Az apa sírja
Az apa sírja
Három árva sírdogálva
Áll a temető árkába;
Kelj fel, kelj fel, édesanyám,
Lerongyollott az én ruhám.
Népdal.
Áll a temető árkába;
Kelj fel, kelj fel, édesanyám,
Lerongyollott az én ruhám.
Népdal.
A sz*-i kertek aljában, egy kellemes domb oldalán magas akácoktól körítve fekszik a temető. Egy csöndes, magános hely, a mezők ezernyi virágaival fedve, mik közt egyhangúan cirpel a tücsök. Az apró halmok, mik demutka illatos virágaitól kéklenek, virágos orgonaligetek, az alacsony fejfák s a körülök kiemelkedő néhány csúcsos kőemlék a ráhajló szomorúfűzfák között és az egyszerűen bús feliratok a sírköveken, a besüppedt és elfeledett sírhalmok s a hallgatag napfényes délután együtt oly édesbús melankólia szellemét viselik magukon, hogy aki e helyre lép, önkénytelen megragadva, elbűvölve, elandalítva érzi magát általuk, mintha az jutna eszébe, hogy itt minden virág egy átváltozott emberi gondolat, minden lehelet egy sóhajtás múlt, régen elmúlt és elfeledt időkből; s az egész apró völgyeken és halmokon átvonuló virágszőnyeg nem egyéb, mint az örök titoknak egy lapja, mely azon jövendőt fedi el, mit nyitott szem meg nem lát soha.
Tömérdek apró út vezet e sírhalmok között tekervényesen és andalgón és fűvel benőve; apró aranyzöld gyíkok futkároznak rajtok keresztül, házaikat a sírok oldalába vájva; s a vadmadár az út közepébe a fű közé rakja fészkét, s nem félti az eltapodástól.
Két gyermek ül e sírhalmok egyikének tövében; a domb előtt egy nagy márványlap áll, rajta e szavak: Bálnai Körmös István. A gyermekek egyike szép, magas homlokú ifjú, kiben Körmös Gáspár aligha ismerne öccsére, a csodák szerzőjére, oly szomorú, oly szilárd arccal ül ott, levett kalappal és kezébe támasztva gondterhes fejét; mélyen fekvő hosszúkás szemei egy szomszéd fűzfa ágait bámulják, melyeket jobbra-balra ingat a lengedező szél.
A másik gyermek egy fiatal leányka, ragyogó szemei könnyel vannak tele, ajkai siralmian vannak felvetve, arca ég, kezével a mellette ülő ifjú kezét szorítja, melyen lüktető erek járnak keresztül; a déli napsugár ragyog mindkettőjök homlokán.
A leányka Gyékény Márton leánya, Lilla; az ifjú Körmös Pista, ki őt a kegyeskedő üldözései elől ide szabadítá.
Sokáig, sokáig hallgatnak; az ifjú a hajlongó fűzfák mozdulatait, a lyánka a lábainál földből feljövő sírbogarakat nézi merően, csendben, szótlanul. Fenn a magasban a pacsirta énekel, s a déli napvilágban fürdik; köröttök a széles világ, a messze láthatár terül kéklő halmaival, zöld rónáival; a téren hosszú csavargós utak vonulnak át, mik a távolban enyésznek el; árnyékos fák mögött egy-egy messze helység tornya emelkedik; emberi hang, emberi arc nem zavarja e csendet. Az ily csend ihletett perceiben az ember lelke a jövőbe lát. Homályos dolgok, miket félig sejt, félig érez, vonulnak lassú, fantasztikus szárnyalással gondolatiban végig; a szemébe tűnő halmok, virágok, bokrok, háztetők mind megannyi alapok, mikre eszméit lerakja, mely eszmék évek, évtizedek múlva, midőn ugyanazon halmokat, ugyanazon virágokat, ugyanazon háztetőket meglátja, mint múlttá vált jövő ismét föltűnnek lelke előtt.
Hanem a legkisebb hang, a legelső hideg szellő szétűzi ezen, az emberi ész láthatárán túlszárnyaló gondolatokat, s előlép a való, mogorva felhőivel az ég, göröngyös útjaival a föld és önző arcaikkal az emberek.
A temető árkain kívül hirtelen lövés hallatszék; a két mélázó felrezzen. Az árkon egy sebzett nyúl ugrik át, utána három hosszú agár, az üldözött martalék végerejével kerülgeti a halmok között ellenségeit, míg az egyik agár átkapja derekát fogaival, s a félénk állatot megrázza a levegőben. A nyúl egy kiáltást hallat, elsőt és utósót életében, s megtette végrendeletét. Ekkor a temető árkán egy bozontos ember mászik be pipával szájában; nyakában nagy tarisznya és puska vannak körösztbe vetve.
