A veszedelmes paradicsom
A veszedelmes paradicsom
A kis Nurgehán szemgyulladása a szokottnál makacsabb volt, a teljes felépülés sokáig tartott: Mária ez idő alatt teljesen megismerkedett a szultán háremének rejtélyeivel.
Egészen másformának találta azt, mint aminőnek a mondák híresztelik.
Nincsenek ottan szerencsétlen nők, eltitkolt szenvedések, könnyek árán megvásárolt gyönyör. Gondtalan, szenvedélytelen élet az ott; tánc, mulatság, mesemondás, virágok ápolása, beszélő madarakkal, táncoló majmokkal enyelgés, bűvészmutatványok, sáskaviadal; úszás, csónakázás, azután pipere, cicoma; egész nap nyalánkság, csemegék, sorbet, dulcsásza, nádmézfogyasztás; csupa élvezet közt telik el az élet! S ami a világban annyi kéjt, fájdalmat teremt, a szenvedély, az ide se egy sugárt, se egy árnyékot nem vet. A szultán háreme csak abban különbözik egy nőkolostortól, hogy az egyikben szomorú énekeket dalolnak, a másikban víg nótákat énekelnek. A szultán olyan közöttük, mint a gyermekek között az apa. Ha valakit remegni lát maga előtt, még a kezéhez sem nyúl hozzá. Valamennyien mind bálványozva emlegetik. Ha egy arcot szomorúnak lát a többi között, kikérdezi, hogy mi baja. Ha a szíve fáj, utánajár, ki lehet az, aki után sóhajtozik, s aztán ad neki gazdag kelengyét; férjhez adja, mint apa a leányát. Nem lehet itt boldogtalan senki.
Mária sokszor mondá azt, hogy az emberek úgy élnek itt, mint a paradicsomban. S aztán nehéz szemrehányásokat tett magának azért a gondolatért. – Hisz az éppen az ördög incselkedése, hogy a poklot olyannak mutatja, mintha az volna a paradicsom. – Ez az igazi pokol itten! Nem azok, amik gyötrelmekkel voltak tetézve, kínok változataiból felhalmozva, hanem ez, a gyönyörűség háza, ez az igazi kárhozat pitvara. Nem olyan az igazi ördög, amilyennek festik, kecskeszarvakkal, lólábakkal; hanem ilyen, mint ez; azzal a szelíd, hódító tekintettel: aki nem ragad el hegyes karmokkal, csak elkábít igéző szemekkel, míg a lélek alászédül a mélységbe. – Ezt a mélységet rettegd.
Hetednapra egészen meggyógyult a gyermek. Az éjt végig átaludta, ami a felépülés jele.
Mária tudatá a kalifával, hogy ma kihozhatja a sötét szobából a világosságra a kis Nurgehánt, s a kötőléket végképp leveheti a szemeiről.
Azt a termet, ahol ennek végbe kellett menni, telerakták nagy virágkádakban növelt pálmákkal, babérfákkal, miknek sűrűjéből a kíváncsi asszonysereg fejei kandikáltak elő, mint megannyi szeráfocskák a felhőhasadékok közül.
Malek Kamel szultán nem várhatta, hogy a fiát előhozzák, maga sietett a kis szobába érte, s a karján hozta ki Mária elé.
Mária lebontotta a gyermek szemeiről a kötőléket, s amint azt eltávolítá, a gyermek bámulattól karikára nyílt szemein nyoma sem volt már a kórnak, olyan tiszták voltak azok, miként az ég Damaszkusz fölött.
Az a sok asszonyfő ott a bokrok között örömében nevetett; a kalifa örömében sírt.
A gyermek pedig első tekintetével látó szemeivel Máriát kereste, s míg térdeit apja tartá átölelve, ő a kis karjaival a hölgy nyakát ölelte át, s örömkacajtól reszkető hangon kiálta:
– Anyácskám! Anyácskám! Hát mégis visszajöttél! De jó, hogy visszajöttél! Azért fájt a szemem, hogy nem láthattalak.
S minden mondásnál odacsattantá az ajkát (azt a paradicsom nyílását) a félreismert nő ajkaihoz.
Mária maga is oly boldognak érezte magát e gyermeköleléstől, az édes csókoktól, amiknek zamatját eddig nem ismerte. Egész önfeledten ölelé ő is keblére a hízelgő kis teremtést, ki őt boldog csalódásban anyjának nevezte, s pillanatokig ő maga is annak hitte magát. „Ugye most már itt maradsz, nem mégy el?”
