A nászéj
A nászéj
Olyan nagy volt a boldogságom, hogy nem akartam hinni benne. Azt gondoltam, hogy csak álom.
Ősi kastélyomat rövid egy hét alatt úgy be tudtam rendezni, hogy nőm mindazt a kényelmet megtalálja benne, amit nagynénjénél megszokott.
A házasélet első gyönyörűségei közé tartozik az, midőn az új asszony az új háznál, mely ezentúl az ő otthona lesz, mindent apróra megtekint, s aztán meg van vele elégedve, hogy semmi sem hiányzik, minden az ízlése szerint van.
Aztán első az estebéd, amit kettecskén költünk el. Minden étel nagyon jó, fölséges! de azért egyből sem tudunk enni: egészen más vágyunk van, mint az étvágy.
Még eddig meg sem csókoltam a nőmet; azt mondta: „meglátják” – cselédek jártak keltek.
Amint aztán vége volt a vacsorának, azt mondta a nőm, hogy menjünk át az én – dolgozószobámba.
Én egészen más szobába szerettem volna menni.
– Át akarom adni a hozományomat.
– Maradhat az holnapra vagy holnaputánra.
– Nem! Én ma akarom átadni.
No hát az első kívánságát az asszonynak nem szabad megtagadni.
– Nem bánom, hát kezdjük ezen.
Én előrementem a dolgozószobámba; Flamma utánam jött, magával hozva az acélsarkakkal ellátott rózsafaszekrényt, melynek kulcsa a karperecére volt akasztva.
A szekrényt az asztalra tette; a kulcsot a kezembe adta, hogy nyissam fel.
Láttam, hogy értékpapírok vannak benne.
A legfelső magyar földtehermentesítési kötvény volt, 5000 forintról szóló.
– Ennek összesen egymilliónak kell lenni – mondá a nőm.
– Meg vagyok felőle győződve, hogy annyi.
– De én is meg akarok felőle győződni. Szedjük ki, és szamláljuk meg.
Nekem oda kellett ülnöm az asztalomhoz. Kezembe vennem a palatáblát meg a griflit és írnom. S ő egyenkint kiszedte az értékpapírokat, s diktálta a címeket meg az összegeket. Mindegyiket fel is nyitotta, hogy meggyőződjék felőle, benne vannak-e a szelvények. Az egyik értékpapírnak a szelvénye szólt januárról, a másiké októberről. Azt is feldiktálta, én írtam.
Hiszen úgy in abstracto egymillió forintnyi értékpapírt, amely mátul fogva a sajátunk, a feleségünkkel együtt sorba nézegetni, összeírogatni, nem is nevezhető rossz mulatságnak; de konkrét esetben, éppen az első menyegzői éjszakán ezzel tölteni el a mennyországtul kölcsönzött időt, mégis csak abstrusus gondolat!
Egyszer csak vége lett.
– Már most számítsuk össze.
Kétszáznál több tétel volt: Mikor összeadtam, egymilliószázhetvenötezer forint jött ki belőle.
– Hát hogy lehet ez több, mint egymillió? – kérdezé a nőm.
– Úgy, hogy mi a név szerinti értéket vettük fel; a tényleges értéket pedig a börzeárfolyam szabja meg.
– Hát milyen most ezeknek a börzeára?
Szent Pythagoras! Ez most ki akarj a velem számíttatni az igazi árkeletét az értékpapíroknak.
Azt mondtam, hogy „nem tudom én”.
– Dehogynem! Majd mindjárt tudni fogja.
Azzal felvett az asztalomrul egy újságot, mely még fel sem volt bontva; leszakította róla a keresztborítékot (Pester Lloyd volt), kikereste belőle az illető tételt; magyar földtehermentesítési kötvény 85, alsó-ausztriai 88, erdélyi 82.
S nekem aztán az egyes tételeket összegeznem kellett; azután elővennem az aurea regulát s kikalkulálnom, hogy 255 000 forintnyi magyarországi 85 kurzussal hány igazi osztrák forint, és utána a többit, végre összeadni a resultatumot.
Ekkor megint valami 30 ezer forinttal kevesebbre ütött ki az összeg egymilliónál.
– Hát már ez hogy lehet megint? – szólt Flamma.
