Negyedik fejezet (Holott leiratnac mindenfeele wezedelmec ees latroc, kictől chodaalatos modonn lezen az igazacnac megzabadvlaaso…
Negyedik fejezet (Holott leiratnac mindenfeele wezedelmec ees latroc, kictől chodaalatos modonn lezen az igazacnac megzabadvlaasoc.)
Henrik abban a szándékban állapodott meg, hogy esküvője után fiatal feleségét elviszi Szebenbe, mielőtt a létai parókiában letelepednék. Tíz év óta nem látta az atyját: az méltán búsul is, haragszik is eltűnt fia miatt. De majd a szép menyecske kibékíti az öreget a fiával. Érdemes a kiengesztelési kísérlet, mert az öreg igen gazdag, és Henrik az egyetlen fia. Szép asszonykéz cirógatásától sok összeráncolt homlok simára derült már.
Ezt a szándékot tudós Frölich professzor úr maga is egészen helyeselte, mert bár a filozófok könyvei teli vannak is aranymondatokkal, amik a világi kincsek hiábavalóságát bizonyítják; csak mégis jobb az igazi arany az aranymondatnál, mai világban, mikor mindent pénzért adnak.
S biz az öregúr az efféléből nem sokat adhatott a leányával; az alkímiával akkor se tudtak aranyat csinálni. Elég volt tőle, hogy öltözettel, fehérneművel el tudta látni a menyasszonyt. Abban is többre becsülte az egyszerűséget a pompánál: selyemkantus, bársonyrokolya helyett ezen bölcs mondást ajándékozva leánya exercitiumos könyvébe: Mulier superbe amicta, in facie picta, in sermone ficta – non uni vitio est addicta, ami lefordítva így hangzott „Büszke ruházat, festett ábrázat, hazug magyarázat nem egy bűnt csinál, de százat.” A többiről gondoskodjék a férj, aki megint szintén szegény, koplaló tudós: egy esztendeig még csak titulus sine vitulo a hivatala, kaplánfizetéssel kell megélnie a nyert eklézsiában: annak bizony jól fog esni, ha a gazdag apja eleinte megsegíti egynehány monétával.
Az utazás azonban nem ment olyan igen könnyen amaz időkben. A hegyi utak csak lovon vagy öszvérrel voltak járhatók, azokat a hajcsárral együtt ki kellett bérelni. Azután össze kellett szedelőzni egész nagy csapat társaságnak a biztosság kedveért, mert azt a vidéket éppen akkor három nagyszámú rablóbanda sarcoltatá, amiknek vezérei voltak: Jankó, Bajusz és Havrán. Jankó nevezetes volt a testi ügyességéről, Bajusz a ravasz furfangosságáról, Havrán (tótul a „holló”) pedig a kegyetlenségéről. S ezek ötven-hatvan főnyi csoportokat vezettek; néha mindannyit egyesíték, s egész csatákat víttak az ellenük kiküldött katonasággal és vármegyei pandúrokkal. Ezért olyan nagy útra, mint Kézsmárktul Eperjesig, nem volt tanácsos egy magányos családnak vagy kisebb csapatnak elindulni, hanem össze kellett beszélni jó eleve, amíg tíz rőfös és fűszeres kalmár a városbul felkerekedik az eperjesi vásárra, akikhez csatlakozik másik tíz mészáros, hat alföldi marhakereskedő, ugyanannyi gulyásbojtárjával, hat-hét vándorló legény, gyolcsáruló tót és olajkáros, vakációra hazatérő harminc diák, ellátva jó somfa fustélyokkal, hozzászámítva azoknak a hajcsárait, akik lovon vagy öszvéren teszik meg az utat, vagy terhet szállítanak, ráment a karaván száz ember számra is, s ilyen nagy tömeget mégsem mernek a zsiványok olyan könnyen megtámadni. Még azután a jó szerencse odahozott egy átutazó lengyel nemesurat is, aki atyafilátogatni jött Magyarországra, negyven lovas és puskás jobbággyal kísértetve magát: ezzel szövetségben mégis egész megnyugvással ajánlhatta lelkét Isten kegyelmébe, aki arra vállalkozott, hogy két egész napi járóutat megtegyen Kézsmárkról.
A jó tudós Frölich Dávid professzor, ha kincset nem adhatott is a leányával, de amiben gazdag volt, abból bőven kiadta neki anyai-apai jussát, ti. tudományból. Egy iszákot megtöltött számára csodaszerű orvosságokkal; volt azok között fegyverbalzsam is, ami arra való, hogy ha a férjét útközben megsebesítenék, akkor a megsebesítő eszközhöz hasonlóra faragott fát kell a sebbe bocsátani, azután kihúzván, azt a faeszközt e balzsammal bekenni, amitől a seb biztosan begyógyul; ha pedig lövésseb volna, s a golyó bennmaradt leszen akkor imez ólomgolyót kell venni, mellyel egy vadkan egykor meglövetett, azt laposra verni, a seb szájára kötni, s ez kihúzza azt a másik golyót. Az iszák másik átalvetőjébe pedig belepakolta a minden bajokban tanácsadó Georgica curiosa könyvét, amivel az egészen tele lett. Sőt ami legdrágább kincse volt: a pestisamulett, még azt is odaajándékozta Mikhálnak. Azt pedig még annak az édesanyja készítette; világoskék selyem, pici vánkoska volt az, megtöltve a pestisölő virágok leveleivel, s rányomtatva aranybetűkkel e varázsmondat „Mox, longe, tarde, cede, recede, redi”, ami csakugyan nagyon jó, mert azt teszi, hogy ahol pestis van, hamar elmenj, s soká térj vissza. Ez a védszer éjjel-nappal oda volt selyem szalaggal kötve a tudós férfiú nyakába. Most megvált tőle, s könny tódult szemébe, mikor azt leánya fehér nyakára felköté, s gyöngéden rebegé: „Soha le ne oldozd azt innen!”
