A grusinói comitragoedia
A grusinói comitragoedia
A kettős menyegzőnek meg kellett már tartatni; mert az egész vidék népsége fel volt csődítve másnapra nászseregnek. A grusinói kastély udvara már korán megtelt bámészkodó jobbágynéppel. Volt is miért kíváncsinak lenni. A legszebb és legcsúfabb mátkapárt kellett ma oltárhoz vezetni.
Nagy volt az előkészület: három nappal előbb hozzáfogtak a sok nemzeti sütemény készítéséhez, hosszú lugasok voltak felállítva az udvaron a vendégsereg számára, a kapubejárat egy diadalívvé lett átalakítva koszorúkkal és színes papiros átlátszókkal. Az udvar közepén volt egy lépcsőzetes állvány, letakarva cifra kecskeszőr szőnyegekkel, azon volt az asztal, a Szűz Mária-képpel, a letakart tállal, melyben a jegygyűrűk vannak, a kelyhekkel, a sóval és kenyérrel, amik mind szükségesek az esküvő előtti ceremóniához. Mert még az is sok teketóriával jár, míg a házasulandó fél odáig eljut, hogy a pap kezébe kerül. Annak még odáig sokat kell kiállani a násznagyaitól, a vőfénytől, a nyoszolyóitól meg az örömanyától.
Az örömanya igen nagy szerepet játszik. A templomajtóig ő parancsol.
Ezúttal Dajmona az. Ő adja férjhez a maga rabnőit a maga rabszolgáihoz: ő az anyjuk. Számára van felállítva az a magas karszék ott az emelvényen.
Az első harangszóra megindult a szertartás. A pópa háza felől előhozzák a leányok a felöltöztetett menyasszonyt. Diabolka menyasszonyköntöse csak úgy ragyog a skofiumos hímzéstől, karcsú derekán drága öv, ötsoros aranypénzfüzér a nyakán; pártája csupa csillogó kő. Az ember azt hinné, valami hercegasszony.
Más oldalon a kürt és balalajka szólal meg, s a vőfélyek és legénység kísérik a vőlegényt, Sinkót, kinek hosszan vállaira omló, csigákba gördült szénfekete haja, az orosz népviselet dacára is, elárulja keletindus eredetét.
A vőfélyek versben köszöntik fel a szemköztjövő menyasszonyt, vőlegényt, s azzal felvezetik őket az emelvényre. Akkor aztán az ólak felől valahonnan előhozzák a másik mátkapárt. Azokat éktelen zsivaj, rikongató csimpolyaszó kíséri idáig. A nászpompa, amibe vannak öltöztetve, még nevetségesebbé teszi mind a kettőt. Ezeket gúnymondatok fogadják, ami azoknak nagyon tetszik: erősen fel vannak már pálinkázva mind a ketten; s sorba csókolják, akit megfoghatnak. Csak mikor egymáshoz kerülnek, akkor fintorítanak torzpofát egymásra, s amíg a lépcsőn felhaladnak, a menyasszony nagyot csíp a vőlegény karjába, az pedig a fél lábával odarúg hozzá.
Azokat is odaállítják az asztal mellé, úgy, hogy a két vőlegény és a két menyasszony az asztal szögletét foglalja el.
A második harangozásnál aztán leszáll a kastély tornáclépcsőjén az örömanya, egész kíséretével: tizenkét szép rableánnyal, akik mind fehérbe vannak öltöztetve. Azok a lépcsőzet két oldalán állnak fél; ő maga pedig felmegy az emelvényre, sorba csókoltatva az emberekkel kezeit, akik a sorfalat képezik útjában, s ott elfoglalja a trónusát.
Egész királynénak van öltözve, bársony palásttal, gyöngyös, aranyos nyusztsüveggel: az arca kifestve fehérre, pirosra.
Ő kezdi el a szertartást.
– Sinkó! Mit hozasz a menyasszonyodnak mátkatálul?
Sinkó elsorolja, amit nászajándokul szánt.
– Két tarkára festett nyoszolyát, egy rókaprémes bundát karassia posztóbul, egy selyempruszlikot ezüstgombokkal, egy szironyos sarafánt, egy gyöngyös kokosnikot, két pár piros csizmát. egy hímzett gyolcsinget, tizenkét cintányért meg egy tálat meg egy aranycsipkés főkötőt fátyollal, ha jól viseli magát.
Mindezek a vőfélyek által odahordatnak, s egyenként fel lesznek mutatva a násznép előtt.
