Dajmona
Dajmona
Grusino úrnője, aki éppen úgy uralkodott Arakcsejeff fölött, mint Arakcsejeff az egész birodalmon, nem volt valami csoda szépség, fiatal sem volt már. Arca ifjú korában sem lehetett szép, s termete férfias idomokhoz közelített. – Vannak ugyan rút nők, akik tudnak kellemesek lenni: akik tudják azt, hogy ők nem szépek, s abból igyekeznek kifejteni a rút vonásokkal harmoniázó sajátszerű varázst. Dajmona azonban erőltetni akarta magát arra, hogy szép legyen. Arcbőre igen barna volt, s azt ő igen fehérre és igen pirosra festette ki, de már a nyakán nem folytatta a helyreigazítást, s annálfogva olyan volt az arca, mint egy lárva. Minthogy semmi szemöldöke nem volt, s ő azt is akart, hogy legyen, s amellett rossz szemmértéke volt, annálfogva hol az egyik, hol a másik szemöldöke állt feljebb a szükségesnél, fogai feketék voltak az arcfestéstől, a túlságos cukorevéstől és a pipázástól. Amellett a legnevetségesebb bizarr színeket és divatokat szedte össze az öltözetéhez, ami szüntelen túl volt halmozva szalagokkal és ékszerekkel. S ha megszólalt, a hangja durva férfibariton volt, vegyítve az indulatkifejezéseknél elcsukló sikoltásokkal. Pedig egész nap lehetett hallani a hangját. És az félelem volt mindenkinek. Mert amibe az a hang kapott, az mindig pör és szidalom volt; mikor szolgával, szolganővel beszélt, sajátszerű interpunkciókat használt; a „vessző” (komma) no az volt a vessző, a kettőspont (colon) pofon jobbrul, balrul; pont (punctum) a kancsuka.
S ez volt a mindenható kegyencnek az eszményképe, boldogítója, tündére!
Köztudomású volt országszerte az a varázs, amivel a bizalmas államférfit lekötve tartja. S akinek valami elnyernivalója volt Szentpétervárott, tudta jól, hogy Grusinót útban kell ejteni mert egy jó szó Dajmonától többet nyom, mint egy szekérderék ajánlólevél meg egy zsák érdem. S e jó szót nem osztogatták ingyen. Dajmona értette a dolgot. S igen jól kidolgozott tarifája volt nála az osztandó kegyeknek. Mit kell hozni ilyen meg ilyen fokú államhivatalért; mi jár egy szállítmányi szerződésért; mi a díja egy érdemrendnek; s mi a váltság egy akaratlan Szibériába rándulásért, kancsukakíséret mellett, vagy anélkül; galog vagy szánkóval? Ezt ő mind akkurate meg tudta mondani könyv nélkül.
És bizonyosan nem tartották magukhoz illetlennek az előkelő főurak és asszonyok mindannyiszor, amikor szükségét látták, nyájasan, alázatos arccal megjelenni a grusinói úrnő előtt, aki nem volt se jobb kézre, se bal kézre megesküdött felesége a kegyencnek; hanem volt egy elcsapott és Szibériába küldött matróznak a felesége, s kiszolgált markotányosné az izmajlovszki ezredből, akit a gránátosok a „kancsal Dajna” név alatt tiszteltek.
És mégis oly teljes mértékben, s oly igazán meg tudta hódítani azt a bölcs embert, akitől az egész ország rettegett.
Arakcsejeff csak akkor érezte jól magát, ha letehette a szentpétervári „vasálarcot”, s feltalálhatta a valódi „régi embert” önmagában a grusinói asszony karjai között.
Az udvarnál mindig hidegvérű és alázatos, minden sérelmet. megaláztatást eltűrő (azért hogy befolyását megtartsa); sima és hízelkedő, modorában minden diplomatánál finomabb, s belsejében tele bosszúálló szenvedéllyel, féktelen dölyffel és nyers utálattal minden iránt, ami vele ellenkezik. – Már az maga egy: penitencia volt rá nézve, hogy folyvást franciául kellett beszélnie, mert az udvarnál, a társaságokban ez volt a kizárólagos idióma, s aki ott oroszul talált megszólalni, kockáztatta, hogy összeesküvőnek, vagy pláne „tudóstársasági tagnak” tartják. Pedig ő gyűlölte a franciát minden porcikájában: nyelvét, viseletét, zenéjét, italát és diplomatáit, színműveit és filozófiáját. Aztán kénytelen volt nagyon vigyázni magára: minden szóra. amit száján kiejt, s minden pohárra, amit a száján betölt. Nemcsak azért ez utóbbinál, hogy mérget ne itassanak meg vele, hanem, hogy annyit ne igyék, amennyitől többet találna beszélni, mint szükséges. Mert ismerte a természetét, hogy ha egyszer bort iszik, akkor kitör belőle eltitkolt természete. Azért még aszkétát is kellett játszania; mert tudta jól, hogy rá nézve minden asszonyi csáb csak finom tőrvetés, amiben ellenségei meg akarják fogni. Olyan életet élt, mint egy remete. Pedig sardanapali vágyai voltak.