– Gyorsan rejtsd el magad! – kiált az ifjú Lillának, s a lyánka tündérsebesen vonta magát az orgonabokrok közé, míg Pista mogorván fogta térdei közé vándorbotját, s kalapját feltette fejére.
– Hohó! Szellő, Fecske, ide! Aport sén! – kiabált a vadász, ki éppen nem volt más, mint Márton úr mostohafia, az esküdt úr, egy idomtalan, pofók, parlagi gavallér, mahumed termettel, széles képpel és vörös tenyerekkel kitűnő; apró sülthal szemei voltak, s annál vastagabb szája, mely fölött néhány szál savószínű bajusz unatkozék. Amint Pistát megismerte, nagy kiabálásoknak ment végére, majd agarának füttyögetvén, majd Pistára riadozva.
– Hej, szervusz Pista! Hát hol jársz itten? Her da, Szellő! Hittig sén! Pfuj! Her da azzal a nyúllal! (Zárjel közt mondva, esküdt úrnak az az ideája volt, hogy kutyával csak németül lehet beszélni.) Her da, apport sén kusti! Mindjárt, az apádat! Ugye szép sűdőt fogattam, Pista? Aki félvilága van! Lesz ebből pecsenye, a szedtevettét! – Ilyszerű monológot tartott Tölcsér Jónás úr hol kutyáihoz, hol Pistához, ki mindenhova tekintett, csak a nyúlra nem, melyet az esküdt úr előtte két lábánál felemelve, elégülten fitogtatott.
– No de nézz hát ide, vagy a hátadhoz üssem? – szólt roppant konfidenciával vigyorogva az esküdt úr. – Mért csinálsz olyan savanyú képet, mint kinek a csibe megette a kenyerét, he? Vagy tán rosszkor háborgatlak, mi? Mintha valami vászoncseléddel láttalak volna az elébb itt üldögélni, mit? No, ne hamiskodjál! Hová tetted? Hova dugtad ilyen hamar? Nagy ördög vagy te, Pista, nem hiába x-i diák vagy! Hanem ahán! Itt mozog a bokorban a vad, uhhahaha!
Az ebek az orgonabokrok körül kezdtek szaglálódni, s a vadász nagyot röhögve Pista orra alá, kalapját félszemére csapta, s csintalan kedvvel indult a bokornak.
– Nem mész onnét! – kiálta rá fellobbanva az ifjú, s az esküdt úr karjába markolt, hogy ott maradt az öt ujja helye.
– Pista, legyen eszed, ne csípj! – kiálta szepegve Jónás. – Vagy úgy orron ütlek, hogy valamennyi csillag van, mind meglátod az égen; már most csak azért is megnézem, hogy kit rejtettél ide! – S indult a bokornak, hanem nem vetette fel az arányt a kiviendő terv s a közbejövő akadályok között, s mielőtt másfelet lépett volna, azon vette magát észre, hogy úgy csapatott hosszában a földhöz, amint még soha tisztviselőt sem tisztújításkor, sem azután földhöz nem ütöttek.
– Te! – kiálta fogai közül rá Pista, s lábát mellére tette, s öklét fenyegetve rázta előtte. Többet nem szólt, hanem egy gyűlölettel és haraggal teljes pillantást vetett rá, melyben a legféktelenebb indulaterő volt kifejezve, s azzal otthagyta.
Az esküdt lábra állt, amint Pista rá fölereszté; szótlanul fogta fegyverét, megtöltötte, fölporozta, azzal képéhez illeszté, s nekifogta a védtelen ifjúnak:
– Most kezemben vagy ugye? Könyörögsz-e? Térdepelj le!
– Hitvány, nyomorult! – felelt neki Pista.
– Térdepelsz-e, vagy agyonlőjelek?
– Eredj utamból, vagy hátadhoz verem puskádat; azt gondolod, nem tudom, hogy poltron vagy embert ölni; hagyj békével, s érd be azzal, amit kaptál.
Az esküdt ajkába harapott; azután megfordult s eltávozott; midőn a temető árkához ért, megállt, fellépett az árokhányásra, fegyveréből kiszedte a szatymát, s valami mást töltött helyébe, azután rátámaszkodék.
