III. Három szűz
III. Három szűz
Úgy lőn, miként Mihály úr előre elgondolá.
Alig húzatott fel az új kastély magas tornya fölé a címeres zászló, alig futott híre Mária szépségének s az apa millióinak, midőn elkezde udvara a legelőkelőbb zsupánok, vajdák és hercegek pompás kíséretétől és hintaitól csillogni, s miként előre azt is meghatározá, hogy mindezen urak közül egyhez sem fogja adni leányát, hanem bevárja, míg a moldován herceg maga jön érte, akként megtartá szilárdul kimondott szavát.
A moldvai uralkodó fejedelem legfényesebb neve mellé igen nevezetes csomó adósságot is örökölvén, s zűrzavaros ügyei az örökös tatár zsarolás, basa-ajándékozás és népelszegényedés miatt évről évre bonyodalmasabbá kezdvén lenni, nem sokáig hagyott magára váratni azon jól meghallott hír után, miszerint Oláhországban egy szép és szellemdús hajadont tartanak számára, ki férjéhez romlatlan szívén és ó-nemes címerén kívül egypár millióra menő menyasszonyi hozományt fog vinni.
Felkerekedvén tehát udvarához tartozó minden boérjaival, násznagyaival és vőfélyeivel együtt, elment háztűznézni Rumnikba, aholott is igen jól fogadtatván az apa által, s meg levén elégedve a menyasszony kellemeivel, azt megkérte, jegyet váltott vele, s elegendő időt hagyván az esküvői előkészületekre, kitűzé azt zöld farsangra, a húsvét utáni hetekre.
Mihály úrnak mind ez idő alatt nem volt egyéb gondja, mint hogy kitelhetőképpen kitegyen magáért. Összehívatta a lakodalomra Moldva, Bosznia, Szervia és Erdély minden celebritásait, s nem restellte Versailles-ból elhozatni XIV. Lajos egyik szakácsát, hogy a lakoma ételeit elrendezze: „Mint fog majd Bethlen Miklós uram csodálkozni, ha meglátja, hogy nemcsak ő járt Franciaországban, hanem más ember is tudja, hogy szoktak a francia király asztalára főzni!”
A lakoma napján a jó úr mindenütt volt látható, mindent ő maga rendezett. Már korán reggel fölvevé aranyos kaftányát, kócsagos kalpagát, bogláros övét, úgy járt udvaron, tornácon és termekben parancsokat osztva, vendégeket fogadva, s a lelke repesett, midőn udvarát látta megtelni fényesnél fényesebb hintókkal, miket aranyos, bogláros lovagok kísértek, s mikből gyöngyökkel és kösöntyűkkel ékes úri hölgyeket emelgetének ki ezüst zsinóros hajdúk; a selyemruhák úgy suhogtak, a kardok úgy csörömpöltek, s e pompás, deli alakok oly délcegen léptettek végig a tornácokon, hogy csupa gyönyörűség volt nézni.
Mihály úr majd ide, majd oda futott, arcán csodálatos keveréke volt az alázatnak és büszkeségnek. Mindenkit azzal fogadott, hogy végetlen szerencsésnek érzi magát azáltal, hogy megalázta magát őt szegény lakában meglátogatni; de a hang, melyen mondva volt, elárulá, miszerint nem hiszi, hogy „szegény” lakánál pompásabbat hagyott volna valaki otthon.
Majd befutott a menyasszony öltöztető teremébe, hol Máriát reggel óta öltöztették Bécsből hozott frajjai. Nyakára, karjaira gyöngyöket és kösöntyűket illesztgetett. „Ezt, nem ezt. Ezt a függőt, ezt a láncot, ezt az opálköves kötőt. Hát a hajba? Hát a nyakra?” Ha azt mind felrakta volna a szép menyasszony, amit apja hordott neki, nem bírt volna megmozdulni az ékszerek súlya alatt.
Innen az ebédlőkbe futott a jó úr, hol cselédjei terítettek; öt hosszú terem volt kétsoros asztalokkal elrendezve.
