A táblabíró
A táblabíró
Nem vagyok én parasztember.
Reám úgy nézzetek!
Bizonyítja eztet torkom
Gyakor szomjúsága.
Népdal.
Reám úgy nézzetek!
Bizonyítja eztet torkom
Gyakor szomjúsága.
Népdal.
Fekete gyászban jár szívem;
A szerelmes gyászban járjon.
Népdal
A szerelmes gyászban járjon.
Népdal
Bálvándy úr táblabíró volt, éspedig egyike a legkövérebbeknek; s e jövedelmes címhez őt egyedül csak bokros érdemei juttatták, miután egy szomorú kimenetelű tisztújítás alkalmával, melyben Bálvándy urat rendkívül erőtette a szolgabíróvá létel, sorsa jobb nemtője így szóla hozzá: „Mit neked azon csekély hivatalka! Mit neked a szolgabírói polc!… Föl veled a dicsőség fényhelyére, a zöld asztal mellé!… Mit neked az a százötven forint?… Nesze egy darab dicsőség! Légy táblabíró!” És lőn Bálvándy úr táblabíró, vagy akart vagy nem.
Különben hasonlíthatlanul jó ember volt. Jó étvággyal bírt, alunni is jól tudott, s ha déli álmából föl nem verték, nem volt nálánál békességesebb ember egész Pannóniában. Ezenkívül tetemes bajusza és szakálla is volt, miknél fogva még remetének is beillett volna. Azonban ő korántsem volt remete; egyes-egyedül élt ugyan a világon, nő és gyermekek nélkül, s örököse csak a királyi fiskus leendett: de kimeríthetlen jókedve, páratlan vendégszerető indulata s jó borai híresek valának országszerte; s kell-e mondanunk, hogy ezeknél fogva Bálvándy úr jóbarátokban nem szűkölködött? Mindennap dáridó, minden este lakodalom, minden reggel tyúkverő fogadott lakánál boldogot, boldogtalant, ismerőst, ismeretlent, barátot és idegent. Egyetlenegy jámbor szenvedélye volt: más emberséges kétlábú állatot leitatni, s ha voltak halálos ellenségei, azok bizonyosan olyaskik valának, kiket nem volt képes asztal alá poharazni.
Különösen nagy patrónusa volt a cigányművészeknek és a serdülő ifjúságnak. Amazoknak sohasem volt fogyatkozásuk a vörös nadrágban, vörös pruszlikban és vörös borokban s más ilyetén színű tárgyakban, mik közül a vörös ütlegfoltok sem maradtak ki. Az utóbbiak pedig, ti. a serdülő fiatalság juridikai praxisra jára hozzá, hol bőséges alkalom nyílt az ifjak előtt a tráncsírozás fölséges mesterségének megtanulására, a nevezetesebb ivodalmi celebritások megismerésére; mint a szintén a tokaji és ruszti, szekszárdi és ménesi borok közti lényeges különbségek meghatározásában s egyéb ily fontos életbevágó jogkérdések megvitatásában bámulatosképpen nagy gyakorlati előmeneteleket tehetének, neveztetvén ezen ismereteket, tanulmányok és előmenetelek egyetemessége egy szóval – patvariának.
Bizonyos elménc úriember ezen szót „patvaria” eme másik két szótól származtatá: „pati varia”; mely két szó annyit jelent, mint „szenvedni különb-különbféle állapotokat”. Erről ugyan a Bálvándy úr legényei nem panaszkodtak; nekik a föntebb említett foglalatosságokon kívül alig volt egyéb tennivalójuk azon kivétellel, hogy lelkiismeretes kötelességök rovatába soroztaték még a táblabíró úr debrői dohánykazalját tehetségeik szerint fogyasztani.
