A zöld asztal és a „Zöld könyv”
A zöld asztal és a „Zöld könyv”
A terem, melyben az „Észak Szövetsége” gyűléseit tartá, kettős ajtóval volt ellátva, ami orosz palotákban nem szokatlan. Ott a kulcslyukon át se hallgatózni, se leskelődni nem lehetett.
A terem közepét foglalta cl egy tömör asztal, inkább szekrény, s annak a felső lapját képezte a rulett.
Ki voltak rakva rendben a pénztekercsek, hihetőleg imperiálok (bankjegy a ruletten nem játszik), s a croupier-ek hosszú nyelű pénzhárítói, s minden újan érkező helyet foglalt az asztal mellett, s kitette maga elé az erszényét. Hanem azért senki sem játszott. Ez csak alakoskodás volt. Valahányszor egy tag érkezett, az ajtónyitásra a rulett pörgettyűje forgásnak eredt, s a táncoló golyó figyelmeztette a társaságot, hogy valaki jő. Meglepetéstől nem lehetett tartani.
Az összegyűlteket a háziasszony mutatja be egymásnak. Szükség van erre, mert ezúttal olyan emberek is vannak jelen, akik egymást soha nem látták, minden ország távol vidékén alakult titkos társaságok küldöttei.
Az „Észak Szövetségének” elnöke és pecsétőre Ghedimin herceg. Titkára Rilejeff, fiatal költő, s az amerikai gabonatársulat ügynöke. Ott van a három Turgenyeff testvér közül a legidősebb, Miklós, a történetíró, Lubin ezredes, a titkos nyomda tulajdonosa; az egyik Besztuseff; Küchelbecker, a tüzérség főtisztje. Azonkívül megjelent az „Üdvegylet” főnöke, Vaskofszki; az „Egyesült Szlávok” képviselője, Muravjeff Artamon; a „Hősszövetség” éltető szelleme, Orlov. Ezek mind magukban elkülönítve működő titkos társulatok, amiknek célja közös. „A szabadság.” (Szabadság a hó alatt.) Hanem eljárásuk, modoruk, eszközeik különbözők. Azért jöttek most össze, hogy a szerteszét ágazó terveket egy közös eljárásban egyesítsék. Meghívták e tanácskozásra a távol Fekete-tenger parti „Déli Társulat” főnökét, Pestel ezredest, s a még távolabb Kaukázusban együttérző „vadak” fejét, Jakuskint; és aki legtávolabbról jött (mert egy vértengeren kellett átgázolnia, ami a két nemzetet elválasztja), a lengyel „Koszinyérik” (Kaszások) szószólóját, Krizsanovszkyt. Ezek a férfiak mind egyenruhát viselnek, az egy Rilejeffet kivéve, aki nem más, csak polgár, s divatszerű sárga gombos kék frakkot visel. Krizsanovszkv ulán főtiszt, Jakuskin pedig georgiai lovas. Valamennyien simára borotvált arcok; csak a lengyel tartotta meg nemzeti jellegét, és Jakuskin, kinek torzonborz szakálla össze van nőve a szemöldökével; igazi vad kozák típus, elhanyagolt külsejével kérkedő.
S a jelenlevők valamennyiének van valami írva a homlokára!
Zeneida maga az ajtónál áll, s fogadja az érkezőket, míg tele lesz velük a szoba. Nincs nagy beszélgetés: mindenki azokkal a szellemekkel társalkodik, akik idehozták.
Ekkor még egyszer perdül a rulett golyója.
– Ki jöhet még? – kérdi Zeneida.
A megnyíló ajtón belép Puskin.
Zeneida arca önkéntelen ijedelmet fejez ki.
– Hát te miért jössz ide? – súgja neki indulatosan.
– Nem szabad idejönnöm?
– Nem az volt-e rád bízva, hogy őrizd Galbant, nehogy neglepjen bennünket’
– Nálamnál jobb őre akadt. Diabolka magával vitte az egérfogóba.
– De neked azt kell megfogadnod, ami rád van bízva.
– Majd visszamegyek hozzá, mihelyt indiszkréció nélkül tehetem. Most itt akarok lenni. Mutass be.
– Gyermek vagy? A kíváncsiság bánt? Megy akarod tudni, hogy mit teszünk mi itt?
– Részt akarok benne venni.
– Minő szeszély! Azt hiszed. hogy valami nevezetes, főhenjáró dolgot kezdünk el itten, s dicsőséget keressz benne, hogy te is föltedd a fejedet az egy kártyára. No, hát maradj köztünk, majd meglátod! – Puskin úr!
Azzal hátat fordított neki, mintha duzzogna rá, mialatt a többieknek bemutatja.
Zeneida volt az egész társulatnak a rendőrsége, akit palotájába meghívott, az el lett fogadva „testvérnek”; akire rábízott valamit, az be lett sorozva „férfinak”; de arra, hogy a titkos tanácskozásban részt vehessen, hogy a „bojárok” közé emeltessék, még egy ajánlójának kellett lenni.
– Ki ajánlja őt még? – kérdezé Ghedimin herceg.
– Én! – szólalt fel Rilejeff.
