Orgia egy vulkán fenekén
Orgia egy vulkán fenekén
Csak egy oly „csatákban edzett hős”, mint Galban lovag, nem vesztette volna el a tájékozását, mikor Zeneida palotájába belépett, s egyszerre közepette találta magát annak a zűrzavarnak, aminőhöz hasonlót csak Párizs operabáljai mutatnak fel.
A vendégsereg, meghívott és betolakodó, ezerével tölti meg a fényesen kivilágított termeket. Zeneida ma végjátékul Semiramis végjelenetét játszotta el, s szeszélyének úgy tetszik, hogy végigjátssza még a színpadon túl is a hódító királynő szerepét. Maga körül akarja látni az imádóit, a rabszolgáit, a bolondjait.
Az egész balett jelen van; ugyanabban a jelmezben, amiben a színpadon táncolt, s az énekesnők, perzsa és más fejedelemnőnek öltözve, s velök együtt a főváros ifjú és vén „aranyfiatalsága”. Mikor a diadalmenetből visszatérő úrhölgy – Galban lovag karján – megjelent a táncteremben, a rejtett karzat rácsozata mögül a zenekar rázendíté az üdvözlő nyitányt, mely közé a vendégsereg részéről általános „hurrá” vegyült, és a közelállók siettek a kéz csókolására.
Hanem a mulatságnak nem lehetett olyan simán megtörténni.
Már ott várt a terem közepén, feltett kaskétával a fején, a rendőrügynök hivatalos egyenruhájában. Az útját állta az úrnak és asszonyságnak, s feszes üdvözlet mellett kettős sziszegést hallatott, amit azután minden mondat végéhez is hozzátoldott, s ami annyit jelent, mint „szudár” és „szudarinya” (uram és asszonyom).
– A rendőrfőnök őexcellenciája tudatja önökkel, sz. sz., hogy a nagyböjt a mai harangszóval megkezdődött, sz. sz. Annálfogva minden tánc, zene tiltva van, sz. sz. Annálfogva a vendégek takarodjanak haza, sz. sz. A ház ura és asszonya pedig, sz. sz. menjenek alunni sz. sz…
Zeneida nagyot nevetett a szeme közé. Míg Galban magában szidta a rendőrminisztert, ki ügyetlen buzgalmával még elrontja a jó tervet, amit ők ketten Arakcsejeffel kicsináltak.
Zeneida nem hagyta azt elrontani. Kihúzott a hajából három nyílforma aranytűt, s odanyújtó az ügynöknek.
– Menj vissza uradhoz: mutasd neki e jelvényt. Ebből meg fogja érteni, hogy Asszíria királynéja szívesen látja a csatára a szarmaták fejedelmét.
Ez az ügynöknek nagyon magas stílus volt. Hanem az aranynyilakat elvette.
– Akkor kénytelen vagyok az önök neveit feljegyezni. Hogy híják önt, uram?
Galban lovag azt mondá neki: „Az én nevem Caracalla, s ez itt a feleségem.”
Az ügynök bediktálta magának a jegyzőkönyvébe híven: „Caracallus úr és Caracalla asszonyság”.
Aztán az éppen odalépő úrhoz fordult. Az volt Ghedimin herceg.
– Hát az úrnak mi a neve?
– Az én nevem a „Szivárvány”. Itt a névjegyem. Tudnivaló, hogy a százrubeles bankjegyet tarka színeiért szivárványnak híják. Ez a név annyira megtetszett az ügynöknek, hogy többet nem is kívánt megtudni; térdig hajtotta fejét, jó mulatságot kívánt, útközben megivott egy palack pezsgőt, s megcsipkedte egy kis köpcös balerinának az orcáját, s azzal visszament a rendőrfőnökhöz, s referált híven, hogy az Ilmerinen-palotában minden oly csendes és sötét, mint egy templomban, s a kapuson kívül mindenki alszik.
Hanem még ezzel nem volt vége az akadályoknak. A kituszkolt rendőrügynök után következik a protestáns lelkész káplánja és orgonistája. A káplán kenetteljes dikcióra készül, melynek valószínű tartalma az lehet, hogy ne méltóztassék a ház úrnőjének mint protestánsnak alkalmat adni a megbotránkozásra az uralkodó vallás híveinek azáltal, hogy a nagyböjt első éjszakáját ilyen Baál papjaihoz méltó bálványimádási ünnepéllyel megszentségteleníti.