– Te fickó! – kiálta megvető hangon Pistára, s lábát hetykén rázta. – Eltaláltad, nem akartalak megölni, hanem mégis, hogy rám emlékezzél, küldök számodra egy kis mulatságot, mitől meg sem halsz, de meg sem gyógyulsz, egy töltés sót. S itt infámisan kacagott, puskáját hetvenkedve felkapta s Pistára céloza.
Az ifjú dühösen szökött fel, kitéve látván magát a nem szeretett ember bosszújának, e mélyen gyalázatos bosszúnak; de mégis, noha feltehette a durva emberről ez iszonyú bosszúállást, készebb volt bármily kínt kiállani, mint engesztelő kezet nyújtani elébe.
– Alávaló gyáva! – kiálta nem bírván magával –, kiben nincsen annyi jó tulajdonság, mennyit ebeid legrosszabbika irigyelhetne tőled, jer közelebb, ha számadásod van velem, jer gyáva, élhetetlen, pimasz stb. stb.!!!
Tölcsér Jónás úr azonban nem hiába volt legokosabbik fia édesapjának; attól az egytől őrizkedett, hogy még egyszer Pista gerundiumának és ideges ökleinek gőzkörébe lépjen; de miután nagy tartózkodva kiszemelte, hol legátugorhatóbb az árok, arculatját hirtelen ismét Pista felé fordítá, gyorsan célozandó; e fordulat azonban nem talált egészségére válni, amennyiben széles arculatjának a temető felé fordult része ágyúsebességgel érkező kétökölnyi hanttal oly kellemetlen összeütközésbe talált jőni, hogy ezen összeütközésnél fogva szeme, szája tele lett földdel; mire ajaxi ordítással szemére tapasztá kezeit, s bőgött, mint a gyermek, kétfelé húzott szájjal, közbe-közbe számtalan ördögöket biztatva a Pistába bújásra.
– Már most nesze! – ordítá, dühösen rálőve ellenére; s ekkor elvetette fegyverét és futott.
De éppen, mert dühösen lőtt, nem oda lőtt, ahova akart; Pista utána eredt, elvágta útját a faluba téréstől, s kifelé térítette a harasztosba. Eredeti kép volt, amint ama hústorony esetlen futással gázolt az ugarokon keresztül, kalapját kezében vitte, erősen fújt, s rettegve hátra-hátratekintgetett; kutyái csaholva futottak előtte, utána pedig könnyeden és emelt bottal a diák. Mikor már jó messzire elkergette Pista szomszédját a falutól, még egyszer utána hajított, aztán visszatért a temetőbe. Esküdt úr pedig észrevevén megszabadultát, s gondolván, hogy Pista nem fogja többé hallani, elkezdte őt tág torokkal szidni, káromolni, s nagyot került, hogy a város tulsó végén mehessen haza.
A bátor ifjú pedig visszatért a temetőbe. Atyja sírjánál találta ülve a leánykát, kinek bal karja vérzett, mert a Pistának szánt lövésből néhány szem őt találta. Pista ezt nem vevé észre; átölelve őt s bárson hajfürtjeit csókolva kérdé: „Miért oly halavány?” A gyermek kötényével takarta el karját, de nem felelt; az ifjú diadalmasan s oly sajátságosan buzdító tekintettei néze rá, mely csak gyermekek arcának tulajdona.
– Szegény árva! – susogá a fiú, gyöngéden simítva le a leányka hajfürteit– ami másnak édes, neked mindaz mostoha; te nem ismertél sem édesanyát, sem édestestvért, sem édesapát; pedig megérdemletted volna! Nézd, milyen nagy a világ; mennyi ember jár-kel benne! Ennyi nép között nincs senki, ki téged szeretne; e nagy földön nincs annyi helyed, hova fejedet lehajtsd; van-e árvább, elhagyottabb nálad a kerek földön?!
Ekkor vette észre, hogy a gyermek keze vérzik.
– Uram isten! – kiálta – mi történt veled?
A gyermek azt felelé rebegve, hogy semmi; de szemeibe tóduló könnyei meghazudtolák.
– Óh, irgalmas atyám! – szólt riadtan az ifjú, s sebesen keresett ismert orvosi füveket a völgyek közt, miket összetörve, a lyánka gömbölyű karját bekötözé, csókjai legforróbbjait hintve reá. Tudta, hogy fáj a szegény gyermeknek, s forró ajkaival szorítá sebére a füvészi gyógyszert.
A gyógyfüvek tevék-e, vagy az ifjú csókjai: a lyánka fájdalma enyhült, arca mosolygani kezdett.