Ajh, de szívesen helyrepótoltam volna a saját pénzemből ezt a differenciát, ha elengedte volna a magyarázatot.
– Én nem tudom.
Csakhogy Flammát ezzel a szóval, „nem tudom”, nem lehet kifizetni.
– De énnekem meg kell tudnom, hogy kinél követeljem a hiányt, mert énnekem a nagyatyám egy kerek milliót hagyományozott.
– Hát ez a hiány bizonyosan börzeárfolyam-különbözet lesz. Amikor az értékpapírokat önnek a boldogult nagyatyja megszerezte, akkor magasabban állt az értékük.
– Ahá! Itt van a szekrény fenekén az akkori börzeárfolyam.
Még azt a kis rongyos papirost is észrevették az éles szemei. Valósággal a tavalyi árfolyam volt.
Ekkor megint kezembe kellett vennem griflit, palatáblát, s kiszámítanom az értéket az akkori árfolyam szerint.
Most már csakugyan kiütött a kerek egymillió.
Nem hitt ám; hanem utánam kalkulált. Nagy itt a pontosság.
Nagyot fohászkodtam. Csakhogy végre átestünk ezen a millión. Dehogy estünk át.
Akkor Flamma felköltött a helyemből, s maga ült le a karszékembe. Tollat kért.
– Minek az a toll?
– Írni.
Vajon mit akar ez most írni?
Mit bizony?
Minden egyes értékpapírt ellátni a névaláírásával.
– Minek az, kedveském?
– Azt ön nagyon jól tudja. E kötvényeken most a nagyatyám neve áll. Addig ezek nem az én tulajdonom, amíg az én nevem nincs rájuk jegyezve. Addig nem értékesíthetjük.
– De hiszen nem akarjuk mi ezeket értékesíteni.
– Azt ön nem tudhatja.
– De hát nem lehetne ezt holnap reggel elvégezni? Egész kényelemmel.
– Édes barátom! Ne legyen ön olyan ideges. Ennek ma kell megtörténni.
Nem bírtam kitalálni az okát. Hiszen nincsen executió a hátunkon.
De hát amit az asszony egyszer a fejébe vett, az hajthatlanabb a fátumnál.
És nekem a menyegzőm éjszakáján ott kellett néznem, hogy rajzolja fel a feleségem a nevét, szép férfias fraktúr betűkkel, mégpedig az egész nevét: „Dumányfalvi Dumány Kornélné, szül. gróf Vraniczai Vernőczy Flamma Mária”, kétszáz darab államkötvénynek a hátára.
Megadtam magamat. – Ha megházasodtunk, gyakoroljuk magunkat a türelemben. Majd üt aztán a bosszúállás órája!
Egyszer csak vége lett ennek is.
Hála az égnek, az utolsó is alá van írva.
– Vigyázzon ön! Még nedves az írás.
Felszárítottam itatóspapírral.
Akkor aztán visszarakta az értékpapírokat a szekrénykébe, s ezt, a benne levő kulccsal együtt a kezembe adta, hogy zárjam el a wertheim-pénztáramba.
Megfogadtam a szót.
Végre-valahára hozzájutok hát a boldogságomhoz.
– Még van valami közlenivalóm – monda Flamma, s azzal előhúzott a zsebéből egy összehajtott iratot, mely nemzetiszínű zsinórral volt átfűzve, s a zsinór végei nagy hivatalos ostyapecséttel lefoglalva.
Hát ez vajon mi lesz?
Kezembe adta: olvassam el.
Az egy közjegyző által hitelesített fölhatalmazás volt, melyben Vraniczai Vernőczy Flamma Maria grófnő leendő férjét, doktor Dumányfalvi Dumány Kornélt felhatalmazza, hogy egymillió értéket képviselő államkötvényeivel tetszése szerint rendelkezzék, azokat értékesíthesse, azoknak jövedelmét s magát a tőkét is odafordíthassa, ahova akarja.
Meg voltam ütődve.
– De kedves Flamma, minek nekem ez a felhatalmazás? Minek adja ön nekem át a hozományát és ezt a fölhatalmazást hozza?
Ekkor fölállt a helyéről és rám nézett; olyan volt, mint egy jéghegy, az északfénytül bevilágítva.
– Azért, hogy azt ne mondhassa ön, hogy a menyegzője napján egy shilling nélkül hagyta önt ott a felesége a szép Wight-sziget partján.
