A néma anya

Teljes szövegű keresés

A néma anya
Reggel hét órakor érkezik meg a Zürich felől jövő vonat a keleti pályaudvarra. Párizsban még ekkor nem kezdődik el a nappal. Az utcákon nem jár más, mint akit a vasúthoz siettet a kérlelhetlen végzet.
A peronra itt nem eresztenek senkit, amióta divatba jött a berobogó vonat elé vetni magukat az öngyilkosoknak. Hozzájárul a vámőrök kíváncsisága is az útimálhák tartalmának megvizsgálása iránt. A váró közönségnek a foyer-ben kell tartózkodni.
Nekem még az a szerencsém is volt, hogy a bőröndömet előre elküldtem mint teherszállítmányt; az nem veszett ott az elégett vonaton. Velem nem volt más, mint az oldaltáskám, ami velem együtt megmenekült. Még a jó magyarországi szivarjaim is elfogytak az útban.
Ezért a legelső utasok között voltam, akik az előcsarnokba kisiettek. A kisfiút a kezemen vezettem.
Még ki sem léptünk az ajtón, amidőn a gyermek kiszakította a kezét az enyimből, s előrefutott, hangosan kiabálva: „Apám! Kedves jó apám!”
A tourniquet mellett egy férfi és egy hölgy állt.
A hölgyet hamarább megláttam. Csodamódon hasonlított az arca a kisfiúéhoz. Ugyanazok a nagy szemek, az a hegyes gödröske áll, a finom orr, a csigametszésű száj. Alig lehetett több huszonnégy évesnél. A férfi magas, izmos termetű alak volt, derékban karcsú. Barnapiros arca, az oldalszakáll kivételével, simára borotválva. Fején gömbölyű nemezkalap, felsőkabátja kék rókával prémezve; nyakkendőjében gyémántpatkós melltű. A hölgy igen egyszerű fekete ruhát viselt.
A férfit negyvenévesre becsültem. – „Gyerekember!”
A kisfiú tehát előrerohant, két karját kiterjesztve, s ismét csak magyarul kiabált.
A férfi eléje szökött, ott hagyta állni a hölgyet, s futtában felkapta két kézzel a gyermeket az ölébe. S aztán elhalmozta csókjaival az arcát, a szemeit, a kis kezeit. Az apa sírt, a gyermek kacagott. A gyermek sikongatott magyarul: – Apám, apám. Az apa pedig indulatosan rebegé: „My little fool!” (Kis bolondom! – angolul.)
Azután valamit súgott a fiúnak a fülébe, mire az elkomolyodott, széttekintett, s aztán ő is csak suttogva beszélt még az apja füléhez hajolva, s aközban mind a két karjával átölelte annak a nyakát.
Az apa erre odavitte a gyermeket a hölgyhöz.
– Nézd! Itt a mamácskád.
Minden közönséges emberi indulatjárás szerint úgy kellett volna következni, hogy az anya, kinek az oly irtóztató halálveszélyből megmenekült gyermekét eléje hozzák: egy gyermeket, akit elbocsátott mint némát, s visszakap mint csevegőt, hogy ez a nő az őrjöngés eksztázisával szorítsa, tépje, csókolja ezt a drága kincsét. – Megfoghatatlan! A hölgynek az arcát egy mosoly nem deríté fel, a szemeiben egy könny nem ragyogott: a két keze a muffba volt dugva.
És a gyermek, amint az apja odanyújtá, a két karján emelve az anyja felé, egyszerre olyan lett, mintha kicserélték volna. A szempilláit lesüllyeszté, hogy a nagy szemei elborultak, s a száját úgy összeszorítá, hogy az ajkai eltűntek, mintha menekülni akarnának a csók elől. Nem hasonlított már a hölgyhöz éppen semmit.
A hölgy aztán egy olyan leheletszerű csókot adott a gyermek homlokára. De nem szólt semmit. A gyermek pedig végigcirógatta kis kezével a hölgynek az agutiprémes karmantyúját – amibe a két, keze dugva volt. Éppenúgy, mint a vagonban az én asztrakánomat. – Mi ez? – Amerikai szokás?
De hát mi közöm nekem mindezekhez a talányokhoz? Mit nézem én ezt a családi jelenetet? Ha valami jámbor cockney-nek a gyermekét mentettem volna meg: most azzal szívesen kezet szorongatnék, s aztán betérnénk a vasúti étkezőbe, s ott egy pohár forró puncs mellett megkötnénk a barátságot; de egy amerikai nábobnál bemutogatni magamat semmi kedvem. Azt hihetné, hogy várom a remuneratiót. – Idáig elhoztam a gyermeküket, megkapták, karjaik között van – a többit elolvashatják a hírlapokból, én megyek a málharaktárba a bőröndömet felkeresni.
Azonban alig haladtam el mellettük nehány lépésnyire, a férfi utánam kiáltott. A nevemet ejté ki.