Mikor aztán egy-egy rövid időre kiszabadulhatott az udvari légkörből, haza, a senkitől nem ellenőrzött eleusi barlangba, s levethette magáról a kényes franciát, öltözetestől, álarcostól együtt, felvehette a megtagadott őseredeti oroszt, nekiereszthette rabbá tartott nyelvét annak az igazi novgorodi stílusnak, amelyen a hajdani köztársaság bojárja szidta a parasztot és a cárt – egyformán; versenyt pörölve a tökéletesen hozzá illő élettárssal, akivel reggel összeverekedett, délben öszecsókolódott, délután együtt agyalták ketten sorba a jobbágyot, szolgahadat, sztarosztát, s este együtt itták le magukat: – akkor érezte magát csak boldognak. Itt minden szabad volt. Dajmona versenyzett vele minden kicsapongásban. Ha dühösködött, még jobban dühösítette, ha haragja epéjét kellett kiöntenie, keresett a számára élő emberi tárgyakat, s a kegyetlenkedésben asszonyi kifinomítással segített neki. Mikor a főúr Grusinóba hazajött, éjjel-nappal volt lótás-futás, jajgatás, püfölés, aztán evés-ivás, dorbézolás, tánc, zene, kátrányba mártott s tollba meghempergetett asszonyok kergetése az utcán, vadászat, kutyahecc, felgyújtott gunyhók, vízbe dobált leányok, bolondok tréfái, saturnáliák, s egyszer legalább egy „szvaha” (leányvásár). A szultánának arra is volt gondja, hogy a maga padisahjának egy bajrámünnepet szerezzen.
Alekszej Andreovics herceg saját valódi „én” -jét tartotta ott a nem szép Dajmonánál, s ez tette őt kedvesebbé rá nézve a világ minden szép asszonyainál.
Egy napon a derék Zsabakoff jelent meg alázatos térd-fejhajtással a hatalmas Dajmona előtt. Ezúttal nem abban a rongyos öltözetben, amiben Puskinhoz beravaszkodott, hanem igen tisztességes úrnak kiöltözködve. Voltak neki különféle jelmezei –, a felvett szerepekhez képest.
Dajmonához az hozta, hogy Zsabakoff úrnak tudomására jutott, miszerint a cár nagy hadsereget fog megindítani a török ellen. Erről még senki sem tud a kerek földön semmit. Még Arakcsejeff sem. De egy ember mégis tud valamit. Ez a cár komornyikja. Ugyanaz a jószívű lélek, aki Jevgen úrfinak kikölcsönözte egy estére a cár saját Vladimir-rendjét. Ez „jó barátságból” mást is megtesz.
Zsabakoff úr kedvéért például megteszi azt, hogy összetakarítás közben belepillant a cár asztalán hagyott iratokba, s amit azokból megtudott, amik még a miniszterekkel sincsenek közölve, azt (nem üti dobra) dobszó nélkül árusítja el. (No ezen nem kell megütközni; valahány ház, annyi szokás; hisz az is megtörtént ebben az időben, hogy az egyetemi tanárok – erga modicam remunerationem – a rigorosum előtti napon azokat a kérdéseket kiszolgáltatták a censurandusoknak, amiket másnap fel fognak nekik adni az examenen.)
Azonban Zsabakoff urat ebben az egész dologban nem az érdekli, hogy Hellász szabadsághősei fogják-e addig tarthatni magukat Missolungiban, amíg az orosz sereg segítségükre megérkezik, hanem csupán csak az, hogy a cár terve szerint az összes katonaságnak az eddigi felszereléshez még egy kulacs is adassék, amire nagy szükség van a hadjáratban. Tehát kétszázötvenezer bádogkulacs. Aki ennek a szállítását megnyeri, úrrá van téve. A becsületes kormonyik azonban ezt a titkot természetesen nemcsak Zsabakojf barátjával, hanem sok más hasonló barátjaival is közölte, akik valószínűleg már csináltatják is nyakra-főre a rengeteg sok kulacsot; mert ennek két hét alatt ki kell állítva lenni. S valószínű, hogy aki közülök elnyeri a megbízatást, nem az lesz, aki legolcsóbb árt szab, hanem aki legjobban ért a főintendatúra szekerének a kenéséhez. Amiért tehát Zsabakoff úr idejött, az a kegyes óhajtás, vetné közbe magát a hatalmas úrhölgy a mindenható főintendáns úrnál, hogy az utolsó órában venné rá a cárt, hogy az egészségtelen bádogkulacsok helyett fakulacsok rendeltessenek meg. Akkor a bádogkulacsos versenytársai mind elesnek. Zsabakoff úr maga marad a versenytéren, s azt kérhet, amit akar. Óhajtása nyomatékául egy kis ajándékot is hozott, ami nagyon jól fog illeni a bájos úrhölgy homlokára: egy antik gyémánt ferroniére-t, melynek rózsája közepén egy igen szép tüzű solitaire ragyog.
– Ez természetsen csak foglaló – mondá a kegyencnő. – Ilyen nagy vállalatnál, tudhatod, hogy nekem a nyereségből osztalékot szoktak adni.
– Számból vette ki a szót, kegyelmes asszonyom. Őszintén beszélek. Igaz ember vagyok. Mindig az egyenes úton jártam. Minek tagadnám. Én az általam tett árajánlat szerint minden kulacson nyerek fél „grivát”, ebből átengedek kegyelmessségednek – két kopeket.