Még azután arra is volt gondja a nagy tudományú férfiúnak, hogy az égi hét planéta aspectusai nyomán kikeresse azt a napot, mely a ☪✍🞊 találkozása szerint „nagyon szerencsés nap az utazásra, hadakozásra, új ruha fölvevésre és ifjú asszonyoknak s hajadonoknak kedvükben való járásra, úgyszintén vásárlásra és atyafilátogatásra”.
Ezen nap előestéjén érzékeny búcsút is vett leányától és vejétől, minthogy a karaván holnap még napfelkelt előtt, a kaszáscsillag feljöttekor útra fog kelni, a tudós úr pedig már akkor testét átadta a nyugalomnak, s tudva van, hogyha valakit álmából akarata ellen fölkeltenek, az aztán egy esztendeig mindennap fel fog abban az órában ébredni, és többet el nem alhatik: azért ezt nem kell cselekedni.
A szép Mikhál sírt sokat, mikor búcsút kellett venni. Megsiratta jó, szerető atyját, megsiratta a virágait, megsiratta a régi cselédeket, a kis udvarra nyíló szobáját, a rézedényektől ragyogó konyháját; a tudós könyveket, no azokat nemigen siratta a hálátlan, majd megemlegeti még, mindennapi társalkodói voltak! Sőt szerét tette, hogy az egész iszákot a bölcsesség tárházával, a Georgica curiosával együtt otthon felejtse. Ahelyett elvitte lopva, a táskájába dugva az egyik pávafarkú galambját a kalickából.
Hanem azt a nyakába kötött amulettet nagyon megbecsülte, nem azért, hogy a pestis ellen megóv, hanem azért, mert egyetlen emléke soha nem látott édesanyjának.
És férjének sincs már anyja. Ő sohasem fogja már megtudni, hogy milyen az a „anya”.
Talán még akkor is sírt, mikor egy szorgalmasan összekötözött papírcsomagot átadott a tűznek. A légposta hordta levélkék voltak azok. Addig tartogatta őket, amíg csak elő nem álltak a csengős öszvérek a házajtó elé. Tovább nem lehetett őket megtartani. Azt hitte, hogy azzal megsemmisítette őket, mikor megégette. – Pedig hiába égette meg, könyv nélkül tudta mind.
Hanem aztán a siralomra következett az örvendezés.
Mikhál először volt életében úton. Először látott most szabad erdőt, mezőt. A gyönyörű vidék annyi új szépségével kölcsönadta nevető képét annak az élettársnak is, akihez hozzá lett kötve sorsa, hogy most sokkal kedvesebbnek találja őt, mint ezelőtt; kivált mikor ily délcegen lóháton ült, egészen más alak volt, mint mikor hóna alatt a könyvvel, nagy alázatosan csoszogott a professzora után. Most tudott dalolni a mellette gyalogoló diákcsoport közepett, s vidám hahotája kihangzott a karavánból.
Kézsmárk kerített falai s az ismerős hegyormok messze elmaradtak már, s Mikhál elgondolkozott rajta, hogy most már ő saját maga asszonya lesz; van egy „ura”, aki egyúttal „szolgája”. A háztáj, melyet ezentúl otthonának fog nevezni, másforma lesz, mint az eddigi. Ott nem fogja senki őrizni, regulázni, csupán saját hitvesi erénye. Mustrája lesz az asszonyoknak, akire minden szem ügyelni fog, s mondani fogják az emberek: olyanok legyetek, mint a tiszteletes asszony; tanuljatok tőle szerénységet, jó magaviseletet, jámborságot; aztán meg gazdasszonyi tudományt, takarékosságot; tanuljátok meg tőle, hogyan kell négy nyelven okosan beszélni – s aztán meg azon az egyetlen egy nyelven még okosabban hallgatni –, ti többiek.
Iparkodott megtalálni a jövendő rejtélyes homályában azt, ami kívánatos, ami örvendetes, hogy lelkét beletörje az engedelmességbe.
Maga volt az asszonyszemély az egész utazó társaságban. Öszvére mellé volt rendelve egy hajcsár, aki azt zablájánál fogva vezesse, ahol patakon, kövek közt visz keresztül az út; s nógassa, ha meredek hegyoldalba kapaszkodik fel. Valami szotyák tót legény volt bocskorban, halinában, konya karimájú kalapja a szemére húzva. Nem is ejtett más szót, mint „gyi” meg „hő”, az is az öszvérnek szólt.
A tájék egyre változott: tüneményes hegycsoportok, visszhangzó fenyőerdők, mormogó vízesések keltek, szálltak egymás után. Friss gyepen, árnyékos fák tövében, csörgő patak vize mellett letelepedett a népes útitársaság; ki-ki elővette az étkes tarisznyát, a tömlőt és átalagot. A gazdagabbak megvendégelték a szegény diákokat is, kik viszont víg dalok éneklésével fizették meg a jó ellátást. Különösen volt a társaságnak egy vidám mulattatója, akit mindenki „Simplex” néven hítt. Ő maga is ezen a néven mutatja be magát egykorú naplójában, melyből igaz történetünk adatainak egy részét merítettük. Vándordiák, ezreddobos és tárogatósípos volt. Amellett tréfacsináló és jó cimbora. Henriknek nagy hamar meg tudta nyerni a kedvét. A menyecske körül is forgolódott, s ki-kivette az alamuszi hajcsár kezéből az ostort, s szidta azt lengyelül, amit az elviselt csendesen.
Simplex bohóságai egészen felderíték az utazó csoportot, Mikhálra is elragadt a kedv. Az üde lég, a vidám természet megkönnyíté szívét a gondoktól.