– Mit fognak tenni velem, ha visszamegyek? – rebegé. Megölnek…
– Vissza? Nem; soha! A mostoha házhoz vissza nem eresztelek többé; ha te ott nem voltál volna, régen el kellett vala annak süllyedni. Te, ki a világon senkit bántani nem tudsz, ki csak tűrsz, szenvedsz, s még csak nem is panaszkodol és téged ők ütni tudtak? Verni? – szólt az ifjú hévvel, s karjai közé szorítá a gyöngéd termetet; és szemei megteltek könnyel.
– De mégis, látod-e, én mégis vissza fogok menni, bármennyi szenvedést kell is majd kiállanom; eltűröm és nem panaszkodom; nem, nem, vígy vissza; hogyan hagyhatnám el apámat? Az Isten is megverne érte, ha azt tenném; ha holtra kínoz is, csókolni fogom kezét, mellyel megöl, hisz az apámé.
– Apádé! – kiálta fogcsikorgatva az ifjú –, hát hol van az a holló, mely fiai szemét kivájja? Vagy a farkas, mely éhdühében saját kölykeit összetépi? Hisz még azon kutya is, mely az árok széliben neveli fel kölykeit, kész azokat életével is megvédelmezni; s az ember elég csúfolódó apának hivatni magát attól, kinek hóhérja? Óh, higgy nekem, higgy nekem, hogy senkid sincs a világon kívülem, hogy árvább vagy azon galambfinál, melyet az éji vihar fészkéből kivert.
– Nem értelek. Sokaktól hallottam ezt már; titokban, suttogva említették ismerőseim rejtélyes szavakban, hogy én apámnak nem vagyok leánya, hogy ő nem az, kinek én nevezem. Mit tesz ez? Oh, világosíts fel erről! Az utcán találtak-e engem? Én már annyit gondolkodtam e fölött, de nem tudtam megérteni; mintha sűrű ködhomályban kerestem volna a tájat, melyet nem ismerek, nem bírtam felfogni e gondolat értelmét; óh, magyarázd meg ezt nekem, miért beszélnek az emberek így? Vagy mondd meg, kinek arca az, mely olykor édes álmaimban előttem megjelen fényesen, mint a hold, s biztatva szól hozzám, és szavainak mindegyike enyhítően hull szívembe? Több mint ember, de mégsem angyal, mert még mosolygása is oly szomorú; néha ordító fenevadak közt álmodom magam, mik ellen az ő keble véd; vagy mély örvények felett kell keskeny hidakon átmennem, s a szédítő magasban az ő keze tart fenn; vagy határtalan pusztaságon kell átvándorolnom, hol ismét és ismét az ő szomorúan mosolygó arca vezet. Szólj, mért álmodom én így?
– Az ártatlanok álmai onnan felülről erednek. Azon pusztaság, melyen átutazol, az élet kietlene. Örvények rajta a világ csábjai, s az ordító fenevadak az emberek.
– És a mosolygó arc kinek arca? Úgy hasonlít egy képhez, mely házunknál fekete rámában függ, csakhogy ragyogóbb annál és felségesebb.
Az ifjú feltekinte az égre: „Óh kedves szellem! Míg egedből leszállsz, hogy őt megőrizd, látsz-e engemet is?”
A lányka közelebb simula hozzá, kérdvén:
– Kivel beszélsz odafenn?
– Ővele – súgá az ifjú halkan.
– Te is ismered őt? Kicsoda ő, Óh, vezess el hozzá engemet is!
Az ifjú megszorítá a lyánka kezét, keservesen rátekinte, azután a sírkőre tette ujját, melyen írva volt:
BÁLNAI KÖRMÖS ISTVÁN.
– Sírja fölött állsz – rebegé, s homlokát tenyerébe temette.
A leányka leveretten kérdé: „Nem él?” – s az ifjú vállára borulva keservesen sírt.
A fiú vigasztalni akarta őt, de melle tele volt keserűséggel, s a kétszer megkezdett szó kétszer fojtódott vissza keblébe, s végre könnyeiben tört magának utat a fájdalom.
– Ne sírj, ne sírj – szólt a fiú a zokogó lyánka hajfürteit csókolva, míg saját könnyeit nem bírta visszaparancsolni. – Élek én és szeretni foglak, testvéred leszek Isten és ember előtt, és védeni foglak az egész világ ellen! Ezt esküszöm életem hátralevő napjaira apám sírja előtt… Óh, bízzál bennem!