– Hát tudod mit? Szabj olyan árt, hogy nyerj rajta egy egész grivát, s abból adj nekem négy kopeket.
Zsabakoff úr azt mondta, hogy úgy még jobb lesz.
Dajmona azonban nem valami nagyon gyöngéd a vendégei irányában. Tartott a háznál egy szakértő kitanult ékszerészt (az is jobbágya volt), azt mindjárt odahívatta, s megbecsülteté vele a Zsabakoff által hozott ékszert, az ajándékozó jelenlétében. Ez volt a szokás. Az ékszerismerő azt mondta, hogy megér az ezerötszáz rubelt; de hogyha az a középső solitaire nem volna sárga, hanem tiszta fehér, megérne kétezret.
– Kend ahhoz nem ért! – förmedt reá Zsabakoff. – A sárga gyémánt a ritkaságok közé tartozik. Azt úgy hívják, hogy „fantaisie”. Aztán az antik. Azt legjobban keresik az uraságok.
– Az igaz, az igaz; hanem azért, ha fehér volna, mégis többet érne ötszáz rubellel.
– No látod – mondá Dajmona. – Ezt legközelebb ki fogod cserélni olyan szebbel és drágábbal. – Aztán tudod, jobb szeretem, ha aranyba lesz foglalva, nem ezüstbe, mint ez.
Zsabakoff megígért mindent, s nagy kéz- és lábcsókolások között eltávozott, mintha ő kapott volna valamit.
Egy pár hét múlva megint visszakerült Zsabakoff úr. Még nyájasabb, még alázatosabb volt, mint első alkalommal.
– Ahogy megígértem! – ezzel toppant be. – Egy ember, egy szó! Itt hozom az újdonatúj ferroniére-t ahelyett a kopott helyett. Ez már aztán csak gyönyörű. Ezt a követ kell megnézni. Micsoda tüze van! Milyen tiszta! Igazi golkondai brilliánt. Mikor erre a nap rásüt, az embernek elvesz a szeme fénye.
Addig dicsérte a pompás új ékszert, míg Dajmona visszaadta neki helyette a régit. S átvette az újat cserébe.
– Ezt aztán megbecsültetheted! Tudom, hogy háromezer rubelen alul meg sem szólal az ötvös. Éppen annyi volt. De nem sajnálom tőled. Csak arra kérlek, hogy most mindjárt írj a kegyelmes úrnak extrapostán, gyorsfutár által küldd neki a levelet, mert éppen most dől el a dolog. Aztán rád nézve is négy kopek minden kulacs. Óh, én szaladok. Sietek!
Zsabakoff úr aztán még egyszer kegyeibe ajánlva a kulacsok dolgát, sietett kifelé: szekerébe vágta magát, amibe három ló volt fogva, s úgy elvágtatott, mintha kergették volna. Ezúttal nem várta be, amíg Dajmona előhívatja az ékszerészt.
Dajmona mindennél sürgetősebbnek találta levelet írni Arakcsejeffnek a kulacshistória végett, s az nála nehezen ment, mert a toll nem akart engedelmeskedni a kezében. Csak azután, hogy ez megvolt, adta át az ékszert a becsüsnek.
Az gyanús szemmel nézte körül a ferroniére-t, engedelmet kért, hogy a műhelyébe vihesse azt vizsgálat alá, ami megtörténvén, azt az ítéletet mondá ki, hogy az bizony testvérek között is megér három rubelt: a gyémántok csupa strassburgi hamis kő, s a foglalat nem arany, csak similor.
Dajmona az első pillanatra meg volt lepetve: el nem tudta gondolni, megőrült-e ez az ember, hogy őt így meg akarja csalni, éppen akkor, amikor kétszázezer kulacsról van szó. Hanem aztán meg haragba jött. Ez mégis otromba csalás. De hallatlan megsértés azonfelül. Háromrubeles similor ékszert, hamis gyémántokkal, a markotányosnéknak szoktak ajándékozni!
– Sinkó te! – kiálta sikoltó hangon Dajmona, mire rögtön ott termett a „mindenes”, egy izmos, délceg férfi, arcán félreismerhetlen jellegével a cigány fajnak. – Ülj rögtön lóra, végy magadhoz még három csatlóst, vágtass utána annak az embernek, aki az imént innen három lóval elhajtatott, fogjátok el, kötözzétek meg, hozzátok vissza! Keressétek, amíg beéritek.
A cigánylegény egy perc múlva már lovon ült, nyereg sem kellett neki, előrevágtatott; a három csatlós alig ért a nyomába. Dajmona bizonyos volt felőle, hogy az ő Sinkója utoléri röptében Zsabakoffot.
Azonban alig telt bele félóra, hogy a három csatlós, Sinkóval együtt, ugyanazon az úton vágtatva jött visszafelé, s mögöttük egy trojka, amiben egy magányos férfi ült. De azt nemhogy ők hozták volna megkötözve fogolyképpen, hanem inkább úgy látszott, mintha az kergetné őket; pedig csak egyedül volt, de kidugva a fejét a kocsiernyő alul, egy hatalmas pálcával kegyetlenül fenyegetőzött a futók felé, azok pedig vágtattak, ahogy a ló bírta, ijedt képekkel tekingetve hátrafelé.