Egyszer, amint egy magas hegytetőre felértek, ismét más panoráma váltotta fel az eddigit. A napsütötte hegyoldal helyett egy mély völgy következett, melyből a rengeteg fenyőfák, mint egy csodálatos zöld mező, folytak egymásba, a távolban a havasok ormai emelkedtek egymás hegyén-hátan, megszaggatva hosszú jégrepedésektől. Az út meredeken kígyózott alá a sötét völgybe, ahol már éjszakának kellett lenni, s versenyt futott vele a hegyipatak, mely jobb felől, a gránitszikla pereméről, mint egy kristály orgona, száz csapban omlott alá.
De Mikhál figyelmét nem ez a kép ragadta meg, hanem egy idegen, elijesztő látvány az út bal oldalán.
Ott egy kiemelkedő sziklahasadékba volt feltűzve egy magas cölöp, a cölöp tetején volt egy kerék, s ezen a keréken feküdt valami, ami hasonlított egy emberalakhoz; kezei, lábai lelógtak róla, s egy hátraszegett koponya félig alácsüggött; nagy fekete madarak repkedték lomhán körül, felriasztva, de messze nem távozva a közeledő emberzajtól.
Mikhál lelkéből hiányzott a fogalom, mely ezt a névtelen tárgyat meg tudta volna nevezni.
– Mi ez? – kérdé összeborzadva, s önkénytelenül visszarántva öszvére kantarát.
Henrik pedig nem volt ott, hogy a kérdésére megfeleljen; az előrelovagolt a diákokkal, akiknek nagy szükségük volt most a dalolásra, hogy e sötét völgybe való leszálláshoz bátorságot adjanak a karavánnak. – „Az” ott ennek a völgynek a „cégére”.
Csak a hajcsár volt az ifjú asszony mellett.
– Ne nézzen oda, tiszteletes asszony! – mondá a hajcsár a nőnek dunnyogó hangon.
Mikhál visszafordítá a fejét a megszólaló felé, hanem aztán úgy találta, hogy sokkal jobb lett volna neki bámuló tekintetét azon az névtelen borzasztó tárgyon ott felejteni, mint megcserélni a szívijedelmet, szemébe nézni annak, aki megszólítá.
Csak most ismert rá. Az a szótalan, rongyos szotyák hajcsár Kalondai Bálint volt.
– A Krisztus öt sebeire, Bálint! – szólt visszafojtott ijedelemmel Mikhál.
– Mégis rám ismertél egyszer.
– Mit akarsz itt?
– Melletted menni.
– Miért jössz mellettem?
– Azért, hogy szolgáljalak, ha valami kell; védelmezzelek, ha baj fenyeget, s utoljára azért, hogy megtudjam, hová visznek.
– Bálint! – szólt a nő, kihúzva az ifjú kezéből öszvére kantárját. – Ez bűn, amit cselekszel. Szégyen neked is, nekem is. Én rád nézve meghaltam: ha szerettél, temess el. Tisztességes halottad vagyok: megsirathatsz. Ne tégy olyan halottaddá, aki Isten előtt bevádol. Én asszony lettem; hűséget esküdtem másnak. Lelkemet ne veszítsem el miattad. Az Isten irgalmára kérlek, ne jöjj utánam. Térj vissza innen, és felejts el. E rettenetes völgyben, ahol nem tudom, hogy mi vár rám, de érzem, hogy az tele van borzalommal, csak úgy imádkozhatom Isten oltalmáért, hogy szabadítson ki minden veszélyből, ha te nem vagy mellettem. Vétekkel, esküszegéssel nem mehetek le e félelmes mélységbe. Ha szeretsz rajtam valamit, szeresd a lelkemet; ha féltesz, féltsd a becsületemet. Állj meg itt, és ne jöjj tovább.
Az ifjú felnyitá ajkait, hogy valamit rebegjen; de nem jött ki azokon szó, csak egy ellebbenő pára; forró lélegzet párája a hideg hegyi légben; vagy talán a léleknek egy darabja. Aztán szemére húzta kalapját, lecsüggeszté fejét, s ott maradt az útfélen állva, míg a nő továbbügetett öszvérével.
„Viszkots, Janó” – kiálta az elbámuló alak fülébe egy tréfálózó hang, s vállára ütött valaki.
A vidám tárogatós volt az: a Simplex.
– De messze elmaradtál az asszonyodtul!
– Még messzebb is elmaradok, Simplex bajtárs. Rám ismert. Elkergetett. Most már téged kérlek; ha igaz barátom vagy, tégy velem egy nagy jót. Nekem nem szabad tovább kísérnem őket. Tedd helyettem meg azt te. Eredj velük. Ha baj találja érni Mikhált, segíts rajta: szabadítsd meg. Te okos vagy, jártas vagy ebben a vidékben. Maradja közelében, amíg lehet. Aztán ha jól lesz dolga, ha rosszul lesz dolga, hozd hírül azt nekem; megtalálsz Kassán az anyám házánál.
Az ilyen megbízást a mai világban ugyan vágnák a megbízó fejéhez: lát ki-ki most a maga dolga után, s nem kísérget bolond fővel egy olyan asszonyt, akit egy másik szeret, s egy harmadik feleségül vett: – hajdankorban ámde más emberek voltak; dolguk sem volt annyi, s fennállt a társadalomban egy most már divatból, használatból kiment jog, amit úgy hínak, hogy a „barátság joga”. Nincs az kodifikálva; de a közéletben mégis dívott, s fóliánsokat írtak róla. (Többek közt Tiraquell.) A „barátság jogán” nagy dolgokat lehetett követelni, s akik ezt a jogot fölvették, olyan szövetséggel voltak egymáshoz láncolva, mely erősebb minden rokonságnál. S majd később példákból megtudjuk, hogy milyen nagy szükség volt abban az időben a „baráti jog” íratlan törvénycikkelyeire, miket nem hozott országgyűlés, nem szentesített király, nem őrzött bíró, mégis erőben álltak!
A Simplexnek csúfolt tárogatós kezet adott barátjának, hogy mindent úgy fog elvégezni, ahogy rá lett bízva. Azzal sietett az eltávozó nőt utolérni.