– Itt fog ülni a menyasszony! Jobb felől azt a nagy karosszéket a pátriárkának! Őtet illeti ez a hely; emitt bal felől Apafi Mihály uram fog ülni! Azt a zöld préselt bőrszéket kell neki adni az arany kerubimokkal; a vőlegény a pátriárka jobbján ül, azt a gömbölyű támasztalan széket kell neki adni, hogy meg ne vethesse a hátát, hanem büszkén tartsa magát; amoda Béldi Pál uramnak a felesége mellé kell teríteni, mert együtt szoktak ülni; nem, nem! Aranka leányuk is itt lesz, annak kettőjök közé azt a kék bársonyszéket. Ide átellenbe egy selyem szófát Ahmed basa és Feriz bég számára, nem kell nekik se villa, se kés. A diakónusnak azt a festett keményfa lócát, mert más letörik alatta, s egy széken el nem fér maga. Amoda együvé annak a harminchárom pópának, nem kell közéjük mást ültetni, mert szégyenleni fognak enni! El ne felejtsetek az ezüsttálakra virágkoszorúkat rakni; Teleki Mihály uram elé különös okoknál fogva nem kell boros vedret tenni; Ahmed basának pedig sörbetes csészét kell a kanta mellé tenni, abból issza a bort, akkor azt hiszi, hogy nem vét a korán ellen. Az asszonyságok elé velencei kristálypoharakat kell rakni, az uraknak arany billikomokat, a szebbeket Teleki és Bethlen elé, másoknak a tartósabbakat, mert a falhoz szokták vágni. A vőlegénynek azt a legkarcsúbbat, mert neki mindenkivel kell koccintani, hogy baja ne essék. Így ni!
Felgyülekeztek már a menyegzői vendégek, csak két családra vártak még, Apafi és Telekiére, kiket Mihály úr büszkesége úgyszólván legjobban óhajtott asztalánál látni. Nyugtalanul tekinte ki mindannyiszor udvarára, ahányszor egy hintó gördülését hallá, s a határon tarackok voltak felállítva, hogy amint meglátják a fejedelem hintaját, azonnal adjanak jelt velök.
Végre hallatszott a durrogás, Mihály úr törte magát a kapuhoz, vendégeit elfogadni, faroltatta az útban álló hintókat, kiabált a toronyőrökre, hogy mihelyt hintót látnak az úton, trombitáljanak; a pompás vendégsereg is kicsődült a tornácra, erkélyekre és rondellákra a várt vendégeket meglátni, midőn nemsokára két négylovas hintó tűnt fel a fákkal beszegett úton, melyet gyalog csatlósok fogtak kétfelől a lejtőn, hogy fel ne dűljenek, utánuk és mellettük fényes lovasságból álló bandérium poroszkált.
Mindjárt megismerték bennök a fejedelem és főtanácsosa hintait, s a trombiták szája be nem állt addig, míg a pompás aranyozású, selyemfüggönyös járművek az udvarra nem hajtattak, aholott mindjárt a kapubálványnál várakozék a várkastély ura, s maga sietvén kinyitni a hintó ajtaját, előre levevé nyusztprémes kalpagját; de elhüledezve tevé azt fel ismét, midőn a hintó kinyílván, abból egy szakálltalan hetyke fiatalembert lát egyes-egyedül kiszállni, s a fejedelmet nem szemlélhetni a kocsiban, ha-ne-ha kiszállt volna az ereszkedőnél, hogy gyalog jöjjön le. Miként maga Mihály úr szokta volt, valahányszor kocsin jött haza, félvén a feldűléstől.
A kiugrott ifjú azonban nemsokára felmenté kétségei alól, bemutatván előtte magát.
– Én Thököly Imre vagyok, kit a fejedelem őnagysága saját személye képében küld kegyelmedhez, részt venni az ünnepélyben s egyúttal kinyilatkoztatni afölötti sajnálkozását, miszerint személyesen meg nem jelenhetett, csak őszinte áldáskívánatai által, miután a fejedelemasszony e napokban Isten kegyelméből jó reményben lévén, a fejedelem őnagysága nem érzi magát elég erősnek kiállani ugyanazon aggodalmakat, melyekre hasonló körülmények között Ali basa kényszeríté egy időben. Egyébiránt Istentől minden jót kíván kegyelmednek.
Mihály úr nem tudta, hogy azt mondja-e, hogy „nagyon örülök”, vagy azt, hogy „nagyon sajnálom”, s várakozásteljesen fordult az utóbb érkező hintó elé, midőn Thököly Imre még egyszer eléállt.
– Még azt is megbízatásom van kegyelmességednek tudtára adni, miszerint Teleki Mihály uram véletlenül parancsot kapván az összes erdélyi hadakkal rögtön kiindulni Magyarországra, maga helyett Flóra leányát küldé kegyelmed tiszteletére, igen sajnálván, hogy a vett parancs miatt, mely sem kifogást, sem haladékot nem tűr, kénytelen magát azon gyönyörűségtől megfosztani, hogy kegyelmeddel kezet szorítván, egy buzgó atyafiságos csókot váltson; hanem, ha kegyed rám meri bízni, adja át nekem a kézszorítást és csókot, én átadom kegyelmednek az övét, s visszaviszem a kegyelmedét neki.
A jó öregúr egészen elragadtatva az ifjúnak e patriarkális ötlete által, elfeledé a savanyú képet, melyet a fejedelem tiszteletére tartogatott, s nyalábra kapva a karcsú leventét, úgy összevissza csókolá, hogy alig szabadult tőle, azután pedig annak hír szerinti jegyesét, Teleki Flórát az egyik, Imrét a másik karjára fűzve, úgy vezeté őket fel vendégei közé, s csaknem legelső pár voltak ők, kiknek leányát bemutatá, egész menyasszonyi díszében.
Gyönyörű karcsú barna lyánka volt a szép Mária, arca halovány, mint a liliom, szemei félénken lesütve, midőn társnéi karján, ünnepien felpiperézve, a váró sokaság elé lépett, gazdag bársonyfekete fürtei szépségét emelék a közé fonott igazgyöngy füzérek, termete, melynek formáit sejteni engedé a pompás keleties öltözet, a nájászok szépségei közé beillett volna tökéletes idomaival, s oly jól illett szemérmes tekintetéhez, félénk mozdulataihoz e délceg alak, e büszke szemöldök, ez élvezetígérő ajkak.
A vendégsereg közt állt egy férfi elvegyülve a többi közé; egy valódi antinousi alak, magas, erőteljes termetű, széles vállak, domború mell, emelt fő, melyről hosszú, gazdag, sötét hajsátor omolt alá a vállakra, két sötét és sűrű szemöld s a szénfekete bajusz erős, határozott kifejezést adtak sötét olajszín arcának, mely arcélben feltűnő római jelleget hordott magán.
Ez a vőlegény.
Midőn az örömapa bevezeti vendégei elé az újon érkező párt, első dolga őket Ghyka hercegnek bemutatni, nem mulasztván el elbeszélni, mily módosan teljesíté az ifjú gróf megbízatását a csókok átadásával, mi is közderülettel fogadtatván, sajátszerű merész gondolatot költött a szeles ifjúban.
Míg mindenkitől öleltetve, úgyszólván kézről kézre adaték, egyszerre a remegő menyasszony elé járult, ki alig mert egy pillantást lopva vetni reá, s a leglovagiasabb francia courtoisie modorában üdvözölvén őt, negédes, sőt csaknem büszke mosollyal fordula a körülállókhoz, amit csak egyedül neki bocsátának meg, szeretetreméltó kacérsággal mondva:
– Miután ünnepélyesen hitelesíttetém mint csókok postája, úgy hiszem, teljes jogot érezhetek magamban azon testvéri csókok átadására, melyeket Telekiné és Apafiné asszonyságok a bájos menyasszony számára küldének általam.