De Zeneida nem engedi neki elmondani a szónoklatot. Amint meglátja, hogy pap, reákiált:
– Pusztuljatok innen, papok! Nekünk semmi közünk se Baálhoz, se Zebaothhoz; mi tűzimádók vagyunk. Amióta Bakut bekebeleztük, a tűzimádók vallása is bevett vallás; ezek itt mind azok, s én vagyok a papnéjuk!
„Hurrá, éljenek a tűzimádók!” – hangzik minden oldalról, a jámbor káplánt két oldalt fogják, s itatják lángborral: „Igyál tüzet!” Kénytelen inni, s a közben elfelejti a szónoklatát.
– No ez jó nekem; de mit mondjak otthon a superintendensnek
– Mondd neki azt, szívem – szólt Zeneida –, hogy most tartom a főpróbát ahhoz a nagy hangversenyhez, amit a böjt folytán adni fogok a protestáns templom tornyának fölépítésére.
Káplán és orgonista teljesen meg vannak nyugtatva. Hazamennek referálni, hogy a hitbuzgó patronesse a legistenesebb foglalatossággal kezdé meg a nagyböjt első óráit.
Ekkor aztán be lehet zárni a kapukat, több háborgatás nem jön kívülről, s akik már itt vannak, azok csak holnap este fognak innen elszállingózni.
Galban lovag helyén találja a hölgy karját átengedni Ghedimin hercegnek.
– Én vagyok Galban lovag.
– Van szerencsém önt jó híréből ismerni. Ön varázsló a hölgyek körül.
– Nem bizonyítottam-e be, azt ma is? Nézze meg, herceg, azt a karperecet, amivel e csokor át van szorítva. Nem ismer-e rá? S aztán nézze meg ezt hozzá.
S ezzel kivette mellényzsebéből azt az ezüstsípot, ami a hercegnő lovagkorbácsának fogantyúját képezte. Ghedimin herceg láthatta rajta a saját címerét.
– Ez a két barrière jelző, a két Deus Terminus a ma reggeli szarvasvadászat s a ma esti diadal között.
– S ezt a metamorfózist ön idézte elő? – Ghedimin herceg közel volt hozzá, hogy megszorítsa a kezét Galban lovagnak azért, hogy az meghódította a feleségét, hogy az ne bántsa a szeretőjét, ezt azonban megakadályozta az a fiatalember, akit Puskinnak hallottunk nevezni, s aki hirtelen odatolta a fejét a herceg és Galban közé, s szeleburdi szívélyességgel ölelé el őt a herceg kézszorítása elől.
– Zdravtvujtye, Galban! Én vagyok Puskin.
– Ah, Puskin! Bravó. Hallottam híredet. A valódi francia bonviván orosz kiadásban.
– Büszke vagyok e címre! (Pedig nem volt rá büszke. Nem lehet nagyobb sértés, mint ha egy költőnek olyan tulajdonát dicsérik, ami nincs semmi vonatkozásban a Parnasszussal. Azonban hát Galban lovag nem volt cenzor, hogy tudhatta volna, hány remekműve a költőnek fékszik halottan, meggyilkolva a veres ón által.) Büszke vagyok rá, hogy Rinaldója lehetek a pétervári korhelyeknek, s e tekintetben szerény epigonod. Ha megengeded, azonnal megismertetlek társaságunk legzseniálisabb korifeusaival.
Azzal karját Galban lovagéba öltve, vitte őt igazi cimborakedvvel bele a tömegbe.
Galban lovag nem bánta azt. Neki legelőször is az volt a feladata, hogy az itt összegyűlt elégületlenekkel megismerkedjék, s e tekintetben egy ilyen nyíltszívű, beszédes cimbora éppen kedvére szolgált. Hanem aztán csakhamar észrevette, hogy csalódott benne.
A legelső, akivel megismerteté Galban lovagot Puskin, az amerikai követ volt: Mr. Black.
Mr. Blacknak csak egy lába volt, a másik gépláb volt, ami Mr. Blackot nem akadályozta abban, hogy minden kontratáncot végigjárjon. Egyébiránt minden mozdulata olyan kimért volt, mintha a két keze és a feje is mind kerekes rugókon járna, s esténként lefekvés előtt az egész embert szét szoknák szedni.
