Kvitt!
Kvitt!
Harter Nándor repült gyorsvonat szárnyain haza Pestre. Ott voltak letéve az Elemér örökségét képező peres állampapírok.
Fia elismervényére kiadták azokat rögtön, s a pénzváltással nem telt el több két napnál. A harmadnap esti vonattal még vissza is mehetett Bécsbe.
A délutánt a kaszinóban tölté. Jelen voltak többen a klub tagjai közül.
Harter igen beszédes volt e napon.
– Képzeljétek, ma minő bonne fortune ért. Mikor hazamegyek, a postáról, egy ládikát hoznak oda nekem címezve: abban találok egy pompás művészi faragványú Vénusz-szobrot carrarai márványból.
A klub tagjai komoly arccal állíták, hogy az bizony igen szép ajándék.
– Azt nekem bizonyosan valami szépasszony küldhette. Ezt mindenki igen komoly valószínűségnek találta.
E hitében még inkább megerősíté Hartert egy levél, melyet tegnapelőtti kelettel kapott Malvinától, s melyben a szépasszony tudatá vele, hogy még e héten megteszi a lépéseket az áttérés végett, s azonnal elhagyja Lemming házát és Bécset, s Pestre fog leköltözni.
Azután még tovább fecsegett Harter Nándor.
– Nézzétek el csak: a fiam, Elemér megbolondult; elvesz egy englische Reiterint feleségül, s hogy elvehesse, megváltoztatja a nevét, és beáll commis voyageurnek. Ezt besorolhatnátok a szerelem bolondjai klubjába levelező tagnak!
Általános hahota fogadta szavait. Ő maga is belenevetett.
Szegény! Azt hitte, a fián kacagnak.
Az esti vonattal sietett fel Harter Nándor Bécsbe. Minden közpénztári számadásnál sürgetőbb volt neki az „ügy”, melyet Lemminggel kellett kiegyenlítenie.
Amint reggel megérkezett Bécsbe, csak újra öltözött, azonnal sietett Lemminget felkeresni.
A bankárt száraz udvariassággal fogadta az uraságot, nem volt hozzá se hideg, se meleg.
– Uram – szólt Harter –, ön tudja, hogy miért jövök. A pénzt, amit ön nekem kölcsönzött, ím visszahoztam.
Azzal elővette a tokocskát, melyben tíz darab göngy volt elhelyezve, mindegyik ötszáz arannyal.
A bankár arca el sem mosolyodott rá; azt mondta:
– Jól van.
– Nem számlálja ön meg?
– Fölösleges. Becsületszóra tett fizetéseket nem szokás megszámlálni.
– Írás nem volt közöttünk; azt tehát nem szükség sem adni, sem venni.
– Igaz.
– Kamatot nem számítottam bizonyos okoknál fogva.
– Azokat nem kérdem. Bizonyosan helyesek.
Harter Nándor oly kényelmetlen zsibongást érzett minden idegében, amint ez a kicsiny, cingár ember azokkal a hideg szemeivel szenvtelenül arcába nézett. Ez a tekintet őt galvanizálta.
Igyekezett tőle szabadulni.
– És most; uram, ezzel kvittek vagyunk!
A bankár némán tekinte rá azzal a delejező hideg szemveréssel, és nem felelt semmit.
Harter pedig várta tőle, ami erre a szóra következik. Mikor aztán a bankár nagyon soká hallgatott a következő szóval, ő maga volt kénytelen azt kimondani.
– És most, uram, hol van Malvina?
A bankár tompa, szenvnélküli hangon felelt rá neki.
– A hernalsi temetőben…
– Mit csinál ott?
A bankár ugyanazon szenvtelen hangon válaszolt rá.
– Várja a feltámadás napját.
– Meghalt!? – kiálta fel összerezzenve Harter.
– Megölte magát – felelt Lemming.
– Az nem lehet! Az nem igaz!
– Az úgy van. Itt saját keze írása, melyben tudtul adja szomorú elhatározását. Ön ismeri ez írást, olvassa.
És azzal odaadott Harter Nándornak egy iratot, melyről az káprázó szemekkel olvasá e szavakat:
„Meguntam az életet; – utálom a világot; – gyűlölöm magamat; meghalok önkényt. – Isten legyen nekem irgalmas!”
Harter Nándor zsibbadt kézzel ejté le az asztalra ez iratot. Az a kis cingár ember pedig odalépett hozzá, s megfogva a nagy kegyelmes úr kezének csuklóját, azt mondá neki.
– Most vagyunk már kvittek, méltóságos uram!