Malek Kamel szultán megfogá gyöngéden Mária kezét, s így szólt hozzá érzelemtelt hangon:
– Hallod, mit kérdez e gyermek? Az „én” kérdésem ez. Itt maradsz, nem mégy el? Légy őneki anyja, s légy nekem az, ami az anyja volt. Olyan boldoggá teendlek, amilyen nő soha e világon nem volt. Megosztom veled a trónomat, s arcképedet az enyémmel egyesítve veretem pénzeimre, amit még kalifa felesége meg nem ért soha. Nem gondolok kívüled asszonyra, meg arra sem, akit gyűlölök; még a gyűlöletet is elhagyom éretted, ami nehezebb. Betegség az, ami lassan öl, megvénít, halottá teszen. Ha már a gyermekem meggyógyítád, gyógyíts meg engem is. Másnak király vagyok, neked rabod leszek. Maradj itt a gyermekem anyjának.
Mária úgy érzé, mint aki a vízbe tekint, s az eget látja benne. A mélységgé vált magasság leszédít!
Ez, ez itt a legvészesebb pokol! Ami gyönyörrel, hatalommal, bálványoztatással kínálkozik.
Nem hagyta a lelkét leszédülni.
Odaborult a szultán lábaihoz.
– Óh, szultánom, te, kinek mellékneved „igazságos”. Légy ítélőbíró ez órában köztem és közötted. Tenger az a jóság, amivel te engem, minden érdem nélkül megkínálsz; tenger, csupa édességből, de a másik serpenyőjében az igazság mérlegének van egy keserű csepp. Mondd meg, nem nyomja-e le ez az egyetlen csepp azt az egész tengert. Ez a keserű csepp egy fogoly féregnek a folyton hulló könnye. E könnyet felszárítani keresztülutaztam én már száz poklokon – keresztülmegyek még a te paradicsomodon is. Te nekem jutalmat ígértél, bármit kívánjak is, ha gyermeked meggyógyítom. Nekem férjem van tenálad, rabláncon, fogságban. Nem kívánok én mást, őt add nekem vissza.
A kalifa magasra emelte arcát, s meghatva válaszolt:
– Igazad van. Az a keserű csepp lenyomja az édesség tengerét. A börtön fenekén szenvedő férj – több, mint a trónján ülő kalifa.
– Hogy hívják férjedet?
– Lebée László lovag.
E névre, mint a nyíllal talált oroszlán, ordíta fel Malek Kamel, egész arca kikelt alakjából, szemei szikráztak őrjöngés tüzétől.
– Átkozott legyen e név! Ő volt az áruló, ki engem meggyalázott, ki gyermekem anyátlanná tette! A kígyó, aki megmart!
Mária e szóra azt hivé, hogy az ég szakadt a fejére. Sápadtan, mint egy haldokló, roskadt össze a földön.
Malek Kamel lehajolt hozzá, s fejét kezébe emelte, és a nő szenvedélytől dúlt arcába nézett.
– És ezt az arcot tudta ő elfelejteni – mormogá keserű haraggal. – Te száz pokollal dacoltál miatta, hogy őt kiszabadítsd, s ő megcsal téged, amikor te kínszenvedsz érte.
– Kérlek, uram – rebegé Mária –, ne szidalmazd őt előttem.
– Te még most is szereted őt?
– Nem tehetek másképp.
– Ó galádul elárul, megtagad téged.
– Elég, ha én hű maradok hozzá.
– Amit mostan szenved, ő maga kereste. Úr volt, jó barát házamnál: ha hű maradt volna – nem hozzám, de tulajdon nejéhez, most itt ölelhetné, s az én áldásommal tetézve mehetnétek hazátokba vissza. Istent bántotta meg, azzal vetette magát a kínok vermébe.
– Elég azt tudnom, hogy ott van. Sietek, uram! Bocsáss hozzá.
– Nem! Nem bocsátlak még. Ily földöntúli hűség, minő benned lakik, nem lehet egy nyomorultnak prédája. Az a bolond tűzkőnek használja a gyémántot, amit én koronám számára keresek. Ily csodahűség, mint a tied, jobb sorsra érdemes. – Várj egy napot a válaszoddal; várj holnap reggelig. Az éj, az álom jó tanácsot ad. Gondolj reá, hogy ha te az én kezemet elfogadod, olyan kezet nyersz meg, amiből áldás hull százezreire a te hitfeleidnek. Egy szavaddal az eget és földet közelebb hozod egymáshoz: a keresztet és a félholdat kibékíted. Ha magadra nem, gondolj másokra. Holnapig gondolkozzál.