– Micsoda dolog ez? – sikongatott Dajmona, dühösen futkározva alá s fel a tornácon, s félrecsapva a fején a főkötőt. – Sinkó te! Kutyafülűek ti! Hát elszaladtok! Egy embertől el hagyjátok magatokat kergetni!
El bizony, mert olyan „egy” ember az. Mire a kastély elé ér, sikerül neki a trojka bőrfedelét hátrataszítani, s akkor felugrik az üléséből, s úgy ordít tele torokkal a futók után:
– Gazemberek! Megálljatok! Majd adok én tinektek: fényes nappal utazókat kergetni az országúton! Várjatok csak! Száz kancsukát kaptok egyenként! Kútgémre húzatlak benneteket. Bojnyikok! voncsikok, zsiványok!
Ez „ő!” az úr: Arakcsejeff maga.
Dajmona erre még dühösebb lett. Lefutott a tornáclépcsőn az udvarra, ott állt meg az érkező elé, rikácsolva:
– Miért kergetted vissza az én embereimet? Tolvajt kergettek, aki engem meglopott! Hamis ékszert hozott, s kicserélte az igazival. Én akarom őt visszahurcoltatni. A zsiványt.
Dehogy hallgatott rá az úr! Mikor ő a gazembereket szidja, akkor a füle nem ügyelhet másra.
Egészen veres volt az arca. Az egyik kezében egy nagy bunkósbotot fogott, a másikban a szíjánál fogva egy öblös kulacsot, mikor a trojkából leszállt.
Dajmona pedig azt hitte, hogy a megérkezett úr egészen az események színvonalán áll már, annálfogva, odaszaladva eléje, s megragadva porköpenyege gallérját, csak folytatá a megkezdett égető kérdést.
– Hisz ez Zsabakoff volt! Tudod? Zsabakoff? Csak nem adtad neki oda tán még a kulacsokat?
– Kulacsokat? – szólt elbámulva az úr. – Nekem – ihol la csak egy kulacsom van, s ezzel sem kínálhatok meg senkit, mert üres.
– Óh, hogy a szélvész pusztítson el! A kétszázezer kulacsot, amit a hadsereg kap, mikor a török háborúba megindul.
Most még nagyobbat bámult az úr.
– Kétszázezer kulacs, háború? Lehelj csak rám! Mit ittál ma?
Az asszony toporzékolt dühében és káromkodott; összehordott hetet-havat, négy kopeket kulacsfejenként, kétezer rubeles karbunkulust, Missolungit és Omer Vrione pasát, mindaddig veszekedve, míg a dühbe hozott úr jól hozzá nem vágta az üres kulacsot a hátához, s félre nem taszította az útjából, melyre aztán Dajmona (minthogy ő valósággal józan volt, s egy józan ember meg egy pikós ember sohasem szokott összeveszni, csak két józan vagy két kótyagos együtt), hogy sértett tekintélyét helyreállítsa, s bosszúját kitöltse, a maga a részéről a szerencsétlen ékszerbecsüsnek esett neki, s annak a fején törte össze a végzetes corpus delictit, a hamis gyémántos ékszert; minek mondta azt, hogy a sárga gyémánt nem olyan jó, mint a fehér! Ő az oka, hogy a tolvaj visszalopta az igazi ékszert, s most már szépen elmenekült vele!
Ilyen volt a szíves „hozott Isten” a maga „sweet home” jába megtérő államférfinak. Ami különben rendesen így szokott menni, eltérő változatokkal.
Hanem azért este a vacsoránál kibékültek, s akkor aztán megérteté Dajmona az úrral a kulacsok történetét.
– No édes tyúkom. (Ez volt a kegyneve Dajmonának.) Ilyenformán te többet tudsz, mint én, akinek a hivatalához tartozott a hadsereg fölszerelésének főintendánssága. Én el vagyok bocsátva az udvartól. Egészségem helyreállítása végett. Ezt tudta meg a te Zsabakoffod. Azért csalta vissza tőled az ajándékozott ékszert. Megtudta, hogy „ilyen” beteg vagyok.
– Hát mi bajod van?
– Az, hogy a cárnak híve vagyok.
– Gyógyulj ki belőle!
– Tudom, hogy vissza fognak hívni rövid időn, s tudom, hogy visszaesem megint a régi betegségembe.
– Tehetetlen! Csak legalább addig tartottad volna meg a cár kegyét, amíg ezeknek a kulacsoknak a dolgát elintézted volna.
– Ejh, ne beszélj olyan ostobaságokat. Danolj inkább nekem valami szépet. Olyan régen hallottam asszonyt énekelni.
És Alekszej Andreovicsnak volt kedve Dajmona hangját élvezni, mikor az azt dalolásra fogja. A pávahang ehhez képest hattyúdal! Hamis, elcsukló, durva hang volt az; de ha az úrnak tetszett. Hát maga a nótának a verse –, miben minden végsor így hangzik: „kést neki!” Ugyan furcsa kis dal. És különös, hogy Dajmonának éppen ez jutott most az eszébe! De ugyan mi volna benne különös? Ha a megbukott kegyenc gazdasszonyának éppen a forradalmi dal jön a nyelvére, mikor az urát elkergette annak az ura, elintézetlen hagyva a kulacsok ügyét. Ez csak elég ok arra, hogy aki tegnap még a lábáról csókolta le a port az egyedúrnak, ma az arcához vágja a port!