No, hát ezt bizonyosan a táviratból tudta meg. De hát tartozom én – itt az idegenek földjén – a saját nevemre megfordulni? – Voltam én már „monsieur d’Astrakan” is. Úgy tettem, mintha nem én volnék az.
A férfi azonban utánam eredt, folyvást az egyik karján tartva a fiúcskát, s megragadta a karomat. – Franciául szólított meg.
– Ohó, uram. Így nem lehet éntőlem elosonni.
Nagyot bámultam rá.
– Hát hogy tudja ön, hogy én meg az a név egymáshoz tartozunk?
Nevetett nagyon. Szép fogai voltak. Ha igaziak.
– A távíró mindent meghozott, még a személyleírást is. Ön tőlem nem menekül meg. Amíg Párizsban lesz, addig az én házamban lesz az otthona. – Engedje meg, hogy bemutassam a feleségemnek.
S azzal odavitt a misstresshez, megmondta neki a nevemet, egész helyes kiejtéssel, a társadalmi állásomat, melyet Magyarországon elfoglalok, még a választókerületemnek a nevét is tudta.
Ennek is megtaláltam a magyarázatát. A határon meg kellett mutatnom az útlevelemet. De hogy az a hivatalnok, aki azt elolvasta, rögtön meg is táviratozta az abban talált adatokat miszter Du Manynak. Nemhiába ő a Silver-King.
A delnő könnyedén meghajtá a fejét a bemutatásra.
– Ő az, aki megmenté a katasztrófából a mi kis Jemmynket magyarázá az apa.
Arra a hölgy elővette a tuszliból az egyik kezét, szép keskeny, finom kezecske volt, zergebőr burokban, s azt a kezembe tette. Egy kicsit meg is szorítá a kezemet. – Oly mértékben, mintha csak egy útban elhagyott kapucinus majmát hoztam volna a helyébe. – Nem! Láttam már valakit a kapucinus majomért is eksztázisba jönni.
De még akkor sem szólt semmit.
Ez a hölgy néma!
Vagy talán az az amerikai etikett, hogy egy hölgynek nem szabad nyilvános helyen családi érzelmeket se szóval, se arccal kifejezni?
De hogy a gyermek, akit még Jemmynek hínak, az is ilyen komollyá legyen egyszerre, mikor az anyjával találkozik, s ahelyett, hogy kérkednék vele, hogy íme, újra tud beszélni, úgy összeszorítja a száját, mint egy hajóskapitány, mi ennek az oka?
Igaz, hogy nem sokat nyerne vele a misstress, mert a fiú csak magyarul beszél, azt pedig a misstress nem érti.
Vajon ki tanította ezt a gyermeket magyarul beszélni? De ki tanította megnémulni?
Talányok, amelyeket nem bírok kihüvelyezni!
Miszter Du Many hátraszólt egy hozzá tartozó cselédnek.
Az egy atlétatermetű vadász volt, fényes ezüstös egyenruhában. Arról szólt neki, hogy vegye ki a málháimat.
Én igyekeztem menekülni. Szeretem a vendégszeretetet – odahaza a magam szülőföldjén, mikor vidéken utazom –, de ha Párizsba jövök, akkor szeretek a magam ura lenni, s többre becsülök egy udvarszobát a Spanyol-magyar vendéglőben vagy a hotel Jakobban, mint a legpompásabb vendéglakást egy St. Germain-i pénzkirály palotájában.
Mr. Du Many azonban nem azért volt amerikai, hogy ha egyszer valamit megfogott, azt eleressze.
– Csak adja ön meg magát szép békességesen. Ez önre nézve jobb lesz. Mert ha ön most egy vendéglőben száll meg, úgy el fogják lepni a riporterek, a fotográfusok, hogy éjjel-nappal nem lesz nyugta. Az mind ráspolyozni, gyalulni fogja önt a rossbergi katasztrófa részleteiért, s egy hétig ott fogja ön magát látni az illusztrált lapokban. Tudom, hogy ez önnek nem lesz kellemes.
Ezt jól eltalálta.
– Ha pedig az én házamnál száll ön meg, ott oly abszolút nyugalmat fog találni, olyan világtól elzárt csendességet, mintha csak a Hortobágyon volna egy gulyás karámjában.
(Hát már ez honnan tudja azt, hogy van a világon egy hely, amit Hortobágynak hínak, s azon gulyások, akik karámokban laknak, s hogy ez nekem kedvenc tanyám?)
Megadtam magamat.
Erre aztán a nábob rendelkezni kezdett. Az egyik landaueren a misstress megy előre Jemmyvel, a másikon mi ketten. (Két hintóval jöttek a vasúthoz.)
A kis Jemmy azonban semmi áron sem akart leszállni az apja öléből. És így a misstressnek egyedül kellett menni az egyik hintóval, az apa és én a másodikra szálltunk. A kis Jemmyt kettőnk közé vevénk.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages