Nyolcadik fejezet (Mellbenn megiratnac a vizontlaataasnac az ew ewrewmei, ees minden ember megismeri lezen az ew aallapotiaat.)
Nyolcadik fejezet (Mellbenn megiratnac a vizontlaataasnac az ew ewrewmei, ees minden ember megismeri lezen az ew aallapotiaat.)
De még ha akarta volna is Mikhál levetni azt az öltönyt, már nem volt hozzá ideje, mert a gazdasszony azt mondá, hogy az estebéd fel van adva, s az étteremben vár a háziúr a vendégeire.
Mikhál csak úgy odaszédült a férje vállára, mint egy álmodó, s engedte magát vezettetni ama szörnyű nagy ember elé.
Az ebédlő semmiben sem különbözött a másik teremtől. Éppen olyan hatos bolthajtásra épült, s fehérre volt meszelve.
A közepén állt egy asztal; azon három teríték: párosával egymásra tett cintálak, két nagy öblös mázos korsó, cinfedővel, egy hólyagos kehelv vert ezüstből az egyik vendégnek, velencei kristály a másiknak, fakupa a háziúrnak magának.
A háziúr ott állt már az asztal előtt, kezével széke támláját fogva.
Magas, öles termetű alak volt, széles, egyenes vállakkal; hosszú ujjú, barna lengyel kabátot viselt, széles csatos övet, hosszú szárú lovagsarukat. Kemény, szögletes vonásai voltak, fején simára nyírva a sertekemény haj, a szakálla pedig, mely őszbe csavarodott már, hosszú két zászlóban csüggött alá, s végei az övébe voltak bedugva. Tekintete nyugodt volt, és semmi emberi érzést el nem áruló.
Mikhál érzé férje kezén, hogy az reszket, mikor az alak szeme elé lép; bármennyire erőlteti is a nyugalmat.
– Áldás, békesség e házra – rebegé Henrik, mire az agg nagyot sóhajtott, de nem viszonozta azt.
-– Tisztelendőséged a nagylétai lelkész? – ez volt az első szava Henrikhez. Mély, dörgő hang volt az, mintha az egész alak ércbül volna, s egész termete hangzanék bele.
– Én lettem kiküldve a megboldogult helyett, ki Szent György havában halt meg. Bocsásson meg, patrónus úr, hogy házánál alkalmatlankodom.
– Nem szokatlan ez – szólt az öreg. – A nagylétai lelkész gyakori vendége szokott lenni e szomorú háznak.
Azzal megkínálta vendégeit, hogy üljenek az asztalhoz.
– Ez pedig a feleségem – rebegé Henrik.
Az öreg semmi nyájasságot sem erőtetett egykedvű arcára. Azt mondá hidegen:
– Az asszonyok szeretik a látványokat.
Mikhál azonban, mielőtt asztalhoz ült volna, összetevé a kezét a szék támláján, s szemeit behunyva, elimádkozá az asztaláldást. Az öreg összevonta szemöldeit, s félrefordítá arcát.
Leültek vacsorálni.
Csupa növényi eledel jött az asztalra, azután meg sajt. Semmi hús. Semmi olyan ételt nem adtak fel, amihez kés kellett volna. Nem is volt kés az asztalon. Bor és ser volt bőségesen. A háziúr nem kínálkozott, hanem a gazdasszony. Az töltött Mikhál poharába sert, bort; ami helyett az inkább vizet kért, de azt nem adtak neki. Azt mondták, hogy a szebeni víztől golyvát kap az ember. Meg kellett kóstolnia a sert.
Az evés alatt senki sem kezdett beszédet, hanem a legelső kupa után megszólalt a ház gazdája.
– Tisztelendőségedet is megrabolták a gonosztevők?
– Isten csodája által menekültünk meg magunk is.
– Elveendik méltó jutalmukat. Holnapután meglátandja őket tisztelendőséged.
Henriket kétkedő bámulat fogta el e szóra.
– Igenis. Hatot elfogtak közülök a katonák, s azok holnapután a többivel együtt fognak kivégeztetni.
Henrik merev tekintettel nézett az öregre. Annak az éles szemei észrevették a csodálkozást.
– Nos, hát nem azért küldték-e ide tisztelendőségedet, hogy a szegény bűnösöknek, ha saját vallásbeliek találtatnak közöttük, az utolsó vigasztalást megadja?
Henrik arca elsápadt.
Az öreg sejtett valamit.
– Merthogy ez a hivatal nem a legkellemetesebb. Jelen lenni azoknál a szomorú jeleneteknél, a bűnösök oldala mellett: ezt nem minden lelkész szereti. A pápisták részéről az eperjesi franciskánusokat szoktak rendesen kiküldeni, a lutheránusoknál a nagylétai lelkészt. Ez az eklézsia együtt jár ezzel a hivatallal. A nagylétai lelkész szokott minden ily szomorú alkalomnál együtt ülni a gyászszekéren mellettem, a bűnössel szemközt. Azért rendesen ennek a háznak a vendége szokott lenni.
