A pézsmaszagtól a kátránybűzig
A pézsmaszagtól a kátránybűzig
Amint Galban eltávozásáról biztos lehetett a társaság, azt mondá Pestel:
– Ez hát, bojár urak, igen szép volt (értem a románcot), hanem mi, úgy hiszem, még valami egyebet is akarunk itt egymástól meghallani. Nemde, Krizsanovszky bátya?
A lengyel nemes vállat vont.
– Nekem nincs több mondanivalóm. (Hanem azért előhúzta zsebéből az elmaradhatlan tajtékpipáját a dohányzacskóval együtt, s rágyújtott, ami annyit tesz „napkeleti dohánynyelven”, hogy „beszélnék biz én, ha ki tudnék innen böjtölni bizonyos embereket, akikre nézve zsindely van a háztetőn”.) Zeneida elértette őt, s valamit súgott Rilejeff fülébe.
– Úgy! Igaz! – mondá Rilejeff. – Halljuk a mi Puskinunk szabadságdalát. Valóban, a felolvasott gyönyörű románc jogot ad téged a mi Tyrtaeusunknak nevezhetni… Soha Byron óta…
De Puskin nem engedte neki végigmondani a frázist. A dicséret dühbe hozta. Olyan az, mint az iskolai érdemrend: a kisdeák, akit az első verséért megdicsértek, diadallal viszi azt haza a nyakába akasztva, de az Istentől fölkent költőt szemébe ne magasztald. Tudja ő azt jól, hogy meghódított: ne mondd neki! Ha asszony vagy, dobj egy virágot utána, ha férfi vagy, szoríts vele kezet; de csak ne mondd neki, hogy költeménye szép volt, mert azzal elkergeted. S amivel legmesszebb el lehet őt kergetni, az, ha egy költőtárs dicséri meg: „Genus irritabile vatum!”
– Nem, urak – szólt közbe, dölyftől recsegő hangon. – Ez a vers nem nektek való – ehhez nem pézsmaszag kell, hanem kátránybűz és kapadohány. Jer, Jakuskin, menjünk vele egy korsóba. Ott „ennek” az atmoszférája.
Jakuskin talpra ugrott, s kezét nyújtá a költőnek.
– Jól van! Menjünk a „Medvesonkához”.
– Oda.
A társaság nem marasztotta őket.
A két ajtó között még lehetett hallani, mit beszélnek egymással.
– Vigyük oda magunkkal Diabolkát – mondá Jakuskin.
– Jó lesz. Keresd fel.
– Valahol elaludt az ostoba. Majd életre cibálom.
A háziasszonytól így szoktak itt búcsút venni. Zeneida azonban utánuk indult, s elhagyta a szobát.
– Most már beszélhetsz – szólt hirtelen Testel Krizsanovszkyhoz. – A nő jelenléte gátolt talán? Van még mondanivalód? – Van – szólt a lengyel. – De nem e nő jelenléte gátolt. Óh, nem. A nők igen jó titoktartók, ha összeesküvők. Leaena elharapta a nyelvét, hogy társára ne vallhasson, mikor a kínpadra vonták. Azóta is a nyelv nélküli nőoroszlán a titoktartás jelképe. Én sokat számítok az asszonyokra. Sőt, megvárom míg Zeneida visszajő, hogy előtte szólhassak: csak ezt a másik kettőt vissza ne hozná.
– Te gyanakodol bennük.
– Nem. Csak nem szeretem őket. Összeesküvésnél nem a szándékos árulók a legveszedelmesebbek. Háromféle embertől félek inkább. A gyávától, az önfejűtől s a fantasztától. Ez az utolsó a legveszedelmesebb, mert elámítja magát, s hamisan tudósít. Hall egy részeg parasztot káromkodni,vs azt mondja, hogy forradalmi hangulat van. Egy szökött katonából hadsereget csinál, hiszi azt, amit képzelete alkotott, s ha teleolvasta a fejét forradalmi munkákkal, azt hiszi magáról, hogy ő Robespierre, s a pétervári muzsikról, hogy az a párizsi sansculotte. A konspirációhoz nem kell fantázia, oda memória kell és judícium. Ezzel a két emberrel nem szeretek együtt tanácskozni. Az egyik bolond, a másik poéta.
Pestel megrántá a lengyel kabátja lelógó ujját.
– Ne sértsd meg Rilejeffet.
– Óh, Rilejeff más; ő korrekt verseket készít – minden hiba nélkül; gondolatait oly helyesen méri fel jambusokkal és trocheusokkal, mint a búzát bushellel és csetverttel. Ő az ura a fantáziájának, nem az őneki.
Rilejeff az amerikai gabonatársulat ügynöke volt; s hogy nem volt inkább költő, mint üzletember, azt tanúsítá azzal, hogy e fél bókot, fél gorombaságot igenlő mosollyal fogadta.
Az egész társaság fölkelt az. asztaltól, s apró csoportokra oszlott, amíg Zeneida visszatér. Rilejeff és Krizsanovszky egy szögletbe vonultak. A lengyel ugyancsak igyekezett fellegeket csinálni maga körül dohányfüstből, mintha nem tartaná elég álarcnak vonásai rideg mozdulatlanságát, s hogy őt ne kérdezzék, ő kérdezett.
– Szeretnék tőled egyet megtudni. Minden nagy célnak a kiinduló pontja valami kicsiny önérdek. A szabadság: no az a nap; – de az önérdek, az a föld. Azon vetjük meg a lábunkat. Csupa absztrakt fogalmakból még nem csináltak új korszakot. Az én önérdekem nem magyarázandó. Két szó megmondja: lengyel vagyok. Ez elég föld mind a két lábam számára. Ilmerinen kisasszony finn nő; s hiszem, hogy az is elég önérdek. Nem féltem, hogy a feje elszédüljön abban a fényes magasban, ahol koszorúkkal és gyémántokkal körítik. Értem a te önérdekedet. Szereted a magad faját, látod annak rettentő hátramaradását más nagy népek mögött, s szeretnéd azok közé fölemelni. Ismerem Pestel önérdekét. Nagyravágyása végtelen. Ő egy újjáalkotandó ország első embere akar lenni. Széles alap! Valódi piedesztál, amin a lába nyugszik. A többiek is mind mellőzött tehetségek, kiket a mozgalom fényes szerepekkel kecsegtet. Azután itt van Muravjeff Apostol. Azt itt tartja egy apai hagyomány, amit meg nem tagadhat. Puskin szerelmes Zeneidába. Ez is sziget. Az őrült Jakuskin bosszút akar állni. Ez is megbízható indulat, lehet rá építeni. A derék Turgenyeffet ide köti a puritán becsületesség. Ő kora ifjúságától kezdve mindig a szabad eszmék előharcosa volt, elkezdve demidecemvir korától: ez a vas becsületesség nem engedi magát más formába öntetni; inkább összetörik. De egy embernek az ittlétét nem tudom magamnak megmagyarázni. – És ez Ghedimin herceg. Egyike az óorosz tizenkét dynastacsalád tagjainak. Birtoka oly nagy, hogy jövedelmét orosz földön nem bírja soha elkölteni. Az udvarnál a csinn legmagasabb rangfokozatát bírja, finom ragyogó, ünnepelt uraság, akinek egy olyan világfordulatban, aminőt ti terveztek, nyerni semmit, veszteni mindent lehet. – Mit keres ez ebben a társaságban? Mi érdeke van ennek, hogy az összeesküvés tagja legyen?
