A remete
A remete
Mikor Arakcsejeff magára hagyta a cárt, akkor érezte csak a nagy ember, hogy mennyire egyedül áll a világban!
Bizodalma senkihez sem volt már; mindenkiben ellenséget, összeesküvőt gyanított, s ha voltak igazi hívei, azokat elkeseríté Arakcsejeff visszahívása által. Hadvezéreit elégületlenné tette a testőrhadtest feloszlatásával, a görögök cserbenhagyásával. Minden titkos szövetséget felidézett maga ellen. S mikor azok már megkapták a hadizenetet, akkor az az egy ember, aki őket ismerte, akinek erélye volt velök szembeszállni, itt hagyja a csatatért, a megkezdett művelet elején.
Arakcsejeff hazaérkezve Grusinóba, egyenesen a sírbolthoz hajtatott, ott leszállt, a sírbolt rácsajtaját magára zárta, odabenn leveté magát Dajmona koporsója elé, s két nap óta nem hallani egyéb szavát, mint keserves kínordítását. Ételt sem vesz magához. Éhen akar meghalni. Nem felel semmi szóra, semmi könyörgésre. „Dajmona” neve a válasz mindenre.
Úgy szerette ezt az asszonyt, ahogy csak a vadállatok óriásai szeretik nőstényeiket; a jégmedve, a cethal, a rozmár: ha a vadász elejtette a nőt, a hímet is megölheti, mert az nem távozik el a hullától. Két napig hasztalan könyörögtek a sírboltajtó előtt Arakcsejeff hívei, maga Galban lovag is, hogy jöjjön elő, tartsa meg drága életét; rájuk sem hallgatott. Hasztalan nevezték „hercegnek, jó uramnak, édes barátomnak, Alekszej Andreovics-nak!” egyiket sem értette el.
Harmadik nap megjelent a sírboltajtó előtt Photios, a Szent György-kolostor archimandritája. A csodatevő szent, akinek áldásáért az orosz föld minden vidékéről százezrével tódul a zarándoksereg. Ennek a szava egyértékű a pápa bullájával. Mikor I. Sándor a népnevelés ügyét a felvilágosodott, szabadelvű Galicin hercegre bízta, a szentgyörgyi archimandrita felment a cári palotába, s megdorgálta a cárt: „ha kivetkőzteted a népedet az ős hitéből, összetöröd birodalmadnak alapját!”, s a „remete” szavára elbocsátá a cár Galicint, s maradt a népnevelés a szent synodus kezében. Az orosz népnek mindig vannak „élő szentjei”. S azok között néha csodálatos szentek.
Photios megállt a kriptaajtóban, s aztán megmondta a dühöngő főúrnak azt a nevét, amit megértett.
– Te bűnökben elmerült gonosztevő!
A kínordítás a kripta mélyében elhallgatott e szóra.
– Mássz elő odúdból! – kiálta Photios.
A megszólított alak elővánszorgott. Alig lehetett ráismerni többé. A napok óta nem borotvált szakáll szürke borostájával benőtte az arcát, szemei veresek voltak a sírástól, és ajkai feldagadva, haja kuszáltan tapadt homlokához, tábornoki egyenruhája zöld volt a kriptafal penészétől.
– Mit akarsz e sírboltban, bűnös ember?
– Meghalni.
– Meghalsz bizonyára, miként mi mindnyájan meghalunk bűneink zsoldjában; de bűneidet tetézve, bűnbánatlan akarsz-e meghalni? Annak a koporsója mellett akarsz-e meghalni, akinek lélekkárhozatát te okoztad? Te voltál életének bűne, te voltál halálának oka, s most még pokolra juttatója is te akarsz lenni? Őrjöngő bűnös! Ahelyett, hogy vezeklésre gondolnál, hogy annak a lelkét a pokol lángjai közül kiszabadítsd, aki egyházi szentség, bűnbánat és feloldás nélkül hagyta el e világot, az örökkévaló kínoknak odavettetve, még magad is utána akarsz-e veszni? Dacolva akarsz áttörni a rettenetes másvilágba? Ahelyett, hogy fejedet megalázva, könyörögnéd a bebocsáttatást? Ebben a cifra ruhában akarsz-e odamenni, ahol Lázár rongyai többet érnek a te aranyos vállrózsádnál? Meghalsz bizonyára, de nem úgy, ahogy neked tetszik, hanem ahogy az Úrnak fog tetszeni, bűnbánással kiérdemelve a halált. A mély katakombákban a te helyed; nem bűnös kedvesed oldala mellett; nappal a forró napsugár alatt, viharban, a szél üvöltése, a zápor zuhogása alatt a te dolgod, eldobott rongy a te öltözeted, amit már más megutált viselni! Kelj fel és jöjj utánam!