Azzal helyet mutattak Puskinnak az asztalnál. Kifejezésteljes fő volt. Borzas, kondor haja, arccsontjai, orra emlékeztettek még az afrikai vérre, mely ereibe vegyült. (Egyik dédőse Hannibál leányát vette féleségül, eredete a karthágói fénykorig megy fel.) Szemei sötétek voltak és bennülők. És mégis, dacára a nem egyező vonásoknak, az első rátekintésre mindenkit Byronra emlékeztetett ez arc. A kifejezés volt közös.
Puskin szerelmes volt Zeneidába: azazhogy rajongott érte. Zeneida pedig komolyan szerette Puskint. És éppen azért nem akarta, hogy az szeresse őt.
Egy szó megmagyarázza az ellenmondó talányt. Zeneida tudta azt jól, hogy mindazok, akik a sorsukat az övéhez kötik, egy sötét végzetnek mennek eléje, melynek ködéből a vérpad körvonalai tűnnek elő. Neki mennie kellett a végzet elé. Finnországot ugyanazon hatalom tartá bilincseiben, melyet e titkos társulatok akarnak összetörni; s Zeneida még emlékezett anyja könnyeire, meg arra az egyszerű, fekete koporsóra, amiben éjszaka, sötétben, lopva hoztak haza egy embert, akinek feje le volt vágva, s akit nem volt szabad megsiratni senkinek. Csak felnőtt korában tudta meg, hogy – az volt az ő apja.
Annyira szerette Puskint, hogy nem akarta őt magával vinni arra a veszélyes útra, ahonnan az emberek hónuk alá fogott fejükkel térnek vissza. Boldog, napfényes sorsot szánt neki. Ő már rég felismerte a nyugtalan, korhely fiúban azt a lángészt, mely nem azért adatott, hogy egy asszony hálószobáját bevilágítsa, mely nem Oroszországé, hanem az egész világé. Minek volna a költőket elpazarolni? Ki rakná a gyémántjait a puskába lövöldözni, mikor oda az ólom is jó, még jobb.
– Uraim! – szólt Zeneida a társasághoz – legelőbb is Rilejeff testvérünket kell felkérnem, szíveskedjék felolvasni azt a szabadságdalt, amit a nép közt el akarunk terjeszteni. A néphangulat előkészítése az első.
Helyeselték. Rilejeff, a költő, egy szép szőke, karcsú ifjú, felállt és olvasta a szabadságdalt, melyet készített.
Szép, korrekt költemény volt az, emelkedett hangon tartott, s a technika minden szabályának megfelelő; a retorikai klimax folyton magasabbra szállt, és ragadott magával, s az egészből nem hiányzott a búskomor, elbúsító alaphang, mely a nép kedélyével annyira összetalál.
A költemény felolvastával mindenki sietett az ifjú Tyrtaeust üdvözölni, s Zeneida a keblére borult, és megcsókolta az arcát. Puskin ízetlenkedve fordította félre az arcát. Hiszen, hogy egy nő megcsókol egy férfit, ez az orosz társaságban bevett szokás; lám Ghedimin herceg meg se látja azt, pedig neki is van valami köze Zeneidához; de mégsem tetszett az neki. Irigyelte azt tőle. A csókot magában is irigyelte, de még inkább mint pályadíjt egy költeményért, mely megjárja – faute de mieux.
– Remek költemény! – mondá Ghedimin herceg maga is. – Ezt ki fogjuk nyomatni Lubin nyomdájában egy millió példányban, s szétosztjuk a nép közt.
– Feledi ön, herceg – szólt közbe Zeneida –, hogy a mi jó népünk nem tud olvasni. Én célszerűbbnek találnám dalra tétetni a verset; énekelve hamarább behat a népbe, mint nyomtatva, s akkor aztán terjed mezőről mezőre tovább: a kaszások, az aratók, a fuvarosok elhordják faluról falura, s amit énekelnek az örökké megmarad. A finn népdalokban megmaradt a nemzet története, emléke, szabadsága, azt nem lehet elkobozni. A Marseillaise maga egy hadsereg volt Franciaországban.
– De kire lehetne bízni e költemény dalra tételét? – kérdezé a herceg.
– Itt van Puskin úr – szólt Zeneida –, ő igen szép melódiákat tud komponálni.
Ez tarantulacsípés volt Puskinnak.
Hogy ő, mint zeneszerző, csináljon melódiát Rilejeff szabadságdalára.
Már hiszen a szubordinációt lehet nagy tökélyre vinni. Az megeshetik, hogy az államtanácsos, mikor mint nemzetőr és közkatona kirukkol, engedelmeskedjék saját irodaszolgája káplári parancsának; az is megtörténhetik, hogy egy herceg, ha beállt szabadkőművesnek, meghajoljon egy csizmadia előtt, ha az a páholy generálisa; hanem hogy egy költő egy másik versíró poémájára dallamot készítsen, amidőn azt érzi, hogy ő Caesar, amaz pedig csak Pompejus: ez a lehetetlenségek közé tartozik.
Puskin arca lángba borult.
