A „Silver-King”
A „Silver-King”
Megvallom, hogy nagyon érdekelt ez az ember, akinek az aura popularis ezt a melléknevet adta: „az ezüstkirály”. Nem a gazdagságáért, mert én a pompát meg nem látom. Le tudok írni egy tökkel befuttatott nádgunyhót, egy megható várromot, de eleven palotát nem. De érdekelt főképpen azon talány miatt, hogy mi vonatkozás lehet ezen dél-amerikai idegen család meg az én szegény kis rokontalan nemzetem között? Hogy kerül a magyar beszéd egy amerikai Krözus ötéves fiacskájának a szájába? – Gyermekkoromban ugyan ismertem egy kis ötéves fiút, egy rendkivüliségéről hírhedett grófnak a fiát, aki „csak” latinul beszélt. Hanem hát a latin nyelvnek van professzora; de ki gondol a finnugor nyelvtanra Amerikában? S micsoda marotte lehet az egy ilyen kiváló családnál, hogy a fiú olyan nyelven beszéljen, amit senki sem ért meg? Valakinek mégis kell lenni – de ki lehet ez a valaki? (A süketnéma-intézetekben csak németül tanítanak.)
Útközben, amíg a vasútról Mr. Du Many lakásáig kocsiztunk, megismertetett eggyel-mással, amit a vendégnek szükséges tudni. Hogy kilenc órakor van a reggelizés, tizenkettőkor a falatozás, hat órakor az ebéd. Egyébiránt teljes szabadságomban van azokon megjelenni vagy elmaradni. Hanem vagyok ott, nem várnak rám; ha később jövök, újra tálalnak; rendelkezhetem a szakáccsal, ahogy tetszik. A mai napot jó lesz talán a nyugalomnak szentelnem – ily izgalmas utazás után.
Én viszont a magam részéről elmondtam, hogy semmiféle szokásaim nincsenek: akkor eszem, iszom, aluszom, amikor hozzájutok, fáradt sohasem vagyok, a nappalt alvásra nem vesztegetem, és így, ha tetszik, ma is együtt reggelizhetünk.
Hát így még jobb.
Mr. Du Many azután kimenté a nejét, hogy az a mai kilencórai reggelinél nem fogja a háziasszonyi tisztet teljesíteni, mert az egész éjjel fenn virrasztott, hogy korán reggel kinn lehessen a vasútnál; most aztán egy pár órára le fog pihenni, azután pedig a gyermekeit mosdatja, öltözteti, s csak ezek után jön elő.
(A gyermekeit mosdatja, öltözteti! Tehát mégis van ott anyai érzés! A kis Jemmy tán csak mostohagyermeke?)
– Van több gyermeke is a misstressnek? – kérdezém.
– Még két fiú és két leány.
– Négy gyermek?
– De ezzel az elsőszülöttével együtt öt.
– Ah! Ilyen fiatalon.
– Huszonöt éves. Hét év óta vagyunk házastársak. Hát mit tehet róla az ember? – Nekem nincs több feleségem ennél az egynél; ő is mindig hozzám tart: így aztán soha sem jövünk ki a keresztelőbül.
(Ez elég dél-amerikaiasan van mondva, de magyarnak is beválik. Nekünk ez nem „shocking!”)
Tehát a kis Jemmy elsőszülötte misstress Du Manynak; eszerint nem mostohagyermek.
Ezzel azt a magyarázatot is elvesztettem, amit addig adtam az anya és gyermek közötti felötlő idegenkedésnek.
Mr. Du Many palotájába megérkezve mind mozgósítva találtuk mar a cselédséget. Ki-ki tudta a maga teendőjét. A komornyik engemet a rendelkezésemre álló lakosztályba vezetett, mely el volt látva a legnagyobb kényelemmel: háló-, fürdő-, dolgozó-, elfogadószoba egymás mellett. Mindenben a legnagyobb választékosság, jó ízlés és komfort, minden fitogtató pompa nélkül.
Mikor az átöltözéssel készen voltam, a komornyik (aki zárójelben mondva elzászi francia volt, s hozzám németül beszélt: tudta, hogy ez nekem jólesik, minthogy magyar vagyok) azt a praktikus indítványt tette, hogyha levelet akarok írni, itt van az íróasztal, ha pedig inkább szeretem olvasással tölteni az időt, a következő szobában megtalálni a hírlapokat.
Én szépen megköszöntem a kalamárist, de ma nem kérek belőle. Leveleket, ahová kellett, már Zürichből írtam.
Az olvasószobába lépve, ott találtam az asztalon körberakva a legújabb hírlapokat: csupa francia, angol, olasz lap volt, sőt egy németországi is; de Magyarországból semmi: még egy Pester Lloyd sem.
Volt ott egy könyvtár is: abban mindenféle tudományos és szépirodalmi munkák. Azok közt sem volt semmi magyar, még fordításban sem.
Az olvasószobából nyílt egy biliárdterem: annak a falait pompás freskók festőítették, melyek gyöngéd színkezelése francia festőiskolára vallott. Csupa népies alakok voltak, normandi, baszk, breton, kabil, uszkók tájakról. Biz azok között a hortobágyi csikósélet nem volt képviselve. Egy mellékszoba tele volt etnográfiai ritkaságokkal, de még azok között sem találtam bár csak egy karikás ostort, vagy egy csikóbőrös kulacsot sem, mely az én fajtámra emlékeztetett volna. – Lehetetlen, hogy annak a háznak az ura Magyarországon járt volna, mert akkor valami népjellemző különösséget csak hozott volna el magával.
