Ami szíven talál, pedig nem kés
Ami szíven talál, pedig nem kés
Arakcsejeffet a palotában Galban lovag fogadta, mikor megérkezett.
– Mi történt idehaza? – kérdi a főúr, mialatt útiruhájából a díszegyenruhába átöltözött.
– Meglepő fordulatok. A cár leánya temetésén kibékült a cárnővel, s azóta mindig azt őrzi. Minden diplomáciai művelet félbeszakadt. A görög küldöttek nem fogadtattak el. A testőrezredek visszaküldettek kolóniáikba.
– S mit beszélnek az asszonyok? Ez a fődolog.
– Az asszonyokhoz most nehéz hozzáférni. Amióta a cár és a cárnő kibékültek, egyszerre divattá lett Szentpétervárott az asszonyi hűség. Minden herceg a maga hercegnőjét viszi kocsikázni: Ghedimin hercegnő is nagy ostentátióval jár a férje karján, s olyan prüde viseli magát, hogy alig fogadja az ember köszöntését.
– Hát Zeneida?
– Az kiesett a kegyből. Tudtára adatott a főudvarmesteri hivataltól, hogy ha a jövő stagionét más, egészségére kedvezőbb éghajlat alatt akarja tölteni, ebben magasabb helyről nem akadályoztatik, amire ő rögtön visszaküldte kinevezési pátensét; bútorait árverezteti, és utazni készül.
– S mi volt az oka a kegyvesztésnek?
– Puskin. – Azt tudod, hogy neki kellett volna Nariskin Zsófiát elvenni.
– Azaz, hogy ez csak egy orvosi furfang volt. A beteg leány életét akarták hosszabbítani s kellemessé tenni azáltal, hogy menyasszonynak híresztelték.
– De azért Puskin mégiscsak vőlegénye volt, s a cárra nagyon kellemetlenül hatott az, hogy Puskin azon a napon, amelyen Zsófiát temették, meg tudott esküdni a szép Bethsábával, akit Ghedimin hercegnőtől elszöktetett.
– Ah! Elszöktette a kis „országtalan” királyleányt?
– A cárt bántja e szívtelenség. Ezért neheztelt meg Ilmerinen kisasszonyra.
– S hogy kerül ebbe Zeneida?
– Ő volt a tanú Puskin esküvőjénél.
– Hogyan? Ő maga? Aki Puskint imádta! Ez a nő veszedelmes jellem.
– Szerencsére nem sok kárt tehet már. Még ugyan kihallgatást kért utoljára a cártól; de őfelsége azt felelte, hogy nem hajlandó őt másképp elfogadni, mint a te jelenlétedben.
– No, akkor ez keserves elfogadás lesz! Köszönöm a jó híreket.
Arakcsejeff sietett az Eremitage-ba. Délelőtt ott lehetett találni a cárt.
Sándor érzékenyen nyújtá kezét a visszatért udvaroncnak, ki éjjel-nappal utazott, hogy hívására megjelenjék.
– Egyetlen és igaz barátom – súgá az uralkodó. – Nem egyetlen, síre! Az első a cárnő.
– Igazad van. Mi újra feltaláltuk egymást, s most tudom csak, hogy egy egész világot nyertem benne vissza. Alig várom a percet, amelyben ez irathalmaz közül hazaszabadulhatok hozzá.
– Parancsoljon velem, sire!
– Jó is lesz. Ülj te belé a papiroskazalba, amiből én már ki nem tudok igazodni, s intézz el mindent belátásod szerint.
– Föl nem kelek addig.
– Itt van a sok között Ilmerinen kisasszonynak a kérvénye is utolsó kihallgatás végett. Válaszolj neki a nevemben. Elfogadom őt, de csak úgy, ha te is jelen lész a kihallgatásnál. Én most megyek a templomba. Ott találkozom a feleségemmel. Szegény Nariskin Zsófiának a rekviemét tartjuk.
Arakcsejeff úgy tett, mint aki most hallja ezt először; aztán csinált e meglepetéshez egy színpadi jelenetet, mindenféle szemforgatásokkal, aminek a végén megcsókolta a cár kezét – „A szívemet érzem kiszakadni e gyászhírre, sire!” (Ő volt az egyetlen ember a világon, aki e szerencsétlen gyermek halálhírének örült.)