S mielőtt valaki végiggondolhatott volna szavain, a szép ifjú azzal az elragadó impertinenciával, mellyel ő férfiakat és nőket hódítani szokott, odahajlék a bájos menyasszonyhoz, s míg annak arca egy pillanat alatt bíborvörösre gyulladt, márványtiszta homlokára egy hangtalan csókot nyomott. És ezt annyi kellemmel, oly gyöngéd pajkossággal tevé, hogy a legszigorúbb arcokon sem idéze elő egyebet egy könnyű mosolygásnál.
S még azzal, mintha tette egy részét a tisztelet, másikát a tréfa rovására akarná hajtani, nemes büszkeséggel fordult a társasághoz, túlbecsült önbizalmat vegyítve arca mosolyába.
– Reménylem – úgy monda, Teleki Flóra kezét karjába öltve –, miszerint menyasszonyom jelenléte elég biztosítéka azon tiszteletnek, mellyel küldetésem e pontjának megfeleltem.
A vendégek erre átalánosan felkacagtak. Imrének sok bohóságot meg lehete és kelle bocsátani, mert hisz ő azokat oly szeretetreméltó módon tudta elkövetni, hogy lehetetlen volt rá haragudni.
De két hölgy arca mégis pirulva maradt. Az egyik Máriáé, a másik Flóráé. Nők egy dologban nem értik a tréfát.
A vőlegény félmosollyal, félbosszúval monda, megsimítva szép bajuszát:
– Adta fia, hamarább megcsókolta a menyasszonyomat, mint saját magam.
Hanem azután csakhamar közbejöttek a tisztelendő urak, megszólaltak a harangok, a násznagyok, nyoszolyók és vőfélyek lefoglaltak menyasszonyt és vőlegényt, elkezdődött a szertartás, s nem gondolt senki a tréfás eseményre többé.
Kivéve talán két hölgyet, kiknek szívében szúrást ejtett a könnyelmű tréfa; egyikében a rózsa tövisével, másikéban a kígyó fullánkjával.
*
Azon másfél óra alatt, míg az esketési szertartások a főtisztelendő pátriárka, a nagytiszteletű archidiakónus és a tisztelendő harminchárom pópa és ugyanannyi előénekes közreműködése mellett a legnagyobb áhítat és ünnepélyesség közben véghezmennek, maradjunk mi az előteremben, s kövessük el azt az indiszkréciót, hogy tudjuk meg, mit tartalmaz ama két jól lepecsételt levél, melyet éppen most hozott nagy sietve Brassóból egy sebes hírnök Thököly Imre számára, s szörnyen dobog a lábával, midőn azt mondják neki, hogy várjon, mert a gróf a templomban van.
Egyike ezen leveleknek Teleki Mihálytól jő, s tartalma körülbelől ez lehet:
„Kedves fiam uram. Minden dolgaink a legjobb rendben vannak. E napokban nyolcezer főnyi rendes hadaink Gyulafehérvárt elhagyván, Déva alatt bevárandják Amhát basa seregeit, s azonnal megindulandnak a Kiuprili táborával egyesülni. A harc többé visszavonhatatlan, s ezúttal is Erdélynek jutand a dicsőség, elölvihetni benne a zászlót. Ne sokáig időzzön kegyelmed, hanem iparkodjék bennünket utolérni. Fölösleges lenne kegyelmedet arra figyelmeztetni, hogy Flóra leányomra vigyázzon az úton. Az Isten áldja meg kegyelmességedet. Datum Albae Juliae stb.”
„P. S. A fejedelemasszony ugyanitt várja Istentől való megáldatását, a fejedelem úr őnagysága ma végzett be egy igen szép értekezést az üstökösök háromszáz esztendős útjairól. Datum, ut supra. T. M.”
A második levél finom női kéz írása volt, meglátszott rajta, hogy az a kéz nemcsak a tollat, hanem a kardot is meg tudta nyomni.