A menyasszony válasza aztán viszont az őáltala hozott ajándékokbul áll: öltözetek, ékszerek, házi bútorok; miket berekeszt egy csomag nyírfavessző, „ezzel pedig verjen meg, ha rosszul viselem magamat”.
Most következik a másik mátkapárra a sor.
– Hát te, Polika, mit hozasz a vőlegényednek?
De már az a szép összeválasztott pár nem engedi azt, hogy egyik a másik előtt szóljon, hanem kikapkodják egymás szájából a szót, s röhögve vágnak egymás elé.
– Én egy rongyos szűrt.
– Én egy folt hátán folt tulupot.
– Egy lyukas vaskondért.
– Egy rongyos szoknyát, amiben kilenc macska se fogna meg egy egeret.
– Egy üres korsót, amiben valaha pálinka volt.
– Egy dunnát, aminek nincs cihája, s csak toll kell még bele.
– Én meg egy nyenyuska köntöst, amelyiknek „ujja híja, gallér híja, egy csepp alja sincsen!” Hozzám jössz-e, kincsem?
A násznép majd megvesz nevettében a mátkapárbeszéd alatt.
– No meg aztán tizenkét pár „dubinát!” – kiált röhögve a vőlegény.
– Dejsz „két vége van annak!” – nyerít vissza a menyasszony. Ez a fényűzési cikk pedig, amit mindjárt tizenkét pár számra szereznek be, ez a gyöngéd hangzású „dubina” annyit jelent más egyéb barbár európai nyelven, hogy „pálca!”
„Megtalálta zsák a foltját! Ecetes korsó a dugóját! No ugyan meg!” Zsibongja az egész násznép.
– No hát váltsatok mármost gyűrűt – szól Dajmona a párokhoz. – Itt a letakart tálban vannak a jegygyűrűk. Az egyik páré arany és ezüst; a menyasszonyé az arany, a vőlegényé az ezüst: a másik mátkapáré vörösréz és ólom. Ki-ki válassza ki a magáét.
Az örömanya feltakarta az ezüsttálról a selyemtakarót, s inte Diabolkának, hogy kezdje ő el.
Diabolka kivette a tálból az arany- és az ezüstgyűrűket, az aranyat felhúzta a saját ujjára, az ezüstöt pedig odanyújtá Sinkónak.
Hanem Dajmona megfogta a kezét.
– Nem úgy lesz az! Te az ezüstgyűrűt adod Vuknak, Sinkó pedig a veresréz gyűrűt a Polikának. Mert Vuk a te vőlegényed, Sinkó pedig a Polikáé. Így van ez elrendelve.
Óriási hahota követte e szavakat. Ez már aztán a fölséges tréfa. Ki-ki párjával! A Vuk a Diabolkával; a Polika a Sinkóval! Az örömanyának joga van úgy házasítni össze a rabjobbágyait, ahogy neki tetszik. Azoknak a teste az övé, akár a lónak és a szamárnak a teste. Úgy párosíthatja őket össze, ahogy neki tetszik.
A vendégsereg röheje még hangosabbra lázadt, amint a két részeg szörny, az örömanyának a buzdító szavaira, egyszerre nagy örömmel rohant a nekirendelt deli párhoz. Csupa tréfa volt elnézni, ahogy a ferdeszájú Polika hosszú karjaival a Sinkó fejét igyekezett magához lehúzni, hogy megcsókolja; az meg minden módon arrafelé forgatta a képét, amelyik oldalán a Polika pofájának nem volt szája. A másik vőlegény pedig, a púpos törpe, minthogy a síkról nem érhette el a Diabolka arcát, felugrott az asztalra, s onnan nyújtotta feléje a karjait.
A röhögést csak az zavarta meg aztán, mikor a bomlott nászhad láttára Diabolka mind a két kezével olyat taszított a neki szánt vőlegény mellére, hogy az hanyatt bukfencezett, le az asztalról, emelvényről, a násznép közé kalimpázva.
No ebbül baj lesz!
Dajmona egy fúria dühével ugrott az asztalhoz, s öklével nagyot ütött rá.
E csattanásra ketté volt metszve a nézősereg szájában a hahotázó hang. A vigyorgás még ott volt az arcokon, de a nevető szájban a nyelv megzsibbadt.
Nem tréfa ez már!
– Te nem akarod elfogadni a neked szánt vőlegényt? – rikácsolá dühösen Dajmona.
– Nem! – kiálta vissza a leány, lábával dobbantva.