Kalondai Bálint pedig ott maradt a tetőn, és nézett utánuk, amíg el nem takarta őket előle az erdők sötétsége, s hallgatta a patkók dübörgését, majd csak a visszhangját, míg az is elenyészett.
Akkor visszafordult, nagy örömére a hollóknak, varjaknak, akik nem mertek addig visszatérni vesztőhelyi lakomájukhoz, amíg ez a fekete alak ott állt.
Mikhál pedig igyekezett utolérni Henriket, a hites férjét, aki nagyon előre talált lovagolni az éneklő diákokkal.
Az út egyre zordonabb lett, amint a völgy mélyébe alákanyarodott; a két fenyőerdős hegyhát mind meredekebb vágányba szorítá, a patak keresztül-kasul ömlött rajta, s kimosta a görgeteg köveket, amik között még az öszvér is csak nagy válogatva lépegetett. Eleinte csak kövek között, amíg az út egy széles hegyszakadékhoz ért, melyen keskeny fahíd vezetett keresztül; itt az útrontó hegyi patak nagy zuhajjal omlott alá a szédítő mélységbe, s a hídon túl aztán az út még jobban összeszorult, két meredek sziklafal közé, miknek sima palatábláin folyvást szivárgott alá a nyirok, pincebűzt terjesztve az egész sötét sziklafolyosóban, amire a magasból düledező fenyőszálak hajladoztak alá. Itt a mélyútban már nem kövek közt lépegetett az öszvér, hanem csontok között. Emberek és lovak csontjai voltak azok; szerteszét hevertek egymással összekeverve.
– Temető ez? – kérdezé összeborzadva a szép Mikhál a maga Henrikétől.
Henrik nem tudott neki rá felelni: azt mondta, hogy sohasem járt ezen az úton; másfelé jött hajdan Kézsmárkra: a hegygerincen át; hanem az csak gyalogoknak való.
Ott volt azonban a Simplex kéznél, s az megmagyarázta a sok útban levő csont történetét, ahogy ő azt erre jártában a kalauzok szájából hallotta.
Sok év előtt az erdélyi fejedelem seregei és a török segédhadak ide, e mélyútba beszorítottak egy császári lovasezredet. A hidat a völgy mélyén letörték előttük, s itt nyomorultul leölték valamennyit. A holtakat nem volt hová eltemetni. Most is itt vannak. A pákosz diákok egy-egy koponyát felvettek a földrül, s végiggurigáztak vele az úton. Valószínűleg nem ők voltak az elsők, akik e sima emberfejekkel tekéztek a maguk mulatságára.
– Pedig ha ittkap benneteket Havrán, a ti fejetekkel is így fognak tekézni! – kiálta utánuk Simplex, amivel azonban sem az ő kedvüket el nem rontotta, se a Mikhálét meg nem javította.
Alkonyatra eljutottak a kopanicsához, ahol tanácsos volt éjszakára megmaradni.
Fatuskóbul épült házcsoport volt az, körülpalánkolva hegyes sánckarókkal, amik közt lőrések voltak hagyva. Nehéz gerendákból összetákolt kapu vezetett a palánk belsejébe, melyen belül a lónyerítés hirdeté, hogy ott már utazók vannak.
A zörgetésre felnyílt a kapu, s a legelébb érkezett diákokat és a velük jött fiatal hitvespárt bebocsáták. Hátrább maradtak a kereskedők és hajcsárok megterhelt összvéreikkel és marháikkal, s legutol a lengyel úr fegyveres kíséretével.
Pajta nagyságú épületek voltak ott valamennyit befogadni. Széna az állatoknak s ugyanaz fekhelyül az utazóknak elég. A gazda kinn a szabad tűzhelyen főzte valamennyi számára a bográcsos húst. Az egyik házat már egy korábban jött utazócsapat megszállva tartá. Tíz lengyel kalmár, kik posztót és fűszert szállítottak az eperjesi vásárra, és kíséretül felfogadott tizenkét katona. Rendes hadseregbeli muskétások; kerekes puskákkal, oldalpallossal, fejükön sisakkal és mellükön vérttel.
A kopanicsárnak felesége is volt (szép fiatal menyecske); az mindjárt pártul fogta a tiszteletesnét, bevitte a maga odújába, hogy ne hallgassa azt a csintalan beszédet, amit ez a sok mosdatlan szájú férfi fog az egész éjjel összekalatyolni.
– Mert senki sem fogja itt az éjjel lehunyni a szemeit – magyarázá a jó asszony –, itt leskelődik a hegyek közt Jankó, Havrán és Bajusz. Mind a három!
Mikhál azt kérdezte, hogy micsoda három név ez.
A gazdasszony megmondá neki, hogy az három rablóvezér neve. Egyik rettenetesebb, mint a másik. A Havrán kegyetlen, a Bajusz nagy furfangos; hanem a Jankó az igazi hős! Az a bátor, senkitől meg nem rettenő vitéz.
Hogy ragyogtak a szemei az asszonynak, mikor a Jankórul beszélt.
Mikhál azt kérdezte tőle, hogy hát ők nem félnek-e a rablóktul itt a magányban?
– Óh, a Jankó nem bánt minket – monda a menyecske, és mosolygott hozzá.
És Mikhál olyan gyermek volt még, hogy sem a szemvillogásbul, sem a mosolygásbul nem értett meg semmit.
A gazdasszony azután elmesélte neki, hogy milyen hatalmasok azok a zsiványok. Egyre akasztják, nyakazzák, kerékbe törik őket, mégsem fogynak el soha. Három vármegye meg a császári katonák nem bírják őket kiirtani a hegyek közül.
Éjfélig elbeszélgetett a menyecske Mikhálnak a rablók kalandjairól s borzasztó végéről, amit a „Vihodár” keze osztogat.
– Ki az a Vihodár?