– Úgy tudom – mondá –, hogy a Marseillaise-nek a verse és dallama egyszerre született. Rouget de l’Isle egyszerre teremté annak hangját és szavait. Nem is lehet az másképp. A hangulatot csak a költő maga tudja eltalálni, maga tud rá lelkesülni. Rilejeff költeménye szép, remek, de nem gyújt, nem melegít. Oda tűz kell!
S öntudatlanul keblére ütött, mintha mondaná: „Ami itt van!”
– Hát tudod mit, Puskin – szólt Zeneida –, ha te érzed magadban a dodonai berek szent sugallását, s jobbat tudsz ennél szerezni: vonulj félre az én kis mellékszobámba, ott találsz zongorát és íróasztalt; – teremts jobbat!
Puskin meg volt fogva.
– Miért ne? Én majd hozok nektek olyan dalt, amit nem kell a parasztnak a pópához elvinni, hogy magyarázza meg neki, mit tesz az. Az enyém a földön fog járni.
E szavakkal a szemébe nézett Zeneidának, s amit e szemsugarak mondtak, abból érthető volt a gondolat: „És ha Rilejeff rímes soraiért egy csókot adtál: majd ha azt meghallod, ami az én szívemből gyulladt lángra, mi pályadíjt találsz ki énnekem?”
Fölkelt és átment a mellékszobákba. Nemsokára egyes akkordok a zongorán tanúsíták, hogy belemerült a költői alkotásba, s az olyan, hogy azt nem lehet félbenhagyni.
Csak ezt akarta elérni Zeneida.
Amire Puskin elhagyta a szobát, Zeneida egyet pördített a ruletten. A golyó Turgenyeff Miklós előtt állt meg. A sors által ő lett a mai tanácskozás elnökéül kiszemelve. Elfoglalta azt a karosszéket, mely hasonló a rulettjáték bankárjának trónjához.
Akkor Ghedimin herceg előhúzta kebléből a finom kis acélkulcsot, mely egy félretolt rézgomb alatti kulcslyukba illett, s átnyújtá az elnöknek, aki a kulcsot kétszer elfordítá a zárban.
Erre az a tömör rézlap, melyen a rulett volt felállítva, a hosszú asztal másik oldalára csúszott át. Azon a helyen, melyet eddig eltakarva tartott, feküdt a „Zöld könyv”.
Az igazi „Zöld könyv”.
Egyetlen, a plafonról lecsüggő argandi lámpa fénye világítá meg az alakokat, amik úgy tűntek fel ebben, mint egy múzeum szoborgyűjteménye, minden vonás éles kifejezést vett fel, mozdulatlanságában rajzolva a jellemet, indulatot. Megannyi históriai tanulmányfő, melynek hivatása – vagy magasra kiemelkedve a népek fölé bálványoztatni, vagy felrúgatni a hóhérlegény sarka által. A csendes magábaszállás időköze alatt valamennyien egymás arcát látszanak tanulmányozni; többen most találkoznak először az életben, s összehasonlítgatják a szemmel látott alakot a képzelt eszményi ábrával. A „déli”-ek, a „lengyel” sohase látták még egymást. Jakuskint valamikor tíz év előtt ismerték többen, de akkor az egy életvidám, sima arcú udvaronc volt: semmi sincs rajta már a régiből. Ez egy vadember, aki csak akkor mosolyog, mikor ölni készül. Az elnöki székkarjára támaszkodva áll Zeneida; a „respublika” szobrához hasonló kép, csakhogy a szíve felé irányzott tőr helyett a hódolatul küldött virágcsokor van a kezében. (Ez is csak tőr.) Azokon kívül, akiket már leírtunk, jelen voltak e históriai összejövetelnél: a három Bestuseff-testvér, Trubeckoj herceg, Obolenszki, Korsofszki, Urbuseff, Repnin, Orlov, Konovnicin, Adujefszki, Szuthoff, Putsin, Batterkopf, Rostopsin, Rosen, Stejnkal, Arzihodeff, Annenkoff, Vaskofszki és Muravjeff Apostol, megannyi küldöttei az országban szanaszét működő titkos társulatoknak.
Rilejeff, a jegyző, felnyitja a „Zöld könyvet”. Az elnök felszólítja, hogy adja elő az utóbbi gyűlés határozatait.
Egy alkotmányterv kidolgozása volt az egész Oroszország számára. A címe: „Ruszkája Pravda”.
Köztársasági alkotmány volt az, melyben mindazon tartományok, amiket az orosz egykor egy nagybirodalommá egyesített, önálló országokul támadnak fel, saját elnökük alatt. Nagy-Oroszország, Kis-Oroszország, Finnország, Lengyelország, Liefland, Kazán, Szibéria, Krím, a Kaukázus: kilenc respublika, saját kormányzattal és hadsereggel, melyeket egy közös direktórium tart össze, annak székhelye „Moszkva”. Szentpétervárra nincs szüksége a köztársaságnak: se a „szentre”, se a „Péterre”, se a „várra”.
A terv mottója ez volt:
Kérdés: „Ötven év múlva egész Európa vagy respublika lesz, vagy muszka?”
Felelet: „Monnó”*.
Mind a kettő.
Az alkotmányterv a ragyogó fantázia színeivel volt kifestve. Minden népet felszabadítani! S aztán minden szabad népet egyesíteni! Nem nyomni el egyiket a másikkal, mindegyiknek meghagyni, hogy boldoguljon a maga módja szerint, mívelje a saját nyelvét és földjét, s szűnjék meg egymást gyűlölni.
Ez volt a „Zöld könyvben”.
Legelső Ghedimin herceg szólt hozzá.
– A terv szép, de a legnagyobb akadály, ami a nép felszabadításának útjában áll, az, hogy maga a nép nem tud arról semmit, hogy ő nem szabad. Ott kell elkezdeni, hogy világosítsuk fel. Árasszuk el az országot a „szabad ember katekizmusával”, tanulmányozzuk minden vidéken lakó népnek a speciális bajait, ismerjük meg a nyomorát, s annak orvoslását ígérve neki, nyerjük rneg azt a szabadság eszméje számára. A népnek fáj az, ha éhezik, ha botot kap, ha a fiát elviszik katonának, de a jármot, ami a nyakát nyomja, nem érezi.
Pestel nyugtalanul várta, hogy szólalhasson.
– Kedves herceg, a te terved jó annak, aki ráér ötven esztendeig várni, kártyavárakat építeni, amik minden ajtónyílás szelétől összedőlnek; mi nem érünk rá filozófiai elméletekkel vesződni. Akire mi számítunk, az a katonaság és főnemesség. Amit ez a kettő határoz, a nép megnyugszik abban. Ha egyszer a hatalom kezünkben lesz, akkor majd ráérhetünk a nép nevelésére. A népre bízott mozgalom nálunk csak Pugacseff-lázadást idézhet elő.
– S rossz volna tán? – mordult közbe rekedt hangon Jakuskin egy szögletből.
– Rossz, mert organizálhatatlan. Aki tervünket végre akarja hajtani, annak a helyzet urának kell maradni. Egy szerencsés lázadófőnök nem volna Oroszországban más, mint egy kicserélt zsarnok. Tervünknek egyszerre, egy jelszóra kell az egész országban végrehajtatni. És amint az megtörtént, egyszerre önmagunknak kell feloszlatnunk minden titkos társaságot, megszüntetnünk minden összeesküvést, s amilyen gyűlölt feladat most a rendőrkémkedés, épp olyan nemes hivatásul kell azt tekinteni azontúl, és egyesülni minden jellemes embernek, minden hazafinak és szabad embernek, hogy a szabadság rendőrbiztosa legyen. Mindennek egy varázsütésre kell megtörténni.
– S hová teszed e varázsütés alatt a cárt és a nagyhercegeket? – kérdé Jakuskin, hideg iróniával.
– Azokat foglyul ejtjük, s egy hadihajóra téve, átküldjük az Újvilágba.
– Át – a másvilágba! Cháron hajóján! – rikácsolt kitörve a kaukázusi katona. S azzal odalépett hevesen, öklét az asztalra feszítve. – Halljátok-e, észak és dél küldöttei, erényegyletek, üdvtársulatok tagjai, ti mind hamis játékot játszatok, önmagatok csalására. Egy fej feltéve a kockára egy fületlen gomb ellenében! Arra a kérdésre, amit én tettem, csak egy válasz lehet: a szélbe szórni a hamvaikat! Én nem vagyok gyermek, mint ti. Én nem azért jöttem ide kétezer versztnyiről, hogy filozófiai elmélkedéseket hallgassak végig, hanem hogy cselekedjem.
Rilejeff közbeszólt nyugodt komolysággal.
– Igenis, cselekedni fogod azt, amit a többség határoz.
A vad harcosnak a fejébe tódult a vér e rendreutasítással.
– Hallod-e, Rilejeff, én is voltam olyan fiatal ember, mint te vagy: még nem is nagyon régen. Én is hittem azt, hogy elég az embernek jónak lenni, hogy az egész világot megjavítsa maga körül. Olyan szép menyasszonyom volt, mint amilyen neked van most. Testőrtiszt voltam, s húszéves koromban tíz ütközetben nyertem kitüntetést. S tudod, mi történt velem? Lakodalmamnak az előestéjén ellopta a menyasszonyomat Arakcsejeffnek a fia: egy hitvány kölyök, aki még a kardját sem tudta felkötni, s mégis nekem ezredesemmé lett téve. Én kihívtam őt életre-halálra. S a gyáva, ahelyett, hogy helytállt volna, feladott a cárnak, s engemet elégtétel helyett száműztek a Kaukázusba. Mikor egy pokollal a szívemben megváltam e várostól, az utolsó kép, amit láttam, egy vízből kihúzott leány volt, akit odahoztak hozzám holtan: a menyasszonyom. Megcsókoltam. Még most is érzem ajkamon e csóknak a hidegét. És érezni fogom mindaddig, amíg az a vér el nem oltja, ami után kannibáli módon szomjazom. Nézd meg a Carszkoje Szelóban azt a nagy csataképet, az eylaui ütközetről! A cár mellett egy ifjút látsz ágaskodó paripán, diadaltól, hűségtől ragyogó arccal, kardját magasra emelve. Az én voltam. Ez az erdő benőtte arcomon a ragyogást; hanem azért a kard még most is a fej fölé van emelve.
– S remélem, hogy úgy is marad, örökké fölemelve, mint a festett képen.
– De nem marad! – kiálta Jakuskin indulatosan. – Esküszöm arra az ördögre, akit a szívembe küldtek állandó lakónak, hogy nem hallgatok semmire másra, mint örök bosszúmra. Teleírhatjátok a „Zöld könyveteket” határozatokkal: az én határozatom itt van.
Azzal egyet lódítva kezén, a dolmánya ujjában elrejtett éles tőr egyszerre odacsúszott a markába, s megvillant a társaság előtt.
Erre Rilejeff elszörnyedve ugrott fel helyéről, s oldalzsebéből egy pisztolyt rántott elő, s azt Jakuskin mellének szegezte.
– És én esküszöm neked, hogy lelőlek itt ezen a helyen, ha te dacolsz a mi törvényeinkkel.
– No hát lőj le! Ide lőj, gyermek! – ordítá Jakuskin, széttépve keblén a besmetet, s mezítelen mellét kitárva a nekiszegzett pisztoly elé. – Tanuld meg tőlem, hogyan kell meghalni!
– Engedelmeskedjél, Jakuskin! Vond vissza szavadat! – kiáltanak többen, s odasiettek a dühöngőt csillapítani.
– Nem vonom vissza! Gyávák vagytok mind! Azt akarom, hogy lőjön meg! – kiabált a vadember, s eltaszigálta magától hevesen a közbelépőket.
– Uraim! – szólt fölemelkedve helyéről Krizsanovszky, a lengyel.
– Lőj agyon! – ordítá egyre Jakuskin, tőrét csillogtatva öklében. (Ah, ha most nyitna be Galban!)
Ekkor Zeneida a kezében tartott virágcsokorból kiszakított egy pézsmagubót, s azzal homlokon hajítá a dühösködőt.
S a kemény férfi, kit a puskagolyó soha meg nem ijesztett, e tréfás projectile-től oly zavarba jött, hogy kiejté kezéből a tőrt, s a homlokához kapott.
Erre megint általános csendes nevetés terjedt el a társaságban.
Mielőtt Jakuskin elejtett kését fölvehette volna, már ott volt mellette Zeneida, s ő emelte fel a gyilkot a földről, odanyújtva azt neki, s megcirógatva azt a bozontos szakállát.
– Kedves barátom, légy udvarias. Vendégünk, Krizsanovszky, a lengyel koszinyérik küldötte akar beszélni. Hallgassuk őt ki. Aztán a borotválkozó eszközödet tedd el.
Jakuskin lecsillapodott. Ennek az egy nőnek annyiszor sikerült a legingerültebb vitákat elsimítani, mikor már csak az volt hátra, hogy a tanácskozók fegyverrel rohanjanak egymás torkának.
Krizsanovszky kezében tartá a fövegét s azon kendé, hogy:
Urak! Én titeket itt hagylak. Én e tárgyról, amiről ti beszéltek. se vitázni nem akarok, se e fölötti határozatotokat be nem várom. Én azt a kérdést, hogy megölessék-e az uralkodó; hallani sem akarom, nemhogy a válasznak alávetni magamat. Senkinek tiközületek nincs oly nehéz panasz a nyelvén, oly égő fájdalom a szívén, mint nekem. Mit tett a ti uralkodótok a ti országotokkal mint király? Ellenség hódításától megszabadította, naggyá, hatalmassá tette, országokat szerzett hozzá. Mit tett a ti népetekkel mint ember? Adott neki jólétet, tudományt; iskolát épített minden falunak. Ki a ti uralkodótok? Egy szép lélek, szép testben. Európa legszebb férfia, Napóleon mondásaképp. S a szíve is olyan jó, amilyennek az arca mutatja. S ami legfőbb, minden hibájában, minden erényében igazi orosz. Csak az a bűne előttetek, hogy cár. S azt mondjátok, ez elég bűn arra, hogy meghaljon érte. És mi az én uralkodóm, a cár testvére, Constantin? Egy monstrum, akinek az arcában a természet a rettenetest a nevetségessel csoda módra összepárosítva remekelt. S a rút vonások mindegyikének van egy megfelelő rút indulat a lelkében. Amilyennek látszik, olyan: kegyetlen és nevetséges. Egész szerencsétlen nemzetemben nincs egy érző szív, amit meg ne bántott volna; nincs drágaság, nincs ereklye, nincs koldusfillér, amit el ne vett volna tőle. Hanem azért lengyel nem fogja uralkodóját orozva megölni soha. A mi kezünk a kardhoz szokott, az orgyilok nem illik bele. Bocsássatok el engem innen, hadd megyek haza. Én abban a hitben jöttem ide, hogy elszánt hősöket fogok itt találni, kik, ha eljön a kellő idő, hadirendben állva, megizenik a harcot elnyomójuknak, ahogy mi tesszük, s kiállnak a síkra és megverekszenek vele, ahogy mi tesszük, s nyílt, becsületes csatában döntik el, kié legyen az igazság. Ezt kerestem itt. Utamban, midőn Varsótól a Nyemenig haladtam, előttem vitték elődömet, a dicső Lukasinszky Valeriant, kit árulás juttatott a hatalom kezébe. Rokonom volt, barátom és vezérem: háromszorosan drágám. A testi és lelki kínzás minden nemét megpróbálták rajta, hogy kivallassák vele az összeesküvés tervét és a benne résztvevőket. Egy szót nem tudtak belőle kivenni. Maga Constantin vette ki a bakó kezéből a korbácsot, és tanította azt mestersége fokozására. Mikor aztán már össze volt törve, nem ember többé, csak egy száz sebből vérző csonttömeg, akkor az alkirály egy ágyúlafétára kötöztette ezt a még lélegző emberi roncsot, úgy hurcoltatta őt fogságra csikorgó télben. Én nyomról nyomra kísértem őt. Egy-egy vércsepp hullott el utána a hóba. E fagyott jégrózsákat én felszedtem a nyomában, és eltettem egy ereklyetartóba. Az ég megkönyörült a szenvedőn: útközben meghalt. A Nyemen jegén lyukat vágtak, s abba belédobták: elvitte a víz. Tudom, hogy én következem utána, s velem is az fog történni. De azért sem a bosszú, sem a félelem rá nem visz arra, hogy uralkodómat lesből, orozva, hátulról, vagy mikor alszik, vagy mikor térdepel és imádkozik, megöljem! Sohasem volt az orgyilokkal az Isten. A tőr, mely Caesart ledöfte, kaput nyitott a Caliguláknak és Heliogabalusoknak. Tell Vilmos önszemébe mondta Gesslernek: „Ezzel a nyíllal foglak megölni, védd magad, ahogy tudod!” Én is azt teszem. Mikor eljön az idő, megizenem a hadat ellenségemnek, s ha Isten összehoz vele a harcmezőn, egyikünk meg fogja ölni a másikat. Hanem addig, amíg elég erősnek nem érzem magam a nyílt csatára, semmi nyomorgatás, kegyetlenkedés és semmi fantasztikus rajongás rá nem bír arra, hogy egy idétlenszülött kitöréssel még szorosabbra húzzam a kötelet, amit szét akarok tépni. A ti tervetek idétlen, éretlen, alaptalan. Ront, nem épít. Megismertem, s nem kötöm hozzá a mienket. Bocsássatok haza.
Pestel megfogta a lengyel kezét, és visszatartá.
– Nem lehet innen eltávoznod. Még semmiről sem vagy értesülve. Amit felolvasni hallottál, az csak halavány akadémiai értekezés. Amit ez a dühöngő beszélt, az csak egy monomán szenvedély szava. Én sem fogadom el pajzsomra írandó devise-nek: „Szórjátok a hamvaikat a szelekbe!”, nem azért, mintha a szívem megrezzenne tőle, hanem azért, mert tudom, hogy ilyen szó úgy szétszórná valamennyi társaságunkat, mint egy kosár pelyhet. Maga a nép ellenünk fordulna. Hisz a misében benne van az ima a cárért és a nagyhercegekért, s csak egyszer felejtené azt ki a pópa onnan, agyonvernék mint eretneket. Mikor a katonáktól azt kérdezem: „akarjátok-e a respublikát?” azt felelik rá: „ha a cár parancsolja, igen”. Csínján kell kezdenünk a dologhoz, nem ijeszthetünk meg senkit. Csak az első lépés nehéz, a többi ezután magától jön. Tehát térjünk vissza oda, ahol Jakuskin félbeszakított, s te, Krizsanovszky, foglald el újra helyedet. A cár és a nagyhercegek eltávolításáról van szó. Csak eltávolításukról. Menjenek Amerikába. Ott is szép birtoka van még Oroszországnak: uralkodhatnak benne. De ehhez tinektek lengyeleknek is segédkezet kell nyújtanotok. Mert mit használ nekünk, ha mi hajóra rakjuk a három testvért, míg a negyedik testvér, Constantin, aki az orosz alaptörvények szerint Sándor után legközelebb következik a trónra, ott marad szabadon Varsóban.
– Töltsünk tiszta bort a pohárba, Pestel – viszonzá Krizsanovszky. – Mi lengyelek, amióta a világon vagyunk, mindig arra voltunk jók, hogy a mások javáért vérezzünk. Mondjátok meg nekem mi történik mivelünk, ha sikerül az uralkodócsaládtól megszabadulni?
– Csináltok köztársaságot Lengyelországból.
– De ez a lengyel köztársaság még mindig tagja lesz a nagy orosz birodalomnak, éppúgy, mint Liefland vagy Veres-Oroszország, s fölöttünk is marad valaki: egy fő, aki mind a kilenc köztársaságnak ura, akiről nem tudom, hogy mi neve lesz, és minő hatalma. Mert esküszöm neked, hogy nem kívánom a szabadságot azért, hogy a nemzetem elvesszen benne.
A nagy elhallgatás tanúsítá, hogy a lengyel fején találta a szeget.
Itt a bökkenő!
Turgenyeff Miklós, az elnök szólalt meg ekkor.
– Légy megnyugodva, Krizsanovszky, a köztársaság feje, ki a kilenc tartomány fölött állni fog, nem lesz autocrata, nem lesz más cím alá bújt zsarnok.
– Hát mi?
– Az, aminek lennie kell. „Un président sans phrases.” (A társalgás franciául folyt.)
(Ez a négy szó Turgenyeff Miklósnak majdan összes birtokába, s csaknem a fejébe került!)
Abban a pillanatban, amint ezt kimondta, egyszerre visszacsapódott helyére a rulett a réztáblával együtt, s eltakarta a „Zöld könyvet” – s felnyílt az ajtó… S belépett Galban lovag.
Fortélyos gépezete volt a kettőnek. Mikor a „Zöld könyv” fel volt tárva, olyankor, ha valaki a külső ajtót felnyitotta, a rulett egyszerre viszacsúszott a helyére. A belépő Galban lovag nem hallott meg egyebet, mint a négy utolsó szót Turgenyeff Miklóstól, s nem látott maga előtt mást, mint egy játszó társaságot. A bankadó még egyszer ismétli:. „Je suis un président sans phrases: messieurs, faites vos jeux!” Egy játszó, a lengyel, bosszúsan kel föl helyéből: „Merci, monsieur, c’en était assez!”, egy másik, Jakuskin, izzadt homlokát törli, arcából kikelve, s az asztalra csap: „J’ai tout perdu!” Mint a valóságos rulett-tábla mellett. A többiek hidegvérrel tolják be a számokra pénzcsomagaikat, s úgy tesznek, mintha észre sem vennék az újon érkezettet.
Csak a háziasszony siet őt elfogadni.
– Bizonyos voltam felőle, hogy ön rá fog találni a mi barlangunkra. Egy helyet tartottam fenn az ön számára.
– Nagyon lekötelez vele, istennőm! Ma különös szerencsémnek kell lenni a játékban, miután a szerelemben ellenkező sanszaim voltak.
– Hogyan? Tán megszökött öntől a szép gitanissa?
– Au contraire; elaludt: Ilyen échec még nem történt velem soha.
Zeneida hangosan kacagott, s nem lehetett észrevenni a kacagás álarca alatt a felháborodást, amit e percben érzett. Kitalálta, hogy Diabolkának álomitalt adtak.
– No, hát akkor legyünk moitié. Játsszék ön velem közös nyerésre, vesztésre.
Galban lovag elfogadta az ajánlatot, s leült a mutatott helyre. Zeneida odadőlt a zsellyeszéke karjára.
Ez tehát csakugyan játszó társaság, s ez csakugyan rulettasztal.
Itt nincs a „Zöld könyv”.
(Egy ujjnyi rézlap választotta el tőle; fölötte könyökölt.)
Itt csak rendőrségi tilalomtörést követnek el; és az szabad. Az elnyomott vágynak valahol ki kell törni: – inkább az erkölcsi téren törjön ki, mint a politikain.
Azon sincs mit csodálkozni, hogy Turgenyeff Miklós maga tartja a rulettbankot. Lehet valaki bel esprit, nagy író, philosoph és philantrop, s amellett szenvedélyes szerencsejátékos. Maga Napóleon is az volt.
Amint leghevesebben folyik a játék, egyszer csak belép a játékterembe a mellékszobákból Puskin, nekihevült arccal, s nem tekintve szét elébb a társaságon, diadaltól átmelegült hangon mondja:
– Készen a dal!
Valamennyi arc megrettenve tekint egyszerre felé. Ez most elárul mindent!
Jó szerencse volt, hogy szemei, ha senkit nem láttak is meg, de Zeneidát keresték. A hölgy, ki Galban lovag székkarján ült, odamutatott a szemeivel a lovagra.
Ekkor vette észre azt Puskin.
– Nos, hát halljuk azt a szép dalt – mondá Galban lovag, az előtte halomra hányt aranyakat csörgetve csendesen.
Puskin egy percre elsápadt. Rábámult. S azután csendesen a dolmánya keblébe nyúlt. Mindenki rettegve nézett reá. Mit fog elővenni? Az általa szerzett szabadságdalt-e? – S azt el fogja szavalni vagy énekelni Galban hallatára? Vagy pedig azt rántja elő, amit mindegyik összeesküvő ott hord a keblében, ha táncol, ha poharazik, az éles stilétet, s a másik percben már le lesz szúrva az árulkodó?
Egy papírcsomagot vont elő, s aztán mosolygott hozzá.
– Itt van, amit ígértem. A románc. „A szép cigányleányról.” Akarjátok meghallani? (Szabadságdal helyett egy románcot.)
Hogyne? Egy kínos jelenetnek megszüntetésére legjobb volt ez. Felolvasni valamit: akármit, hogy az alatt mindenki magához térhessen felindulásából.
Ámde ez nem volt „akármi”.
Amint hozzákezdett Puskin, egyszerre meghódított minden figyelmet. Új, megkapó, elragadó volt minden e költeményben tele eredeti eszmékkel, magasban járó gondolatokkal; tűz, vad szenvedély kifejezése, merész eszmejárás és igéző leírások, és amellett mily természetes egyszerűség. Mikor a vén cigányvajda leánya gyilkosát elűzi.
„Kevély ember, hagyj minket el!
