt Indiákról látszik ide hullottnak lenni, csak a muszkitók és a boák hibáznak belőle.
A fűvel benőtt udvaron fehér nyulak futkároznak, zöld sodronykalitokban gerlék turbékolnak, az udvar közepén pedig régi nagy diófa alatt egy kövér, izmos, örvös eb fekszik, akkora mint egy borjú.
Az idő éj, a hold teljes fényében világít; a bölömbika üvöItésén kívül csendes minden.
Egyszerre azonban sajátszerű zörgés hallatszik a nádban, mintha az emberi léptek alatt recsegne.
A szelindek felemeli fejét, s szétszaglálva a levegőben, tompa, fenyegető morgást hallat, mindig erősbödőt s végre hosszas, kísértetes vonításon végződőt; majd dühös ugatással rohant a kapunak, annak alját körmeivel és fogaival szaggatva.
Már ekkor a gólyaláb a kapu előtt állott; hólyaggal bekötött iszákját kibontotta, abból egy terjedelmes vidravasat vett elő, azt kifeszítette, peckére darab szalonnát tűzött, s az egész játékszert bedugta a kapu alatt, egyik végét kívülről kőre kötve.
Perc múlva megszűnt ugatni az eb, a vidravas orrán összecsapódott, s így ugató műszereit megnémította, a kötél végére kötött kő pedig fogva tartá a cerberust.
Ekkor a gólyaláb néhány szeget kiütött a kapu tetejéről, gyakorlott ügyességgel húzta fel magát kezein, s egy percig a kapu tetején himbálózva, átvetette magát az udvarba.
A kutya szűkölt dühében s fájdalmában, de a vas erősen fogva tartá az oroszlán erejű állatot.
A laknak két szárnya volt, s a két szárny végén egy-egy ajtó, egyik a nő, másik a nemes úr szobájába vezetők. A gólyaláb kötelet vett elő, s a nemes úr ajtaját bekötözte. Azzal a nő szobái felé ment, táskáját és nehezebb öltönyét levetette, vésűt, kalapácsot vőn elő, s azokkal a falat mintegy négyszeg lábnyira levakolta.
A ház terméskövekből volt építve, de a gólyaláb néhány perc alatt vésett rajta legkisebb zörejjel egy nyílást, alig akkorát, mint egy zsáknak szája, ekkor levette süvegét, ezzel és ködmenével felöltöztette kőrisbotját, s azt a nyíláson szép csendesen bedugta. A legnagyobb csend uralkodott a vidéken.
Egy nőcseléd, ki e kilikasztott szobában szokott aludni, jelenleg fontos okoknál fogva sokáig ébren vala, s jól hallotta, mint ugatott a Bodri erősen, s mint hallgatott el egyszerre.
Később úgy rémlék előtte, mintha az ablak alatt valami kopogna és kaparna nagy elővigyázatos csendességgel. Hirtelen valamennyi tolvajos mese, miket házkiásásokról hallott beszélni, keresztülvillant fején, s szíve hatalmasan kezdett dobogni.
Juci tőről szakadt magyar lyány volt; ahelyett tehát, hogy mint illik, teljes tehetsége szerint elsikoltotta volna magát, midőn már a kőpor ágya mellett kezde hullani, ő szép lassan lábhegyen leszállott ágyáról, a szegletből egy fejszét markolt elő, és lélegzetet visszafojtva várta egy hathatós „hozott istennel” a furfangos vendéget.
Ekkor a kész lyukon egy báránysüveg, utána egy bőrködmön nyomult be.
Juci nagyot sivítva felemelte fejszéjét, egyet vágott az ablakhoz, s a báránysipkás fő lábai elébe gördült.
– Jaj! Embert öltem! Embert öltem! – rikácsolá ekkor, egészen átengedve magát a vad ijedelemnek, ekkor látva át a veszedelem nagyságát, melyet ily bátran elhárítva lenni vélt, s magának mintegy kárpótlást akarván szerezni a kiállott merészségért, holt ijedten rohant úrnője benyíló szobájába.