– Hát ki volna más, mint a szebeni hóhér! Híres nevezetes ember az hetedhét országon! „Vihodár” – az a neve, ismeri azt minden gyerek. Ismerik azt a zsiványok, a „cifra leányok” meg a boszorkányok.
Mikhál pedig mind ezen három emberi lényről nem tudott semmit; még mesét se hallott róluk soha. Viszont aztán ő is elbeszélte a gazdasszonynak, hogy honnan jön, hová megy, hogy még csak egynapos házasok, s ez az első éjszaka, amit férjével egy födél alatt tölt.
Éjfél után bejött Mikhálhoz az ő hitvestársa, elmondani neki, hogy baj van.
A hegyi utat, melyen át kell menni, megszállva tartja a rablócsapat. Nagy számmal vannak. Az utazók száma is elég nagy ugyan, de nem tudnak egymás között megállapodni, hogy mit cselekedjenek. A lengyel nemesúr, aki sok puskást hozott magával, azt mondja, hogy ő bizony nem azért jött ide atyafilátogatni, hogy meglövöldöztesse magát. Ő a vékonyabb végét fordítja a botnak. Követet küld Jankóhoz, s váltságdíjat ajánl neki, ha bántatlanul átereszti a hegyszoroson. Kész megfizetni a váltságdíjat a többiekért is, akik hozzá csatlakozni akarnak. A kalmárok és hajcsárok azonban nem akarnak vele tartani; mert jól tudják, hogy amilyen könnyen ráállnak a rablók az alkura, ha mulatságból utazó nemes urakkal vagy szegény diákokkal van dolguk, olyan nehezen engedik a körmük közül kisiklani a gazdag szállítmánnyal megrakodott kalmárokat, hajcsárokat, azok mind prédául esnek, ha nem védik magukat. Ezeket leginkább felbiztatták a Lengyelországból jött kalmárok, akik tizenkét császári katonát is hoztak magukkal, s nagyon bizakodnak, hogy keresztül tudnak törni a rablókon.
– Az ám, csak arra várnak, hogy esős idő álljon be.
– Mit használ nekik az esős idő? – kérdé Mikhál.
– Megmondhatom – szólt a kopanicsárné suttogó hangon. Hát mikor eső van, akkor a zsiványok nem tudnak lőni: a kanócuk kialszik, a lőporuk megnedvesül. Ennek a tizenkét katonának pedig már olyan újmódi puskája van, aminek a kereke nem kanóccal süti el a lőport, hanem egy darab tűzkő van belecsíptetve, az rácsap egy acélra, az szikrát ád, s attól gyullad meg a puskapor. Azt mondják, hogy Franciaországban készítik az ilyen ármányos eszközt. A katonák nagyon fenik a fogukat, hogy azt az újmódi puskát kipróbálják a zsiványokon, csak egy kis esős idő jöjjön, hogy amazok meg ne lőhessenek.
– Mármost az a kérdés – monda Henrik –, hogy melyik féllel menjünk: a lengyel nemessel-e, aki a rablók kegyelmére bízza magát, s sarcot fizet nekik, vagy a kereskedőkkel, akik puskaikra akarják bízni a védelmüket?
– Egyikkel se menjenek – szólt bele a háziasszony. – Mást mondok én. Sajnálom ezt a szép fiatal gyönge teremtést. Csak tegnapi házas még. Talán még meg sem csókolta az urát. A kalmárokkal ne menjenek, mert ott nagy veszedelem lesz. Én ismerem a Jankót; ha azt megtámadják, olyan, mint a medve, oda se néz a puskának. Annyiba se veszi a zsivány az életet, mint egy bocskortalpat. Maguknak nem jó volna abba a verekedésbe belekeveredni. Pap nem ért ahhoz. De meg a lengyel úrral se menjenek, hogy magukat a rablókra bízzák. Én ismerem a Jankót; ha az egy szép asszonyt meglát, olyan, mint az ördög! Zsák aranyat hamarább elereszt megvámolatlanul, mint egy szép menyecskét. Nem tanácslom, hogy keze ügyébe kerüljön. Hanem tudok egy harmadik módot a kiszabadulásra. Nem való nagy társaságnak, de egypár ember, három, négy is megteheti. Itt az uram. Ez elvezeti a hegyháton keresztül gyalog, lovat, öszvért hagyjanak itt a hajcsárral meg a málhákkal, azok menjenek a lengyel úrral, s ha átmentek a hídon, ahol Jankó útjukat állja, s lefizették a taksát, a praszkinóci csárdánál megállhatnak, odáig az én uram a havason keresztül majd elvezeti magukat úgy, hogy a madár se kiált rájuk.
Mikhálnak tetszett a tanács. Két borzalmas veszély közül ez volt a legjobb menekülés.
Csendesen összecsomagolták a legszükségesebbeket; a többi málhát rábízták az egyik hajcsárra (a másikat nem találta Henrik, az megszökött); a gazda hozott számukra hegymászó botokat, szeges talpú bocskorokat, ezeket felkötötték, s még a hajnal előtti sötétben nekiindultak a havasnak harmadmagukkal.
Egyszerre csak azt vették észre, hogy négyen vannak. Simplex ügetett a nyomukba, a tárogatós; azt mondta, hogy nincs kedve a bőrét a vásárra vinni: inkább hegynek mászik.
Mikhál nem bánta, hogy velük megy: legalább egy ismerős arc. A tréfáival behízelgette magát már nála; s legalább a kalauzzal is tudtak általa értekezni, aki sült polyák volt, tolmács kellett mellé, s Simplex tudott a nyelvén.
Amit a lengyel kalmárok kívántak, az beteljesült, az eső elkezdett esni; alig voltak félórányira a kopanicsától, s amint felfelé haladtak a gyalogösvényen, utolérte őket a sűrű köd. Benne jártak a felhőben, s csak a kalauz tapasztaltságának köszönhető, hogy el nem tévedtek a vadonban.
