A Holt-tenger várában
A Holt-tenger várában
– Eddig az utunknak hatheted részét megtettük már – mondá Horus –, de a hetedik hosszabb lesz a többi hatnál. Sok szenvedést, veszedelmet kiálltunk az eddigi utunkban; de azokat legalább ismertem: tudtam, hol várnak ránk. Most kezdődik az ismeretlen rémségek országa. Mert e Szentföldön minden szent: a fák, a hegyek, a csipkebokrok, a sírkövek, a halottak csontjai: csak az eleven emberek nem azok. Két szembejövő ember közül egyik sem tudja kiválasztani, melyik az ellenség, melyik a jó barát. A válaszúton senki sem tudja előre, melyiken vár rá a kelepce? Itt most minden ember ellensége minden embernek. A keresztyéneknél a templomos lovagok hadat viselnek a János lovagokkal meg a Domonkosokkal; a német lovagokat már kiverték innen. De valamennyien ellenségei a német császárnak, s azt elvesztenék egy kanál vízben, amiért békét kötött a szaracénokkal. A törököt nem gyűlölik úgy, mint a császárt. És éppen azért gyűlölik a szaracénok megint a maguk kalifáját: az imámok kiátkozták, s minden nyomon lázadás, orgyilok támad ellene. A sok féktelen, uratlan csoport aztán keresztül-kasul száguldozza be Szíriát, Palesztinát, rabolva, gyilkolva kénye-kedve szerint. Ezek előtt nem használnak a te csodatételeid többé. Nem törődnek ezek az egyiptomi szemgyulladással. Aki beleesik közülük, azt otthagyják az útfélen, s megosztoznak az öltözetén. Még emberevőkkel is fogunk találkozni, kivált éppen a végcélnál, a Holt-tenger mellett, akik ott egy hozzájárulhatatlan sziklába vájt faluban laknak.
– Mit fogunk tenni? – sóhajtá Mária remegve.
– Azt, amit eddig még nem tettünk; beállunk egy martalóc csapatba magunk is, s úgy megyünk pusztáról pusztára zsákmányt keresve.
Mária elszörnyedt ettől a gondolattól. Pedig a dái áldoát valót mondott. Hadsereggel sem lehetett most Palesztinán végigvonulni; karavánnal meg éppen nem; hanem egy csoport vakmerő beduinnal, akinek az élete nem drága, meg lehetett az utazást kísérteni a „pávaszem csillagától” a „Lót taváig”, ahogy az arabok Damaszkuszt és a Holt-tengert nevezik.
Egy ilyen vakmerő banda hamar össze volt gyűjtve a dái áldoát vezetése alatt: azok közé vegyült el Mária is, férfinak öltözve, mint a vezér öccse.
Megint egy új változat a pokol kínszenvedései között ránézve. Nagyobb kín az igazlelkűnek elkövetni az istentelenséget, mint elszenvedni azt: s Máriának mindennap részt kelle venni azokban a borzalmakban, amikkel cimborasága az útbaeső falvakat felriasztá.
S az ilyen út nagyon hosszú; mert nem egyenes. Zeg-zug csapongásban, kanyargó félreértésekkel: majd kergetve, majd kergettetve; néha az üldözők sokasága elől lakatlan völgyekben, mocsarak szigetein meglapulva napok sorain át; aztán megint éjjel-nappal vágtatva avar pusztákon keresztül, ismeretlen vidékeken; amiknek sivatagából csak a csillagok járása enged tájékozást. – Fél évig tartott Damaszkusztól a Jordán zuhatagaihoz eljutni, ahol az a Holttengerbe szakad. A martalóc beduin csapat le is olvadt egy maroknyira a folytonos harcok alatt.
De ez a maroknyi csoport sem akarta tovább követni a dái áldoátot, amint a Holt-tengert megpillantá.
Átkozott hely ez itten! Átkozott a víz, a levegő, a föld, ami a Bar-Luthoz tartozik.
A tenger, mely Szodomát és Gomorát takarja! Azt a fölséges völgyet, melyben Strabo tíz népes várost talált, amik fölött most a nehéz sóittas tengertükör világít. Nagyságára nézve csak tó volna ez, nem nagyobb a Balatonnál: de a mélysége tengeré; s ez a mélység egyre nagyobbodik; mert alatta sóhegyek vannak; ezredévek előtt a tengerrel egy színvonala volt, most ezerháromszáz lábnyira szállt a tenger színén alól, s a feneke is ezerkétszáz lábnyira süllyedt alá. Az eltemetett városok még mindig szállnak alá a poklokra. – A Jordán vize folyton ömleszti e tengerbe a víztömeget, s az mégsem szaporodik; pedig nincs lefolyása sehol; a rettenetes napsugár annyit elpárol belőle. A halsereg, mely a folyam vizével együtt a Holt-tengerbe kerül, kétségbeesetten igyekszik kiszabadulni az elátkozott elemből, mely élő állatot nem tűr meg magában. A hullám csendesen kisepri őket mind a partra, eltemetve a sóbuckák közé; ott hevernek szerteszét a fák törzsei is, miket a folyamáradat a tengerbe hordott: halott fák, a sótól elporhadatlanná, megégethetetlenné téve: évezredek néma tanúi. Semmi növényzet messze területen! A felcserepesült sós iszap recseg a léptek alatt.
A muzulmán minden reggel, este megcsókolja a földet imamondás után; a Bar-Lut mellett nem lehet imádkoznia, mert ezt a földet emberajknak érinteni átok.
Rémmesékkel van megörökítve minden pontja a sziklapartnak, mely a moabita és judeai fennsíkok felől elzárja a tengert. Ott áll a negyven láb magas egyenes sóbálvány, melyről a Mohamed-hívők is Lót feleségét rebesgetik; ott a fekete sárvíz, melyben Heródes (a betlehemi gyermekgyilkoló) hasztalan keresett menekülést halálos férgei ellen, ott az Engedi völgy sziklái, amiknek barlangjaiban Szent Dávid Saul király üldözése elől rejtőzködött; ott a tengerbe lefutó vastag fal romjai: hajdan Szodoma bástyája; ott fenn a fehér krétafalba fúrva egész barlangsorai az istentelen embereknek, kiktől a beduin éppen úgy retteg, mint a paripája azoktól a bögölyöktől, amik az odúkból előrajzanak; s aztán egy messze benyúló sziklanyelven emelkedik a régi zsidóvár, Mazada: ahol a zsidó nemzet szabadságának utolsó védői, a makkabeusok végső csepp vérük hullásáig védték magukat Róma légiói ellen. Most az öreg szultán, Malek Adel (hős nevén Szeif Eddi) menedéke. – A járt út az északi sziklapart alatt vezet hozzá. A túlsó part úttalan: azt nem tapossa soha sem ember, sem állat. Az egymás mellé guggolt hátahoporjás sóbuckák, miket viharos napokon a sótenger torlaszt fel, olyanok, mintha egy sor teve pihenne egymás mellett; ezért az arab neve Katár Hodidoche.
A tó fölött egy madár sem repül.
