II. Az aranyos kaftány
II. Az aranyos kaftány
A S*a család egyike volt Oláhország leggazdagabbjainak s ennélfogva legnevezetesebbjeinek.
A majoresco tizenkét bojárnak parancsolt, ötvennégy faluból szedte a dézmát és füstpénzt, esztendőn át kilenc hónapig lakott Sztambulban, s tartotta a szultán kengyelét, mikor az lóra ült, s háború idején kétezer lándzsással csatlakozott a macedóniai basa dandáraihoz, s szabad volt neki lehúzni a papucsait, mikor a szeráj külső udvarába lépett.
Ennyi kitüntető előnyök mellett a kisebbik testvér sorsa éppen nem volt valami ragyogó: annak pappá kellett lenni vagy kereskedővé, vagy valami jó házasságot csinálni, mert azt a család tekintélye meg nem engedheté, hogy úri bátyja udvarában a többi csatlósokkal együtt inaskodjék.
Ezerhatszáz és egynehányban S*a György volt a családi elsőszülött, kivel nem sok bajunk fog lenni; hanem fel fogjuk keresni S*a Mihályt, a másodszülöttet, kit idejekorán felküldött a család Bukarestbe, hogy ott a szemináriumban pappá neveltessék; minthogy azonban az ifjúnak igen nehéz feje volt, s a tudományokban igen kevés előmenetelt tudott tenni, már szinte megvénült az iskolázásban, midőn elvégre egy hipodiakónus leányát nőül vevén, valahogy egy kis havasalföldi faluba eldugaték papnak.
Ott vesződött sok éven át az élettel, fizetése ruhára is kevés volt neki, s ha saját kezeivel nem töri a földet, a málékenyérből sem látott volna eleget.
Házassága első évében egy kis lyánkája született, több nem is lett aztán; hanem ennek a számára tűrt, kuporgatott a jó ember feleségestül együtt: hogy ha ők meg találnak is halni, annak maradjon valamicskéje. Ilyenformán minden forintjából félretett egynehány batkát, hogy majd ha abból szép kerek somma lesz, vesz belőle a leányának – egy tehenet.
Egy tehén! Ez volt a vágyainak netovábbja. Ha neki egy tehene volna, ki volna nálánál boldogabb? Vaj és túró kerülne az asztalra bőséggel, még el is lehetne belőle adni. A borjúját fölnevelné, s eladná a mészárosnak jó drágán, kikötve belőle egy fertályt húsvéti ünnepekre; egy tehén annyi mulatságot adna az egész családnak: reggel megitatni, megtörölgetni, kivezetni a mezőre, a csengettyűje szólna egész nap a legelőn; este bejönne az udvarra, odafenné az oldalát a szederfához, bedugná a fejét a konyhaajtón, csillag volna a homlokán, meg hagyná a fejét vakarni, a nyakát megveregetni, s elvenné a kis Marika kezéből a nyújtott málépogácsa-darabot. Csak ő egy tehenet vehetne valaha! Ez volt a család utópiája, mindennapi óhajtása; Mihály már szederfát is ültetett az udvarra, hogy legyen a Csákónak mihez dörzsölni az oldalát, s a kis Mari mindennap letört a pogácsájából egy darabkát, s eldugta a fészer alá: majd jó lesz a kis bocinak.
S íme, midőn már annyira mentek volna a takarékfillérkék, hogy a legközelebbi vásár alkalmával már megvehették vala a tehénkét: már mindennap arról beszéltek, milyen lesz? kese lesz? barna lesz? fehér vagy tarka? előre nevet is adtak neki, s a ház mellé leveles színt készítettek számára; – ekkor történik, hogy valami kóbor török sejk a Sztambulban lakó majorescót, amiért az ruhájához mert érni az utcán, brevi manu agyonütvén, a szegény pópa egy napon hosszú levelet kap Drinápolyból, melyben tudtára adatik, hogy megholt bátyja után ő következik a család elejére, s ez órától fogva hetvenezer arany évi jövedelemnek leend birtokosa.