A jártas hegylakó azzal biztatta őket, hogy a köd nem soká lesz az útjokban, mert ez nem más, mint egy alant járó felhő, melyre, ha még magasabbra hágnak, felyülről fognak lenézhetni, s túl rajta tiszta derült ég következik majd; napfelköltekor már a magasban lesznek, ahova az a felhő nem jár.
Simplex igen hasznos útitársnak mutatta be magát ezúttal. Hogy a fiatal asszonyka a csúszós úton ne fáradjon el olyan nagyon, oldalpallosával két fiatal fenyőfát vágott le, abból hordsaraglyát ütött össze: arra ültették föl a kifáradt Mikhált, s ketten a vezetővel cepelték, ahol rossz volt az út.
A kopanicsár lengyelül beszélt a tárogatóshoz, amit az asszony nem értett: arról beszélt neki, hogy ha kettőjük közül valamelyik félre talál csuszamlani ezen a keskeny sziklaösvényen, mind a hárman a szépasszonnyal együtt hanyatt-homlok fognak lezuhanni abba a mélységbe, aminek a fenekét nem láthatják meg a nagy ködtől, csak a hegyi patak zuhogását hallják ki belőle. Vagy ha el találnak tévedni abban a nagy ködben, s belebodorodnak a havas szakadékaiba, vagy belecsúsznak a jéghegy repedései közé, ahonnan még a zerge se tud kikapaszkodni többé; vagy ha szemközt találkoznak a vérmedvével, ami csak emberhúsra éhes, vagy ha egyenesen rábukannak a zsiványok tanyájára, akkor Isten legyen árva lelküknek irgalmas, kegyelmes!
A fiatalasszony pedig ott kettőjük között ülve, elővette a táskájából a pávafarkú galambját, s megetette a tenyeréből, megitatta a szájából. Ezer halálveszélytől körülvéve, suttogta neki: „Tubicám, tubagalambom!”
Már hajnalodni kezdett, amit csak arról lehetett megtudni, hogy a köd fehérebb lett, az eső pedig átalakult hóvá: ez már a havas régiója volt.
– Jó helyt járunk – dörmögé a kopanicsár. – Ez itt a medvejárás a borókabozóton keresztül, ezen járnak a zergék, vadkecskék, bölények fel a tengerszemhez inni estenkint. Most mindjárt kiérünk az ördög kastélyához.
De bizony mégse jó helyen jártak, minthogy az ördög kastélya semmiképpen sem lehet jó hely.
– Mi fénylik ott a bozótban? – dörmögé aggódva Simplex.
– A hiúz szeme – mormogott rá a kalauz. – A zergesutákra leskelődik.
A hiúznak pedig két szeme van, s ez csak egy volt. Egy puska kanóca volt, amit valaki a gubája alá takargatva őrzött a megázástól.
– Megállj! – rivallt rájuk egy hang a bokorból, s egy marcona alak emelkedék ki a sűrű boróka közül, alig tízlépésnyi távolban, nehéz lőfegyverét egy megfordított vasvillára nyugtatva.
A zsiványnak volt annyi furfangja, hogy nem a két tehervivő, parasztosan öltözött alakot vette célba, hanem a hátul jövő úrformát.
– Jézus Mária! – sikoltott fel Mikhál. – Meglövi az uramat!
– Meg ne lődd, hanák! – kiáltott a zsiványra Simplex. – Nem látod, hogy pap!
A kiáltásnak haszna lett; az őrt álló rabló leereszté a kanócot. Az is lehet, hogy maga is meg volt ijedve: három férfit látva egymagával szemben, akik közül az egyiknél pallos volt, a másiknál fejsze, s nem bízott hozzá, hogy vajon a megnyirkosodott puskapor elsül-e. Hát inkább kegyelmet gyakorolt, s szépen beszélt.
– Kend az, Styefko? Kit visz kend?
– Egy papot meg a feleségét.
– Akkor hát lutheránus pap. Köszönje kend! Mert ha pápista volna, beletaszítnám a szakadásba. Hanem ha odább megy kend, ahol a Hanusz áll őrt, annak azt mondja, hogy papot visz meg a húgát, mert az meg a lutheránusnak fordítja ki a bőrét.
– Nem kell félni! – biztatá a remegő asszonyt a kopanicsár. Egyesével három-négy embert nem támad meg a zsivány; ez itt a szélső előőrs volt: a tanya odalenn van a mélyútban.
Siettek tovább. Most már kérte Mikhál Henriket, hogy ne maradjon el tőle olyan messze.
Azt jól számította ki a vezető, hogy napfelköltére, a meredek hegyi ösvényen s a medvejáráson keresztül el fognak jutni arra a hegytetőre, ameddig a felhő nem emelkedik. Fejük fölött kezdett oszlani a köd, mikor a hófelhőt megbontá a napsugár, olyan volt az, mintha milliom kristálytű csillámlana körül a légben, s egy szellőlebbenésre kiderül a szép felhőtlen ég körös-körül. A nap akkor jött fel a havasok mögül.
Még semmi gyönyörűségük sem volt a napfeljövet látványában, útjok egy sűrű, fiatal fenyőerdőn vitt keresztül, aminek a vénje nemrég éghetett le; az öreg törzsek ott feketültek még szerte a fiatal geszt között. Ezen kellett áttörniök.
A hordsaraglyának már itt nem lehetett hasznát venni.
A vezető azt mondá, hogy maradjanak hátra az utasok: ő maga elébb körül fog tekinteni, hogy nincs-e valami baj.
Azzal nagy óvatoson lopakodott előre a sűrű geszt között, hogy zajt ne költsön az erdők templomi nagy csendességében lépteivel.
Kis idő múlva visszatért, s nagyon lógatta a fejét.
– Baj van. Itt tanyáznak a zsiványok éppen az ördög kastélya mellett.