S a megbukott kegyenc nem szakította azt félbe. Végighallgatta valamennyi strófáját. Az utolsó versnél olyan jólesett az embernek – megvakargatni a hátát!
– Hát te kitől tanulhattad meg ezt a bolondos verset?
– Vasfejű! Hát nem találod ki? Hát nem magad küldted ide hozzám a cigányleányt – nevelőbe? Mi aztán szépen kineveltük egymást.
– Ah, igaz! Hisz a sok keserű öröm között, ami itt rám vár, egyik az ő tréfája! Elkergette a fiamat Arhangelszkbe! Még hírt sem hallottam azóta felőle. Mennyire vitted azóta a leánnyal?
– Ahogy te utasítottál. Ha akarsz benne gyönyörködni, mindjárt behívatom.
– Soha jobbkor!
Dajmona intett a talpát vakaró cselédnek, hogy híja ide Diabolkát.
Azalatt aztán susogva beszélt valamit Alekszej Andreovics fülébe, miközben festett szemöldökei csak úgy táncoltak a gonosz jókedvtől, amit az úr teljes mértékben osztott, úgy kacagott, hogy egész köhögést kapott miatta, s az öklével verte az asztalt. „Nagyon jó! Fölséges! Pokoli élvezet lesz!”
Mikor aztán a leány bejött, mind a ketten komoly arcot öltöttek.
Diabolkára alig lehetett ráismerni. Kisasszonyos öltözetet viselt, hosszú ruhát félkesztyűvel, amellett orosz hajadonpártát a fején. A két kezét, orosz illedelmi szabály szerint, eldugva tartá az öltönye hosszú, bő ujjaiban, s akkor csak vette elő, mikor kezet kellett csókolni az úrnak és asszonyságnak. De szemeit világért fel nem emelte volna: azok lesütve maradtak szemérmesen.
– No hát, kedves leánykám – mondá neki az úr –, hogy érzed magadat védasszonyod mellett?
A leány halk, suttogó hangon felelt:
– Istennek hála, s kegyelmes uramnak köszönet azért a szerencséért, hogy e helyre küldettem, ahol egészen boldog vagyok.
Az úr alig fojthatta el nevetését.
– Hiszen te már egészen válogatott szavakban tudsz beszélni.
– Ez nem az én érdemem, hanem a kegyes Prokop tisztelendő úré, ki nem sajnálta a fáradságot tőlem, hogy oktatásában részesítsen.
– Ejnye, hiszen te egészen finom, művelt kisasszony vagy már. Teneked ide kell ülnöd hozzánk az asztalhoz, és velünk vacsorálnod. No, ne szemérmeteskedjél. Te hórihorgos fickó! Adj tányért, étszert a kisasszonynak! Ide, velem szemben!
– Nagy megtiszteltetés lesz rám nézve, érdemetlen szolgálódra, hogyha asztalodhoz ültetni kegyeskedel, de bocsánatodért kell esdenem, hogyha ételt nem veszek magamhoz. A kegyes Prokop atya vezeklésül hagyta rám, hogy egy egész esztendeig az estebéd helyett böjtöt tartsak.
– S ugyan mi vétkedért?
A leány nagyot fohászkodék.
– Óh, kegyelmes uram, te tudod azt legjobban, mi az én nagy bűnöm, amelyet én soha holtomig le nem tudok vezekleni.
S egész töredelmesen lehajtá a fejét.
(Igazán megtért ez, vagy csak komédiát játszik?)
– Hát azután mit csinálsz azalatt, amíg mások vacsorálnak? – Azalatt nekem zsoltárokat kell olvasnom a többiek előtt.
– Ah! Te hát már olvasni is tudsz? És még zsoltárokat. No azt szeretném hallani. Hozzatok neki egy zsoltárt. No hát ülj ide az asztal végére, s pohár helyett olvass a zsoltárból. Melyik következik?
A leány leült az asztalvégre, egy kezét az ujjai hegyével illedelmesen az asztalszélre téve, s a másiknak a mutatóujjával taszigálva a szótagokat egymás után.
„Ör-ök-öd-be ur-am pog-ány-ok j-ött-ek.”
– Nagyszerű! Hát aztán érted te azt, amit olvastál? Kik azok a pogányok?
– A törökök. (A leány kiköpött a szó után, ahogy illik igazhivő ortodox muszkának.)
– Hát az az „uram” kicsoda?
A leány felállt a helyéről.
– A mi felséges urunk: a cár. – Hát az az „örököd” micsoda?
– Görögország.
– Nagyon jól van – mondá az úr. – No lám, milyen szépen megtanultál olvasni. Bizonyosan írni is tudsz már? Mégpedig úgy, hogy nem fogja senki a kezedet, mint mikor azt az első leveledet írtad. Emlékezel még rá? Jól van no! Tréfa volt az! – S aztán Dajmonához fordulva szólt: de úgy, hogy Diabolka is hallhassa: – Hiszen ebből egészen tisztességes leányt csináltál.