A cár magára hagyta őt dolgozótermében, s a kegyencnek bizonyára nem az volt a legelső dolga, hogy Zeneida kérvényére válaszoljon. Elébb sok más ügy várt elintézésre. A begyűlt irathalmazból vehetni észre, hogy mikor nem érzik otthon a macskát, cincognak az egerek! Már megint minden megmozdult, hogy a cárt a szabadelvűség útjára visszaidézze. Ezekkel el kellett bánni legeslegelöl…
Zeneidát útikészületei közepett lepte meg egy közelebbi napon Jakuskin.
– Eljöttem örömömet kifejezni afölött, hogy ön elutazik közülünk.
– Sajátszerű neme a búcsúvételnek!
– De érthető. Ön jól jár, hogy elmegy innen. S mi is jól járunk vele, hogy ön elmegy. Annak a szerepnek, amit ön játszott, vége van. S ennek örülök.
– Úgy látszik.
– Arakcsejeff megint visszatért, s vaskézzel dolgozik fejünk felett. Kegyed, szép madonna, szépszerével távolította őt el innen: finom eszközökkel. Kitűnt, hogy a mi atmoszféránkban a finom cselszövények nem érnek semmit. A régi zsarnok megint visszakerült. S most már jobban hatalmában tartja a cárt, mint eltávozása előtt.
– Tapasztalom. Az utolsó kihallgatásra csak úgy kaptam engedélyt, hogy az ő jelenlétében történjék meg.
– S ön el fog menni?
– Mindenesetre. Puskin iránt ki kell engesztelnem a cárt.
– Csak ezért akar odamenni?
– Mi egyéb dolgom volna még itt?
– Hát nem azért, hogy Arakcsejeffet még egyszer kiüsse a nyeregből?
– Semmi eszközöm nincs hozzá.
– No hát nekem van.
– Valami erőszak?
– Már megtörtént. – Holnap már ő nem lesz Szentpétervárott. Én szívén találom őt, pedig nem is késsel. Már meg is történt a csapás. El van már temetve. Pedig még nem is tudja. – Olvassa ön el ezt a levelet.
Zeneida arca azalatt, amíg a Jakuskin által átadott levelen végigfutott, majd halavány lett, majd kigyulladt. Ajkai a bámulattól, az elszörnyedéstől nyitva maradtak, mikor átolvasta azt.
– Ti rettenetes emberek vagytok! – rebegé, visszaadva a levelet.
– Ugye? Mi értjük a magunk dolgát?
– S ő nem tud még erről semmit?
– Nincs egy embere, aki azt tudtára merné adni. Nekem maga írta ezt Diabolka. Én lemásoltam e levelet, s az egészet elküldtem a Szofienszkája posta útján, a cárnak címezve. Hadd tudja meg az ő szájából. Vagy, ami még valószínűbb, ha ő bontogatja fel a cár leveleit, hadd jusson így a kezébe. Ah, Zeneida! Ha azalatt kapná ezt a levelet, amíg ön a cár előtt a kihallgatáson jelen van! Hogy ön láthatná őt abban a pillanatban! Ah, ennek a jelenetnek gyönyöréért én önt tudnám irigyelni.
Zeneida másnapra volt rendelve a fogadtatásra.
A cár rendesen délután öt óra felé jött be a Monplaisirből, s akkor egy rövid órát töltött az Eremitage-ban. (Ez a téli palota melletti kedvenc tanyája II. Katalinnak.) Itt volt a könyvtára, amelyben dolgozni szokott; igen egyszerű bútorzatú terem; ide hozták fel a Zsófia postával érkezett leveleit is. Az egész terem Arakcsejeff rendelkezésére volt most bocsátva, ki reggeltől estig ott dolgozott, egyedül intézve az egész óriási birodalom sorsát – a cár nevében. Kül- és belpolitika, vallás, nevelés, kereskedelem, pénzügy, mind az ő akaratától függött; a miniszterek, helytartók csak az ő bábjai voltak.