Éppen belejöttek a rablótanya kellő közepébe.
Simplex is kilopózott a csalit szélére, s látta saját szemeivel, hogy ott a meredély fölött emelkedő ócska vártorony tövében valami negyven, puskával, baltával járó alak tanyázik a gyepen, tüzet raktak a romtanya egyik odújában, s ott sütnek-főznek reggelire.
A kétségbeesés néha vakmerő bolond ötleteket sugall az embernek. Simplex pedig egészen ahhoz való ember volt.
Jószívű cimbora, kicsapott diák, könnyelmű kalandor; csak ilyennek lehetett az a veszett gondolatja.
– Hallod-e, Styetko! – mondá a kalauznak. – Én ezt a tömérdek zsiványt innen elkergetem.
– Csak nem bolondultál meg!
De már akkor meg is tette. Lekapta a hátáról a tárogatóját, belefújt egy hatalmas riadót, hogy csak úgy visszhangzottak erdők-bércek bele; s azzal elordítá magát a csalitban.
„Szaladjatok: itt jönnek a katonák!”
A felriasztott rablók eszeveszetten ugráltak fel a gyepről ez ordításra; akadt közöttük olyan okos, amelyik kilőtte az erdő felé puskáját, aminek a ropogását a visszhang megszázszorozta, ez fölverte a többi tanyákat; lett lótás-futás, kiabálás az egész havason. Simplex pedig egyre fújta a tárogatót tüdőszakadtából; a kalauz leveté magát a földre arccal, és háromféle imádságot zavart össze, kezével, lábával kapálózva, mint akit a nyavalya tör; Kaczenreiter Henrik pedig felmászott ijedtében egy fenyőfára.
A szép Mikhál pedig, mikor meglátta ezt a sok ész nélkül iramodó zsiványt, ezt a rángatózó hórihorgas kalauzt, a kétségbeesetten trombitáló Simplexet felfújt pofájával, meg a fára mászó tiszteletes hitvestársat: nem állhatta meg, hogy hangosan föl ne kacagjon.
Hát hiszen mindegy: ha mindjárt meg kell is halni az embernek, azért nevethet egyet kedvére.
Minthogy pedig a nagy veszedelem csakugyan tökéletesen elmúlt csodamódon: a szép asszony nevetése elragadt a tárogatósra, hogy a trombita szopókája kiesett a szájából; azután a kopanicsár is felkelt a földről, az is elkezdett röhögni, s végül Henrik is leszállt a fáról, s ő is kacagott hangosan.
Az új menyecske gondolta magában, milyen furcsa az, mikor az asszony nevet, s aztán a férje együtt kacag vele! Talán az a házasélet fő-fő gyönyörűsége: „Vele sírok, vele nevetek…”
Hanem azért a kopanicsár jól hátba vágta ököllel a tárogatóst, félig nevető, félig panaszló hangon mondva neki:
– Dejsz’, nem jövök én el többet veled kalauznak! Hogy a szebeni Vihodár tapogassa meg a nyakadat!
Mikhál gondolá magában, milyen furcsa az, hogy mikor egy asszonynak a férje rögtön abbahagyja a kacagást, mintha hideg vízzel öntötték volna le, akkor a nőnek is rögtön meg kell szűnni a nevetéstől.
– De most már aztán iramodjunk ám innen, amíg szabad az út, Praszkinócig meg se álljunk! – sietteté őket a kalauz; mire mindannyian felkerekedtek, s ahogy az erejük bírta, igyekeztek az ördög kastélyát elérni, ahol még lobogtak a tüzek; elszórva körülök szétdarabolt véres koncok, fanyársra szúrt féligsültek.
Az ördög kastélya egy régi, elhagyott vár omladéka, a husziták idejéből; közel hozzá bugyog fel a forrás, amihez a zsiványok járnak tanyázni. Most frissen hullott hóval volt terítve a fennsík gyepes lapja. Délig olyan lesz a táj képe, mintha tél volna itt.
A fennsíkon fakadó forrás egy alantas völgyöbölben kis tavat képezett, ami sásliliomokkal és ernyős piros virágú eleckével volt körülszegélyezve. Ide járnak fel az erdőből inni a vadállatok.
Ez omladék lábától meredek lejtővel hanyatlik alá a völgyvágány, mely északnyugat felé fordulva, még egészen a téli köpönyegét tartotta fenn. A hegyoldalt hókéreg fedi, amit sohase tud felolvasztani a nap, csak délután süt rá egy óráig, s amit azalatt leolvaszt róla, attól sima jéglemez fagy a hó tetejére; csak úgy ragyog, mint a tükör. Az a különös, hogy míg a havas délkeleti oldalán szakad az eső meg a hó, a felhőtől a láthatárt se látni, addig a másik oldalán derült ég mosolyog, s ellátni egész Lengyelországig.
Lenn a völgy fenekén, de a várromtól legalább két mérföldnyi távolban fekszik a kis falu, Praszkinóc. A két hegyoldal képezte vágányon látszik egy kígyózó csapás hosszú szalagja, mely egész a faluig vezet. Favágók, szurokfőzők szokták azt használni.
– Hűh, Styefko! – szörnyedt el Simplex e veszedelmes út láttára. – Sohase megyünk mi ezen le épkézláb. Hisz olyan ez, mint Árgirus királyfi üveghegye. De annak táltosa volt. Két napig se mászunk le ezen négykézláb. S mi csak hagyján! De hát ez a gyönge teremtés?
– Nye bojsza, trombitás! – biztatá a kalauz, s nekiállt egy jó szál fenyőfának, kivágni azt a fejszével.
Simplex ezalatt felkutatta a rom búvhelyeit, ha nem találna-e valahol a zsiványoktól ottfeledett kincset. Mikhál pedig felkutatta a csalitot, ahol a friss havat felfogta a sűrű fenyőlomb, s enciánt és angelikát keresett, s tökéletes volt az öröme, amikor talált is ily ritka növényt, csodaerejűt.