Tartalma így hangzott:
„Édes barátom. Vettem leveledet, s ezt válaszolom rá kegyelmednek. Írott betűknek sem a magam, sem az ország ügyében nem sok hitelt adok. Aki szeret, az tudjon cselekedni, áldozni, meghalni a szeretetért (érti kegyelmed, hogy a szeretet nem rám vonatkozik, gyászos özvegyre, hanem egy másik gyászos özvegyre, aki kegyelmednek is anyja). Én az embereket nem az után ítélem meg, amit mondanak, hanem az után, amit tesznek. Kegyelmed felől egyébiránt okom van minden jót feltenni, s gyönyörűségemre szolgáland, ha a jövendő e kedvező elővéleményemet igazolni fogja. Kegyelmednek igaz tisztelője: Ilona.
P. S. A nyár derekát alkalmasint a mehádiai fürdőkben fogom tölteni.”
*
A szertartásnak vége levén, sokkal derültebb arccal jöttek vissza a benne részvevők, mint minőkkel hozzáfogtak; az ilyesmin úgy szokott örülni az ember, ha szépen, illedékesen átesett, a vőlegény örül, hogy mármost menyasszonyát magáénak nevezheti, a menyasszony örül, hogy nem kell az élő műkiállítást újrakezdenie, a kántorok örülnek, hogy szépen énekeltek, az öregasszonyok egy hétig fognak egymásnak beszélhetni a látott öltözetekről, s ugyanannyi ideig lesz nyitva pince és éléskamra boldognak és boldogtalannak.
Az úri násznép vígan beszélgetve tér vissza a kápolnából a kastélyba, ügyesen el levén rendezve, hogy mikor asztalhoz ülnek, minden hölgyet egy jól hozzájuk választott férfi vezessen székéig, e szabály alól csupán a főtisztelendő osztály vétetvén ki, s a két jelenlevő török főúr: Ahmed basa és Feriz bég, kiket komoly méltóságuk ez ártatlan nemétől az udvariasságnak visszatartóztat.
Így jő legelöl Thököly Imre, ki a fejedelem személyét képviseli, a vőlegény öreg anyját vezetve, a tisztes Ghyka hercegnőt, utána Béldi Pál, a menyasszonyt hozva kezén; az ő neje a háziúr karját fogadta el, kinek kettős szerencséje jutott, bal felől a szép kis Aranka akasztván magát karjára, a szeretetreméltó vidám gyermek, ki gömbölyű szőke angyalfejecskéjével, piros életvidám arcával kedves játékbábja szokott lenni a társaságnak, kivel játszani, tréfálni, enyelegni szokás, anélkül hogy félni kellene, nehogy arca rózsái elhalványuljanak.
Feriz bég ott állt a küszöbben, komoly hallgatag arcával, mindaddig míg Aranka nem jött, a kisleány észrevevé az ifjút, nyájasan köszönt neki, mire Feriz bég mély melankóliával sóhajta fel, s utánaindult.
A vőlegény a szép Teleki Flórát vezette kezén.
A terembe érve, a társaság csoportokra fejlett, mik közt legkedvesebbet képeze az, melyben Flóra, Mária és Aranka voltak.
A három gyönyörű szűz egymást átölelve tartá. Ifjú leányok közt a megismerkedés és a szeretet közt csak egy pillanat van, az első kézszorítás örök barátságnak tud nálok záloga lenni, s régi tény, hogy a barátsághoz hívebbek tudnak lenni a nők, mint a szerelemhez.
Legidősebbnek látszik köztük lenni Teleki Flóra, legifjabbnak Béldi Aranka, középen áll a szép görög leány. Amaz oly hódító szépség, finom, halvány arc, okos, nemes vonásokkal, apja magas homlokát öröklé a hajadon s annak nyugodt, átható szemeit, csak ajkai körül mosolyog édesanyja szelíd, érzelgő lelke, ez a két jellemző vonás, mely azóta is a Teleki-család csaknem minden ivadékainál feltalálható, kiknek arcvonásaiban együtt találhatni az ősapától öröklött átható észt, az ősanya véréből közé vegyült szívjósággal, a státusférfiú magas szellemét, átmelegedve a honszeretet ábrándos tüzétől, a népszerű szabadelvűség hajlamát a fajbüszkeség nemes kinyomata alatt. Kár, hogy e szellemvegyület nem egy ivadékkal elébb kezdődött!