– Valamennyiünk között övé a legerősebb érdek; a legkiengesztelhetlenebb sérelem emléke. Mert ez személyes sérelem. Te ismered a cárt. Tudod jól, hogy őrá mint emberre senki nem haragudhatik. Még Jakuskin is a cárt üldözi benne, nem az embert. Egyedül Ghedimin herceg az, ki mint férfi férfival áll vele szemközt. A cár nagyon ifjan házasodott. Beteges nőt vett el. Gyermekei korán elhaltak. Neje iránt meghűlt, új szenvedélyben keresett kárpótlást. Egy előkelő főúri család egyetlen, hírhedett szépségű leánya nem tagadta azt meg tőle. A tilos viszonynak eredménye lett: egy leánygyermek. Jól eltitkolták a dolgot. Az ifjú hercegnő elutazott Olaszországba mint leány, s visszatért mint leány. Nemsokára azután férjhez ment Ghedimin herceghez. Olaszországban azonban lassanként felnőtt egy fiatal hajadon, Nariskin Zsófia hercegnő cím alatt, akit tizennégy esztendős korában felhozattak Szentpétervárra. Nem az anyja, hanem az apja. A leány a külváros egyik magányos, kerttel övezett házában lakik, ahol gyakran meglátogatja őt az apja – az anyja soha. Az apja bálványozza a leányt, aki még beteges is, az anyja gyűlöli. Az apa a cár, az anya Ghedimin hercegnő. Érted-e mármost, hogy mi hozza közénk Ghedimin herceget?
– De hát tudja-e ő ezt a titkot?
– Hogy tudja-e? Hiszen mi mindnyájan tudjuk.
– Abból még nem következik, hogy a férj is tudja. Csak gondold meg jól. Egy olyan állású férfi elé, mint Ghedimin herceg, miféle emberi teremtés léphetne azzal a szándékkal, hogy az ő hercegi hitvestársáról egy meggyalázó fölfedezést jegyen? Az ily szóért az alárendelt személyt megkorbácsolják, az egyenrangút agyonlövik. A szatócsok árulkodhatnak egymás feleségeire, de gentlemanek nem. Ki mondhatta volna ezt meg Ghediminnek?
– Hát ki? A kedvese. Nem kedvese-e Ilmerinen Zeneida Ghcdimin hercegnek? S nincs-e ezer oka reá, hogy a herceget hitvese gyalázatáról felvilágosítsa?
– Ne hidd! Nem tette azt. Te nem ismered Ilmerinen kisasszonyt; én igen. Mindenekelőtt nem hiszem azt, hogy ő szeretője Ghedimin hercegnek. Vagy ha szereti, hát akkor igazán szereti; nem úgy, ahogy a „Ninon de l’Enclos-k” szokták osztani a szerelmet. De én azt hiszem, hogy mást szeret. És azt hiszem, hogy még annak a szenvedélyének is úrnője tud maradni. Ez a nő képes az egész világ megvetésével dacolni, de a saját maga megvetését nem tudná elviselni. S a szerető előtt árulkodni annak a feleségére, ez csak egy hetérához illő vonás! – Ti nem tudjátok, kivel van dolgotok. – Ez a nő játszik veletek. Ti megannyi sakkfigurák vagytok: ki bástya, ki futó, ki ugró. Lehet, hogy Ghedimin herceg köztetek a sakk-király, de Zeneida nem a sakk-királyné. Ő a sakkjátszó.
– S neked mégis van bizalmad hozzá közelíteni?
– Igen, mert én vagyok a másik sakkjátszó.
…A rulett golyója pördült. Valaki jő! Mindenki a helyére sietett.
És Krizsanovszky nem érdemelte meg azt a gúnymosolyt, amivel Rilejeff csendesen válaszolt az ő „nagy szavára”. Mert bizony nagy szó volt, az igaz: „ti többiek csak sakkfigurák vagytok a táblán, mi ketten vagyunk a sakkjátszók”: de úgy volt. A többiek csak egyes húzásokat láttak maguk előtt; ők ketten az egész játszmát.
Azt is jól észrevette Krizsanovszkv, bár úgy tett, mintha oda sem ügyelne, mily féltő aggodalommal törekszik Zeneida Puskint a veszedelmes sakktábláról eltávolítani. Az ilyen fej drága egy „pion”-nak. Talán egy egész nemzetre, talán az egész világra nézve drága, hanem hogy erre a nőre nézve drága, az bizonyos.
Elűzte őt innen tömjénnel, mint az ördögöt –, s most utánament, hogy vissza ne bocsássa. Tudta jól, hogy mindazoknak a feje, akik ebben a mostani tanácskozásban részt vesznek, el van ígérve a bakónak, ha a játék el talál veszni; s Puskin fejének nem szabad azok közt lenni.
Pedig a költőknek hóbortjaik vannak. Ha útközben Jakuskin ki találja ejteni előtte, minő végzetes tanácskozást tartanak Zeneida rulettasztala körül a bojárok, a veszedelem ingere vissza fogja Puskint ide hozni. Ha megtudja, hogy ez nem akadémiai értekezés többé, hanem haditanács, betöri az ajtót, hogy részt vehessen benne.
Most azonban még duzzog. Amíg Jakuskin odajár Diabolkát keresni kabinetről kabinetre, ő egy kerevetre veté le magát a pálmakertben, s bosszúsan csap hátra a tenyerével, amint egy-egy dévaj bacchánsnő csiklandó ujja hozzáér: „Eredj, hagyj békét, nem kellesz!”
– Én sem kellek-e? – kérdé azután tőle egy ismerős hang, amitől egyszerre egy más világban ébred fel.
Zeneida odaült mellé a kerevetre: „Haragszol-e rám?”
– Valld meg igazán, te biztattad fel Rilejeffet, hogy engem inzultáljon?
– Mivel, barátom?
– Engem ne nevezzen senki Byronnak! Én Puskin vagyok, vagy senki sem. Mondják azt, hogy költészetem orrtekerő muszka pálinka; de no azt, hegy másodfőzete egy angol lángész teamaradékának. Lehetek kicsiny domb, de nem lehetek miniatűr Csimborasszó. S ezt te súgtad Rilejeffnek.
– Igaz, én súgtam neki.
– Azért, hogy elkergess innen?
– Azért, hogy elkergesselek.
– Nem vagyok méltó a bojárok társaságában résztvehetni.
– Mi közöm nekem a bojárokhoz, meg az egész Szojusz bagodensztojgához? Én szállást adok nekik, s azzal vége.
– Tehát nem vagyok méltó, hogy szemeid lángjában elégjek?
– Megfagysz abban.
– Olyan hideg vagy?
– Mint az északfény.
– Nincs szíved?
– Az anatómia szerint van; de annak a működése más, mint amit a költők ráfognak. Az, amiről te beszélsz, Gall szerint, az agyacs 27-dik számú koponyarészében lakik, s az nálam nincs kifejlődve.
– Ne ölj meg kraneologiáddal! Te tudod, hogy mi a szerelem?
– Tudom. Egy zsarnok meg egy rabszolga szövetsége.
– Légy te a zsarnok, én leszek a rabszolga.
– Ezzel a szóval csaltak már meg annyi asszonyt, ahány fövényszem van a tengerparton.
– Én esküszöm neked az Istenre, hogy életem, lelkem a tied.
– Melyik Istenre? Te! Venusra, aki maga is csapodár? Allahra, aki a nőnek nem adott lelket, s négyfelé osztotta a férfi szívét? Brahmára, aki máglyára viszi az özvegyet? Jehovára, aki a házasságot szerezte, mielőtt papot teremtett volna. Vagy talán a nagy Cosmosra?
– Nincs rettenetesebb egy nőnél, aki filozofál!
– Azért teszem.
– Megölsz vele minden poézist.
– Tehát beszélj prózában.
– Jól van. Én nem kérek tőled: én adok. Neked adom lelkemet, kezemet, nevemet.
– Ah! A nevedet? Ez nagy szó. Egy olyan leánynak, mint én, adnak brilliantokat, szép lovakat, kéjlakokat; hanem aki a nevével megkínálná: az ritka madár! Pedig ez ám a fő ékszer. Amíg ilyen nevem nincsen, addig nem vagyok becsületes nő. Ha ma férjhez megyek a háznagyomhoz, holnap már becsületes asszony vagyok. Szegény jó Bogumil, nem is sejti, hogy az ő téli kesztyűjében az ő veres tenyerén kívül az én becsületem is bele van dugva. Tehát te nekem a nevedet akarod adni? Azt a nevet, ami még eddig nincs máshová felírva, mint kocsmák ajtajára s prolongált váltók alá. Te bohó! Hiszen akkor sem engem hínának „Paskinné asszonynak”, hanem téged „Ilmerinen úrnak”. De hogyha egyszer ezt a te nevedet a korcsmáros krétája helyett a hír lángbetűi fogják leírni, akkor oda fogod-e azt kötni egy másikhoz, aminek minden betűjén foltot hagyott…
– A rágalom! – szólt közbe indulatosan Puskin.
– Az osztó igazság. Nem mondhatnak rólam olyan rosszat, amit én magam még kiegészíteni ne tudnék. Önző, érzéketlen vagyok. Nem hiszek se Istenben, se becsületben. Fogalomzavar mind a kettő, ami egymásnak ellentmond, aszerint, amint az etnográfiai plágák változnak. Ami jólesik, az a jó. Az erény csak hóbort. A jó emberek csak arra valók, hogy az okosak játékot űzzenek velük.
– Ne beszélj így! – kiálta Puskin; – ez úgy esik nekem, mintha az arcodat iromba színekkel mázolnád keresztül-kasul.
(Hiszen arra való is volt.)
Zeneida felhúzta gömbölyű válláról lecsúszott öltönyét.
– Te nem szeretsz olyannak látni, amilyen vagyok. Sajnálom, de nem ámíthatlak. Látod, milyen pompa vesz körül? Tudod, hogy ez mind honnan ered? Azt kívánod, hogy ezt mind elhagyjam? Miért?
– Egy másik világért, amelynek pompája előtt porrá lesz mindaz, amit magad körül látsz. Az én világom, amibe vezetnélek, ragyogóbb palotákkal van tele, mint a tied. Az a paradicsom!
– Teremts magadnak más Évát! Ha szeretnélek, az én féltékenységemmel ölnélek meg; ha nem szeretnélek, a magadéval. Egyik nap az egyikkel, másik nap a másikkal: mert szeszélyeim féktelenek, mert nem ismerek se törvényt, se esküt, se szégyent. Eredj, menekülj tőlem. Most még csak megfagysz; ne várd, míg megégsz. Engem csak az bír, aki nem szeret.
– Elejétől végig mind hazugság, amit beszélsz. Te el akarsz engem távolítani magadtól, hogy ne vegyek részt az összeesküvésben! Te nem tartasz engem méltónak arra, hogy együtt vesszek el dicső barátaimmal. Eressz vissza közéjük!
– Micsoda összeesküvésről beszélsz te? – szólt ámulást tettetve Zeneida. – Azok ott benn most arról tanácskoznak, hogy miképp lehetne amerikai mintára a „mértékletességi egyesületeket” behozni Oroszországba, a pálinkaivás meggátlására. Államfelforgatási tervekről nincs az én házamban szó. Hiszed talán, hogy ha a cár „kamaraénekesnője”, az udvar kegyence, megtudná azt, hogy magas pártfogója ellen összeesküvést forralnak, nem sietne magának az utat kiegyengetni egy grófi koronához?
– Az utat… kirakva jó barátjai koponyáival?
– No igen.
– Nem! Te azt nem tennéd!
– Ki tudja? Nekem nincs lelkem, s nem hiszem, hogy másnak van. A túlvilágban nem hiszek, lehetetlennek tartom, azért ezt a világot úgy használom fel, hogy nekem jólessék benne laknom.
– S ha egyszer úgy találna fordulni, hogy rosszul esnék benne laknod?
– Akkor visszaadnám a földnek azt, ami a földé. A főnix meséje mélyértelmű. Mikor érzi, hogy a tolla megkopott, elhamvasztja magát. Valamennyi állat közt az embernek van joga meghatározni, hogy meddig éljen.
Puskin a rejtélyes arc vonásaiból igyekezett kilesni: mi igaz ebből?
Ekkor nagy zajjal közeledett valaki feléjük, nevetve és szitkozódva, a sűrű jázminbozót mögül. Zeneida felugrott Puskin mellől, s kezét annak vállára téve, meleg, érző hangon súgá filébe:
– Kerülj engem, s keresd fel azt a szeretődet, aki hozzád méltó, s téged igazán szeret: a múzsádat. Ahhoz légy hű.
Azzal elsuhant, mint egy tünemény.
A jázminbokrok közül pedig előtört Jakuskin. A nyakába ültetve hozta Diabolkát, mint az állatkerti strucc a lovagló gyermeket, s ahogy a szakállát tépászó kezek engedék, kiabált szagatott szavakkal:
– Ihol van… az átkozott… alig tudtam lelket verni bele… két findzsa feketekávét töltöttem a szájába, míg életre tért… még most se tudja, hol van… jaj, hogy tépi a szakállam… a hidegen majd eszére tér… szakrrra!… no hát menjünk a „Medvesonkába”.
Puskin dacosan ugrott talpra, s tenyerével jó egy pár csattanóst húzva a cigányleány plasztikai formáira, nevetve mondá:
– Itt van az én múzsám! Jövel hát, lefelé fordított Olymp! Pálinkás lebuj! Ott értenek meg minket.
S hárman danolva törtek keresztül a táncterem galopp infernáléján.
Zeneida volt az, akinek jöttét jelezte a rulettgolyó az összeesküvés termében. Egy kéz intése jelezé, hogy amazok eltávoztak.
Krizsanovszky kiverte a pipáját, s eltette a zsebébe.
– No most már magunk vagyunk. Folytathatjuk.
Pestel kért szót.
– Hogy Krizsanovszky bátya aggodalmait eloszlassam, legelőször is ki kell mondanom, hogy Jakuskint mi mindnyájan bolondnak tartjuk, s az ő caesaricida hóbortját senki közülünk el nem fogadja; mindenki megakadályozza. A mi tervünk ez: A tavasszal nagy hadseregösszpontosítás lesz a minszki kormányzóságban, a 9-ik hadosztály gyűl össze a Beresima mellett, Bobrujszk vára körül. A cár és a nagyhercegek maguk fogják vezetni a hadgyakorlatokat. Éjszaka a várba térnek vissza. A várőrséget a Szaratov-gyalogezred képezi, amelynek az ezredese Svejkovszki bojár, tagja a blagodensztojgának. A Szaratov-ezred valamennyi tisztje a mi hívünk. Éjszaka közkatona ruhába öltözött tisztek fognak Muravjeff Apostol és Besztuseff Rumin káplár vezetése alatt őrjáratképp megjelenni a cári pavilon előtt, hogy az őröket felváltsák. Azok egyszerre elfogják a cárt, a nagyhercegeket és a főparancsnokot, Diebitset. Akkor kikiáltják az alkotmányt, behelyezik az ideiglenes kormányt, s az egész hadtesttel megindulnak Moszkva felé, magukhoz szedve az útközben fekvő hadcsoportokat. A siker hírére Moszkva meghódol, s onnan azután el lehet bánni Szentpétervárral. A Kronstadt előtt horgonyzó hajóhadak tisztjei és legénysége egészen tervünkbe vannak avatva: egy hadihajó az egész császári családot átszállítja Észak-Amerikába. Az egész forradalom megtörténik egy csepp vér kiontása nélkül. Mit szólsz hozzá, Krizsanovszky bátya?
– Azt, hogy tervetek nagyon bonyolult; sok benne a fantázia, s egyetlen egy körülménynek a kimaradása elég az egész számítást dugába dönteni. Azonban nem tartom lehetetlennek a sikerültét. Ilyesmi nem példátlan Oroszországban. Mármost én is elmondom azt, amit magammal hoztam, s ami terveteket kiegészíti. – Ugyebár a sikert nagyon kétségessé tenné az, ha a cár eltávolítása után még fennmaradna egy cárevics, aki a trónöröklés teljes jogával, egy egész hadsereg élén jöhetne be Oroszországba, a republikánus kormány erejét kipróbálni a nép és hadsereg dinasztikus hűségén.
– Valóban, ez a hajótörésünk sziklája.
– Efelől tehát legyetek nyugodtan. Én bizonyosan mondhatom nektek, s a fejemet teszem rá, hogy a caesarevics rövid időn le fog mondani trónörökösi jogáról. Le fog mondani oly módon, hogy soha semmi esetben azt a jogát vissza nem kaphatja. Nem még akkor se, ha maga megbánná, hogy lemondott, s vissza akarná azt venni. Még akkor sem, ha egyes-egyedül maradna a Romanov-családból, s az egész nemzet, a szenátus és a bojárok erővel követelnék tőle, hogy foglalja el a trónt; – nem ülhetne rá többé az orosz császári székre.
– Hát ez nem költői fantázia? – kiálta fel Rilejeff.
– Nem. Ez pozitív tudat. Ez lélektani kényszerűség. Ez logikai egymásután.
– Vesszek el, ha ez nem különb a Szfinx talányainál! – dörmögé Pestel.
– Amit tudtam, megmondtam. Hogy hiszitek-e? Az a ti dolgotok.
Azzal fölkelt a lengyel nemes a zöld asztal mellől, s pipáját a fogai közé dugva, jeleié, hogy nincs több elmondanivalója, s egyedüli gondja az, hogy a pipája jól szeleljen.
Hanem Zeneida odalépett hozzá, s a fülébe súgott.
– Ennek a talánynak a megoldó jelszava nem „Johanna”?
A mozdulatlan arc e névre izgalmas vonaglást árult el.
– Ha kitalálta ön, ne mondja másnak… dörmögé a bajusza alól.
– Én?
– Igaz! – szólt a lengyel, mosolyra lágyult arccal. – Hisz ön a „nyelv nélküli oroszlán”.
Még abban az időben az utcai lámpákkal való fényűzést az új orosz cárvárosnak nagyon kevés utcája ismerte, s ahol lámpa volt, azt fegyveres silbak őrizte, hogy el ne lopják; hanem ahelyett a nagy paloták előtti téreken, mikor a látogató vendégek szánkói összegyűltek, nagy tüzeket raktak, s a jemsikek azoknál melengették tagjaikat a hosszú, csikorgó éjszakán át.
Jakuskin nagy nehezen előkereste a nagy szánkaszekérvárból a magáét, s abba beleültek mind a hárman; Diabolkát középre vették, s betakarták bundáikkal. Ennek sohasem volt saját bundája.
A jemsik nagyon beszédes volt a pálinkától: elmondta, hogy éppen csak most jutott hozzá az a nagy úr is, ki a „nyolcas fogatot” hajtotta, hogy a szánkójával odábbmehessen; azt parancsolta a jemsiknek, hogy az Arakcsejeff udvarba hajtson. Ezt sem ártott megtudni.
Jakuskin megmondta a jemsiknek, hogy hová hajtson: a „Medvesonkához”. (Hírhedett spelunka!)
– Ne féljetek gyerekecskéim -– biztatá őket a szánkász –, elviszlek én benneteket holmi mellékutcákon olyan szépen, hogy senki sem rabol ki benneteket.
– De ne a mellékutcákat válogasd – mondá Jakuskin –, hanem egyenesen hajts végig a prospekten meg a Fontanka-parton, ahol őrjáratok cirkálnak. Aztán ne félts te minket, van nálunk pisztoly.
– Jaj, az nem jó lesz gyermekecskéim! A zsivány, meglehet, hogy nem rabol ki benneteket ha meglátja a pisztolyt, de az őrjárat nem fél a pisztolytól, s az bizonyosan kirabol.
Amit a jemsik mondott, az pedig nem volt tréfa. A jó Hulkin rendőrfőnöksége alatt nemcsak a kaszárnyából szökdöstek ki a katonák éjszakánként félkézkalmárkodni, hanem maguk az őrjáratok is részt vettek a házfeltörésekben, s a rendőrbiztosok voltak a legmegbízhatóbb – orgazdák. Éjszakánként előkelő úr csak lovas kíséret mellett mert hazatérni, s a paloták ajtajait vasrudakkal torlaszolták el.
A két férfi útközben szidta Diabolkát, amiért kiszalasztá a kezéből Galban lovagot, s aztán elmondták neki, hogy szabadultak meg tőle sok ezer rubel árán.
Amint a tágas prospektből a szán a Fontanka körútra bekanyarodott, egyszerre eléje ugrik öt fegyveres fickó; kettő megkapja a lovak zabláit, egy a kocsis fejének irányozza a fegyverét, a többi kettő a szánban ülő urak ellen fordul. Mind pisztollyal és kardokkal vannak fegyverezve, arcaikon álarc; a hosszú birkabéléses kabát álltul sarkig fedi termetüket, hanem a nagy tökmag alakú medvebőr süveg elárulja, hogy katonák, mégpedig granátosok.
Egy közölök franciául szólal meg (ez tehát bizonyosan tiszt).
„La bourse, ou la vie, messieurs.”
Hanem erre Diabolka előpattan a két úr közül, s a Puskin mellének szegzett pisztoly elé veti magát, két karjával átölelve a megtámadót, s elkezd neki örödöngös csábbal hízelkedni.
– Ej, ej, bátyácskám, kedveském, hát te minket akarsz kirabolni? Hát nem ismersz bennünket? Nézd csak, nézd. Ez itt a derék Jakuskin, félzsoldra tett kapitány. Emez meg itt Puskin, akinek nincs annyi kopek a zsebében, mint amennyi hitelező van a hátán. Én magam meg vagyok a Diabolka, akinek senki sem fizet mással, mint csókkal, s én sem fizetek mással, mint csókkal. Abból, ha kell, nesze, van elég. Cupp! A két orcádra, a két szemedre, az ajkaidra. Nesze. Végy belőle, amennyi rádfér. Ha pedig okos ember akarsz lenni, s sok pénzre van szükséged, éppen most baktat haza egy gazdag úr az Arakcsejeff dvorba, aki most nyert a rulettbankban tizenháromezer rubelt; a Fontanka jegén még eléje kerülhettek neki. Piros bundája van, fehér medveprémmel.
Ez varázsszó volt! A négy rabló egyszerre ott hagyta a szánt és a vezért, s elkezdett futni a Fontanka felé, mintha űzték volna; mire aztán a tiszt úr is, látva, hogy egyedül maradt; igyekezett Diabolka karjai közül kimenekülni, nehogy elfogják; de a leány nem eresztette egyhamar.
– Megállj még! Nesze még ez a csók az orrod hegyére! Aztán az is vágtatott az előrefutott társak után. Diabolka kacagott féktelenül.
– Ah hah! Milyen jólesik egy jótett emléke! Most ezek szegények bizonyosan kirabolják Galban lovagot.
– Hanem már mégis azt az utolsó csókot elengedhetted volna annak a fickónak! – dörmögött Jakuskin. – Az orra hegyére! Úgysem kellett az neki az álarcon keresztül.
– De kellett nekem – szólt Diabolka, hamisan kuncogva. A csókolódás alatt kikeresgettem a kedveskének mi van a szíve fölött, s ezt találtam ott ni!
Egy csillogó gyémántokkal kirakott rendcsillagot mutatott a markában.
– Hó! Mi a mennykő! Hisz ez egy elsőrendű Vladimir! – kiálta fel Jakuskin.
– A mi Rinaldónk előkelő főtiszt.
– Gyémántos Vladimir-rend! Jemsik te! Megállj. Csiholj ki! A rendjelek szalagjára belül aranybetűkkel szokott nyomtatva lenni a birtokos neve.
A jemsik tüzet csiholt egy nagy darab bükkfataplóba, s míg azt Diabolka tele pofával fújta, e fénynél mind a két férfi egyszerre olvasá a szalagra nyomott nevet.
„Arakcsejeff Jevgen!”
– Ah, a mi derék Arakcsejeffünknek a fia ilyen mesterséget is gyakorol? – kiálta fel Jakuskin.
– Mindenki tudja, hogy „mauvais sujet”.
– No ez drága fogás volt tőled, Diabolka. Ezért holnap, ha visszakínálod, mindazt a pénzt megkaphatod Jevgen úrfitól, amit az ma éjjel az utcán rabolt.
– S holnapután megint csak nem lesz pénzem – szólt a leány nevetve.
Puskin azt mondá neki:
– Te. Ha akarod, ezért az érdemrendért elvetetheted magadat Jevgennel, s grófné fogsz lenni.
– Egy hét múlva megint csak visszaszökném a cigányokhoz.
– Hát talán fel akarod adni? Azt akarod, hogy felakasszák?
– Azt a bolondot nem teszem. Mert engem meg mellé akasztanak. Csak bízzátok ti énrám; én tudom, hogy mit teszek azzal, amit fogtam.
Jakuskin németül mondá Puskinnak, amit Diabolka nem értett: „Ez az ember volt egész életemnek megrontója, s most itt volt a pisztolyom szája előtt. De most már nem az ő számára van az a golyó megöntve; látod: még csak dühbe sem hozott, mikor a nevét megláttam. Mikor a medvére lesünk, nem bántjuk a rókát. Vidravas a nyakának! Hadd legyen a bőre a Diabolkáé.”
Nagy jártasság kellett hozzá, hogy a külvárosház tömkelege között ráakadjon valaki a „Medvesonkára”; kivált miután az sem volt különböző a szomszédjaitól (mint építészeti remekmű). Földszint tégla, azon egy emelet fából, azon rengeteg kiülő tető, cifrára faragott szarufákkal. Amit másutt pinceablaknak neveznek, az itt a kémény; a kandalló a föld alatti épületben van: s minthogy ez a legelső dérleeséstől a legutolsó fagyig éjjel-nappal mindig füstöl, annálfogva azon se leskelődni, se betörni hívatlan vendégnek nem lehet. A hívogatott vendégnek sem olyan könnyű a bejárás. Mikor már rátalált a szegletházra, mely a többiek közül kikönyököl a görbe utcába, arról a roppant medvesonkáról, mely fából faragva, ott lóg egy hosszú rúdon alá a házhiuból; akkor talál maga előtt egy alacsony tölgyfa ajtót. Azon nem lehet bemenni. Mert annak az a fortélya van, hogy kívül is rekesze van, meg belül is. A felső tolózár arra való, hogy aki kívül van, be ne mehessen a belül levő engedelme nélkül, a külső meg arra szolgál, hogy aki belül van, ki ne jöhessen a kinnlevő beleegyezése nélkül. Kocsmárosi zseni találmánya. A belső zár megóvja a vendégeket a rendőrség meglepetésétől, a külső meg a kocsmárost a vendég uraknak fizetés nélkül elszelelésétől. Kiegészíti a stratagemát az a furfangos mód, amivel a vendégek bejutnak a korsóba, s a kocsmáros meg kijut, hogy az ajtót kívülről kinyissa, mikor reggel van, s a kivigadottakat ki kell rakni a hóra. E célra szolgál egy másik ajtó, mely az első fölött van, az emeleten. Ennek van egy hosszú keskeny ablaka, amelyiknek az egyik szegletében pörög a „fortoska”, a pléh szélkelep, amiből a kitóduló gőz örökmozdonyt csinál. Mikor a felső ajtón zörgetnek, akkor a kocsmáros kiles az ablakon, s ha igazi vendég jön, egy csigára tekert kötéllel leereszt egy hágcsót, ami az eszterhéj alá van felvontatva, s azon az érkezett vendég felmászhatik a felső ajtón át az emeletbe.
Ott egy igen tisztességes szobát talál maga előtt, körülrakva tarka és aranyos szentképekkel, amik közül különösen kiválik egy embernagyságú Szent György lovag a sárkánnyal, diófa rámában.
A szobát szép cifra viaszgyertyák világítják be, mik elé kék és piros vízzel tölt üveggömbök vannak felállítva, mögöttök a megváltó képe, arany háttérrel. A kocsmáros családja ott térdel a fali oltár előtt, s az ajtót kinyitott gazda siet visszatérdelni az elhagyott helyére, s folytatja a félbehagyott imádságot. A szent szöveg közben aztán, marginalis jegyzetek képében, felelget Jakuskin hozzáintézett kérdéseire.
– No, Dimitri, hát van-e friss medvetalp-kocsonya?
– Óh, Istenkém! Hogy volna nagyböjt éjszakáján? Nem főzünk itt húst hét hétig. Irgalmazz nekünk.
– Hát mit adsz ma lakomára?
– Olajos babot meg kaviárt, hét hétig nincs más a házamnál. Kegyelmezz szegény, bűnös fejünknek.
– De ha egy imperiál üti a markodat, csak találsz még egy kis medvesonka-maradékot a számunkra?
– Ne vígy uram a kísértésbe! Dehogy találok; megverne érte az Isten, s megkorbácsoltatna a rendőrfőnök. Tiltják azt minden szentek.
– Kivéve Szent Györgyöt – kiált közbe nevetve Diabolka, s azzal nekivetve a sarkát a nagy képnek, félretolja azt a helyéről, s azzal feltárul egy nyílás, mely a kép háta mögötti üregbe vezet.
A vendégek hahotája között folytatja nagy hadarva az imádságot Dimitri, de az egyik kezét markával felfelé hátratartja, hogy az ígért imperiált belehullassák, s aztán, amint azok eltűntek a ház belsejében, helyretolja a szentképet, s olyan énekléshez kezd háznépestől együtt, hogy az kihallik az utcára.
A rejtett lépcsőn Puskin ment legelöl, aki jól ismerte már itt a járást; a földszinti helyiségben volt valami világosság, amit egy elkoppantatlan faggyúgyertya okozott, s ami elég volt arra, hogy az újonérkezők az útjokban álló hordók, csobolvők és deszkaládák között el ne bukdossanak. A csípős sajt-, hering-, füstölt hús- és pálinkaszag dicsekedett vele, hogy ez valami éléstár. Egy csapra ütött hordó előtt guggolt valami asszonyféle, orros cserépkorsóba eresztve a csorgó levet. Amint az érkezőket meglátta, otthagyá a korsót, eléjük tipegeti vigyorogva. Jól illett neki a vigyorgás; kiélt, ráncos arcán az látszott meg, hogy sötétben szokta magát kifesteni, és tükör nélkül; a fogai közül hiányzott egynéhány, az ilyet úgy híják műnyelven, hogy „flinta”. Zsíros tenyereivel végigcirógatta a vendégeket, s végképpen elrekedt fahangon mondá Puskinnak: „Van ám friss medvetalp a számotokra eltéve!”
– Itt vannak-e a többi urak? – kérdé Puskin.
– Réges-régen – hörgécselé a némber –, de nagyon részegek lehetnek már, mert az elébb egy palack tintát hozattak a patikából.
– Az ördögbe! Mit csinálhatnak a tintával?
– Bizonyosan iszogatják; – mert csizmát kenni, tudom, hogy nem jó. Megyek, bejelentelek.
– Ah, itt nagyszerűen megy! – mondá Jakuskin. – Amióta utoljára voltam itten. Azóta bejelentik a vendégeket.
– Az okát kitalálhatod.
A némber valahol egy lyukat talált a falon, amin keresztül valahová le kellett kiáltania: de tompa hangja mellett az olyan nehéz feladat volt neki, hogy ismételve hozzá kellett fognia, míg a válasz visszaérkezett.
Azalatt az új vendégek várakozhattak.
Egyszer aztán Diabolka nagyot sikoltott.
– Egy patkány futott fel a csizmám szárán!
– Segítsek megfogni? – monda Jakuskin.
– Szemtelen! Mintha magam nem tudnék egy patkányt megfojtani.
A leány egy perc múlva nyakánál fogva húzta elő ruhája ráncai közül az ujjai vasszorítása alatt megmeredt apró fenevadat, s nevetve üté vele arcul Jakuskint, ki mindenképpen szeretett volna neki e vadászatnál segítségére lenni.
Ez volt a második trophaeum. Az első volt a Vladimir-rend csillag. Annak volt egy kapcsa, amivel azt a zsinórra fel szokták akasztani. Diabolka ezt a kapcsot beleakasztotta a patkány előfogába, s aztán mind a két diadaljelt odatűzte a süvege lelógó csákójára, egymás mellé a patkányt meg a gyémántos csillagot. A szentpétervári úrnőknél divat volt egyidőben zsebórákat láncostól, collier-ket medalionostól a kontyaikra akasztva viselni. Követte az elmúlt divatot.
A flinta jelenté a társaságnak, hogy szabad a bemenet. Azzal egy csapóajtót felhúzott előttük, ami a lebuj bejáratát elzárta. „Bújjatok be!”