Hogy megsiratták azt a tehénkét, amit még meg sem vettek!
Mihály úr rögtön elhagyá régi állomását családostul együtt, szekéren utazott egész Bukarestig (először történt vele életében ez a méltóság), ott átvéve a család okiratait, birtokába helyezé magát a roppant uradalomnak, melynek kiterjedéséről azelőtt fogalma sem volt.
Rumnik mellett volt a családnak egy ősi lakhelye, melybe Mihály úr bele is költözött. A tisztes ősi ház rozzant volt már és kényelemtelen, hajdani birtokosai szüntelen az országon kívül lakván s csak látogatni járva bele; ámde palota volt ez az új örökösnek, ki alig tudott megszokni szűk fagunyhója után e nagy pajtányi szobákban, s utóbb is beérte az egyik felével, a másik szárnyat üresen hagyva, minthogy nem tudott vele mit csinálni.
Élete delén át sanyarú munka és nélkülözéshez levén szokva, ez annyira második természetévé vált, hogy milliomos létére sem tudott jóízűen enni másból, mint a málépogácsából, s ünnep volt nála, ha puliszka került az asztalra.
Korán kelt, és munkásaival együtt versenyt dolgozott, s ha a bérbe szegődött ködmenek közül, amit a béresei közt kellett volna kiosztani, egy-egy megtetszett neki, megtartá magának, a béresnek pedig odaadta az árát, hogy vegyen másikat.
Csizmája töretlen borjúbőr volt, s egy-egy báránybőr süveget évekig elviselt, s drága ló volt alatta, amelyért ő ötven tallért adott.
Tiszttartóit, kasznárait elcsapogatta egyenként, mert hintóban jártak, s nyusztot és asztrakánt viseltek a bekecseiken; betölté helyeiket béresekkel, kiket maga tanított számadolni.
Felesége meghalván, leányát a szomszéd faluba járatta a kántorhoz ábécét tanulni gyalog, két hajdú kísérte, hogy a kutyák az úton meg ne tépjék.
Mikor megnőtt a lyánka, a konyha és háztartás gondjai bízattak reá. Néha a szomszéd faluból átjárt egy fiatal hányiveti bojár, ki szerette volna a leányt elvenni, s úgy is volt, hogy az apja hozzáadja.
Ily igények mellett azonban csakhamar oly összegre kezde szaporodni Mihály úr pénzbirtoka, hogy utóbb maga is elszörnyedt bele. Hisz ő egy századrészét sem bírta elkölteni évenkénti jövedelmének, s akárhová gondolt, hogy mivé fordítsa a megmaradt tömeget, nem akadt helyére. Vett már teheneket egész gulyaszámra, sertéseket vásárlt ezerével, de az megint mind pénzzé vált nála, beruházott tőkéi egy év alatt visszafordultak dús kamatban, és a jámbor ember kétségbe volt esve, ha e minden kívánságán feljül szaporodó kincshalmazra gondolt, melyet sem elkölteni nem tudott, sem élére verni nem akart.
Szeretett volna már urat is játszani, csak a pénze fogyjon, de az sehogy sem ment neki. Mikor palotát akart építtetni, annyira utánajárt, hogy miből, mi úton és ki által lehet olcsóbban építtetni, hogy alig került neki valamibe; hanem az igaz, hogy nem is lett palota. Mikor vendégséget adott, úgy ki tudta válogatni a legszegényebb bojárokat, s ami a lakomához kellett, bor, hús, kenyér, méz és dudás, annyira kitelt saját tárháza és faluiból, hogy szinte kétségbeesék, ha arra gondolt, miként és mi úton tudták elődei iszonyú jövedelmeiket nemcsak elkölteni, hanem még adósságokkal is terhelni? Ez megfejthetlen probléma maradt előtte, s miután sokáig törte azon a fejét, hogy mit kövessen el az örökké rászaporodó pénzzel, végre csakugyan akadt egy jó gondolatja. – Rozzant kastélyának nagy kiterjedésű kertje saját parancsára be lévén ültetve mindennemű ritka és gyönyörködtető növényekkel, mint bazsalyikom, levendula, bárzsing, komló, vadsáfrány és úritökkel, mik felett egy béresből promoveált kertész viselte a felügyelést, egy esztendőben oly roppant úritökök termettek ugyanott, mint egy-egy akós hordó, hogy a szomszédság összecsődült a bámulására, és a fenn említett hányiveti bojár százszor megesküdött, hogy ilyen derék tököt maga a török szultán se látott soha életében!