S a főúr e szókra kinyitá a sírboltajtót, s előjött, térden csúszva.
– Most egyél! – parancsolá neki Photios. – S odadobott eléje a földre – két murokrépát.
A főúr felvette azt a földről és elköltötte.
– Aztán öltözzél át! – S odavetett az ölébe egy rongyos barátcsuhát, aminek már nap és eső kihúzták a színét; – egyéb nem volt hozzá. A főúr levetette tábornoki öltönyeit, s fölvette a neki szánt gúnyát.
S minthogy a szentek – ezen a földön – nem járnak szekéren, tehát gyalog és mezítláb követte Photiost a Szent György-kolostorig.
A Szent György-kolostor egyike a leggazdagabb egyházaknak
Oroszországban, közel Grusinóhoz a Volhoff folyam és az Ilmer-tó képezte hosszú félsziget végén. Aranyozott kupolái, amik szép zöldek már a sokszázados rézrozsdátul, messziről hirdetik a zarándok előtt dicsőségét; de a belsejében feltáruló pompa tömegével agyonnyomja a kedélyt. Egész a boltozatig érő aranyozott vert ezüst karzatok, orgonák. Szentképek, amik karbunkulusokkal tündökölnek, mozaikok, csupa drágakövekből kirakva; a túlhalmozott ékességű oltárokon ezüstborítékú bibliák, zománcozott misemondó könyvek; egy oltáron maga Szent György tömör ezüstből. Hát még a „riznilszá”-ban (kincstár) a minden csoda alakú szent edények, mitrák, pásztorbotok, koronák, csupa gyöngyökkel borított stólák, színarany monstrantiák: ezek mind azt hirdetik, hogy íme milyen gazdag az Isten! És maguk a papok, akik a kincseket őrzik; járnak azok között darócruhában, mezítláb, hogy megmutassák: íme milyen szegény az ember.
Ide vezette Photios Andreovics Alekszejt.
A legféltveőrzöttebb kincse a kolostornak az oltár karzata előtt áll. Egy gránitoszlop, körülvéve ezüst rácsozattal.
E gránitra e szavak vannak vésve:
„E helyen térdepelt Sándor cár, Photios archimandrita és Arakcsejeff Andreovics Alekszej hívei között, Isten előtt, 1818-ban!”
Photios ide hozta el a főurat: ahol az nevét a cáré mellett megörökítve olvashatá.
– Idáig emelkedtél egyszer. – És most jer: lásd meg, hová fogsz leszállni ezentúl.
A templomból a kolostorba vezette a vezeklő főurat, s ott megmutatta annak a saját archimandritai celláját. Két öl széles, s egy öl hosszú üreg volt az. De mégis volt benne fényűzés, mert ablaka volt: besütött a napfény. Fekhelyül szolgált az archimandritának egy festetlen koporsó; imazsámolyul egy kő, kikopva a két térd helyétől. Egy kőkorsó és egy csésze, a mindennapi kvaszleves számára volt minden étkezőszer. De még ez mind kényelem ahhoz képest, ami a vezeklőkre vár.
A kolostor katakombáiban vannak a sziklába vájt odúk; éppen csak akkorák, hogy azokban egy ember fekve vagy térden állva elférhet: a nehéz vasajtón levő lyuk bocsát be hozzájuk levegőt. A sötétség örök.
És ezeket az odúkat emberek lakják. Nagy urak, főnemesek, százezernyi lelkek tulajdonosai hajdan, most saját lelküknek sem urai többé. – Nem zsarnoki önkény, nem papi szent erőszak tartja őket itten fogva, hanem saját vakbuzgalmuk. A világot megvetve, meggyűlölve, önszántukból ítélték magukat a rettentő fogságra. A szentgyörgyi és solovecski zárdák katakombáinak mindig vannak ilyen önelítélt élő halottjai.
Ez a fogság tetszett meg Arakcsejeffnek.
Itt töltött napokat, heteket a puszta szalmán fekve. Nappal be volt zárva; csak az esti harangszó után nyitották fel odúja ajtaját, hogy kijöhessen. Akkor aztán nekiindulhatott élelmet keresni. Mert a vezeklőknek enni sem ád senki. Azok az alkonyfénynél maguk mennek ki a kolostor veteményeskertjébe, és keresgélnek répát, sóskát, földimogyorót, amit a föld terem: ez a táplálékuk.