Vadak vagyunk mi. Nem köt el
Törvény: – nem ölünk, büntetünk,
Vér, könnyhullás nem kell nekünk,
De a gyilkos nem jő velünk.
Vad sors számára nem születve
Szabadság csak magadnak kell,
Szavad bennünket rémületbe
Ejt. A mi népünk ősi kedve
Szelíd, jó: hagyd tanyánkat el.
Maradj. – Béke legyen szívedbe!”
Vadak vagyunk mi. Nem köt el
Törvény: – nem ölünk, büntetünk,
Vér, könnyhullás nem kell nekünk,
De a gyilkos nem jő velünk.
Vad sors számára nem születve
Szabadság csak magadnak kell,
Szavad bennünket rémületbe
Ejt. A mi népünk ősi kedve
Szelíd, jó: hagyd tanyánkat el.
Maradj. – Béke legyen szívedbe!”
Még senki sem ismerte e költeményét Puskinnak.
Mikor vége volt, Zeneida odafutott hozzá, s megszorítá mindkét kezét.
Hát csókot nem adott neki, mint az elébb Rilejeffnek? Nem. Hanem annál többet. Könnyei nedvesíték arcát. A csók olcsó; a könny drága.
Az összeesküvők egész csoportja, feledve „Zöld könyvet” és alkotmánytervet, sietett forrón üdvözölni a költőt, ki egyszerre, mint az üstökös csillag, mikor a szél elveri a felhőt az égről, ott áll teljes ragyogásában, nem hirdetve előre megérkeztét.
Galban lovag átlátta, hogy ezek nem összeesküvők; ez egy finom társaság, mely szeret mulatni, játszani és szellemi élvektől megittasodni; ami, az igaz, hogy mind tiltva van Oroszországban, s azért el kell rejtőzni vele.
– Par exemple, az ilyen költeményt más országban kinyomtatnák, s szerzőjének nevét a fél világ emlegetné.
– Bolond beszéd – szólt Puskin, kit ingerelt a hízelkedés. – Nem tudod, hogy nálunk az ostobaság egy istenség, annak oltára van, az oltárnak papja van, és annak a papnak a neve cenzor.
A cenzor!
Általános kacaj követte e találó mondást.
A cenzor ott is a stereotip marionettbábok közé tartozott.
Galban lovag kapott az alkalmon az agent provocateuri talentumát is érvényesíteni.
– Hja, messieurs et madame, a cenzor nálunk nélkülözhetetlen rossz. Hiszen tudni fogjátok, hogy II. Katalin cárnő egyszer a tudósai unszolására azt mondta, hogy jól van, hát legyen teljes tökéletes sajtószabadság Oroszországban – három napra! Majd meglássuk a kóstolóból, hogy mit fog ez a fa teremni? Azt gondolja az ember, hogy a három nap alatt siettek a földből kibúvni a szabadságdalok s rejtve tartott remekművek, az eltiltott philosophi értekezések. Az bizony, az ocsmány pasquillok és trágár históriák. A nyomdák csak úgy okádták a személyek és családok ellen szórt undok rágalmak özönét, s az erkölcsrontó kriptogram iratokat – úgyhogy már a sajtószabadság második napján futott mindenki a cárnőhöz rimánkodni, hogy engedje el a harmadik napot, s állítsa vissza a cenzúrát.
Senki sem tartá tanácsosnak felvenni az odadobott kesztyűt, csak Puskin nem állhatott ellen ösztönének. Költőnek lehetetlen azt eltűrni, hogy a sajtószabadságot gúnyolják előtte.
– Tudod, Galban, ha én valakinek, aki még a bort nem ismeri, azt mondanám, hogy kóstolja meg azt, ami szüret után három napig a hordó akonáján kiforr, hát az megesküdnék rá, hogy nincs a világon utálatosabb moslék a bornál.
– „Messieurs, je suis un président sans phrases. Le dernier jeu” – hangzott a banktartó szava, kettévágva a kényes társalgást.
Ideje is volt berekeszteni a játékot; mert ha Galban lovag reggeli öt óráig el nem hagyja ezt a palotát, a rendőrség be fogja törni annak a kapuit, s elfog mindenkit.
A rulett utoljára pördült körül, Galban lovag hatezernégyszáz rubel nyereségben maradt. Azt azután udvariasan megosztotta Zeneidával. Azután a szokásos ceremoniális búcsúvételek kicserélése után igazán megvált a társaságtól.
A hátramaradottak egymásra néztek.
Azt mindenki tudta, hogy ez a rulett csak alakoskodás. Mind a bank, mind a játszók Zeneida pénzét szórják előre-hátra, végül senki se nyert, se vesztett. Azért mindenki furcsán mosolygott azon, hogy Galban lovag elnyert egy csomót Zeneida pénzéből, s még gavalléros képet csinált hozzá, mikor azt megfelezte vele. – Hanem Zeneida arca ragyogott a diadaltól. Fölemelte a kezében tartott virágcsokrot, gyémántos fogantyújával, s a kielégített harag hangján suttogá:
– Je le payais! (Kifizettem őt.)
Galban lovag megkapta a gyémántok árát, anélkül, hogy észrevette volna, hogy utánahajították azt.