– Te kutya! Te cigány ördög! Még szembe mersz velem állni? Aki a szemétről szedtelek föl.
– Hát eressz vissza a szemétre.
– Meglesz! Ha teneked nem kell a vőlegényed, akit én adok, akkor vesd le a menyasszonyköntöst is, amit éntőlem kaptál, s vidd el a cigánygúnyádat, amiben idehoztak.
Diabolka szótlanul ölté le magáról a drága hímzett öltönyöket, s lerakott mindent a földre, még a hajfonadékaiból is kifejté a selyemszalagokat, míg egy ingben maradt.
– Még az az ing is az enyém, vesd le!
A leány arca mélyen elpirult. Diabolka megtanult pirulni. Ez volt a cél: felébreszteni benne a lelket, hogy tudja meg, milyen fájdalmas a „szégyen”.
– Ennyi ember előtt! – rebegé.
– Hát ha a piac közepén kötnek majd ki a pellengérhez, ott még több ember meglát! Van is neked mit szégyenlened! Te „város füle” – „falu farka” – „kocsmacégérek virága!”
– Adasd ide előbb a rongyaimat!
– Mindjárt megkapod! Most keresik a kacat közt. Nos! Leveted, vagy letépessem rólad?
A leány végigereszté termetén az utolsó leplet, s aztán két karjával eltakarta arcát és – sírt.
– Hahaha! – kezdé Dajmona a kacagást, s erre aztán a durva nászhad is rákezdé a nevetést. – Ugyan szép menyasszony!
S ez a kacagás milyen nagyon fájt. A „skrossz stoj” (a vesszőzés) talán nem fáj jobban az elítéltnek, aki hétszer alá, hétszer föl sétál a sorfal között, mint ez a megalázás, ez a kikacagás annak a leánynak, aki hozzászokott már, hogy tekintsék mint az úrnő kegyencét, benső barátnéját, tisztességes kisasszonyt.
– Add vissza a ruháimat! – dörmögé Diabolka Dajmonához.
– Majd mindjárt megkapod, csak várj! A cigányöltözetnek még kiegészítő része is van. Elébb egy öltözet korbácsot kapsz a vakmerőségedért! Sinkó! Jöjj elő!
Magát – a bátyát – a szeretőt – a vőlegényt szólítá.
Sinkónak még vőlegény korában is oda volt dugva az öve mellé hivatali jelvénye, a kurta nyelű korbács. A parancsszóra előhúzta azt onnan.
– Vágjad! – parancsolá Dajmona.
A leány rémülten tartá két kezét maga elé.
– Bátyám! Te meg tudsz engem ütni?
Annyira jutott, hogy félt a veréstől. Vagy talán csak attól irtózott, hogy Sinkó kezétől kapja azt.
A cigánylegénynek nem volt elég kemény szíve azt megtenni. Eldobta a korbácsot kezéből.
– Fölveszed, kutya! – rivalla rá Dajmona – vagy szilaj ló farkára köttesselek vele együtt? Sújtsad! Amíg én azt nem mondom: „elég!” Ötvenet énértem, ötvenet Jevgen úrfiért.
Sinkó újra felvette a korbácsot.
A leány erre kétségbeesetten veté magát Dajmona lábaihoz, kegyelemért esdő zokogással ölelve át annak térdeit.
– Ah! Idejöttél jó helyre, utálatos! – szólt fogcsikorgatva Dajmona, s a lábainál görnyedő leánynak megragadva s két hosszú hajtekercsét, odakiálta Sinkónak:
– Most sújtsd!
A cigánylegény erre egy ugrással ott termett előtte, mint egy párduc, s baljával megragadva Dajmona torkát, jobbjával kirántá öve mellől a kést.
Dajmona ijedten ereszté el Diabolkát, s védelemre emelte a karját. A rabszolga kése a vállába döfött le: hogy a vér egyszerre magasra szökött fel belőle.
– Héj! Szolgák! Fogjátok meg! Segítsetek! – rikácsolá a nő. Egy ember nem mozdult a tömegből. Dajmona látta, hogy magára van hagyva. Erős asszony volt, tudott küzdeni, kiszakítá magát a szolga kezéből, ellökte azt magátol s leugorva az emelvényről futott fel a kastély lépcsőin.
Sinkó utána.