Henrik azt hitte, hogy rászakadnak az ősi ház boltozatjai. Ezt ő nem tudta eddig. Homlokárul kezdte törülni az izzadságot.
– Nem tudta volna azt tisztelendőséged eddigelé? Hogy a létai lelkész fekete talárja és a szebeni „végbíró” veres csuhája egymáshoz tartozó tárgyak? Elhallgatták volna az esperesek tisztelendőséged előtt, mikor a fárája beneficiumait előszámlálták: egy dénár minden keresztelésért, egy máriás minden temetésért, azt, hogy „és egy körmöci arany minden szegény bűnösnek adott utolsó vigasztalásért”. Hisz ez a jövedelmének a „bakja”.
– Valóban nem kérdezősködtem a világi jótétemények felől hebegé Henrik. – Én csak lelki hivatásomra gondoltam.
– De hát ha nem azért jött tisztelendőséged a holnaputáni vásár előnapjára, hogy a végrehajtandó ítéleteknél mint lelkiatya fungáljon: akkor minek köszönheti az én szomorú házam ezt a szerencsét?
Mikhál bátorítólag tekinte Henrik szemébe, s inte neki, hogy itt már az idő mindent megvallani.
– Elmondom az én történetemet, patrónus úr – kezdett hozzá Henrik. – Én ezelőtt tíz évvel, kora gyermekségemben megszöktem az atyám házától. Atyám szeretett, jó volt hozzám, egyetlen fia voltam: és én mégis elhagytam őt; mert nem akartam az ő mesterségét folytatni; mert magasabbra vágytam; tudományos, lelki pálya volt a kívánságom. Tíz évig nem tudattam atyámmal, hol vagyok. Ez idő alatt sokat kiálltam, sok nyomort eltűrtem, de megvolt érte a jutalmam a tudományok útján való gyarapodásomban. Mindig első voltam tanulótársaim között. Nagy urak úrfiai, papok gyermekei ültek velem egy padban, szegény mendikás diákkal, de előttem nem ült soha egy is. Valamennyit levetettem. Tanárok, esperesek kedvence lettem. Mikor szónokolni felmentem a katedrába, a nép áhítattal leste szavaimat, s senki nem aludt, ha én prédikáltam. Fiatalon, alig huszonnégy esztendős fővel már megválasztottak rendes lelkésznek, s a superintendens megerősítette a választást, anélkül hogy elébb káplánnak küldött volna ki, ami a legnagyobb kitüntetés, ami teológust érhet. A lelkészi vizsgán úgy feleltem, hogy a consistorium azt kiáltotta rá: „Eminentissime!” – S végre, hogy fel legyen téve fáradságos életemnek koronája, jóltevő pártfogóm és tanárom, a nagytudományú, hírhedett Frölich Dávid tudor, megtetézte életemnek boldogságát azáltal, hogy egyetlen leányát, Mikhált hozzám adá hitvestársul. Ekkor elhatározám magamban rég elhagyott atyámat felkeresni szomorú magányosságában, ki engemet már rég halottnak hisz, s bús elhagyatottságban éli öregségének napjait. Mondám szeretett kedvesemnek: keressük fel az én jó öregemet; lepjük meg idegen képében. Első utunk legyen őhozzá. Kedvesem ráállt e kívánságomra; az esküvő utáni napon rögtön útra keltünk, hogy atyámat meglátogassuk. Útközben azonban megtámadták karavánunkat a rablók, lovunkat, öszvérünket elvették; mi magunk, jó emberek által kalauzolva menekültünk a hegyeken keresztül nagy kerülővel; később egy ügyetlen szánnal másztunk tovább. Az idő ránk esteledett. A város kapuit bezárva találtuk. A rablóktól féltünkben nem mertünk kinn a szabadban meghálni éjszakára. Megláttuk e házat a városon kívül. Bebocsáttatást kértünk. Megnyertük azt. És most bocsánatot kérünk a háborgatásért.
A ház ura folyvást a beszélő ajkait nézte, amíg az mesélt előtte.
– Tehát csak a véletlen hozta ide tisztelendőségedet?
Henriknek az ajka megtagadta az „igen”-t; csak a fejével bólintott, mintha nem éppen olyan nagy bűn volna az, ha az ember az egész fejével hazudik, mintha csak a szájával teszi azt.
– És így amíg atyjának áldását meg nem nyerte tisztelendőséged, addig nem is vehette el házasélete boldogságának földi örömeit? – kérdé a háziúr, tanúságot téve e mondásával mind a prozódiában, mind az egyházi kánonokban való jártassága felől.
– Melyet azonban még e napon meg fogok nyerni; mert íme itthon vagyok az én atyámnak hazánál. Az én nevem Kaczenreiter Henrik!…
E szónál fölállt az ifjú férj helyéről.
A gyönge nő pedig, hitvesi hűségének teljes odaadó érzésével borult oda az apa lábaihoz, megragadá annak kezét, és megcsókolá azt.
Megcsókolta a vihodár kezét!
Igazán, forrón, odatapadó ajkakkal csókolá meg azt a kezet, amit nem szokás csókolgatni.