Kedves ellentéte e nyugodt, komoly arcnak a szép, gyermeteg Béldi Arankáé, ez örökké nyugtalan angyalfejecske, aranyló göndör fürteivel, nevető búzavirág-szemeivel és piros ajkaival, mikről a mosoly el nem fogy soha, enyelegve majd egyik, majd másik társnéja nyakán függ, s csókjait pazarolja azokra.
Kettőjök között áll, mint a gráciákat szokták festeni, a szép menyasszony, az ábrándos arcú Mária, szabályos ógörög vonásival, az árkádiai mirtuszerdők istennőire emlékeztető nagy fekete szemeiben egy könny rezeg. Miféle könny? Örömé-e, vagy bánaté?
– – – Asztalhoz, uraim és hölgyeim! Asztalhoz! – szól a háziúr harsány hangja, ki boldog megelégedéssel lót-fut, vendégeit a kijelölt helyekre leültetni. Thököly a fejedelem személyét képviselve, odajut Mária mellé: velök szemben ül a vőlegény Teleki Flóra oldalán; Aranka Feriz béggel átellenben.
A lakoma megkezdődik és foly, a szakácsokat dicsérjük meg érte, s engedjük el az étekfogatok hosszas elősorolását, mely mind az éhes, mind a jóllakott embert egyaránt bosszantná. Mi gondunk a tálakra?
A végtelen pohár kezd már körbejárni, az arcok mindig derültebbek lesznek; a menyasszony oly suttogva beszél deli szomszédjával. Vajon miről beszélhetnek? Bizonyosan a legjelentéktelenebb dolgokról, szép kertekről, hollandi tulipánokról, versailles-i és luxembourgi delnők piperéiről, száz meg száz apró bohóságról, mely alig lenne érdekes másként, mint a szép ifjú kedves előadása által, ki udvarias feladatául vevé, szép szomszédnéját élénk beszédben tartani anélkül, hogy az egész társaságot mulattatná.
Szemben velök a vőlegény hasonló udvariassággal kezde nehányszor beszédet a szép Flórával, de a kezdett párbeszéd mindannyiszor elakadt, pedig hiszen mívelt, szellemdús volt mind a herceg, mind a leány. Ah, de a lélek nem volt jelen, az ajk öntudatlanul beszélt, s a herceg mindinkább elkomorodott, menyasszonyát a szép ifjúval oly víg, mondhatni kedélyes beszélgetésbe merülni látva, s bármennyire iparkodott is szomszédjával elfoglalva lenni, az átellenből hangzó páros nevetés hangja elzavarta az ő arcáról a mosolyt, s ha ő oda nem nézett is, Flóra szemei oda vezették vissza tekintetét, ki végre egészen elhallgatott, úgyhogy a vőlegény kénytelen volt a jobbján ülő pátriárkához fordulni, s azzal beszélni rettentő unalmas dolgokról.
Ki ügyelt volna más e balgaságokra? Kinek volna arra gondja, hogy mi történik a tenger fenekén?
Egypár guszlicás szerb zenész kezdett el eközben citerája mellé szomorú, egyformán búsongó zenéjű hősi dalt énekelni, melynek danái kihallatszottak olykor a férfizajongásból.
Ahmed basa ez ideig egy szót se szólt, de most fel lévén tüzelve a sörbetes csésze által mediatizált szőlőnedvtől, hátrafordult az énekeshez, s odainté, megszólítva dörgő szóval:
– Hagyd el már azt a sok versbe szedett harcot, énekelj helyette valamit a mi költőnktől is, a szerelmes Hariritól, vagy a Gulisztánból egyet.
E szókra a mellette ülő Feriz bég arca egyszerre elpirult, gondolni sem lehetett: miért?
– Tudod talán „A szerető panaszai”-t? – kérdé a zenésztől a basa.
– A danáját ismerem, de a verse nem jut eszembe.