– Még majd jó keresztyén asszonyt is csinálok belőle – szólt Dajmona.
Diabolka úgy tett, mint aki nem hallotta azt, s tovább szótagolt.
„Jér-uzs-ál-em vár-os-át elr-ont-ott-ák.”
– Állj elé, Sinkó! Szólt Dajmona a háta mögött álló legényre. – No hát nem derék vőlegényt választottam-e számára?
– Ah! Ez is az én küldöttem. Ez az a bizonyos „bátya”?
– Azért meg is becsültem. Derék egy legény. Nincs olyan hű emberem, mint ez! Úgy fél tőle az egész parasztság, mint az ördögtől. Ő az én jobb kezem.
– No akkor képzelem, mennyi korbácsot elnyűtt a más hátán!
– A lakodalmukat én tartom ki, s akkor Sinkót megteszem háznagyomnak, a Diabolkát pedig belső frajomnak.
– No, a nászajándékról meg majd én gondoskodom. Diabolka csak olvasta azalatt a zsoltárt félbeszakítás nélkül. Más leány már legalább elnevette volna magát egyszer, mikor a férjhezadásáról beszélnek – a választott szeretőjéhez.
– De hát most lássunk egy kis táncot meg éneket vacsora végével! – mondá az úrnő, Sinkónak intve.
– Ah! Hát azért csak tud még Diabolka táncolni is, meg nem szent nótákat is énekelni.
– Az nem tud már se táncolni, se énekelni. Annak más hivatása van. Lesz itt más, aki tud hozzá.
A mellékajtón tizenkét szép fiatal parasztleány lépett be lanttal a kezében: valamennyinek az arcán inkább elfojtott félelem, mint mulatási vágy látszott meg. A hátuk mögött kullogott Sinkó, egy hosszú ostorral az egyik kezében. A másikkal meg egy kis púpos hátú törpe embervakarcsot vezetett láncon fogva, mint a medvét, akinek a hóna alatt duda volt. Válogatott csúf fickó volt: elöl-hátul púpos; nagy, idomtalan feje odaszorulva felhúzott vállai közé; arca egy rosszul sikerült torzkép, melyet azután, mintha le akarta volna róla törülni a teremtő keze nyomait, a himlő is összevissza tépett, imitt-amott hagyva meg rajta egy-egy bajusz-, szakáll-, sertecsomót, a szemek közül csak az egyiket. Utálat ránézni. Hanem mikor a dudát fújja, akkor tökéletes szörnyeteg. Annak a nyekegő kecskebőrnek hozzáillőbb fújtatót nem lehetett volna kigondolni.
– No, ez zenének elég remek – mondá az úr –, de hát a tánc milyen lesz?
– Azt várd el még. Az a java.
Sinkó még egyszer kimegy, s behozza a ballerina assolutát: a nyakánál fogva, hogy meg ne haraphassa a kezét.
Ez meg asszonyi kiadásban tökéletessége a szörnycsodának. Törpe és púpos, s amellett oly hosszú karjai vannak, hogy szinte a földet érik. Pisze orra alig látszik, a haja szemöldökéig lenőve, a szája félrehúzódva, kivigyorgó agyarakkal. S amellett vadállati gonoszság minden vonásában.
Ez fog balettet táncolni a főúr mulattatására. Szép, aranyos papiros ruhába van öltöztetve, amit ha mérgében össze fog tépni, sem kár.
Be van tanítva a táncra, akár egy majom, s tudja, hogy annak meg kell történni.
– Fújad, Vuk! Járjad, Polika! – szól tenyerébe csattantva Dajmona, s amint a csimpolya rákezdi a nótát, a táncosnő is elkezdi a maga balettparódiáját, s csinál olyan piruetteket, hogy a két karjával (azok a hosszúk, nem a lábai) elsepri maga mellől az énekkart, mely a dudaszót dalával kíséri.
– Hoppsza! Hoppsza! – kiáltoz közbe Sinkó, az ostor hegyével odacsippentgetve a táncosnő lábikráiba, ha az nem ugrik elég magasan; mire a balerina komikus, dühtől fintorgó pofákat torzít. A főúr és Dajmona egymás ölébe dőlnek a kacagástól, a nagy államférfi, a finom diplomaták mintaképe, a sarkantyús lábával dobol az asztalon féktelen jókedvében, s az asztal túlsó végén ott silabizál a Diabolka, szemeit fel nem vetve a zsoltárból: „Hus-ok-te-szent-idn-ek. Ét-el-ül-vett-ett-ek. A-zerd-e-ivad-akn-ak.” – Mintha nem történnék körülötte semmi.
Utoljára a pokolbeli mulatság végén az asszonyi szörnyeteg megragadta a gallérját a hímnemű szörnynek, s azon módon dudástul együtt elvitte magával keringőt táncolni; az még akkor is fújta a dudát, kidülledt pofával, kimeredt szemekkel; Sinkó pedig pattogott közbe az ostorral, mint ki lovakat iskoláz.
– No ez is szép pár lesz, mondhatom – szólt tele torokból kacagva az úr. – Együtt tartsuk meg mind a két párnak a mennyegzőjét.
Amiért azután Dajmona olyat csípett a karjába, hogy feljajdult bele.