Azonban a sok közül rendesen volt Bálvándy úrnak egy olyan választottja, kinek sorsa a többiétől mostohaságra nézve egészen elütött; kinek a korán felkelésen kívül számos és számtalan hivatalos kötelességek valának gallérjához varrva:
Ő tisztította ki s ő töltötte meg reggelenként a táblabíró úr pipáit, miknek száma légió volt, s mikbe egyszerre egy szita dohány belement.
Ő metélt fidibuszokat.
Ő hordta föl a borokat az ivók számára.
Ő vitte a lámpást a lovak előtt, ha estve volt és kátyulos az út.
Ő hordta a pöröket bőrtarisznyában a táblabíró úr után a procuratoriába.
Ő tisztította meg a csizmákat.
Ő szedte le a körtefákról a papmacskákat; s legvégül ő volt az, ki lekörmölte mindazokat, mik lekörmölendők valának: levelek, akták, replikák és folyamodások és jegyzőkönyvek és határozatok, tudja a jó ég, még mi mindenféle lekörmölni valók. S ha olykor esetleg még fát is talált vágni, s a kertben a dohánycsemetéket megkapálgatta, azt bizonyosan önként, dilettantizmusból s testgyakorlat végett cselekedhette. Talán mondani sem kell, hogy az ilyetén hivatalokra kipécézett egyén rendesen olyasvalaki volt, ki sem inni, sem dohányozni, sem danolni nem tudván, ezen hiányai miatt az álladalomnak különben hasznavehetlen tagjául tekintetett, s rövid címe rendesen ekképp hangzott: „audiat”.
Ilyetén hasznavehetlen „audiatja” lőn Bálvándy úrnak Körmös Pista, ki is, miután az *i kollégiumban útifüvet kötöttek talpára, s consilium abeundival ellátva odább bocsájtották, itt vett rendkívüli dupla leckéket a türelemből; de megtörte magát, ellentmondott tetteivel saját jellemének; engedelmes lőn, mint a bárány; nem történhet vala rajta oly bántalom, mit szó nélkül el nem viselt volna, nem oly méltatlanság, mely ellen felemelte volna fejét; hallgatott és engedett, aki őt csak most látta először, a gyávaságig türelmesnek tapasztalá. A rábízott dolgokban pontos, lélekismeretes, zúgolódástalan volt; kerülte a vigalmakat és a vigadókat, s éjféleken át penészes jogkönyvek s elefántnyi pöriratok között lehete őt elmerülve látni; szorgalmasan írt, tanult, s gyakran főnöke ügyeibe oly hozzáértő s alapos feleseléseket iktatott be, hogy az öregúr maga is elcsodálkozott rajta, s jutalmul három annyi dolgot bízott rá, mint különben.
– Nagyon jó fiú – szokta mondani a tekintetes úr –, okos fiú, tanult fiú, szerény fiú, jó erkölcsű fiú, de mégsem lesz belőle semmi, mert sem inni, sem pipázni, sem más embernek kedvében járni nem tud.
Ily állapotban három hónapot töltött el Pista, s az ügyvédi pálya sanyarúságiba ide s tova beletörődött. Ekkor történt az, hogy egy reggelen az érdemes táblabíró urat szokatlanul korán felverték álmaiból. Egy világoszöld, asztrakán prémű bekesbe öltözött, ragyás arculatú férfiú toppana be szobájába, kiben a táblabíró úr, mihelyt szemeit kellőleg kidörzsölé, azonnal patrónusára s illetőleg kliensére, báró Dömsödi Jánosra ismert. Magukra zárták az ajtót, nehogy értekezésük folyama alatt hívatlan látogatóktól háborgattassanak, s hosszú két óráig sittegtek-suttogtak egymás közt, s fújták a követ egy szögletbe bújva, mialatt Dömsödi úr zsebeiből több rendbeli hosszú iratok költözködtek a táblabíró úr asztalára, mire mindketten fontos képekkel bólintottak.