Rábámultam.
– Hogy értsem ezt, Flamma?
Arra ő a legnagyobb nyugalommal ezt mondá:
– Én már a más neje vagyok.
Én azt éreztem e szókra, mintha a boszorkánymesék lovagja volnék, akit a varázslónő egy vesszőütéssel hüllővé változtat. A hideg gyíkbőr pikkelyeit érzém egész testemen végigterjedni.
– Ki az az ember? – kérdezém tőle.
– Szigfrid.
– S mért nem vette önt el, ha nejévé tette?
– Mert már van neki törvényes neje – Egyiptomban, s attól nem válhat el.
– S miért jött ön énhozzám?
– Megfogadta, midőn a szerencsétlenség ért, hogy férjhez fog adni egy disztingvált férfihoz, akinek jó neve és állása van, hogy a házasság ne kívánjon magyarázatot.
– Mikor volt az?
– Három hónapja.
– Amikor én Bécsből idekerültem?
– Igen.
– Azért kötött velem rögtön barátságot?
– Azért.
– Ez volt az oka, hogy fölléptetett képviselőjelöltnek?
– Ez. S hogy a választását megsemmisítették, azt is ő eszközölte. A tanút ő állította elő. Azért, hogy új választás legyen, s azalatt ön velünk megismerkedjék.
– Az egész előre elkészített terv volt?
– Igen.
– A Cenni házassági komédiája. S annak az ön általi elárultatása?
– Azért volt, hogy önnek a bizalmát megnyerjem.
– Tehát mindenki összejátszott?
– Mindenki.
– Diodora is?
– Ő csinálta az egész tervet.
Ez az egész vallatásszerű párbeszéd hasonlított ahhoz, amidőn egy hipnotizált médium a delejezőjének minden kérdésére önakarat nélkül feleleteket ád.
Én a halált éreztem minden idegeimben. Meg volt bénulva testem-lelkem.
Ő pedig állt ott előttem, leeresztett kezeit egymásba téve, azzal az átszellemült szeráfarccal, amire esküdni lehetett, hogy az az ártatlanság égi mintaképe.
S ez az ördög! Az ördög! Itt van az én életemnek ördöge, aki megöli testem-lelkem, aki elkárhozít! Hiszen megmondta ezt nekem az a másik! Mikor odajött hozzám szemrehányást tenni, hogy mért nem futottam el ővele, hisz ő szegény leány, nem adhat mást, csak szerelmet. – Megmondta, hogy ez a szebbik nem angyal! Megmondta, hogy szerencsétlen fogok lenni, és átkozni fogom a sorsot, ha őt elnyerem. De hisz ez is csak szerep volt! Azért rágalmazta, hogy még jobban megszeressem; azért ijesztgetett, mert tudta, hogy felbátorít – ó, ezek úgy ismertek engem, mint a hegedűvirtuóz a maga violinját, s úgy játszottak rajtam, ahogy akartak!
– Egy mentőgondolatom támadt.
Nevetni kezdtem.
– Te most engem próbára tettél? Tréfa volt az egész! Flamma.
S azzal a keze után nyúltam.
– Valót mondtam – szólt ő, s visszatiltó mozdulatot tett a kezével.
Meg voltam dermedve. Megszűntem gondolkozni. Mint egy őrült, mint egy holdkóros bámultam magam elé. Az íróasztalomon volt egy kétélű kalabriai tőr, amit papírvágónak használtam, arra bámultam el olyan nagyon; az acél patinájába aranybetűkkel voltak bevésve e szavak: „buona notte”.
„Buona notte. Buona notte” – suttogám magamban.
Ő szakítá félbe a hallgatást.
– Akar ön még valamit kérdezni tőlem?
Én a kezemmel inték neki, hogy távozzék.
Erre ő, mint egy gépbáb, mint egy android, megfordult és ment az ajtó felé.
Ebben a pillanatban valami tűzláng futott át testemen-lelkemen. Egy percig úr volt bennem az az őrület, hogy utánaugorjam egy szökéssel, s azt a kétélű kést hátulról a szívébe döfjem. Hátulról, orozva, ahogy ők megöltek engem.
Jobb szellemem visszatartott. Két életet ölnék meg: s az egyik még Isten kezében van.