Egy napon aztán találkozott Arakcsejeff egy magánál még sokkal különb vezeklővel.
Ez is előkelő bojár volt valaha; de a régi nevét már senki sem mondja ki: most „Nahum apónak” híják. Ez még a rongyok fényűzését sem engedi meg magának; ami a testét til-túl fedezi, maga fonta gyékénytakaró; sárgává őszült haja és szakálla loboncosan lóg szennyes tagjaira alá. Ez még az odúban lakást sem engedi meg magának. Nyáron pocsolyában alszik, télen a trágyadombba ássa be magát. Ez nem tartja elég önmegalázásnak, hogy egy sziklaodúban térdepeljen valaki naphosszant, vezekelve; hanem odafekszik keresztbe a templomajtóba, hogy mikor tódul a zarándoksereg, felrugdossák, megtapossák, leköpdössék. És azt, hogy az ember a földből húzogassa ki a jó friss répákat, s azzal éljen, Nahum apó már bűnös ínyencségnek hiszi: ő a szemétdombon tartja estebédét; amit oda kiöntenek, hulladékot, azt szedegeti fel, az az ő tápláléka.
Egy este (már akkor harmadik hete volt Arakcsejeff a vezeklés odúiban!) amint a kertből visszatért, egy csomó póréhagymával a kezében, amit akkor húzgált ki az út mellől, megint összetalálkozott Nahum apóval, aki a maga terített asztalán, a szemétdombon lakmározott.
– Látod – szólítá meg őt Nahum apó –, ma annyi eledelt találtam, hogy magamnak sok is, megoszthatnám veled.
– S mi az, amit adott az Isten? – Penészes érett túró.
Andreovics Alekszej eldobta a kezéből a friss zöldséget, s letelepedett az aszkéta mellé, aki az önmegvetést ily tökélyre tudta fejleszteni.
– No hát adj belőle.
– Nesze. Vedd egészen – monda Nahum apó. – Aki megkívánja, amit a vezeklő eszik, annak azt oda kell adni mind.
S odaadta neki az érett túrót a papírral együtt, amibe ez takarva volt, amivel együtt ki volt dobva a szemétre.
Biz az utálatos egy tápszer volt! De Arakcsejeff figyelmét most nem a túró nyerte el, hanem a takaró. Az egy levél volt, amin a cár írását ismerte meg.
Egész vére felháborodott rá!
A cár levele mint büdössajt-takaró!
Hát még a tartalom! A levél Photiosnak volt címezve.
„Hívd őt magadhoz, szólj hozzá a vallás szent nevében. Erősítsed hitében. Intsed, hogy tartsa meg életét a haza javára, amely mindenekfelett becses. Így megtartasz az országnak egy megbecsülhetetlen hűségű szolgát, és nekem egy igaz barátot, akit én őszintén becsülök!”
És ebbe a levélbe sajtot takartak, és kidobták a szemétre!
– Nos, hát egyél – mormogá Nahum apó, saját szurtos tenyeréből kínálva a vezeklő társat a penészes túróval, amit az a szemét közé leszórt.
Arakcsejeff félretaszítá a kollégát, s sietett fel gyorsan Photioshoz. Az éppen estimája közepén volt. Nem hagyta neki bevégezni. – Hozzád írta a cár ezt a levelet?
– Énhozzám.
– S te kidobtad azt a szemétre?
– Azért, hogy te ott megtaláld.
– Megtaláltam. Vége a vezeklésnek. Megyek Szentpétervárra vissza.
– Ezt kívántam elérni.
– Elérted. De nem tudod még, hogy mit cselekedtél. Te nem tudod, mit tettél akkor, amidőn Arakcsejeff Alekszejt kihoztad a sírból, s kényszerítetted, hogy még egyszer visszatérjen a világba élni; hogy még egyszer megmutassa, hogy ki volt ő valaha. Reszkessenek azok, akik azt még nem tudták! Reszkessenek a másodszor született Arakcsejefftől!
– Áldás legyen minden munkádon! – rebegé az archimandrita – s aztán folytatta az estimáját.
Arakcsejeff még abban az órában elhagyta a kolostort, ugyanazzal a rombolási kedvvel, amivel idejött; csakhogy akkor önmagát, most pedig másokat lerombolni fordult kedve.
*
Mikor háromheti távollét után ismét meglátták őt Szentpétervárott, mindenki visszariadt tőle. Arca sovány volt, és haja teljesen megőszült. Látszott rajta, hogy a sírból kelt föl.