– Mr. Black. A legjobb cimbora a világon. Nem tud se franciául, se németül, se görögül, se oroszul: csupáncsak angolul. Azt pedig nálunk nem beszéli senki. Annálfogva néma. Hanem azért a legfidélisebb fickó. Még tavaly volt neki egy embere, akivel beszélhetett: a titkárja. Azzal meg úgy járt, hogy decemberben, a legcsikorgóbb hidegben elvitte magával a Nyefszki Sándor sírkertjébe, a nagyszerű síremlék-raktárt megtekinteni. Ott a titkárnak különösen megtetszett egy gránitobeliszk. Visszatérve, a titkár sok pálinkát talált inni, s megfagyott az úton. Mr. Black szépen visszavitte őt a sírkőkereskedőhöz, s megvette a számára azt az obeliszket, ami olyan nagyon megtetszett neki.
A bemutatott alak sejtette, hogy őtet magasztalják, s valami gépezetnek megparancsolta, hogy az arcvonásain mosolygást idézzen elő, s azután nagyon megrázta a lovag kezét, s menten a másik karjába csimpaszkodott, ketten együtt aztán a lefoglalt lovagot vitték magukkal, míg egy harmadik úrba botlottak bele, akit Puskin e szókkal ismertetett meg Galbannal:
– Sumikoff Alekszievics Sergius.
– Ah, a hírhedt mystificateur! Sokat hallottam önről beszélni. A „misztifikáció” szó különben, és az egész ötlet, embereket bolonddá tenni csupa mulatságból, éppen azon időkben Párizsban kelt divat volt, hogyne utánozták volna tehát Szentpétervárott is.
– De nem hallottad még a legújabb kalandját – vágott eléje Puskin. – A szerecsen rabszolgáról. No azt elmondom, mert az fölséges tréfa volt. Sumikoff befestette az arcát feketére, s kiadta magát Milinkoff herceg rabszolgájának. Mindnyájan be voltunk avatva a tréfába, csak Petronyefszki gróf nem. Ez volt az áldozat. Mungo zongorázott és gitározott, s beszélt görögül és latinul, s szavalt Schillerből, ami nagy rendkívüliség egy négernél, és amellett gyönyörűen tudta elmesélni, hogy király korában hogyan törette mozsárban a tolvaj minisztereit. Petronyefszki egészen belebolondult a szerecsenbe; rajta esett Milinkoffon, hogy adja el neki. Az eleinte szabódott, hogy ez neki is kegyence, nem válhatik meg tőle, utoljára megalkudtak hatezer rubelben. Mikor Petronyefszki lefizette a pénzt, Milinkoff előre figyelmeztette, hogy jól vigyázzon erre a négerre, mert ennek az a azokása, hogy elszökik. Dejszen majd vigyáz ő rá. Természetes, hogy Sumikoff az első éjjel lemosta az arcáról a kínai tust, s szépen kisétált a fehér ábrázatjával a gróf palotájából. A hatezer rubelből aztán csaptunk egy nagy lakomát, s Petronyefszki máig sem tudja, hogy ő fizette meg annak a költségét, hanem azért egyre jár a szegény rendőrminiszterre, hogy kerítse elő megszökött szerecsenjét.
Szabad volt nevetni rajta. Galban azt is megtette. Magában pedig azt gondolta: vajon ez az én újdonsült barátom csakugyan azt hiszi-e, hogy ezekkel az ismeretes anekdotákkal engemet el lehet fogni, hogy ne lássam azt, amiért idejöttem?
Pedig bizony meglátta. Nagy gyakorlata volt ebben. Leírás után ráismerni az emberekre, a legzajosabb embertömeg közepett is meglátni azt, akit keres.
Megpillantotta a sokaság közt először azt az alakot, akit mint Krizsanovszkyt írtak le előtte; – azután nemsokára azt a másikat, akinek neve Pestel.
Úgy tett, mintha nagyon hallgatná, miket követett el a híres mystificateur, de fél szemmel mindig azt leste, hogy találkozik-e a két alak egymással. Odamennek-e Ghedimin herceghez és Zeneidához? Egyiket sem tették. Ha véletlenül összetalálkoztak, elmentek egymás mellett, szembe sem nézve, s Zeneidát kerülni látszottak. Még több kipécézett alakot is látott felmerülni a táncoló, ujjongó tömeg közül, akik azonban nem látszottak egymásról tudomást venni.
Puskin most egy indítványt tett.
– Négyen vagyunk, csinálhatnánk egy l’hombre partit.
Galban lovag azon is keresztüllátott. Jó is volna most őt leültetni egy magányos asztalka mellé, s nézetni a festett papírra egész éjjel.