Sándor tudni sem akart semmiről: olvasatlanul aláírt mindent, amit Arakcsejeff eléje adott. Amit az félredobott, az hiába volt megírva.
E napon is ott dolgozott a kegyenc a cár saját íróasztalánál, míg Sándor maga nyugtalanul járt fel s alá a szobában. A mai napra nem volt másnak kihallgatás adva, csak Ilmerinen kisasszonynak.
Zeneida a rendelt órában megjelent. Egész gyászba volt öltözve, ami a rőtszőke hajzatához annyira viszályozott.
A cár eléje ment; de nagyon hidegen fogadta. Arakcsejeff úgy tett, mintha rá sem ügyelne; a szemét sem vette fel az előtte kitárt papírból.
– Ilmerinen kisasszony – mondá Sándor –, ön személyesen akart velem még egyszer szólani. Mondja el, mit kíván?
– Bocsásson meg vakmerőségemért, sire, de egy iratcsomagot kell felségednek átadnom, amelyet küldője azzal az utasítással bízott rám, hogy azt csak felségednek és csak személyesen nyújtsam át. Ez iratcsomag – a megdicsőült Nariskin Zsófia naplója. A cár nagyot sóhajtott, s azt rebegé:
– Szegény gyermek!…
– Ez volt utolsó kívánsága – s ezt nekem teljesítenem kellett.
– Ön tehát ott volt őnála, utolsó órájában?
– És még azontúl is. Ő hívatott magához. – Ön fogta le a szemeit?
Zeneida csak némán intett.
– Köszönöm önnek – szólt a cár, s átvéve a finom fehér tokba kötött naplót, kezét nyújtá Zeneidának, egy langymeleg, puha, elernyedt kezet minden szorítás nélkül.
Zeneida megcsókolta a kezet.
– Van önnek valami kívánata, Ilmerinen kisasszony?
– Az az egy kívánságom van, Sire: kegyeskedjék Zsófia naplójából elolvasni a három utolsó lapot, amíg én itt vagyok.
A cár a háta mögé nézett, mintha azt akarná látni, hogy megengedi-e azt Arakcsejeff. S aztán rászánta magát a kérelem teljesítésére. Felbontá azt a naplót, s olvasott.
Összeharapta az ajkait, hogy el ne árulja elérzékenyülését. Hanem Zeneida tudta jól, hogy mit olvas a cár. Előtte a szöveg minden szava ismeretes volt. Azok az utolsó kuszált sorok, amiket egy boldogtalan gyermek írt vonagló kezével, ki a halál hideg ölelését várja s rettegi és óhajtja, s mikor a cár az átolvasott utolsó lapból Zeneidára feltekintett, azt látta, hogy annak a szemei megteltek könnyel.
Csendesen ingatta a fejét, s nagyot sóhajtott.
– Ön ezt azért kívánta velem elolvastatni, ugyebár, hogy Puskint tisztára mossa előttem. „Ő” akarta ezt így! Nagy, nemes lélek volt!
– Valóban az volt, sire!
– Ő kívánta, hogy Puskin azt tegye, amit tett, s Puskin csak az ő végóhajtását teljesíté.
– Nem tehetett másképp.
– Elhiszem. Nem tehetett másképp. És én mégsem tudok kibékülni azzal a gondolattal, hogy azt megtehette! Hogy abban az órában, amelyben az egyik menyasszonya arcát a szemfödéllel letakarta, a másiknak a menyasszonyi fátylával le hagyta takarni magát. – Hiszen úgy kellett tennie. – De mégis emberi észtől átérthetetlen gondolat, hogy egy órai időközben megférhessen egy örökkévalóság! Hogy egy óra elég legyen arra, hogy valaki a jégsarktól az egyenlítőig repüljön! Egy óra elég legyen arra, hogy valaki egy kedves halottat elsirasson, s egy élőt elszeressen!
– De hátha régen szerette azt?… – szólt Zeneida szelíden.
– Mit szól ön?