Azonban a levágott sipkában nem volt fej, és belőle nem folyt vér, az csak egy óvásul bedugott váz volt, melynek lefejezése s a hősnő elfutása után hirtelen nyomult elő egy igazi fej fogai között széles kést tartva, utána egy igazi ember, ki mint kígyó sajtolta magát keresztül a szűk nyíláson, s egyenesen a benyílóba tartott.
A hős leány meglátva a megöltnek vélt alakot, egy világdöntő sikoltást tett, s az ablakhoz szaladva, rettenetes lármát készült ütni.
– Hallgatsz! – riaszta rá a gólyaláb, kését torkának villantva. A leány elhallgatott, s szerét tehetve, bebújt az ágy alá, melyen rémület által szavától megfosztva úrnője feküdt éppen kisgyermekét szoptatva.
A gólyaláb rémes lappangással, minő az anakondáé, közelített a nőhöz; a sötétben zöldellettek szemei.
– Add ide a gyermeket! – susogá a pólást kiragadva a nő kezeiből, s mint egy gyötrő álombeli fantom hirtelen, minden zörej nélkül eltűnt.
A nő ajkai elfehéredtek, szemei elfordultak; anélkül, hogy egy szót szólt volna, féltestével az ágyról aláhanyatlott.
Kívülről hallatszék, hogy a gólyaláb bezárja az ajtót.
– Segítség, segítség! – sikoltá Juci az ágy alatt.
A ház ura felébredt e zajra, s az ajtóhoz rohanva azt bekötözve találta, erre kétcsövűjét ragadva keresztülfutott neje szobáiba; mire odaért, nem láta senkit.
– A kisgyermeket, a kisgyermeket! – kiálta Juci.
A bölcső üres volt.
Dühösen esett az ajtónak a férj, az is zárva volt; ekkor az ablakhoz rohant, a gólyaláb éppen a kapu tetején volt.
A háziúr két lövést tett rá, s egy zuhanás a kapun kívül tanúsítá, hogy a rabló vagy élve, vagy halva leesett.
Ekkorra a fekete szolga is előérkezett, s az ajtót végre kivetették sarkaiból; a fiatal úr őrültként rohant ki kapuján, már akkor senki sem volt ott, hanem vércseppek jelöltek egy utat a nádasig.
– Utána, utána! – ordítá az úr. – Hozzatok csónakot, gyorsan utána. – Hanem a csónakkal nem lehetett haladni a nád között; azonban az út, melyen a gólyaláb jött, kivehető volt az elgázolt nádszálakról.
– Erre! Csak erre gyorsan! – lihegé a férj, s kétségbeesett fáradsággal törte magát keresztül a nádberken, míg a süppedő ingovány minden lépténél elnyeléssel fenyegette.
A nádterület végén állt a gólyaláb.
– Lődd agyon! – rikoltá az úr.
Három lövés érte egymást, de a gólyalábat egy sem; mire ez, mint bárányt orzó farkas, a kisgyermeket fogai közé kapta, egy szilaj tekintetet vetett üldözőire, kik már lehetlennek látták menekülését, s lassan a mély vízbe bocsátkozott.
– Jaj a gyermek! A gyermek! – sikolták a szigetparton. De ő óvakodva tartotta fogai közt víz színén a csecsemőt, s úszott ügyesen, mint a vidra.
Az apa utána rohant, s gyötrelmes erőködéssel iparkodott a rablót elérni, ki csak játszani látszott vele, olykor egy úszó lápra felült, s jó közelre bevárta üldözőjét, majd újra megelőzte őt, s így csalogatá maga után egész a partnyelvig, hol lábtói rejtve voltak.
Itt szép csendesen kiballagott a szárazra, a kisgyermeket letette a fűbe, s összefont karokkal nézett az ereje fogytán kivergődő apára.
– Rabló te! – rikácsolá ez vak dühvel rohanva a gólyalábnak, ki őt egy hatalmas rántással földhöz vágta, s ekkor mellére térdelt.
– Istentelen gyilkos, pokolbeli gaz, átkozott haramia! – hörgé a legyőzött.