E szavak oly melegen voltak kimondva, oly melegen!…
A lyánka nem szólt, hanem némán inte, s karjait testvére nyaka körül fűzé; érezte, hogy senkije kívüle az életben.
– Lásd – szólt kihűtve keserveit az ifjú –, vannak árva gyermekek, kiket senki sem szeret, kiknek csak egy atyjok van, az – Isten. Volt, ki téged is gyöngéden szeretett, ki azon nőt, kit te nem ismerél, kinek keblén nem tanulhattad meg, mennyi édes érzés van e szóban: anyám, imádta; kinek minden gondolatja tele volt irántadi gyöngédséggel; ki még halála óráján, utósó leheletével is a te nevedet mondta ki; s ki mennyéből leszáll, hogy szűz álmaidat meglátogassa – s ez volt az én apám…
Szavaira hosszú hallgatás következett; gondolatokat kergetett végig eszméik terén a fölkelt kebelvihar, mik alig születtek meg, már elenyésztek.
– Mondd, akarsz-e engem követni? Akarsz-e engemet követni a világba? – szakítá félbe az ifjú az ábrándos hallgatást. – Nézd, ez a világ milyen nagy; mennyi ember jár-kel benne, keresve az életet és találva a sírt; ennyi nép közt nem lesz egy ismerősöd e nagy földön… nem annyi helyed, hová fejedet lehajtsd.
– Hát te? Hát e sírhalom? Nem lesztek az enyéim?
Az ifjú hévvel szorítá őt magához.
– Sorsodat kimondtad: Isten velünk! Óh, ha tudnád, milyen göröngyös a világ útja! De ne félj, én veled leszek!
– Én tudok dolgozni; hozzászoktam az álmatlan éjekhez, kevéssel megelégedéshez, és az Isten jó.
– Hanem az emberek rosszak. Te kevés embert, kevés rosszat ismertél még az életben, legfellebb is mostoháidat és fájós szavakat és ütéseket. Adja Isten, hogy sohase ismerj rosszabbakat! Látod, én huszonkét évemmel oly megaggott ember vagyok! Mennyi nyomort, mennyi fájdalmat kellett elviselnem! Mennyiféle alakban járt rajtam keresztül a viszályok kereke! Hány balkezét tapasztaltam a sorsnak! Óh, annyit nem szenvedett sok ember, kinek hajai hullanak! De sem éhség, sem hideg, sem viharok, sem saját tévedéseim nem vertek meg annyiszor, mennyiszer megvert az emberekre tékozlott bizalmam; nem csókolt meg fogaival annyiszor az irigység, mennyiszer legjobbnak hitt barátim Júdás-csókja tőrt vert lelkem legfájóbb részeibe. Ki legtöbbet üldözött: az mindig atyámfia volt; most is fortéllyal kellett kicsalnom azon embertől, ki apám testvérének nevezi magát, annyi összeget, mennyivel állapotodat egy időre biztosíthassam, holott ő apám minden vagyonát háborítlanul bírja… Ne higgy az embereknek! Inkább senkinek se, mint mindenkinek. Légy nyájas hozzájuk, de ne bizalmas! Kígyó annak a leggalambja is. Tanulj félni, tanulj gyanakodni mindenkiben! Reméld a legjobbat, s félj a legrosszabbtól, s fogadd mindkettőt egykedvűen!
Szerencsére e jó tanácsoknak felét sem értette a gyermek leány, mikre a gyermek ifjút keserű tapasztalások évei tanították.
Ő azalatt, míg bátyja a világot ily vad elvekkel káromolta, ismeretlen atyja sírköve előtt térdelve imádkozott, s imádsága, mert nem könyvből, hanem szívéből olvasá azt, hihető, hogy foganatos is volt.
Később az ifjú is melléje térdelt, s imádkozának mindketten. Két testvér: az egyik elhatározott pesszimista, a másik ártatlanságában semmi iránt sem gyanakodó, senkit sem gyűlölő. Az egyik nyugtalan tetterőben, másik bájos szépségben gazdag. Az egyik a világ minden sikamlós útjait botlástalan bejárt, viharait megtöretlen, vad szenvedéllyel kiállott jellem, mindent megtanulva, csak tűrni és szeretni nem; a másik ártatlansága bűvkörében semmit nem tudó, csak tűrni és szeretni.
Így esteledett be fölöttök azon nap; a közös atyai sír füveire harmat hullott, azon harmat szemeikben termett. Egyben hasonlítottak mindketten egymáshoz: árvák voltak és elhagyottak mind a ketten.