– Köszönöm. Én csak hazárdjátékot szoktam játszani.
– Az pedig nálunk szigorúan tiltva van.
– Mint bál a böjtben – szólt Galban nevetve.
Most azonban egy új felvonás vonta magára a társaság figyelmét. „A cigányok jönnek!”
Oroszországban is a népdalok minstrelje a cigány, mint Magyarhonban. De az a különös, hogy amíg Magyarországban a cigány művészete a zene, Oroszországban nem az: ott a cigány énekel. Mint énekkar jár a banda városról városra, s elmaradhatlan mulattatója a nagyúri társaságoknak.
A keleties, festői öltözetű csoport a terem közepén áll fel, s míg huszonnégy férfi és nő kört alakít, a puszták és erdők dalait énekelve, egy leány magányosan táncolja hozzá azt a sajátszerű táncot, amiben a dal szövege tükröződik vissza.
– Nézd, nézd ezt a mi fekete igazgyöngyünket! – szólt Puskin, odavonszolva barátai segélyével Galban lovagot a cigányok körébe. – Bravó Diabolka! Érdemeld ki a nevedet! Nézd azt az alakot! Valóságos ördög! Minden mozdulatja csáb. Hogy villognak a szemei. Az egész pokol ott ég bennük, hogy az ember irigyli a benne elkárhozottakat. Mikor ilyen mélán körültekint, nagy, hosszú szempilláit félig lesütve, azt hinnéd, egy bűnbánó szent, akinek a vétkeire mégis édesen esik visszagondolni. S hogy tör ki belőle egyszerre a démoni tűz! Tánca az őrjöngés ideálja. Nem betanult tánc, az érzékek mámora sugallja. ennek vonaglásait. Vakmerő, de mindig klasszikus, mint egy maenade. Hogy szítja a tüzet a szemeivel, hogy csattognak össze a fehér fogsorai! Egész lénye egy láng. Most mindjárt meggyullad saját maga körül forogva. Azt hinnéd, már kimerült, elfáradt, tántorog, mikor így a két karját a feje mögé emeli, s a fejét lankadtan e bársonytámlára hajtja, szempillái reszketve tapadnak alá, ajka éIvetegen marad félig nyitva; most mindjárt összeroskad. – Ne niggyen neki! Így tesz a tigris, mikor meglapul, s azt nézi, hogy napja el egy szökéssel kiszemelt áldozatát. A tigris harap!
A szilaj cigányleány a szoborszerű, lankatag állásból egyszerre odaszökött Galban lovaghoz, s átölelve a nyakát, megcsókolta annak az ajkait.
– Istenemre, ez a komédia jól van csinálva – mondá magában Galban lovag. – Most meg lekötöznek egy ördögien szép leánynak a karjaival. Az én összeesküvőim értik a mesterségüket.
– Bravó Diabolka! – tapsolt Puskin, s egy perc múlva mind a három uracs elpárolgott Galban lovag mellől: nem kellett már őt őrizni. Akit egyszer a Diabolka pókfonala körülkerített, az meg van fogva, meg van fojtva.
Galban lovag ezt is értette jól. De sokkal nagyobb világfi volt, s sokkal jobb ízléssel bírt, hogysem a kínálkozó poharat elutasítsa magától: „ma az én ördögöm fogsz lenni!” – suttogá a leány fülébe, ki villanyosságtól vonagló sima bársony karjaival átfonta karját. S aztán úgy tett, mint aki hódításával még kérkedni is akar, s a karjára vett cigányleányt körülhordta a táncteremben, a büfében és a hűs pálmakertben, cavalier servant-jául szegődve; és aközben figyelve a kiszemelt alakokra.
Kezdte észrevenni, hogy azok, akiket ő les, viszont őrá lesnek. S azok nem fognak a zajos mulatságok termeiből addig eltávozni; amíg őt itt látják. Készen volt a stratagemájával.
Mikor másodszor körüljárta a termet, Diabolkával a karján, megígérte a leánynak, hogy feleségül veszi, s eljegyzésül ujjára húzta a gyűrűjét.
Azt elfelejtette tőle megkérdezni a leány, hogy hát hogyan hínak téged, hanem a gyűrűbe foglalt kőnek a nevét ismerte, azt úgy híják, hogy „gyémánt”.
– Aztán, ha te nekem férjem fogsz lenni, akkor majd ugye te is eljössz velem a sátorba üstöt foltozni, lopott birkából lakmározni?