– Te mersz így szólani? – suttogá ellenére hajolva a győztes. – Te, Dömsödi Góliáth Péter? Te mered azt mondani valakinek, hogy gyilkos, gazember? Hát nem ismered már azon kéznek urát, mely csontjaidat sajtolja össze?
– Bálnai Körmös István! – nyögé Góliáth elkékülve.
A gólyaláb hosszasan hallgatott, szemeit Góliáthról el nem véve.
– Ölj meg, ne kínozz sokáig! – szólt Góliáth.
– Tehát magad is elismered, hogy egy halállal neked tartozom, de én nem öllek meg, Péter. Mikor a testvérgyilkos Kaint kiverte a teremtő paradicsomából, jelt nyomott homlokára, hogy átkozott legyen az, ki őt megölendi… Tapints homlokodra, Góliáth, tapints homlokodra!
– Mit akarsz? – suttogá ez fojtott hangon.
– Én nem fogom apagyilkos vérébe mártani kezeimet.
– Hah! – sikolta Góliáth, s erőszakosan vonaglott.
– Halld! Azon két orgyilkos, kiket apád meggyilkolására bérelél, kivallották minden vétkeidet. Körlevél van ellened kibocsátva az egész országban, s halálra kerestetel.
Góliáth elájult; nagy sokára téríté őt magához Bálnai, s folytatá:
– Te és a te apád vajmi sokat vétettek énellenem; óh, annak csak az Isten lehet megbüntetője! De lesz is, reszkess, vétkező és átkozd meg magadat, az Isten igaz. Te becsületemet, apád boldogságomat tapodta szét; életem virágait, a reményeket téptétek össze mind a ketten; boldogtalanná tettetek és földön futóvá; nem volt nálam szenvedőbb, nálam szerencsétlenebb a kerek ég alatt e pillanatig, de ezentúl lesz. Lesz, kinek életéhez képest az enyém még paradicsom; lesz, akinek szíve még az enyimnél is kietlenebb leszen! Tudod-e, ki lesz e nyomorult, Góliáth Péter?
Amaz csüggedten hallgatott.
– Szólj, szereted-e azon asszonyt, akivel egy födél alatt lakol?
A kérdezett elkezde keservesen sírni; gyanítá, hogy mi történik vele.
– Úgy meg vagy átkozva, Góliáth. Az Isten kivette kezemből a bosszút. Ha te meg nem ölöd apádat, két perc múlva én öltem volna őt meg; de így jobban esett, én akartam kiirtani családodat, az ég máskint akarta, máskint történt. Boldogtalan vagyok én, mert fájdalmaimat egyik ország szélitől a másikig hordozom; de van mégis egy hely, egy kedves emlék a múlt időkből, egy virágos sír, hova pihenni ledőlhetek. De te száműzve leszesz a föld egy foltjára, ahol rajtad kívül senki nem lakik; s ha lesz, aminek emléke ostorozzon még álmaidban is, egy sír lesz az, melyet naponként meg kell látnod.
– Gyermekem? – töredezé Góliáth iszonyút sejtve.
– Szerencsétlen! – szólt Bálnai, s a kisgyermeket felvevé, és a gyermek szemei be voltak hunyva, a halál angyala csukta be azokat. – Midőn rám lőttél, gyermekedet lőtted keresztül; ennyit nem akartam.
– Óh! – ordítá Góliáth felszökve, s ismét a földhöz csapva magát, s mint kit kígyók marnak, nyavalyogva verte magát az iszapba.
– Nyomorult vagy, nyomorultabb, mint valaha óhajtottam, pedig még nem telt be rád nézve a keserű pohár; térj haza, még egy csapás fog érni, azontúl magad lész ember nem látogatta kietlen tanyádon s a lélek kínzó férgei. Ott fogsz élni és meghalni temettetlenül, sirattatlanul, mert azon a foltföldön kívül a bakó vár reád és a gyalázatos halál.
Ezt mondva Bálnai, a holt gyermeket ölébe adta az apának, s lábtóira fellépve hosszú lépésekkel távozott el az éji félhomályban.