Ez adta az eszmét Mihály úrnak. Föltevé magában, hogy elküld egy tököt a szultánnak ajándékba. Kiválasztá tehát közülök a legszebbet, a leggömbölyűbbet, szép testszínű héjjal, sötétzöld csíkokkal átrecézve, tetején turbán alakú sipkával, s abba egy kis lyukat fúrván, azon keresztül a belét kivájta, s tökmag helyett megtölté azt valóságos jó vert aranyakkal, s ekképp feltétetvén a legjobbik hatökrös szekerére, kiválasztá a két legokosabb béresét, a szájukba rágva jól: hol, kinek, mit mondjanak, elindítá őket az úritökkel Sztambul felé a magas portához.
Három hét telt bele, míg a szekér Bizáncot elérte. A jó öreg béres mondván, hogy ajándékot hoz a nagyúr számára, könnyen bebocsáttaték annak orcája elé, s miután megcsókolá a nagyúr köntöse szélét, levette a tarka pokrócot az ajándékba hozott tökről, s a magas díván előtt letevé.
A szultán dühbe jött az ajándék láttára.
– Hát disznó vagyok én, te hitetlen kutya, hogy nekem tököt hozasz?
És rögtön parancsot adott a kiaja bégnek, hogy vitesse ki előle mind a tököt, mind az embert, a tököt vágják a földhöz, a hozónak verjenek száz botot a talpára, a küldőnek pedig vágják le a fejét.
A kiaja bég úgy cselekedék, kinn az udvaron földhöz csapatta a tököt, s csak elbámult, amint abból tökmag helyett a fényes aranyakat látta kihullani; mindamellett parancsához híven lefogatá a szegény bérest, s olyan százat veretett a talpára, hogy nem adta volna kétszázért.
Csak azután tért vissza a szultánhoz megjelenteni, hogy a tök földhöz van csapva, a száz pálca lefizetve, a selyemzsineg bepakolva, hanem a tök tele van arannyal.
A nagyúr orcája e szóra ismét felderüle, mint a mosolygó tavaszi ég, s visszavetetvén a selyemzsinórt, megparancsolá, hogy mind a megbotozott béresnek, mind az ajándék-küldő bojárnak a legpompásabb kaftányokat kell kiszolgáltatni, s őket a nagyúr legkegyelmesebb szemhunyorításáról biztosítani.
A béresnek volt annyi esze, hogy a kapott cifra öltözetet, amint Bukarestbe ért, eladta valami zsibárusnak, hanem az uráét szépen hazavitte, s elbeszélve nagy viszontagságait, átadta neki, a szultán kegyelemlevelével együtt.
Mihály úr megörült a viszontajándéknak, felvette a hosszú, sarkig érő kaftányt, mely finom sötétvörös tibeti kelméből volt készülve, s átszőve arany- és selyemvirágokkal, s úgy megrakva a két szélén, vállain és háta közepén aranysujtással és tenyérnyi paszománnyal, hogy a posztója alig látszott tőle, a szegletébe pompás tulipányok s kék, zöld és lilaszín rózsák voltak csodálatosképpen hímezve skófiummal és mindenféle pillangókkal és drágakövekkel.
Mihály úr egészen más embernek érzé magát e kaftányban. A szultán neki levelet küldött. A szultán világosan megírta neki, hogy ezt a kaftányt viselje. Ez tehát parancs, s meglehet, hogy a szultán ma vagy holnap itt terem, hogy meglássa: vajon viseli-e ő a kaftányt? s haragudni fog, ha nem lesz rajta. Azt tehát viselni kell szüntelen.