– Nem úgy lesz; ha te nekem feleségem fogsz lenni, akkor te jössz el énvelem palotában lakni, mindennap ötször felöltözni, ezüsttányérról enni, mintha mindennap lakodalom volna.
– No, majd én kivetem neked a kártyán, hogy melyikünknek a jövendölése teljesedik. Jer, bújjunk el valahová, ahol senki sem lat.
Diabolka, úgy látszott, hogy nagyon járatos ebben az erdőben; tudta, melyik rugót kell megnyomni egy-egy a fallal egyenlő táblázatú ajtón, hogy az felnyíljék, azon belül aztán egy kis bizalmas rejtek kínálkozik: egy boldog pár számára elég. Az ajtó rögtön becsukódik; a lármás teremben senki sem veszi észre, hogy két ember hiányzik. A kis menedék közepén van egy kerek asztalka: azt ha elfordítják, elsüllyed a padlat alá, s pillanatok múlva megint fölemelkedik, megrakva ínyenc lakomával, amiből még a jeges veder sem hiányzik, pezsgős palackjaival.
Galban lovag mosolygott. Ez volna hát a csapda? S nagyobb biztosság kedvéért még magát a macskát is odazárták. Szegények! Azt hiszik, hogy a kígyót is meg lehet fogni egérfogóval. – Azonban hát hadd teljék az idő. Időt kell engedni az ellenségnek, hogy hadrendbe álljon. Most azt hiszik, hogy ő már meg van fogva. Aki Diabolkának adta magát, az egészen azé lett. Azt hiszik, hogy ő már félre van téve az útból. Most, nem félve az ő kémszemétől, az összetartozó emberek egybekerülnek a nagy találkozóra. – De hol tartják azt a találkozót? Melyik rejtekében annak a titokteljes épületnek? – Ez a gondolat járt a fejében.
Csirrrrr! – hangzott az asztalhoz csapott pohár, száz darabra törve.
– Mikor én vagyok melletted, akkor ne gondolj másra! Ha az én szemembe nézhetsz, ne nézz a világba! Félsz tőlem talán? Józan akarsz maradni?
Galban bebizonyította, hogy nem fél tőle, s nem akar józan maradni. Felkapta az egész palackot, s úgy ivott belőle. Egyéb oka is lehetett rá egyenesen a palackból inni. A pezsgőbe nem lehet keverni álomitalt, mert azt, ha felbontják, kifut: a pohárba pedig könnyen lehet altatót elrejteni, amit észre nem vesz az ember.
Hogy Galban lovag mint jött arra a gyanúra, hogy őt itt még holmi narkotikummal is ártalmatlanná tehetik, annak igen egyszerűen az a nyitja, hogy ilyen álomport ő maga is hozott a zsebében, abból az elővigyázati célból, hogy ha netalán alkalmatlan kullancsra akadna, azt lerázhassa magáról.
Két dologra nem lehet egyszerre hallgatni: a szívdobogásra és az óraketyegésre. Aki a gyönyörrel játszik, az hamis játékossal játszik, aki nem igazán számítja az időt. Ezt tudta Galban lovag tapasztalásból. Neki meg kellett szabadulni a fekete szépségtől jó idején, s a cigányleányt nem mámorosítá el a bor. Összetört már minden poharat, s csak a leütött nyakú palackból húzták a bort, felváltva. Egy ilyen palackkal kellett őt lehetetlenné tenni. Nagyon könnyű dolog volt az. Mikor a jégbehűtött palack fejét leütik, akkor a bornak négyötöde meg van fagyva. A közéöntött altató csak a hígan maradt borral vegyül el. Aki először iszik belőle, az megissza az álomitalt; aki utána következik, annak már a jégből felolvadt bor jut részül, s nem árt meg neki.
Diabolka vad kedve egyszerre csak alálohadt, karja lecsúszott lovagja nyakáról. Ásítozni kezdett; a feje hátrahanyatlott. Egy percre felriadt, mintha eszére térne, s világosság derülne agyában, hogy most neki nem szabad elaludni, mert abból nagy veszedelem lesz! A vizeskancsót kereste. – Hanem a szer nagyon erős volt. Kettőt lépett, aztán elkezdett tántorogni. A kezeit még a homlokán tartá, de már aludt. „Kössétek a medvéket láncra!” – hebegé. Már a pusztában álmodta magát. Aztán végigterült a padlaton. Galban lovag fölemelte a leányt a földről, lefekteté a kerevetre, megcsókolta az ajkát és otthagyta.