– Óh, azt Feriz bég mindjárt le fogja számodra írni, adjatok neki pergament és írónádat.
Feriz bég vonakodni készült, amivel azt nyerte, hogy a nők mind rajta estek, könyörögve a szép dalért; megadta tehát magát, s felgyűrve dolmánya hosszú ujját, vevé az eléje tett írónádat, s írt.
Akik bort nem isznak, azok a szép szemek pillantatától is lerészegesznek; – Feriz bég, míg nádját a pergamenen végighordozá, ittas szemeit az átellenében ülő Aranka arcán feledé, s égető szemsugárival lassanként elüldözé arról a mosolyt, a lyánka lesüté szép emlényszemeit, de azért érzé e forró tekintetet arcán, mely a csattanásig kigyulladt miatta, s anyjához kezde simulni szemérmes nyugtalansággal e delejes hatalmú tekintet elől.
Feriz bég leírta a verset, s odanyújtá az énekesnek. Az emberek megtaszíták egymást, hogy csend legyen, s figyelve hallgattak.
A zenész végigfutott citerája húrjain, s elkezdé énekelni a török költő dalát:
„Három szép leány áll együtt, együtt állnak összeölelkezve.
Egyik a nyájas hold, a másik a tündöklő nap, harmadik a ragyogó csillag.
Sokan imádják a napot, mások a holdat szeretik, én megmaradok a csillagomnál.”
Egyik a nyájas hold, a másik a tündöklő nap, harmadik a ragyogó csillag.
Sokan imádják a napot, mások a holdat szeretik, én megmaradok a csillagomnál.”
„Ha a nap leszáll, akik szerették, elalszanak;
Ha lemegy a hold, álom száll tisztelői szmére;
De ha a csillag lehull, egy ember meghal akkor.
Ha az én csillagom lehull, Mashallah! haljak meg én…”
Ha lemegy a hold, álom száll tisztelői szmére;
De ha a csillag lehull, egy ember meghal akkor.
Ha az én csillagom lehull, Mashallah! haljak meg én…”
A vendégek úgy voltak hangolva, hogy tetszett nekik a dal, kérték a dalost, hogy folytassa azt.
„Három szép leány áll együtt, egymást csókolva,
Óh szép leányok, ti a paradicsom tolvajai vagytok.
A csók a paradicsom legédesebb méze, mit Allah ajkaitokra rakott,
hogy férfiak szívét boldogítsa vele.
És ti tőlünk lopjátok el e kincset, midőn egymásnak adtok belőle.
Óh szép leányok, ne csókolózzatok, midőn férfiak látják!”
Óh szép leányok, ti a paradicsom tolvajai vagytok.
A csók a paradicsom legédesebb méze, mit Allah ajkaitokra rakott,
hogy férfiak szívét boldogítsa vele.
És ti tőlünk lopjátok el e kincset, midőn egymásnak adtok belőle.
Óh szép leányok, ne csókolózzatok, midőn férfiak látják!”
Általános lőn a derű, mely e dalt követte, alig lehete hinni, hogy e vers nem ez alkalomra született.
– Ki hinné – szólt Béldi Pál a basához –, hogy nálatok nemcsak nyilat faragnak a nádból, hanem íróeszközt is szerelmes költők számára.
– Óh, a mi költőink kezében a vas is oly jól peng, mint a hárfa – felelt Ahmed –, s hogyha Hariri halántékaira babérkoszorút fűzünk, ez csak azért történik, hogy a sebeket eltakarjuk vele, miket a csatában kapott.
Feriz bég hirtelen zavarodottan vonta le turbánja tekercsét homlokára, de azért voltak elegen, akik e mozdulatot észrevették, s az ifjú török e perctől a társaság, főleg a hölgyek választottja kezde lenni, úgyhogy lakoma vége felé maga Thököly is bámulva tapasztalá, hogy szép szomszédnéja örömest viszi a beszélgetés tárgyát a török költészet remekeire, s azon dicső költőkre, kiknek kezében nem rosszabbul peng a kard, mint a hárfa.