E beszéd alatt táblabíró úrnál vége-hossza nem volt a bajuszok pödrésének, még a báró úr, számtalanszor körültekintgetvén, minden szóhoz kettőt köhintett, s látszólag olyasmit iparkodott a táblabíró úrnak megmagyarázni, amit éppen nem akart a spektábilissel isten igazában megértetni.
Végre a spektábilis megszólamlott, s azt mondá, hogy „jól van”.
A báró úr pedig felkerekedik székéről, s mialatt ügyvéde iratait szedé össze, nagy csizmacsikorgás között kopog alá s fel a szobában.
A táblabíró úr irodája éppen az ebédlőre nyílt, s az ebédlő ebéd idején kívül patvaristaraktárul használtatott, s ajtajára üvegablak volt alkalmazva, melyen át a szomszéd szobába lehete tekinteni.
Dömsödi úr csupa kíváncsiságból felemelé az ablakot rejtő függönyt, s a szomszéd szobába átkémlelt.
Egy fiatalembert látott abban egy nagy könyvbe könyökölve…
Dömsödi úr arca halaványabb lőn a tökmagnál…
– Ki ez a fiatal itt a másik szobában? – kérdé reszketve a spektábilist.
– A jurátusom.
– Kinek híják?
– Körmös István… Nagyon jó fiú, csakhogy igen is gyáva.
Dömsödi úr egy szót sem szólt többet, hanem kalapját vévén, magát ajánlotta, s úgy elment a Bálvándy úr házától, hogy sohasem látták többet ottan.
Bálvándy úr pedig kikiálta a szomszéd szobába:
– Audiat!
– Dignetur! – volt rá a felelet, s az audiat belépett.
– Ezt az executionalist fogja, audiat, exhibeálni a bent megírt incattának mégpedig ma vagy holnap – szólt a főnök, egyikét a báró által átadott hosszú iratoknak Pista kezébe nyomva.
– Nem méltóztatnék megmondani, hogy hol lakik?
– Oda van írva: K… városában.
– Igenis, hanem K… városa nagy erdő!
– Hja, audiat, pedig azt magának kell felkeresni; én velem is úgy tett principálisom, mikor jurátus voltam. Elküldött olyas valakihez, kinek még nevét sem hallottam soha, ha kérdezém: merre lakik, azt felelte, hogy Pesten. S akkor aztán addig kellett lótnom-futnom, míg rá nem akadtam, s ha csakugyan nem akadtam rá, jól lekorpázott. Így tanulják az életrevalóságot, audiat.
Pista szépen megköszönte a vett utasítást; zsebébe dugta a kézbesítendő okiratot s eltávozott. Leült asztalához, elébe vette a Corpus jurist s belenézett. De ezúttal sehogy sem akart működni a figyelmeztetés; a betűk összefolytak szemei előtt. S tartalma? Mintha csak a háta mögé hányta volna! Minduntalan a szőke lyánka szelíd, bánatos arcára tértek vissza gondolatai: minden betűből az ő szomorúságát olvasta ki, regényes, ismeretlen, sötét okait örök bánatának, s azután azt az értő tekintetet, mellyel hozzá felküldött pillanataira felelt… Lassanként el-elvesztette lelkét eszméi délibábjai között; szárnyakat képzelt magának, melyekkel berepkedé az ég csillagos végtelenjét; utazni látá magát a szivárvány hídja fölött, beszélt az angyalokkal, megemelé azon lángkardot, mellyel az ördögök lepaskoltatának, s agyonmennykövezett vele minden emberördögöt; eltörle minden élőt a föld színéről, s mélyen elásta azokat, hogy magvaik ki ne keljenek; azután látá a paradicsomot virágzó berkeivel, az őszinte rókát, a szelíd oroszlánt, a jószívű farkast, a fullánktalan háladatos kígyót, és képzelé mintha ő volna az első ember, kibe a lelket még Isten lehelte – s a második a szőke kisleány ártatlan angyal arculatával, szemeiben az ég és a csillagok; s mintha az élő föld tőlök várná az újabb, nemesebb nemzedéket. S midőn mindezt oly szépen elképzelé, s midőn immár szerelmét és benne a világot akarta átölelni, bekiált a principális
– Audiat, copisálja csak le azt az executionalist, minekelőtte exhibeálná.