A rejtekajtó felnyílt, s ő ismét a pálmakertben találta magát. Egy hat öl magas amfiteátrum az, tele az Indiákról s a Szenegál mellől elhozott ritka növényekkel, amiket hamis meleggel, utánzott napfénnyel bolondítanak itt, hogy a kilenchónapos tél országában zöldüljenek és növekedjenek.
Egy óriás fügekaktusz mögé lopózva, kikémlelt Galban lovag a mellékterembe.
Ott egy szilaj orgia képét látta, aminőt nem szeret leírásban megörökíteni sem az emlékezet, sem a képzelem. Nem is érdekelte őt az. Amit meg akart látni, az volt, hogy vajon azok az alakok, akiket ő kipécézett, részt vesznek-e ez eleusi misztériumban? – Egyet sem talált ott. – Valóban álarcosbál ez; a bál maga az álarc, s akik azt viselik, azok nincsenek a bálban.
Hol vannak hát?
Valamennyien mind eltűntek, még Puskin is, a korhelyek nagymestere.
Elindult őket fölkeresni.
Nehéz és kockáztatott merénylet volt.
Először is egy teljesen ismeretlen palotában nekiindulni, tájékozatlanul, a kutatásnak; kitérni a netalán szemközt jövők elől, s a csodálkozó szemet megcsalni tettetett mámorral, ahogy a részeg ember szokott benyitogatni minden ajtón, megháborított pásztorórák hősei által kidobatni iminnen-amonnan. És azután ha rátalál a helyre, ahova a különvált társaság félrevonult: ott lehet, hogy őr lesz felállítva, aki az elrejtőzötteket a gyanús közeledőkről értesíteni áll ott. Azt hirtelen, orozva kell megrohannia, mellére szegezve a pisztolyt. Mert akkor már bizonyos, hogy ahol hírnök áll az ajtó előtt, ott összeesküvés van az ajtó mögött. És akkor berohanni az ajtón. Ha ez az ajtó zárva lesz, akkor a gyanú alapos, akkor erre a palotára ki van mondva az ítélet, s ha kell, szétszedik azt kőrül kőre. Ha pedig nyitva van az ajtó, akkor belépni a társaság közé ezzel a szóval: „A cár nevében! Önök az én foglyaim!” Lehet, hogy akkor rögtön leszúrják; de sokkal valószínűbb, hogy nem. A fölfedezett összeesküvés demoralizált. Mikor azt fogják hallani: „Ha én reggelig vissza nem térek Arakcsejeffhez, mindazok, kik e palotában vannak, a hatalom kezébe jutnak!” – meg lesznek dermedve, s önként tartják kezeiket a bilincs elé. S elvégre is, ez hivatás. Egyik ember meghal így, a másik amúgy. A katona tudja, hogy lőnek rá, mégis előremegy; a tengerész tudja, hogy a víznek nincsen gerendája, mégis rászáll. Az egyik ember fittyet hány a bárdnak, a másik a tőrnek. S mind a kettő heroizmus.
És aztán – ha a félrevonultakat nem a „Zöld könyv”, hanem a zöld asztal körül találja csoportosulva, a tiltott ruletten vesztegetve a pénzüket? Eh bien! Akkor ő is közéjük fog ülni, s ezt nem fogj a elárulni Arakcsejeffnek. Ez nem gentlemannak való feladat.
Volt a kutatáshoz valami Ariadné-fonala. Hasonlatos a meséhez, ahol az elhullatott kavicsok vezetik haza az erdőből az eltévedt gyermekeket.
Zeneida Semiramis jelmezében jött haza. Dúsgazdag, rőt haja át volt fonva igazgyöngysorokkal. Mikor Galban lovag a diadallal hazahozott művésznő fejéről le segíté emelni a bashlikot, egy gyöngyfüzért szándékosan kettészakított észrevétlenül. A fonálról lepergő gyöngyöket egy ideig fenntartja a sűrű hajzat, de mégis lehetetlen, hogy járás közben egy-egy le ne hulljon.
Egyet már megtalált a pálmakertben. – Tehát itt keresztül kellett mennie. – A második gyöngyszemet megtalálta egy korridoron. – A harmadik már elárulta neki a lakosztály küszöbét is, amelyen át eltűnt a hölgy. – S ahol ő van, ott kell lenni a többinek is.