Másnap mindjárt hozzáfogtak Diabolka menyasszonyi köntösének a hímzéséhez. Valamennyi jobbágyleány, aki Dajmonát szolgálta, mind abban fáradt. Diabolkát délben rendesen asztalhoz ültették, hol a főúr a vidékről összehívott notabilitásokat megvendégelte. Mindenki szívesen látott vendég volt, aki elszánta rá magát, hogy Dajmonának kezet csókoljon. Bizony drága ebéd!
De még másra is el kellett szánva lenniök a vendégeknek. Arra, hogy ha egyszer többet talált inni a házigazda az elégnél, beléjük vesz, és sorba veri valamennyit. Azért másnap megint csak visszajöttek, s hagyták a hátukat ütni. Nagyon drága ebéd!
Néha aztán a későre nyúlt lakoma egész orgiává fajult, a szép jobbágyleányok veszedelmére. Ebben sem talált már senki valami különöset.
Kivételt csak Diabolka képezett. Arról meg volt mondva mindenkinek, hogy arra nem szabad ránézni, mert az menyasszony. És azonfölül Dajmona fogadott leánya: kegyence. Azt, mikor a mulatság goromba része következett, elküldték a pópához. Annak a háza volt egyedül biztos hely a városban. Aki még azonkívül bizonyos volt felőle, hogy nem kap ütleget, az volt a Sinkó, Diabolka vőlegénye. Ez is csak azért, mert ő osztotta az ütleget. Ő volt a palota főkorbácsnoka. Minden vesszőzést; ostorozást, kancsukázást ő hajtott végre. Hát ilyen a hivatal! Amit az embernek parancsolnak, azt meg kell tenni. Ha azt parancsolják, hogy csépeljen rozsot, hát csépel rozsot, ha azt parancsolják, hogy csépelje a muzsikot, hát csépeli a muzsikot. Elég szerencse rá nézve, hogy ő az, aki üt, s nem az, akit ütnek. Még azonfölül cigány is volt, s annak erősebbek az idegei, mint másnak.
A menyegzőre kitűzött nap előestéjén Dajmona felpróbáltatá Diabolkával a menyasszonyi köntösét, felöltöztette egész cifrára; úgy mutatta be az úrnak… Az úr nagyon megdicsérte a leányt, s megveregette az orcáját:
– No látod – mondá neki. – Annak örülök, hogy ilyen tisztességes leány lett belőled. Kiszabadítottalak abból a fertőből, amibe el voltál merülve. Ugye, milyen jó: becsületes leánynak lenni?
Diabolka odaborult a lábaihoz, s megcsókolta mind a kettőt.
– Ugye, milyen szép dolog menyasszonynak lenni? Most már csak szereted a Sinkó bátyádat, ugye?
A leány elrejté szemérmetesen arcát.
– Hadd látom, hogy tudod megcsókolni? Hol vagy, Sinkó?
Diabolka sehogy sem hagyta magát megcsókolni. Sinkó várjon az esküvőig.
– Derék egy leány! – dicsérte őt az úr. – No most kísérjétek el őt a pópához, hadd imádkozzék, gyónjon meg, áldozzék meg: reggel aztán majd érte mennek a nyoszolyók, a násznagyok meg a vőfélyek, s elhozzák. Eredj, kísérd el odáig, Sinkó.
Mikor ez a pár eltávozott, akkor Dajmona előhozatta a másik mátkapárt.
Az is egymáshoz illő két alak volt: Vuk meg a Polika.
A púpos vőlegény csinos szamojéd köntösbe volt öltöztetve, talpig fókabőrbe, sipkáját két nagy nyúlfül díszítette, a ferde szájú menyasszony pedig török odaliszknak volt álcázva, ami még rettenetesebbé tette.
– Gyönyörű egy pár, mondhatom! – kacagott az úr. – Csak azt szeretném tudni, hogy ettül a nagy púptól hogy tudják ezek egymást megcsókolni?
– Arra nincs nekik semmi szükségük – mondá az asszonyság. – Elég hosszúk a karjaik hogy egymásnak a haját megtéphessék. S ezeknek nem kellett volna nagy biztatás, hogy próbálják meg esküvő előtt, egy szóra készek lettek volna a hitvesi gyöngédségnek ilyetén tanújeleit adni egymás iránt.
– No az fölséges mulatság lesz holnap – szólt Dajmona.
– Tökéletes tréfa! – mondá az úr.
– Meg vagy elégedve az ötletemmel?
– Remekeltél vele!
– No már most, ha szeretsz, hát tedd azt, amit én teszek! Mikor ne lett volna erre kész az úr?
Hisz azért szerették egymást olyan nagyon, mert egyik nem gondolhatott ki olyan bolondot, amihez a másik társul ne szegődött volna.
A dobzódás után következett a danolás. Dajmona rágyújtott a „kés dalára”. És Arakcsejeff vele danolta azt is. „Kést neki!”
Mert valamennyi tiltott gyümölcsei között a tudás fájának legédesebb az, mikor egy hízelgéshez, hajlongáshoz, csúszmászáshoz szokott sima udvaronc, úgy négy fal között, mikor már csak feje látszik ki a borbul, de annak sem a nemesebb része, az édes ész, nekieresztheti a hangját egy forradalmi dalnak, amiben az ő urát és annak a szolgáit végigokádhatja.