Így pottyan le az ember ábrándjai luftballonjából!
Nekikönyökölt emberünk, kiterjeszté a végrehajtási levelet és írt.
Furcsa esemény volt előtte.
Amint az írás folytán kiveheté, bizonyos hitelező, kinek neve a túlsó lapon vala olvasható, bizonyos adósnak, ki szinte a túlsó lapon volt körülírva, tízezer forintot hitelezett, adóslevelét azonban az adós nejével és leányával is aláíratta, kik is nyilvános kijelentésökkel minden pörorvoslatokról lemondtak, s e kötelezvényt a hitelező az adós bizonyos megnevezett gyárára betábláztatá. Az apa meghal, utána meghal az asszony. S a gyár földig leég. Ekkor a hitelező beperli a leányt; s miután a tökéletes vagyonhiányt kimutatta, annak személyét kéri odaítéltetni.
S a törvények kezelője, noha nyilvánvaló volt az ellenvetés, hogy szüléi életében a leány magát semmire nem kötelezhette, azok hunytával pedig utánok semmibe nem örökült, mindamellett is a Hármas törvénykönyv II. 28; II. 68 és Mátyás VI. 29 értelmében a leány személyét a hitelezőnek tizenöt napra odaítéli, s elmarasztaltatása következtében a végrehajtást elrendeli.
Hogy a leány szép, fiatal és ártatlan, a hitelező buja, förtelmes gazember: azt a törvény tudni nem tartozik; a törvények kiszolgáltatója pedig annál kevésbé, mentül gazdagabb a nyertes fél, ki mindemellett mégis csak sajnálkozásra méltó, miután tízezer forintja fejébe csak egy gyarló, veszendő fehérszemélynek jut birtokába.
E tény az ifjú lelkét szörnyen leverte. A túlsó lapra fordított, hogy meglássa, ki azon átkozott, ki így nyert, s ki azon szerencsétlen, aki így elveszett?… De már ez nem verte lelkét… Nem… ez már lángkorbáccsal csapott szíve idegeire! A világ egyet fordult vele… egyet fordult agyában minden gondolat; a vér forrni kezdett ereiben, míg a velő csontjaiban jegesült. Megszűnt látni, hallani, érezni. Dühőrülten rohant az ajtónak, azt kitörte, szétcsapott maga körül; nem tudta, mit tesz, nem halla szót, nem érzé, hogy ökle hová csapódik; keresztülrontott a principális szobáján (a jó úr, megijedvén, az íróasztal alá pusztult, s a téntás üveget fejére döntötte); tört, zúzott, míg valami volt előtte, azután úgy érzé, mintha nem volna többé föld lábai alatt; futott, s midőn kifáradva eszmélni kezde, künn a mezőn tövises kökénybokrok bozótjában lelé magát, s nem ismert a napvilágra, mely vörösen önlék el földön és égen. Azt gondolta, hogy a világ ég! Kezében volt az átkos iromány, magával ragadta azt, még egyszer elolvasá a ráírt neveket a vérfénynél; világosan olvasá: Dömsödi Góliáth János fölpörös – alpörös Zilányi Janka…
Felszökött, nekirohant az avar pusztának; futott, mintha kergetne valakit, repülő hajzatával, tajtékzó ajkaival, kipirult homlokával, mint egy fiavesztett fenevad. – Hahó! hahó! ördögszekért hajtott előtte a szél…
*
Most szedjük össze az események fonalait.
Két elem áll harcban egymással: egyik sötét, ártó, ármánykodó; másik üldözött, szenvedő, de erős és nyílt csatákban győző.