E perctől kezdve az ifjú gróf kevésbé beszédes kezde lenni, s gyakran felkeresé szemeivel Béldi Aranka arcát, ki látható zavarral ült veszélyes helyén, erősen húzódva anyja mellé, mintha annak még mindig ragyogó szépsége árnyában akarná elrejteni gyermeteg bájait.
A lakoma elvégződvén, Thököly udvarias nyájassággal vált meg szép szomszédnéjától, kit azután karöltve látott eltűnni Flórával együtt egy ablakmélyedésbe, s azzal megkerülé az asztalt, hogy a szép Arankával találkozhassék, azonban útközben annyi hálálkodó urambátyám fogta el, hogy mire odaért, már elfoglalva találta a leánykát, ki anyja karjába kapaszkodott, a herceg által; Aranka egy nős férfi ellenében veszélyen kívül érezve magát, ismét visszanyeré gyermeteg vidorságát, s vígan enyelgett a vőlegénnyel.
Thököly behízelgő nyájassággal furakodék közbe, s apródonként úgy szegletbe szorítá a herceget, hogy annak Béldinével jutott a beszélgetés, míg ő szerencsés volt Arankát több ízben hangosan megnevettetni bohó ötleteivel.
A hercegben forrt a méreg, azon percen állt, hogy magáról elfelejtkezve kitörjön. Szerencsére Béldiné észrevevé idejekorán a két férfi közti feszültséget, s meghajtva magát előttük, leányával együtt odahagyá a teremet. A herceg megfogá Thököly kezét, s epés tréfával monda neki:
– Ha már kegyelmed saját menyasszonyával be nem éri, legalább megelégelhetné ráadásul az enyimmel, s ne törekednék minden leányt a pillangógyűjteményébe hálózni.
Thököly átérté a szavak keserű gúnyját, s szelíd, de bántólag lenéző arccal válaszolt:
– Jó barátom, életműszered hibás, arcod színéből látom, hogy epekiömlésekben szenvedsz, nem tartod a purgációk rendét, vagy régen vágattál magadon eret.
A herceg arca elsötétült, megszorítá görcsösen Thököly kezét, fogai közül mormogva:
– Vagy magamon, vagy máson. Mikorra rendeled e műtételt?
Thököly vállat vonított.
– Akár holnap reggel.
– A keresztnél találkozunk.
A két férfi oly halkan beszélt, hogy az egész társaságból senki sem vette őket észre, egyedül Feriz bég, ki, bár a terem túlsó szegletén állt összefont karokkal, sasszemeivel minden arc-, minden ajkmozdulatát elfogá mind Béldiné- és leányának, mind a két férfinak, s midőn azok egymás kezét megrázva, jelentő pillantásokkal váltak el egymástól, egyszerre eléjök lépett, s megszólítá őket egyenesen.
– Ti Béldi Aranka miatt párbajt akartok víni?
– Minő kérdés ez? – szólt a herceg visszautasítólag.
– Az nem fog párbaj lenni – monda Feriz –, mert hárman leszünk hozzá.
Azzal megfordult, és eltávozott.
– Milyen bohók ezek a komoly emberek – mondá magában Thököly –; keresik maguknak a szomorúságot. Egyetlen szóval felvidíthatnám őket, de csak hagyom, hogy el ne rontsam a mulatságot. Ah, ilyen párbaj sem a híres kerek asztal, sem a szerelmi tribunal, sem az assemblée galante évkönyveiben elő nem fordul: három egymás ellen, – mindegyik kettő ellen! Ez fölséges lesz.
E pillanatban a posta, ki a leveleket hozta, odafurakodék Thökölyhez, mondván, hogy két sürgetős levelet hozott számára.
– Jól van; csak tartsd magadnál, majd holnap elolvasom. Ma nem rontom el a napomat unalmas dolgokkal.
S azzal egész késő éjszakáig a legvígabban mulatott a poharazó férfitársaság közt, csak éjfél után térve szobájába, s meghagyva a levélhozó csatlósnak, hogy amint a hajnalt pirkadni látja, siessen őt felkölteni.
