Zűrhangok
Zűrhangok
Zeneida egyedül sétált árnyékos parkja kígyóútjain a hosszan tartó alkonyfényben. A bokrok közt a fülemülék énekeltek, a közeli tóban vartyogtak a békák, a Néva tükrén végigevező hajósok dala egyszer-egyszer közbehangzott, felválták azt valami távoli csapszék gordonka- és klarinéthangjai, iminnen-amonnan láncra kötött kutyák felelgettek egymásnak vonítva, a városból áthangzott a lélekharang, amit egy haldoklónak húznak, s a Monplaisir környékéből fel-felrivallt egy kiáltás: „ki vagy? megállj!”, néha egy-egy lövés is. Mire lőttek? S megint tovább énekeltek fülemülék és békasereg, klarinét és lélekharang.
E zűrhangnak megfelelő káosz volt az ő lelkében is.
Arakcsejeff másodszori visszatérte sietteti a válságot.
Sándor cár, amint kegyenc tanácsosára újra átruházhatta az ország gondjait, egészen visszavonult monplaisiri magányába. Ahogy kerülte eddig a nejét, úgy ragaszkodik most hozzá. Nem tudja őt egy órára sem magára hagyni. Mintha tizennégy esztendei félretett szerelmet most mind egyszerre akarna vele átéreztetni. Most látja csak, hogy minő kincset bírt, s mit hanyagolt el benne. S most veszi csak észre, hogy ez a drága nő – beteg. A hosszú szenvedés, az eltitkolt keserv felemésztette életerejét. Most aztán retteg, hogy őt is elveszti.
A cárnő pedig boldog.
„Áldott legyen az a betegség rajtam, mely férjemet nekem visszaadta!”
A cárnő orvosa, dr. Stoffregen azt a tanácsot adta, hogy az őszi zord idők előtt jó volna a cárnőt elküldeni enyhébb éghajlat alá: Velencébe talán. De Erzsébet azt felelte rá, hogy egy orosz cárnőnek nem szabad másutt meghalni, mint orosz földön.
Most azután csak ez az egy gond tölti be Sándor lelkét. Hogy ezalatt minő pusztítást követ el népe lelkületében a teljhatalommal felruházott kegyenc, azt nem mondja el neki senki. Most már a Zsófia-posta leveleit sem küldik ki hozzá. Nem tud semmit arról, ami a Monplaisir nyárfáin túl történik. Nem hozzák neki hírül, hogy Arakcsejeffnek az első dolga az volt, hogy valamennyi grusinói cselédjét, akik a gyilkosságnál jelen voltak, tíz férfit és tizenkét leányt, felhozatta Szentpétervárra, s itt a pellengérre kiköttetve, mind valamennyit félholtra kancsukáztatá, amiért Dajmonát meg nem mentették. Hogy azt a szigort, amit eddig rendszerből gyakorolt, most egész a kegyetlenkedéssé fokozza bosszúból. Hogy főhivatalnokokat, előkelő tiszteket űz el helyeikről minden ok nélkül, csupa nemtetszésből. Hogy megtölti a börtönöket puszta gyanúra összefogdosott emberekkel. Hogy még a szegény finneket is kegyetlenül elnyomja. S minthogy nincs már, amit „elvegyen” tőlük, azzal sújtja őket, amit „ád” nekik: hogy áldomásaiknál orosz nyelven mondjanak tósztot. Hogy a forrongás, az elégedetlenség már a tetőpontjára hágott. – Nem. Sándor cárnak most csak arra van gondja, hogy mint lehessen a szeretett, drága kincs szobáiba a szabad levegőt beereszteni, s a szúnyogokat mégis kizárni, s az illatos virágok közül kiválogatni azokat, amik nem okoznak fejfájást.
És Zeneida tudja jól, hogy mi „fog” történni ezentúl.
Már nem gyűléseznek a titkos társulatok.
Már tisztában vannak azzal, amit tenni akarnak.
A kérdés csak az, hogy „mikor”?
A kitörésnek egyszerre kell megtörténni az egész országban.
Az összebeszélt terv Zeneidára van bízva egészen.
A művésznő visszalépett a színpadról (nyáron különben sincsen opera a fővárosban), s nem fog mint szerződött tag újra föllépni. Hanem egy-egy hangversenyt fog adni majd az őszi hónapokban – jótékony célokra. Azoknak a napját maga a hivatalos kormánylap teszi közzé, tíz nappal előre. Mikor aztán egyszer az lesz hirdetve, hogy Ilmerinen Zeneida kisasszony a „lelencház” javára fog énekelni, az összeesküvők tudni fogják, hogy ez a felkelés napja. Maga a hivatalos kormánylap fogja széthordani a jelszót az egész országba.
Tehát az ő kezében van az olló, mely a Damokles-kard fonalát elmetszi.