Úgy, de az aranyos kaftány alá nem lehete többé felvenni a festett bőrködment, sem a szíjas bocskort, sem a báránysüveget nem lehetett hozzá feltenni. El kelle tehát küldeni Tergovistba szabóért, aki selyemdolmányt, mellényt és hímzett harisnyát készítsen az aranykaftány mellé. Brassóból bogláros övet kelle hozatni, Ibrailból sarut és szattyánpapucsot, Tekusból nyusztkalpagot kócsagtollal együtt.
Ily ékesen fel levén ruházva azonban, többé nem lehetett a fakó szekérre ülni, sem az ötventalléros mokány paripára; kelle tehát Besszarábiából hozatni pompás paripákat, s készíttetni Erdélyben aranyos hintót, s mikor hintó, ló megvolt, azokat meg ismét nem lehetett a vályogakolba s a veréblakta nádtetejű félszerbe eltenni, hanem jóravaló aklot és színt kellett építtetni kőből. Az pedig ismét nagyon különös lett volna és igen visszatetsző, ha az akol és kocsiszín különb lett volna a lakókastélynál, melynek tarka volt a teteje a zsindelyfoltozástól, s kilátszottak a téglái, ahol a vakolat lehullott; nem volt mit tenni más, mint lerontatni a régi kastélyt, s a legelső pallérra rábízni, hogy építsen a helyére egy újat, olyan szépet és pompásat, amilyenről csak fogalma lehet.
Így változott meg a világ rendje egy aranyos kaftány miatt.
A pallér elkészíté a kastélyt, aranyos rácsokkal, tornácokkal, kandallós pitvarokkal s tekergő lépcsőkkel, a kertbe üvegházat rakott, s a házszegletekre kiülő rondellákat, dúcos belvedéreket, a közepére egy formális tornyot, s belül kifestett mindent zöld erdőkkel s görbe orrú madarakkal.
Ide mármost megint nem lehetett a régi falócákat s paraszt pokrócokat berakni, hanem be kelle vásárlni a nagy, fényes, magas hátú karszékeket, az arannyal préselt bőrpamlagokat és oroszlánlábú márványasztalokat, aminők akkor legjobban divatban voltak.
A pompás asztalok alá újra levantei szőnyegeknek kellett jönni, rájok ezüst gyertyatartóknak és billikomoknak, a levantei szőnyegekre ismét nem gázolhattak a béresek sáros csizmáikkal, tehát újra tiszttartókat kellett fogadni, akik csézákban járnak, meg szakácsot és az üvegházhoz kertészt, aki a sok becses citromfű és úritök helyett kaktuszt és egyiptomi bogáncskórókat tenyésszen cserepekben; s miután szakács és kertész volt, a szép Marinak sem illett többé a konyhával és kerttel vesződni, a falubeli rektorhoz sem járhatott többé olvasást tanulni, hanem hozatni kellett neki francia nevelőnőt, kitől szép ízlést, előkelő modort, hímzést, hárfázást tanuljon. És midőn a szép Mari gyönyörű vonásai, termete, szellemi mívelődése által százszor kellemesebbekké téve, napról napra nevelték szeretetreméltóságát, ugyan ki tűrhette volna el, hogy holmi hányiveti bojár ásítozzék utána a szomszédból, ki csak a kutyáiról meg a lovairól tud beszélni, s csupán az ivásban virtuóz? Biz annak kiadta Mihály úr az utat.
– Majd hát! Nem neked való az én leányom. Nem adom senkinek, hacsak herceg nem jön érte. Még abban is válogatok. Bosznya hercegnek nem adom, mert az nekem kicsiny. Adom csak Ghyka hercegnek; az is megköszönheti, ha megkapja. Több pénzem van, mint az egész országának, s ha akarnám, megvehetnék minden házat, ami Moldaviában építve van, hogy neki nem maradna más, mint az emberek rajta. Ti tehát az én leányom körül ne ólálkodjatok.
… És mindezen dolgokat egy aranyos kaftány szülte.