– Drága szép hely ez itt!
Csak Henrik állt elmélázva a meredély fölött, homlokát tartotta a tenyerével, mintha valami nehéz volna a fején.
Amint a fenyőfa az utolsó fejszevágásra kidűlt, a hegy túlsó, felhő takarta oldaláról egyszerre sűrű puskaropogás kezdett felhangzani. S az egyszerre felriaszta mindenkit.
– No, most már igazán összekapaszkodtak a zsiványok a katonákkal! – monda a kalauz. – Siessünk ám innen.
Azzal a levágott fenyőfát odahurcolta a meredek lejtő martjára, levágott végével előre igazítva, ott ahol a kígyózó ösvényszalag kezdődött.
– Most aztán lóra, katona! Te trombitás, leghátul. A panye pap a középre, a feleségét veszi a háta mögé, s az átöleli a derekat. Ki-ki megfogózik kétfelől az ágakban, behúzza a lábat maga alá, hogy valami bokorba fenn ne akadjon. Én magam ülök legelöl. Én leszek a kocsis meg a kormányos.
Azzal mindenkit elhelyezett, ahogy mondá. Maga a levágott fa vastag végére nyergelt, s azzal a három férfi, mint egy hatlábú sárkány, előretolta a veszedelmes járművet, míg az lebillent a lejtő meredekére.
– Pan boh pomóz, Jézus Krisztus! Gyíh te, sárkány!
A meglódult fenyőfa mint a nyíl siklott alá a tükörfényes kígyóúton: a hórihorgas kalauz, hosszú lábait szétnyújtva, kormányozá azt röptében jobbra-balra, s ha nagyon nekilódult, megveté a két lábát a jégpatkókkal, hogy feltartóztassa, s mondogatta neki: „Hő ne, hő ne!” Nincs az a gondolás, aki úgy tudjon evezni, nincs az a kocsis, aki úgy tudjon hajtani, mint ahogy ez tudta kormányozni azt az ördög paripáját. Egy elhibázott taszítás, egy fennakadás, s mind a négyen összezúzva érnek le a négyezer lábnyi mélységbe. De kígyó nem tud jobban láb nélkül elsikamlani, mint tudott ez a fenyőszál. Csupa gyönyörűség volt ez a gyors repülés a földön. – Holla hó! Holla hó! Repülj, te ördögló!
A bohó Simplex veszett jókedvében lekapta vállárul tárogatóját, s fél kézzel fogózva a fenyő üstökébe, rázendített egy postaindulót e lélekvesztő vágtatáshoz. Holla hó! Holla hó! Így viszi az ördög a menyasszonyát a lakodalomra!
Mikhál is lebontá a karjait férje nyakáról, s elkezdett gyönyörűségében tapsolni! Hej, milyen gyönyör így, lefelé repülni! Nem rettegett semmitől, öröme volt a vészben. Ártatlan volt a szíve. Nem nyomta a lelkét semmi bűn. Hajh, milyen jó volt megmenekülnie attól a csábító kísértettől! Ha most csak egy árnyéka a belső vádnak terhelné a lelkét, most nem tapsolna a veszély kellő közepén, hanem irtózva nézne annak a mélységnek a fenekére, amit lehet nevezni sírnak is – pokolnak is.
– Fogj át, mert leesem! – kiáltá az előtte ülő férj, akinek az arca sápadt volt, mint a viasz; elszédült.
S még Mikhálnak kellett őt átkarolni, hogy a súlyegyent el ne veszítse, s úgy tartani kebléhez szorítva, amíg a völgy fenekére le nem értek.
Teljes félóráig tartott ez a jég hátán repülés. Gyalog félnapi járó lett volna.
Itt azután hálát adtak az Istennek, hogy épkézláb lejutottak. De még több okuk is lett a hálálkodásra, amint déltájon megérkeztek a többi útitársaik a faluba, akik a mélyúton jöttek keresztül. Azok rémséges dolgokat tudtak nekik elmondani a kiállt veszedelemről.
A lengyel nemes csapatját a szoroson békességben át engedte kelni Jankó, az egyik csapat vezére, akihez lovas legényt küldöttek előre, hogy egyezzék ki a rablókkal; a nemes polyák kifizette a vele jött diákokért is a fejenkénti vámot; hanem eközben a hátul jövő kézsmárki kalmárokra rajtaütöttek Havrán haramiái (ezek voltak, akiket az ördög kastélya mellől a Simplex tárogatója elriasztott), a hajcsárokat leverték, a kalmárokat megkínozták, a szállítmányaikat felprédálták, s a teherhordó állatokat elvették. Amint azonban legjobb ízűt rabolnának: hegyükbe érkezik a tizenkét katona az újmódi puskákkal, amik az esőben is tüzet adnak; megtámadják a rablókat; azok nem tudtak lőni. Valami negyven rabló otthagyta a fogát, maga Havrán a többiekkel meg a rablott zsákmánnyal nagy nehezen tudott a sziklaodúk között elmenekülni.
Azonban az ifjú házaspár minden drága poggyásza is odaveszett. A rablók azt is elvették. Nem maradt szegény új házasoknak egyebük, mint ami rajtuk van. A sok szép hímzés, csipke, fehérnemű, miket az új asszony lánykorában saját kezével varrt, szövött, a tolvajok prédája lett. Pedig milyen nagy kincs volt az!
Hogy a szebeni Vihodár törje kerékbe valamennyit! – átkozá meg őket a kopanicsár.
Henrik arcát tűz-láng borítá el e szóra. Mikhál pedig odaborul a vállára, s vigasztalá:
– Adjunk hálát az Istennek, hogy minket magunkat csoda módon megszabadított a nagy veszedelemből.
Már ekkor megtanulta ismerni az elmúlt veszedelmet, de még nem tanulta meg előre érezni a bekövetkezőt.