Nehány perc múlva ő maga is odaérkezett. A reggeli fel volt adva. Egy teázószobába mentünk át, útba ejtve egy amerikai ejtőzőszobát, mely félkört képezett, hajókabin mintára gömbölyű keretbe foglalt csendélet képekkel.
A reggelizőszobában szemembe tűnt egy Meissonier-féle arasznyi nagyságú kép, kétszer olyan széles rámában, meg egy Alma Tadema-féle színvázlat.
Mr. Du Many észrevéve érdeklődésemet, sietett megjegyezni, hogy ezek a képek csak ideiglenesen vannak itten elhelyezve: az lévén a hivatásuk, hogy az óceánon túl szállíttassanak, ahol az ezüstkirály New York-i palotájában rangjukhoz méltó társaságban foglalhatnak helyet.
Én megjegyzém, hogy nekünk, szkítáknak is vannak már számba vehető művészeink.
– Jól tudom – mondá Mr. Du Many. – Nekem is van a New York-i galériámban egy Munkácsy-genre, egy Zichy Mihály-akvarell és egy Benczur. Itt csak a francia és a német művészeket tartom.
Tehát a magyar festőművészeket mégiscsak ismeri!
Ez az első lépés a nemzetközi elismertetésre: a festészet.
A festőművészet után következik a „liszt”. – Rossz élc biz az, és más nyelvre lefordíthatatlan; de már megvan: hogy a leghíresebb magyar zeneművésznek a neve azonos azzal a gőzmalmi produktumával Magyarországnak, amiből a finom süteményt készítik; de ezt az utóbbit Dél-Amerikában még jobban kedvelik, mint az előbbit.
Mr. Du Many megjósolá, hogy a magyar lisztnek valamikor nagy kelete lesz Dél-Amerikában.
Erről a tárgyról áttértünk arra a közel eső körülményre, mely szerint az amerikai búza nemsokára el fogja özönleni Európát, s ha még a védvámos politika is érvényre jut Német- és Franciaországban, akkor a magyar gazdák nagy árhanyatlást fognak megsínyleni.
Erről áttértünk a nemzetgazdászatra, arról megint a financiákra. Ezekben az én gazdám egészen otthon volt. A magyar rente akkor lett először bevezetve az európai pénzpiacokon. Mr. Du Many a legszebb reményeket táplálta a pénzügyi mívelet irányában. Nem késlekedett kimondani, hogy ezt rövid időn követni fogja a „rente conversio”. Nem ád neki tíz esztendőt, hogy Magyarország 4%-os jövedékpapírokat fog kibocsáthatni. Ebből belevitorláztunk az általános politikába. Az én házigazdám e téren is teljesen a horizont fölötti álláspontját konstatálta. Nagy bámulója volt Andrássy Gyulának, föltétlenül helyeselte annak boszniai politikáját; nagy eredményeket várt Tisza Kálmántól, s komolyan sajnálta Apponyi Albert grófnak az ellenzékhez való csatlakozását; beszélt Kossuthról is és a Függetlenségi Pártról: azt a nézetét fejtve ki, hogy ez a párt egészen a céljával ellenkező irányban működik, s hogy első feladata Magyarországnak a jó pénzügyi helyzet, mert anélkül nincs független állam a világon.
Mindezekből én azt eszeltem ki, hogy az én házigazdám nagyon sokat olvasott Magyarországról, s érdeklődik iránta. Hanem azért holmi patetikus hangulatba nem engedte magát átbugzoltatni. Színházakról, irodalomról nem folytatta az általam megkezdett diskurzust, s ha én a magyar költőkről beszéltem neki, ő a plattdeutsch meg a langue d’oc költészet gyöngyeiről értekezett: mintha ezek mind egy színvonalon állnának.
Annyit el kellett ismernem, hogy Mr. Du Many sokkal többet tud Magyarországról, mint Párizsban szokás tudni; a cigányokat nem tartja uralkodó néptörzsnek hazánkban, s a rablóromantikat nem nézi magyar specialitásnak. De azért valami különös rokonszenvekkel nem akar megvesztegetni, s mindenféle mirobolans magasztalásától a magyar hősi erényeknek ugyan tartózkodik.
Félbeszakitá a beszélgetésünket Mr. Du Many komornyikja, ki két levelet hozott be az urának.
– Megengedi ön, hogy elolvassam a leveleket?
– Kérem.
– Válasz van bennük két meghívóra, amit ma reggel elküldtem.
Azzal felbontá a két levelet, s beléjük pillantott. Azután visszatette mind a kettőt a tálcára, min a komornyik hozta.
– Adja át a komornának a leveleket, tegye a feleségem asztalára, ha fölkel.
Azután énhozzám fordult Mr. Du Many.
– Két urat hívtam meg a mai ebédünkhöz: az egyik a belügyminiszteri államtitkár, a másik a St. Germain L’Auxerroi-i lelkész. Szép tőlük, hogy napján a meghívásnak elfogadták azt. Gondolom, nem lesz önnek ellenére ezzel a két derék urasággal megismerkedni.
– Nagyra fogom becsülni az ismeretséget.
Nyomban visszatért a komornyik. Ezúttal nekem hozott izenetet.
– Madame la comtesse kéreti monsieurt, hogy fáradjon át hozzá.