A következő reggel harmat nélkül hagyta e sír füveit.
Ki tudja, hol s merre jártak ők már akkor!
*
Másnap nagy híre volt a városban, hogy „a kis boszorkányt” elvitték a garaboncások.
Mert tudnunk kell, hogy a kis Lillát gyermeksége óta ezen címmel tisztelé meg az érdemes falusi város közönsége.
Megvan egynémely falusi város közönségének azon jó tulaj donsága, hogy a kebelében lakókat szokatlan megismertető prédikátumokkal ruházza fel; így például, lakván három rendbeli Tóth Istvánok egy és ugyanazon faluban, azok közül az egyik, megkülönböztetés okáért, kukoricás Tóthnak, a másik lapos Tóthnak, a harmadik nyöszörgő Tóthnak neveztetett; egy úriember, ki rendesen zöld hentessipkában és fehér köténnyel az oldalán szokott az utcaajtóba kiállani, neveztetett „zöldfejű szakácsnak”, pedig könyvkötő volt. Egy másikat, kinek a jobb vállát jobban megnyújtotta a predestináció, mint a balt, nevezett a közvélemény „görbe görögnek”, pedig a legkeményebb nyakú kálómista volt.
Ekképpen nevezé Sz. városa közönsége Márton urat „savanyú prófétának”, feleségét, Jutka asszonyt „nagypénteki kereplőnek”, melytől csak annyiban különbözött, hogy emezt hajtani, őelőle pedig szaladni volt szokás.
Ilyen allegorikus neve volt az esküdt úrnak „Víznemissza Jónás”, mely szép nevet, dicséretére legyen mondva, sohasem is iparkodott meghazudtolni; sőt ha nagy csoda volt az, hogy az egyszeri kántor az egeret megitta, úgy Jónás úr még nagyobb csodáknak véghezvivője, minekutána ő apai örökségét, ökreit, házát, szőlejét mind megitta, sőt mint némelyek pletykázzák, azt is megitta, mije sohasem volt – az eszét.
Hogy azonban a kis Lilla mint tett szert az őt illető dísznévre, annak különböző okai lehettek. Egy az, hogy gyönyörű természeti észvidorsága s az azzal társuló költői érzelemmélység túlemelték őt a mindennapi világ megszokott szagú gőzkörén, míg másrészről a gyermek megszokott vigalmai és élvezetei semmi befolyással sem látszottak rá nézve lenni.
Ehhez járult azon önállásszerű valami a kislyán jellemében, mit mai világban erélyességnek neveznének, akkoriban pedig energiának csúfoltak. Őt, mint afféle elhagyatott árvát bosszantá mindenki, ki csak hozzáfért; de e bosszantások mindig megtermették apró visszatorlásaikat. A mostoha, ki szörnyen irtózott a csigabigáktól, reggelenként, midőn papucsaiba lépett, azokat ilynemű hideg állatokkal találta megrakva, amikor aztán majd a nyavalya ütötte ki ijedtében. Az esküdt úr feje alatt olykor egy katulya cserebogár termett, s ez állatkák, mihelyt fejét letette, pokoli döngést-bongást kezdtek el, miből, mihelyt fejét felvette, semmi sem hallatszott; másszor dohánya közé paprika vegyült, minek irgalmatlanul eredeti illatja van, mikor ég. Majd csepűvel tömetett meg saruja orra, melynek következtében aztán Víznemissza Jónás úgy megsántított hol egyik, hol másik lábára, mintha fogadása tartotta volna. Néha éjjelenként elkezdtek a székek és asztalok fel s alá sétálgatni a szobában mozgatva láthatlan kezektől. Márton apjoknak ijedtében nem jutott eszébe a miatyánk eleje. Jutka asszonynak pedig a láncos lobogós.
– Gyertyát! – ordítának ilyenkor mindketten. Mire a gyertyát behozták, ki volt serényebb, mint Lilla, a bútorokat mozgató madzagot leoldani s félretenni.
Száz meg száz ily apró csíntevése volt a kis Lillának. S ha még hozzáképzeljük azon életvidám, hajnalló, kedves arcot, azon hamiskás, szüntelen mosolygó szájacskát és a mindennél bájosabb égő szemeket, melyek a környékbeli nénémasszonyék valamennyi jámbor magzatjait elbűvölték, elvarázsolták és holdkórosokká tették, tudni fogjuk, miért nevezték őt kis boszorkánynak.
Senki sem gyanítá: merre és hová tűnhetett el.