A kalifa magára hagyta Máriát. De nem magára, hanem a kis Nirgehánnal egyedül. Azzal kellett neki együtt töltenie az éjszakát. S az éjszakának különféle tanácsadói vannak.
Először felülkerültek a megcsalt női szív keserű vádjai. Óh, mi nehéz volt azok ellen védeni magát annak a tömlöcfenekéhez leláncolt rab embernek! Azután előjött a nagyravágyás, a becsszomj, a dicsvágy, a bosszúállás: sasszárnyú, lepkeszárnyú, denevérszárnyú rémek. De majd odacsatlakozott hozzájuk egy angyalszárnyú rém is: a hitbuzgalom. Mennyi jót tehetne a keresztyénekkel egy társnője a damaszkuszi trón urának! Hát még aztán mindezek fölött az az eleven kísértő: az a szárny nélküli kerub, aki egész éjjel átölelve tartá, kicsi kezeivel beletévedt a hajfonataiba, s csókdosva suttogá: „anyám, kedves anyám”. Kinn a hárem illatos kertjében pedig meg-megzendült egy énekes alménak az ajkán a csábító dal, melyben Szádi, a halhatatlan költő a földi örömöket dicsőíti: óh, minő szédítő szavak: „melegebb a szív, mint a nap! jobb a szerelem, mint az üdv! egy boldog óra a földön több, mint az örökkévalóság!”
Óh, ennél rettenetesebb éjszakája nem volt Máriának az „ördög hegyei” közt, mikor az éjszaki vihar paskolta a sziklákat a feje fölött! Reggelre győzedelmeskedett valamennyi rémen!
Ennyi vádoló, csábító ellenében mi védelme volt a megláncolt férjnek? – Az a lánc! – Minden bűneinél, minden gonoszságánál nehezebb az a lánc. – Szenvedése kimenti: könnyei tisztára mossák. Nem hagyhatja őt veszni a hitvestárs!
Reggelre kelve eljött a hárembe Malek Kamel szultán.
Mária már ébren várta őt.
– Menj be a szobádba – mondá a szultánnak. – Ott találod fiadat épen, egészségben, csendesen szunnyadva. Ha felébred, s kérdi hol az anyja, mondjad neki, hogy csak álom volt az. Nekem pedig add meg jutalmamat, amit megígértél. Lebée László lovag szabadon bocsátását.
Malek Adel szultán higgadt nyugalommal felelt Máriának.
– Bizonyos voltam felőle, hogy ez lesz a válaszod. Asszony vagy, aki szeret. Az nem lehet másképp. Jutalmul kéred azt tőlem, emlékezzél reá, hogy büntetésed lesz benne. Isten akarja így, aki a szíveket vezeti. Én elkészítém előre számodra a szabadságlevelet, mellyel férjedet börtönéből előhozhatod. Ő az öreg szultán, Malek Adel várában van Kerákban; ami a Holt-tenger, Bar-Lut szigetnyelvén fekszik. Oda kell érte menned. Béke kísérjen odáig. Köszönöm, hogy fiamnak visszaadtad a látást, bár engemet fosztottál volna meg tőle, hogy soha ne láttalak volna.
E szókkal átadá a szultán Máriát a Kadun-Kiet-Khudának, az eunuchok főnökének, aki őt elvezeté a palankinjáig; a zsellyehordók ismét kivivék őt a palotából az oroszlánok kapuján át.
A kapu küszöbén ülve találta Mária a dái áldoátot.
Horus azóta, hogy Máriát elszakíták tőle, éjjel-nappal ott lebzselt a szultánpalota kapuja előtt.
Midőn meglátta Máriát, sietett őt üdvözölni.
Mária megmutatta neki a szultán szabadonbocsátó levelét a férje számára.
Horus a melléhez és homlokához szorítá Mária kezét: „Üdv neked! Hosszú két nap volt, amíg reád vártam. Ha itt győzni tudtál, bizony győzni fogsz mindenütt. Most féltettelek nagyon! Hogy nem térsz vissza többé. Látom, hogy te vagy az asszony az asszonyok között!”