Kinyílt az ajtó, ő kiment rajta, s betette maga után.
S én ezzel elszalasztottam azt a soha vissza nem térő pillanatot, amidőn azt mondhattam Isten, ember és ördög előtt: „megöltem az asszonyomat – mert más asszonya volt”. – Ez a pillanat nem tér vissza többé soha. Elszalasztottam.
Ő megmenekült. Ő élni fog, és folytatja a természet útj át.
Eltemetve csupán én vagyok. Vagy holtan, vagy élőn eltemetve. Éppen úgy, mint az a jó barátom, akinek a történetét a két leány előtt (leány előtt!) elmeséltem. Hogy intettek egymásnak a szemeikkel akkor! Ó, én okosabb vagyok, mint az én jó barátom volt! S már akkor benne voltam a tőrben! S most itt ülök a menyegzőm éjszakáján, éppen mint az; magamra hagyva egy „good bye” nélkül. – No, de nem egy shilling nélkül. Nekem legalább ideadták a pénzt! Ki vagyok fizetve a gyalázatért.
Megfizetve én! Egymillióval kifizetve, azért, hogy meggyaláztak!
Mennybéli Jehova Isten! Ne tudj most rólam semmit; mert nem tőled kérek ma tanácsot!
Azt mondta az a márványszívű nő: – Ha az Istent megtagadod, az Isten megbocsát, mert ő jóságos. De ha az ördögöt megtagadod, az bosszút áll!
És én tartottam nekik egy disszertációt arról, hogy nincsen ördög, nincs lény, se test, se szellem, aki tegye a rosszat, csak azért, mert rossz; aki fájdalmat, gyötrelmet, pokolkínt okozzon másnak csak azért, hogy ő maga gyönyörködjék benne; s már akkor négy szempárból sugárzott felém a démon tűzszikrája. Mind a négyben ott volt az ördög, aki rám les!
No hát énbennem is él egy ördög, ha fölébresztették! S majd meglássuk, hogy melyikünké tud cudarabbul harapni?
Mindenekelőtt hidegvér!
Ne áruljuk el, hogy mi lakik bennem?
Elég hosszú az éjszaka tanácsot tartani.
Lássuk, mit lehet tenni?
Utána menjek Volhiniába annak az embernek? Feleletre vonjam? Hisz ő kitűnően lő, én meg sehogy sem. Az öl meg engem, s aztán kinevetnek.
Magamat lőjem főbe? – Hát mi lesz belőle? Az asszony egy napig ájuldozni fog, egy hétig kísértetet lát, hat hónapig gyászolni fog: akkor mindenki megtudja, hogy miért lőttem magamat főbe – s akkor duplán kinevetnek.
Válópert indítsak a „si fuerit dolus” alapján? Hát kell nekem az eddigi hírességemhez még az a celebritás is? Hogy éveken keresztül példabeszéd tárgya legyek az országban?
Akármerre akarok kigázolni a sárból, mindenütt a nevető publikum gúnyhahotájával találkozom.
Ah, ez az igazi pokoltűz! A vigyorgó arcoknak, a nevető szemeknek a lángja.
Ne hagyj el, édes eszem! Találj ki valami olyan megtorlást, ami nekem egyúttal elégtétel. Valami olyan módját a halálnak, ami nekem megnyugvást adjon a föld alatt, ezeknek pedig akik idefenn maradnak, elvegye a nyugalmát örökre.
Mert hiszen azt, hogy mától fogva halott vagyok, azt már tudom. De szabad a halálnemekben válogatnom.
Reggelre megszületett a terv az agyamban.
Mondhatom, hogy ez a terv becsületére vált az „én” ördögömnek.
Meghalok, de nem fog kinevetni, megátkozni, elítélni senki. Becsület, jó hírnév takarja rám a hantot. És meghalok úgy, hogy ez az asszony nem fog elfelejteni, amíg csak él; s amíg rám visszaemlékezik, addig nem lesz boldog. Keresni fog, híni fog, mikor már nem leszek. És meg fogja bánni mindennap azt, amit velem elkövetett.
Az én ördögöm olyan furfangos praktikát fondorkodott ki, amivel őneki megszerzi a poklot a földön; nekem pedig megnyitja a mennyországot. – Már annál derekabbat csak nem lehet egy ördögtől kívánni.