– Hátha az, amit a megdicsőült halott iránt érzett, nem volt egyéb, mint imádat, mint vég nélküli tisztelet egy túlvilág lakója iránt, ki szárnyaival már akkor az égben volt, amidőn őt megismeré? Ha mindaz a ragaszkodás, gyöngédség, hódolat, amit a jegyes imádottjának lábaihoz rakott, csak egy szentnek hozott áldozat volt, azért, hogy ne hagyja még itt e földet?
Sándor a homlokára ütött ujjai hegyével.
– Igaza van önnek. Hisz ezt én nem kérdezém őtőle soha. Soha sem kérdeztem meg, hogy „de hát több-e az, mint ábránd?”, egy beteg leánynak az álma? Ő csak engedte magát ez álom rémei közé besoroztatni. Ennyi az egész. És szívében mást szeretett. Őérte csak feláldozta magát. – Hiszen, amit én teszek, az mind hiba, s ami hiba történik, azt mind én teszem.
S ezt nem a keserűség hangján, de a meggyőződés szomorú mélaságával mondá az országok ura. Szánnivaló volt. Hirtelen odafordult Zeneidához.
– Kívánja ön tehát, hogy visszavegyem a tilalmat Puskin visszatérése ellen?
– Nem, sire. Ő ott van jó helyen, ahol van. Aki jót akar neki, az azt kívánja, hogy legyen távol innen, és legyen boldog.
Ez meglepte Arakcsejeffet. Ledobta a tollat a papírra, s felnézett Zeneidára.
– Hát magára nézve nincs önnek semmi kívánsága? – kérdé a cár.
– Én holnap elhagyom Szentpétervárt, sire.
– S nem kívánja ön, hogy kinevezési patensét visszaküldjem?
Hahó! Mint emelte fel e szóra a leány azt a büszke homlokot. Ő is királyné. Megmutatta.
– Sire! Ahol velem egyszer azt tudatták, hogy jelenlétem kellemetlen, onnan én elmegyek.
Ez vakmerő szó volt! Határos a feloniával! Így nem szoktak beszélni a minden oroszok cárjai előtt! – A kegyenc felugrott helyéből, s a méla koronás fő helyett ő felelt meg a kevély hölgynek.
– Tudja meg, kisasszony, hogy vannak kötelességek, amik nem szűnnek meg a sértett önbecsérzetnél: s ezek közé tartozik a hódolat azon trón, azon uralkodó iránt, akinek ön köszönheti minden hírét.
Zeneida keble hullámokat hányt, rózsaszínű orrcimpái tágultak mint a farkassal küzdeni kész vad cebráé, nagy, világgyújtogató fekete szemei elemészteni készültek a kegyencet; az ajka reszketett, mint a hidegleléstől.
– Kegyelmes úr… – lihegé… – Vannak emberek, kik a jóltevőjük iránti háladatosságot elviszik magukkal még a föld túlsó felére is: akik, ha szerencsétlenek voltak elveszteni felséges pártfogójuk kegyét – azért még nem mennek haza – a „kés dalát” énekelni!
Ez egy olyan kegyetlen csapás volt Arakcsejeff fejére, hogy jónak látta visszaülni az asztalhoz, s úgy tenni, mint aki nem tartja érdemesnek ez insinuatio ellen egy szót is felelni. (De hát tudna ez a hölgy valamit? Talán neki is volnának titkos kémei? Tán Diabolka? Hisz a cigányleány már írni is tud.)
A megnémult kegyenc helyett aztán a cár vette fel a lándzsát. Úgy illett. Ha a szolga megvédte az urát: az úr megvédi a szolgát.
– Nagyon rossz helyen alkalmazta, Ilmerinen kisasszony, keserű észrevételét. Ha van férfi Nagy-Oroszországban, aki tökéletes mintaképe a hűségnek és alattvalói ragaszkodásnak, úgy ő az! Ő, ki velem járt csatáimban, s megosztott velem minden vészt, és a dicsőségből nem kért részt magának soha. Ő, ki ébren marad, azért, hogy én alhassam; aki az egész világgal dacolt, azért, hogy engem megvédjen, aki egyedül maradt meg mellettem, mikor mindenki elhagyott; – ez Arakcsejeff. – Hányszor kellett kiszenvednie hűsége legnehezebb próbáit? Hányszor kényszerítettek ellenségei, hogy őt eltávolítsam magamtól! Mikor hívtam, újra itt volt, s nem panaszolt soha. A szívére sújtottam. Száműztem egyetlen fiát. S ő azt mondta: igazságod volt, kezemet csókolta, és hívem maradt. Ez Arakcsejeff.