És egy kéz nem nyúlt hozzá, hogy visszatartsa. Az egész nép, a szolgasereg elnézte, hogy rohan a futó úrnő után, hogy sebesíti azt meg újra. A nő visszafordul, s elkezd vele dulakodni; a kés újra sebeket ejt rajta, s ő újra ellöki magától megtámadóját. Aztán odamenekül leánycselédei közé: „segítsetek! oltalmazzatok!” Azok bedugják a füleiket kezeikkel, hogy ne hallják a sikoltását. Mindenki gyűlöli.
Azután látják őt végigfutni a hosszú folyosón, sikoltozva; nyomában a véres gyilkos. Nem sietnek a segélyére.
A folyosó végén van egy szent szobor. Ahhoz menekül; annak térdét öleli át. Az sem mozdítja a kezét a megszabadítására.
Végre a tornác mellvédéhez fut, s onnan akar aláugrani. Ott azután végre eléri a gyilkos. Az egész népség látja őt, Grusino úrnőjét féltesttel aláfordulni a mellvéd párkányán, halottan.
S azzal a gyilkos csendes léptekkel alászáll a lépcsőkön. Nyitott út előtte! Fellépdel a nászünnepi emelvényre. Ott hever arccal a földön fekve egy leány, mozdulatlan az irtózattól, a szégyentől, a kétségbeeséstől; mellette a szétszórt menyasszonyöltözet. A gyilkos beletörüli a kését a fehér arafátyolba, s azután megragadja a leányt kezénél, s felrántja a földről.
Azzal egymás szemébe néznek. Egy pillantás, mint két szilaj farkas összenézése. Elég beszéd!
Azzal futottak, egymás kezét fogva, ki a pusztába, ki az erdőbe, ki a semmibe. Fel nem tartja őket senki.
Sohasem találtak rájuk többé.
Ki tudna két, kalitkájából kiszabadult farkast előkeresni a maga országából, az erdőből, a berekből, a bozótból, s a maga népe közül, a puszták őslakói közül?
*
Csak egy helyen tartottak pihenőt, ahol Diabolka vándor cigánytársai közé jutva, megírta azt a levelet Jakuskinnak, amiben a grusinói comitragoedia volt elmondva, s aminek a másolata azután a kegyenc kezébe jutott, értesítve őt a rémesetről, amit a grusinói sztarosztjai nem mertek neki megírni.
*
Hogy ezt a történetet Zeneida maga mondta el a cárnak, azt nagyon helyesen tette: mert, akik később jöttek jelentést tenni a grusinói vértettről, azok mind úgy adták elő az eseményt, mint összefüggő részét a szentpétervári titkos klubok merényletének. Keresték a tett rugóit magas körökben, amiknek érdekük volt a kegyencet a cár közeléből eltávolítani, amik egyszer már a fia száműzetése által akarták a cár és a kegyenc közti szoros kapcsot széttépni, amiknek csaknem sikerült már azt egész holdfogyatkozásba tolni Nariskin Zsófia tervezett házassága által, s amiknek most azután egészen beütött a tervük a Dajmona meggyilkoltatása által. Sinkó és Diabolka az összeesküvők bérencei voltak.
Volt-e ebben valami igaz, azt sohasem derítette fel senki. Hanem ha irányozta valami kéz ezt a csapást, akkor az egészen odatalált. Szentpétervár utcái látták Arakcsejeffet végigfutni fedetlen fővel, és aztán vágtatni végig a sugárúton, a hidakon, kalap nélkül, széltől zilált hajjal. (Az igazi ortodox orosz, ha gyászol, két hétig csupasz fővel jár napfényben, zivatarban.)
S elfutamodása napján két egész társzekéren szállították a kegyenc palotájából a hivatalos iratcsomagokat a cári palota Eremitage-ába vissza, mint a rőzsét egymásra hányva. Érdemrendjeit, díszkardjait, kamaráskulcsát a kapus által küldte vissza a főudvarmesternek. S elutazása percében a nagy Szent Kristóf-ágyú dördülése verte föl a lakosságot nyugalmából. Ez az ágyúk apja csak akkor szokott megszólalni, mikor egy tábornok meghal. A kegyenc maga ment fel a várparancsnokhoz, a lövést elrendelni. Az engedelmeskedni tartozott. Arakcsejeff volt a tüzérség főparancsnoka. A lövés eldördülte után kérdezé a várparancsnok, hogy kinek híják a meghalt tábornokot?
– Arakcsejeff Andreovics Alekszejnek!
Pár nap múlva rémdolgokat hallott felőle a cár. A kegyenc, úgy látszott, hogy megtébolyodott.