Egyetlen pincebolt volt az egész, oszlopos ívekkel több rekesztékre osztva. A középső falba volt építve a kandalló, nagy előrerúgó ernyővel, amire a vendégsereg téli gúnyái voltak felhányva száradni; a mindennemű bűz, gőz, emberi pára, dohányfüst sűrű ködén át a kandalló tőzegtüze, mint az ágyúból kilövő láng, világított elő, láthatóvá téve annyi emberi alakot, amennyi e pokoli auréole-ba belefér. A vendégek vacsora után voltak már, ahogy az asztalon elszórt koncok, kocsonyamaradványok, hagyma, káposztaízékek, kenyérhéjak, sajtdarabok tanúsíták; s a felfordított kancsó bizonyítá, hogy most még az ivás is szünetel. – Hát mi történik akkor?
Egy nagy kéticcés palack most az úr az asztalon, amibe egy lúdtoll van beleütve. Az a tinta. Mit keres itt a tinta?
A belépőket harsány üdvözlés fogadja. Puskin és Diabolka régi habituék itten, hanem Jakuskint újra kell megismertetni a társasággal, mert a „Medvesonka” társasága tíz év óta nagyot változott, amikor ő legutoljára itt járt. Puskin bemutatja egymásnak a vendéget és a pőrére vetkőzött uraságokat, akiknek rangjukhoz illő címeik is vannak. Mind szemenszedett tanulmányfők.
Dobujoff úr, a mi Rosciusunk: hírhedett hősszínész; kár, hogy most elcsapta magától a társaságot és privatizál. Csetverin úr, a mi Rafaelünk, aki megveti a nagyok kegyeit, s csak népszerű boltcímereken örökíti meg művészetét. Csicserkoff úr, a tudós akadémiának legnevezetesebb tagja, aki harmincezer könyvet ismer – a táblájáról, s naponként kisöpri az egész tudós társaságot. Arbusoff úr, nevezetes mechanikus, ki az önmagától lövő puskát feltalálta. Szeravszki úr, a mi Hyppocratesünk és Galenusunk, aki a nehéznyavalyát gyökeresen kigyógyítja. Megannyi félreismert, elnyomott, üldözött lángész! Íme itt látod Barbatusoff admirált, a mi Vasco da Gamánkat, aki számtalan új szigeteket fedezett volna fel, ha az irigy admiralitás egy gályát adott volna neki. Ez pedig a mi küldiplomatiánk, monsieur Germain.
Monsieur Germain abban különbözött a társaság többi tagjaitól, hogy ő nem volt egy ingre vetkőzve, mint azok, aminek talán az is lehetett az oka, hogy nála az ingről hiányzottak az ujjak, elég lévén a gallér és az ingelő, ami látható. Egyébiránt az ő arca sehogysem engedett színfokozat tekintetében a többiekének. A jobb keze ujjai pedig másodíziglen tintásak voltak, ami azt sejteté, hogy azt a tintába dugott kalamust ő kezeli ezúttal, s megerősíti e gyanút az előtte heverő gyűrött papírív is, amin már látszik néhány írott sor, és azokkal együttjáró elcseppentett „hízók”.
A bemutatott úr elébb megnyalja a tintás ujját, s a kabátja szárnyához törülgeti, csak azután nyújtja kezét szorításra Jakuskinnak, önérzettel mondva:
– Ez csak fölvett nevem. Igazi nevem Marat. Valóságos testvéröccse vagyok a dicső Marat-nak, annak az isteni nagy Maratnak, akinek hamvai számára építették a Panteont. Tudja ön…
– Tudom – szól Jakuskin –, s mondhatom, hogy nagyon örülök rajta, hogy ön a testvére, s nem én vagyok az.
– Ön egészen közénk illő fickó! – magasztalá Marat úr Jakuskint. – Legyünk frére et cochon.
– De minek „frére” az egyik? Legyünk mind a ketten „cochon”.
S összecsókolóztak.
– De hát mit csinálnak önök itt, urak? Mire való ez a csúf folyadék az asztalon?
(Jellemző, hogy amíg a pézsmaillatú összeesküvők tegezték egymást, addig a kátrányillatúaknál meg kellett tartani az „urak” megszólítást.)
A kérdezett alacsony emberke, a kakadufrizurájával, büszkén ütött az asztalon heverő papírra.
– Most készítjük a mi „Marseillaise”-ünket.
– Hallod, Puskin? Itt is versenytársra akadtál – enyelgett Jakuskin.
– Úgy látszik, hogy ez a mai nap az olympi versenyek ünnepe – szólt Puskin nevetve. – Hát hogy készül itt a vers? Magam is szeretném egyszer látni.
– Nagyon rendén – szólt Marat vér szerinti rokona, a tollat füle mellé dugva. – Én kimondom a jeligét, s ez egyúttal a refrén. A többi urak hozzáadják a maguk eszméit, én pedig azokat költői formába öntöm.
– Tehát mindent társulati úton! Még verset is.
– Igen bizony! A mottó és a refrén ez: „Kést neki!” Két szó, amely mindent kifejez. Ehhez csatlakozhatik a többi. Ím a kezdet:
„Aki kardot, pallost hord,
Kinek vállán aranybojt,
Az mind a mi ellenségünk,
Aki minket letiport.
Kinek vállán aranybojt,
Az mind a mi ellenségünk,
Aki minket letiport.
| Kést neki!” |
– Ki tudja tovább?
– Én! Én! – kiáltozák a hosszú asztal körül, s összevissza siettek az eszméiket kölcsönadni.
– Én azt mondom, hogy a színészeket mind le kell nyakazni – mondá Dobujoff úr –, kik húszezer rubelért deklamálnak, énekelnek, pedig egy sem tud különben szavalni, mint én. – Ők maguk a királyokat játsszák, nekünk meg az inasszerepeket osztják. Zsarnokok! Minek az egész komédia? Nem elég mulatság a népnek a paprikajancsi meg a medvetáncoltató?
– Nincs alávalóbb osztály a piktoroknál – bizonyított közbe Csetverin úr. – Ők egyetértenek a papokkal, azért, hogy szentképeket festhessenek nekik, s a cár talpát nyalják, amiért az a csataképeket megfizeti, s még megörökíti a nép gyalázatát. Az lesz a derék ember, aki a „fehér termet” felgyújtja, a négyszáz tábornok arcképével! Minden piktornak el kellene vágni a kezét, aki többet tud, mint boltcímert festeni.
– És azokét is, akik könyveket írnak – kiáltá Csicserkoff úr –, akik cifrább nyelven írnak, mint amilyenen mi beszélünk!
A többi is mind sürgette a maga véleményének elfogadtatását, a kuruzsló az orvosokat akarta kiirtani, a bukott kalmárnak a börzekirályok trónfelforgatása volt a programja, az elcsapott tengerész a hajóhadat kívánta felgyújtani; valamennyi vélemény mind oda ment ki, hogy aki csak egy fejjel kimagaslik a sokaság közül, az mind ellensége a népnek és kiirtásra méltó.