De ebben az uralkodói elismerésben mind nem gyönyörködhetett már a kegyenc, mert amint az asztalhoz leülve, azzal akará megvető közönyét tanúsítani, hogy a Zsófia-postával érkezett leveleket bontogatta fel, éppen a kezébe akadt az, amit Jakuskin közlött Zeneidával. Amint abba belepillantott, az úgy magához ragadta figyelmét, hogy attól még (hihetetlen!) a cár ajkáról feléje hangzó magasztalást se hallotta meg.
És Zeneida látta ez arcot egyszerre pokoli kíntul eltorzulni, az ijedelem, a névtelen rémület vonaglásaitól fintorgatva, egy őrületes kísértetlárvává átalakulni; látta, amint haja felborzadva meredt szanaszéjjel, ajkai elkékültek, és szemei kimeredtek fehér karikáik közül.
– Jaj nekem! – ordíta fel egyszerre egy oly vadállati hangon, hogy a cár ijedten fordult vissza. Arakcsejeff a levelet mindkét kezével a szívéhez csapta, mint ahogy a veszett eb szőrével gyógyítják annak a marását, mint ahogy az összetört skorpióval gyógyítják annak a csípését; – s azzal felszökött a helyéből. Jaj nekem, jaj! hogy én idejöttem! Hogy én nem voltam ott akkor!
S rohant, mint egy őrült, kifelé.
A cár csakugyan azt hitte, hogy kegyencét őrülési roham lepte meg, s útját állta.
– Alekszej… mi lelt? Hová futsz?
– Bocsásson fölséged! Futnom kell Grusinóba.
– Te itt akarsz most hagyni engemet? Az államügyeket? Az országot?
Zeneida összefont karokkal állt Arakcsejeff előtt, s úgy nézett annak az arcára.
Ettől a tekintettől a kegyenc egy pillanatra kijózanodott; arcára visszakényszeríté vas ridegségét, s engedte, hogy a cár karjára tegye marasztaló kezét, küzdött az álarc az igazi emberével.
Ezúttal az ember maradt az álarc fölött a győztes. Homlokon üté magát öklével, amiben az összegyűrt levelet tartá, s azzal az őrjöngés hangján ordíta fel:
– Mit bánom én most Oroszországot! Mit bánom ezt az egész cudar planétát! Mit nekem most a cárok és az Istenek! Ha ezt meg hagyták történni! Jaj nekem!
S azzal eltaszítva magától a cár kezét, elrohant, végigordítva a termeken, mint egy halálra sebesült. A cárhoz írt levelet is magával vitte.
– Mi történhetett ez emberrel? – szólt a cár elbámulva.
Hisz ő éppen e percben magasztalta őt fel oly tényekért, amik csak egy emberben egyesülhettek oly tömegesen, s most ez az egy ember engedi magát egy olyan durva, erőszakos kitörés által elragadtatni, amit egy ember sem próbálna megtenni nem az orosz cár, de a legkisebb duodec uralkodó fejedelem szobájában sem!
Tán ennek a leánynak a szemében van valami olyan megverő igézet (ez nézett folyvást rá), amitől a józan emberek megbolondulnak, hogy felugráljanak helyeikről, s odavágják az uralkodóik lábaihoz az ország pecsétnyomóját, s azt mondják, mi gondom nekem a te országodra, terád magadra és a te isteneidre!
Tekintete kérdeni látszott Zeneida arcától a titkot. A művésznő vissza akart húzódni.
– Maradjon ön!
– Ha felséged kívánja: maradok, és nem utazom el.
– Mit tud ön, mi lelte ezt az embert?
– Én tudom, hogy mi lelte.
– Beszélje el.