Mindaz a súlyos gondolat, ami ezután következni fog, az ő lelkére nehezül. A kitörés elháríthatlan, a megnehezített jármot nem tűrheti már senki; a rongyos muzsiktól kezdve föl a paloták címeres uráig mindenki annak széttörését óhajtja. S a kalevain népnek még eggyel több oka van sírni, mint valamennyinek.
De mi történik az uralkodópárral, ha ez a kitörés fellobban? Ők mindketten úgy szerették, kitüntették, becézték Zeneidát. Otthon volt, ha náluk volt.
Hogy szabadíthassa meg őket, anélkül, hogy a hűségére bízott ügyet elárulja?
Még egy másik lidércnyomás. Hát Puskin!
Ő ugyan azt ígérte, hogy a nevét ki fogja törültetni a „Zöld könyvből”. De amikor azt ígérte, akkor azt hitte, hogy a cár leányát fogja nőül venni. Az elmúlt, Puskinnak nem volt többé oka az „Északi Szövetségből” kilépni. A neve bennmaradt a „Zöld könyvben”. Ő is értesítve lett az összeesküvők tervéről, s semmi kétség, hogy amint olvasni fogja, hogy Zeneida a „lelencház” javára föllép, arra a napra ő is itt lesz Szentpétervárott, ha magát a paradicsomot kellene is érte elhagynia.
Hogy akadályozza ezt meg, anélkül, hogy Puskin jellemére a gyávaság homályfoltját vesse? Puszta szerelmi boldogság erre nem elég erős. Ahhoz hatalmasabb erőszak kell!
És jár-kel azután az estárnyékos fák alatt, lelkében ugyanazzal a diszharmonikus hangzavarral, ami a fényes éjszakát ébren tartja, keresve egy központot, amihez egy könnyítő gondolatot lehetne leszegezni.
A cár mélabús, s a cárnő sorvadó beteg.
Ők most csak egymásnak élnek, s elzárkóztak a világ elől. A példa hódít. Ghedimin herceg is kibékült a nejével, s többé Zeneidát nem látogatja.
A szentpétervári társaság szét van oszolva a negyven Néva szigetre, s ki-ki otthon szeret maradni; megszűnt minden társasélet. Minden látogatóban Arakcsejeff titkos kémét véli a meglátogatott.
Tökéletes szélcsend van.
Még levelet sem írnak az emberek egymásnak, a cabinet noirtól rettegve.
Puskin nem hallat magáról semmit. Ő otthon ül pleskovi magányában, s ha elhallgatja boldogságát, arra száz jó oka van. Lehet, hogy Betszi írt is azóta Zeneidának, hanem hát a levelek halandók. Ki tudja, mi kézbe kerültek?
Ez a nagy csendesség, otthonmaradás, kibékülés kezd nyomasztóvá lenni.
Galban lovagnak utasítása van, hogy szaladgáljon egyik nyári lakból a másikba, s tervezzen valamit, hogy kezdjenek el az uraságok mulatni! Ne üljön már minden férj a felesége mellett.
Szó van róla, hogy a szép Ghedimin hercegnő fogja megtörni a jeget (a nyáron), s az előkelő társaságot egy nagyszerű estélyen egyesíteni fogja: Nagyboldogasszony napján, a Masinkák ünnépén. S hogy tüntetőleg kimutassa férjével tökéletes kibékülését, el van határozva az ünnepélyre meghívni Zeneidát is.
A büszke hercegnő meghívja a házához a szintoly büszke színpadi királynét, akiről azt beszéli a világ, hogy az ő férjének kedvese volt. Csak „volt”. – Nehéz megmondani; melyik asszonynak a bátorsága lesz nagyobb, azé-e, aki a másikat meghívja, vagy azé, aki a meghívást elfogadja?
De nemcsak azt szándékozik megtenni Corynthia; hanem még azt is, hogy meghívót küldjön Bethsábának; sajátkezűleg írt hízelgő, megbocsátó és megáldó levél kíséretében. S hogy annál nagyobb kedve támadjon a fiatal menyecskének a meghívás elfogadására, abban a levélben azzal is biztatva lesz, hogy Corynthia kieszközlendi számára az uralkodópár általi fogadtatást. Bethsába bocsánatot kérhet a cártól merész lépéséért, és egyúttal kegyelmet férje számára, akit kegyvesztettség odarekesztett Pleskovba. Ez a kecsegtetés nagyon csábító csalétek.
Mindezeket Galban lovagtól tudta meg Zeneida.
Vajon mi célja lehet ezekkel Corynthiának? Mit akar Bethsábával?
Hisz a lehetetlenséggel határos, hogy ez a fiatal asszony a mézeshónap alatt eljöjjön boldogsága ligetéből, egyedül, a férje nélkül, akinek nem szabad őt idekísérni.
És mégis, hogyha ez megtörténhetnék: lenne ebből még valami.
Zeneida egy hiányzó láncszemet vélt egykor feltalálni Bethsába alakjában. Most megkísérlé beleillesztenie karikát a láncba.