Marat testvére összegezte a véleményeket és rímekbe szedte.
„Énekes, ki nem rekedt,
Piktor, ki fest szenteket,
Tudós, ki ír könyveket,
Ki gyógyít betegeket,
Az mind a mi ellenségünk:
Piktor, ki fest szenteket,
Tudós, ki ír könyveket,
Ki gyógyít betegeket,
Az mind a mi ellenségünk:
| Kést neki! |
Kit kocsi hord, vagy lóhát,
Aki visel új ruhát,
Aki épít palotát,
Az mind a mi ellenségünk:
Aki visel új ruhát,
Aki épít palotát,
Az mind a mi ellenségünk:
| Kést neki! |
Akinek feje kivál,
Ki nagyobb társainál,
Költő, művész, vagy király,
Az mind a mi ellenségünk:
Ki nagyobb társainál,
Költő, művész, vagy király,
Az mind a mi ellenségünk:
| Kést neki!” |
Ez már tetszett! Az asztalt ütötték ököllel, úgy tapsoltak hozzá.
– De énekelve volna ez szép! – kiálta Marat junior. – Ki teszi énekre? Ah, hisz itt van a mi „észistennőnk”, fel az asztalra, Diabolka!
S egy perc alatt feldobták az asztalra a cigányleányt, aki félrecsapva a süvegét a lefityegő csodálatos cafranghybridummal, rögtönözve dalolt a kétségbeesett vershez megfelelő vad melódiát, s a két sarkával dobolt az asztalon, s a két kezével füttyöket hányt hozzá. Utána ordította az egész lebuj a vad devernyát.
– Ez már aztán meg fogja tenni! Ugyebár? – szólt ragyogó kérkedéssel a Marat-örökös, Puskin vállára ütve barátságosan; s azzal megtömve pipáját, azt félagyarára vágta, s úgy könyökölt az asztalra elégülten.
– No, Puskin, most vedd elő az eszedet! – súgá Jakuskin. – Hadd lássuk, melyik nyeri el a pálmát?
Puskin elő is vette azt a zsebéből; azután fidibuszt csavart belőle, s azt meggyújtva a kandallónál, odatartá a Marat-utód pipája fölé.
Ezúttal Marsyas nyúzta meg Apollót.
A vad poéta diadalmas arcfintorgással szívta a pipáját, amire egy olympi hős tartá saját égő költeményét; minden szippantásnál nagyot lobbant az, s e lobbanásnál Puskin észrevette, hogy a vállán mászik valami bogár. Egy rovar, aminek nevét nem szokták leírni. Lepeckelte azt magáról.
Újabb Marat észrevette ezt a megvető mozdulatot.
– Ej, ej! Ifjú úr! Minek az a nagy megvetés? Minek az a finnyáskodás! Amit milliók és milliók viselnek a testükön, mit fél ön attól? Akivel testvéreink együtt hálnak, nappal együtt járnak, mit undorodik ön attól? Aki azt megveti, az arisztokrata. Ez az egyenlőség szimbóluma. Miként a régi egyiptomiaknál volt egy szent bogár, a scarabeus, ez a mi szent cserebülyünk! Aki az emberi társaságot nivellírozza. Nosza még egy strófát a vershez urak:
„Aki a szent cserebülyt,
Rovarok közt népszerűt,
Egy igazi népbarátot
Utál, testén el nem tűr,
Rovarok közt népszerűt,
Egy igazi népbarátot
Utál, testén el nem tűr,
| Kést neki!” |
Dühös taps hangzott fel rá, s utána énekelte mindenki, még Puskin is.
– Igazán mondom, ez találta el a módját – monda kacagva Jakuskinnak.
Most azonban megnyílt a pinceajtó, s egy hosszú kéz, mely lenyúlt a magasból, elkezdett egy kolomppal harangozni. Arra a kolompszóra egyszerre vége lett az egész rebellionnak.
Ez azt jelenti, hogy megvirradt, a „korsó” csaplárosa kötelezve van az ajtaját kinyitni, s a vendégek jól teszik, ha hazamennek; különben ott lepi őket a rendőrség.
A zaj elnémult egyszerre, s minden ember igyekezett felvenni a sutra feltett bekecsét. A felnyitott ajtón át betört a hideg lég, s a spelunkában megszorult pára elkezdett hó és zúzmara alakjában a vendégek hajára, szakállára tapadni.
– No, de most még egy búcsúkortyot egymással! – dörmögé a sarjú Marat. – E dicső este emlékére! Jó barátok! Testvérek! Urak! Nem! Nem közönséges itallal! Annak az emlékére, hogy ma készítettük el a mi Marseillaise-ünket, megisszuk közakarattal azt a tintát, ami e dicső harci dal írásából fennmaradt.
– Megisszuk! – ordíták rá mindnyájan.
– De már ezt nem csináljuk utánuk! – dörmögé Puskin, s lerántva Diabolkát az asztalról, igyekezett a pincegádort elérni, s kimenekülni az alvilágból.
A földszintre jutva, amíg Jakuskin az utca végén hagyott szánkó keresésére elindult, Puskin megkereste a bundáját, s beletakargatta Diabolkát. Marat úr ottlepte az ajtóban. Jött utána a tintásüveggel. Még volt benne valami.
– Ej, ej, Puskin testvér! Hát ön elszelelne közülünk a búcsúkorty nélkül! No bizony, tán utálja azt az italt, amiből mi valamennyien ittunk? Hát illik-e ez? Addig ki nem eresztem önt innen az ajtón, amíg nem iszik belőle. Éljen az egyenlőség! Nem vagyunk-e mindnyájan egyenlők? Mindenben egyenlők?
– Nem – szólt Puskin. – Nem vagyunk egyenlők.
– Par exemple?
– Hát – par exemple – én erősebb vagyok, mint ön, s annálfogva én vagyok az, aki megfogja önnek a nyakát, s ön az, aki innen kirepül.
Már akkor Marat úr ott is hevert az utca közepén, lilaszínűre festve a havat az összetört tintásüveggel.
– Látja ön, hogy még sincs tökéletes egyenlőség a földön!
– De lesz – hörgé feltápászkodva Marat –, s kihúzta csizmaszárából a kést. Ez az, ami kiegyenlíti a különbséget a hős és a pipogya között.
Diabolka megfogta Puskin kezét, s magával ragadta futva, nehogy még lekéseljék.
– Nos, hát eljössz-e holnap megint a „Medvesonkába”? – kérdé Puskin a visszatérő Jakuskint.
– El bizony. Én mindennap eljövök. Ezek aztán az igazi emberek!
Puskin nagyot nevetett.
– Az ám. Amíg a kolompszót meg nem hallják!