Amott főhelyen báró Dömsödi János áll, kit családgyűlölség, hajlam és szenvedély embertársai démonává kentek fel; vad indulat, hóbortos szenvedély vezeti minden lépteit; ki, hogy egy lélekerejében meg nem ejthető leányt átkos vágyainak feláldozhasson, könnyelműen gyújtá fel annak egyetlen birtokát, s egy várost leégetett miatta; ki saját gyermekét bűnvádi perben marasztatá el; üldözött mindenkit és nem szeretteték senkitől… Nehéz bűnök terhelik lelkét, s a megtorló pallos hajszálon függ feje fölött.
Fia, az ifjú Dömsödi álnevek alatt bújdosik az apjától indított bűnper elől, s bujdosásiban Lillát megismeri, ki vele első unoka, s őrülten beleszeret; de szerelme nem értetik meg, s a kétségbeesett kísérlet, a lyány elrablása nem sikerülvén, a bosszúálló megfosztja a leányt őszinte kedvesétől, megfosztja pártfogójától és hitétől a lyán testvérét.
Szemközt áll ezekkel az ifjú Bálnai, egy sok keserűt tapasztalt fiatal mizantróp, ki egyik kezével ront, másikkal épít, de gyorsan hat és nyomot hagy mindkettővel; ő volt azon egy, ki látta, miként Dömsödi azon szeszgyárt, mely Janka anyjáé volt, önkezeivel gyújtá fel, s ki akkor személyében, később kedvese ellen tett ármánykodásainál nevében tanulta őt átkozni és gyűlölni. Ha eljön azon perc, melyben megtudja, hogy e két gyűlöletes eszme egy embert illet! Szenvedélyes, hajthatlan jellem; törik, de nem hajol, tűr, de nem felejt, s roppant ellenszenv bántja a magas rangúak ellen; ki fog derülni, hogy miért. Atyja életviszontagságait részletesen ismeri. Jelszava: „todos contra io, io contra todos” (mindenki énellenem, én mindnyájok ellen). Jaj annak, kit gyűlöl, az veszni fog. Akit pártfogása alá vesz, hatalom, rang, gazdagság nélkül, csupán lelkének erejével megvédi azt, s mintha egy világ lelke szorult volna belé, szakadatlan harcot küzd az egész világgal.
Mellette áldás nemtőjeként tűnik fel az ifjú Szilárdy, ki hogy atyja rokonérzelmű barátjának gyermekeit boldogítsa, őket felkeresé, polgári állásukhoz alkalmazott alakban, hogy részvéte a leereszkedés semmi színét ne viselje magán, s naiv terve volt a lyánt mint köznemes eljegyezni, s midőn nejévé tette, fényes elégtételt szerezni neki a kiállott szenvedésekért, de tervét Bálnai gyanakodó fellobbanása semmivé tette, noha lelke vonzalmain nem változtatott.
A két lyánka még eddig igen szenvedő állásban maradt. Két különböző és mégis annyira összhangzó lelkület! Míg Lilla a világot csak a természetből ismeri, s költői lelkét ennek képeivel gazdagítja, addig Janka a világot a legfekélyesebb oldaláról tanulta ismerni – az emberekből, s lelkének minden virágai remények és örömek le vannak hervasztva. Lilla nyugvó szenvedélyeivel, Janka éber bánatával költ bámulatot; amaz erőteljes, ez simuló, szelíd jellem; de magasztos, fennkölt lélek mindkettő, kik az események bonyolódott hálózatában, ha ismernék, sem ragadhatnák magukhoz a vezérfonalat, melybe két oly szenvedélyesen küzdő kéz markolt, minő a két vér ellenségé.
*
Így álltak a viszonyok, midőn Bálnaira főnöke ráparancsolt, hogy Zilányi Johanna leányasszonyt hivatalosan értesítse a személye ellen intézendő bírói foglalás felől.