Tehát: „Kezdjük még egyszer elől!” Hol a pohár? (Mivelhogy a kiivott pohár a falhoz vágva törött szét egymás után.) Ekkor azonban a pohár helyett a főpohárnok, Sinkó, egy most érkezett levelet nyújt át az úrnak ezüsttálcán, amit e percben hozott a lovas futár.
A levél borítékján már megismeri az írást Arakcsejeff.
S ezzel felugrik a kerevetről, lebontva nyakából Dajmona ölelő karjait, s elébb megtörli a száját hirtelen, s aztán a levelet elébb a homlokához, aztán az ajkához értetve, tompa hangon monda Dajmonának:
– Add ide az ollót!
– Minek neked az olló? Törd fel úgy!
– Az ollót, ha mondom! – rivall akkor az úr dörgő hangon, s erőszakosan kapja el a Dajmona övéről hosszú láncon lecsüggő ollót, amivel aztán a kezében reszkető levél pecsétjét felvágja: s aközben olyan hangon, mint akit a hideg ráz, dörmögi: A cár pecséjét nem szokták összetörni.”
– A cár? – kérdi bámulva Dajmona.
Arakcsejeff nagyon hamar elolvashatta a levelet: csak két szó volt benne az aláíráson kívül: „Jöjj azonnal.”
– Hozz vizet! Hideg vizet! – kiálta rekedt hangon Sinkónak, s amint az egy vederrel hozott eléje, nem tudva, hogy mire kell neki, azt megfogta két kézzel, s úgy ivott belőle hosszasan. Dajmona bámulva nézett föl rá.
– Hát téged mi lelt?
– Mennem kell azonnal – hörgé az úr. – Fuss, Sinkó, fogass be. Tizenkét lovas kísérjen fáklyákkal; egy vágtasson előre, váltott lovakat rendelni a postaházaknál. – Repülj!
– Te el akarsz menni? – kérdé Dajmona bámulva.
– E pillanatban. A cár parancsol velem.
– S te sietsz az ő parancsára vissza?
– Mint a kozák lova, mikor az ura fúttyentését hallja.
– Te itt akarod hagyni a holnapi napra készített ördögi mulatságot?
– Le kell mondanom róla.
– Te itt akarsz hagyni engem? – szólt szemrehányólag a nő. – Hát nem szeretsz többé?
– A cár saját kezűleg írt nekem – mondá az úr, a levelet Dajmona elé tartva.
– Mit nekem az ő levele! – kiáltá fel Dajmona, s megkapva a bal kezével a levelet, a jobbjában tartott ollóval belécsippentett, úgy, hogy egy csücskéjét levágta vele.
Erre az úr oly haragba jött, hogy megütötte Dajmona kezét. Megütötte olyan erősen, ahogy haragból szokás ütni.
– Te megütöttél engem! – Te megütöttél engem búcsú fejében?
A nő félrefordult, s a kerevet vánkosára fektetve arcát, hevesen sírt.
Az úrnak pedig most nem volt arra ideje, hogy őt vigasztalgassa, engesztelgesse.
„Seisász!”
– Ez a jelszó. „Azonnal! Azonnal!”
Ha egy tenger volna az útjában, azon is át kellene úsznia, hát még egy asszonyi könnycseppen?
Végbemehet már a jó mulatság a kettős esküvővel: a főúr nem fog azon kacagni.
– Siess! siess! Sinkó! – sürgeté a főúr a szolgát. – Aztán jer a szobámba, borotválj meg gyorsan!
A főúr azalatt, amíg Grusinóban időzött, meg hagyta a szakállát, bajuszát nőni (Dajmonának ez így tetszett), s csak visszatérett borotválkozott meg újra.
– Rám vigyázz, hogy bele ne vágj az arcomba a borotváddal – mondá Sinkónak, mikor az hozzáfogott. (Más emberre nem merte rábízni, hogy borotvával járjon a torka körül.) – Mert ha meg találod vágni a képemet, rögtön főbe lőlek.
A két útipisztoly oda volt téve a keze ügyébe az asztalra. Sinkó ugyan vigyázott is a kezére, s elvégezte a borotválást, anélkül, hogy megsértette volna a főúr arcát. Ami nagy szerencse volt Arakcsejeffre nézve; mert a cigánylegény arra volt elszánva, hogy ha meg találja őt vérezni, nehogy főbe lőhesse ígérete szerint, egy kanyarítással elvágja neki a torkát. Soha közelebb nem járt Arakcsejeff a sírja széléhez.
Mire készen volt, már ott rázta a csengettyűt az udvaron a három befogott mén.
Arakcsejeff keblébe dugva a cár levelét, sietett búcsút venni Dajmonához.
Az bezárta magát a szobájába.
– Már lefeküdtem alunni.
– No hát Isten áldjon meg, kedvesem.
Több szóra nem volt idő.
Dajmona láthatta az ablakából, hogy vágtat tova az úti hintó, kísérve tizenkét fáklyás lovastul.
Sötét volt, és szakadt a zápor. Olyan idő, hogy ilyenkor még egy kamarást se kellene kiverni az ajtón.
