IX. Hölgyvásár
IX. Hölgyvásár
Óh, kedves Pestem!
Te szép, deli, fiatal város, országunk diadémja, kit büszkén, kit szeretve említ minden magyar, s nem tartja boldognak magát, míg téged nem látott, s valahányszor a távolból meglátja tetőid, lelkesítő önérzet dagasztja keblét, s valami történik falaid közt, bú vagy öröm, az egész ország búja, öröme az. Jaj volna annak, ki körüljárva a földet, azzal jönne vissza, hogy van város az ég alatt, melyet látni szebb, melyben élni jobb, melynek férfiai lelkesebbek, hölgyei bájolóbbak, mint tieid!
Én tudom, hogy mit tesz tégedet szeretni; mert voltam tőled távol. Nyugalomban éltem másutt, benned veszély várt reám, és én mégis visszajöttem hozzád.
Sírtam, midőn megláttalak, s leborulék földedet megcsókolni…
Gyakran elmerengek jövendő alakod felett, s látlak évek, évtizedek múlva, megnőve, megszépülve: … a pompás panoráma a Duna-parti házsorokkal meghosszabbult, az egyenes palotasor a Dunában tükrözi magát; a pompás márványkikötőben egyik hajó a másikat váltja, … amott egy roppant bazár nyílik meg oszlopos csarnokaival, melyben a világ kereskedőnépe rakja ki bámulatra az ipar remekeit, …emitt jótékony épületek emelkednek nagy betűkkel homlokaikon: kórházak, szegények intézetei, lelencház, vakok, némák, őrültek menedéki, … ott ismét a vigalom és művészet tanyái tűnnek elő ízletes pompával, látogatott színházak, a felcsicsomázott cirkusz, a Pantheon alakjára épült festő- és szobrászakadémia, … majd a tudományok csarnokait látom, iskolák, múzeumok, közkönyvtárak előtt visz el utam, mik a nemzet irodalomkincseit s a világtudomány egyetemességét őrzik, hirdetik, … künn a Rákoson egy egész új gyárváros épült, melynek magas vörös kéményei egyre füstölögnek, … a Városliget már a városon belül esik, s pompás népkertté van alakítva, a pávák szigetén, a Diána-szigeten látogatott hotelek vannak, a külföldiek legkedvencebb szállodái, a Margitsziget már a város átellenébe jutott, s mintegy annak ölében fekszik; egy folt a paradicsomból! … a kőbánya hűs pincéi a város utolsó házainál kezdődnek… a nagypiacon, a szénatéren pompás artézi kutak lövellik víztömegeiket a medencét emelő márványnimfák tagjaira, s mind e vidám és komoly, gyönyörű és érdekes tünemény felett mint országos oltárok emelik magasra karcsú tornyaikat a szentegyházak; … most lassankint leszáll az est; a harangok megkondulnak, s bezúgják a várost, … valami névtelen, alaktalan zsibongás terjed a város fölött, a néptömeg rajzik minden utcán, … ekkor egyszerre millió és millió fény gyullad elé, mintegy varázsszóra; a gázvilágítás lepkéi, rózsái, csillagai égnek mindenütt, utcákon, boltok kirakatai előtt, a szökőkutak óriási kandeláberein, a sétányok vadgesztenyefái között, a csodás lánchídon végig s keresztül a tündéri alagúton a várhegy alatt egész az istenhegyi városig fel, hol a leggazdagabbak nyári palotái állanak…*
Ez a kép íratott 1852-ben, ezelőtt 43 évvel. [Jókai jegyzete az 1894-i kiadásban.]
Mi ez? Kápráznak szemeim? vagy a képzelet tündére, ki az imént egy századdal elébb hordott szárnyain, most két századdal vetett ismét hátra?…
Micsoda elhagyatott hely ez? Mögöttem homoktorlatos avar, náddal benőtt ingoványok, előttem nagy messze egy szegényes helység, alig lehet városnak nevezni, melynek elsötétült utcáján egyetlen falábon álló olajlámpa bosszontja az éj nyugalmát… Egy tornya sincs, csak a vége felé látszik fehérleni valami rongyos török mecset minaréje…
Hol vagyunk? Minő szomorú kép áll előttünk? Ez Pest a tizenhetedik század közepén…
Fogjuk be ajkainkat, s csak félve tekintsünk jobbra-balra, mert itt egész éven át dögletes a levegő, s a szűk sikátorok szegletein rablók, orgyilkosok leskelődnek.
Nincs egy ép ház sehol, az utcák szűkek, rendezetlenek, minden ötödik ház összedőlt rom vagy elpusztult telek, alig van egypár emeletes ház az egész piacon, valami gazdag rác kereskedők házai, idomtalan kontignációs tetőkkel, a Kígyó utca táján van felállítva a sertésállásuk, ahol mindig kész számukra a posvány. Ez az egész kereskedése Pestnek… A Király utcától kezdve a Nagyhíd utcán végig egy bűzhödt árok vágja keresztül a város közepét, melynek partjait embermagasságnyi dudva lepi, s amely házak az ároknak feküsznek, vesszőből font és sárral tapasztott sövénnyel vannak bekerítve; … a legutolsó rongyos kalyiba ott van, hol most a redout-épület* áll, azzal vége a városnak; … még távolabb, valahol a kereskedelmi csarnok környékén látszik egy nagy deszkabódé, mit magtárnak szokás használni, onnan egész az Almay-udvarig egy nagy tó feneklik, melyben estenkint pokoli énekkel vannak a békák, … ami azon túl látszik, az mind avar sivatag, terméketlen, úttalan homokbuckák; a magyar nemzeti színház helye s az egész körülfekvő környék nyomorult veteményeskertekkel van elfoglalva, s a Therezia-város helyén kezdődik a török temető… a Dunán egypár rongyos bárka van kikötve, s a török hadak számára vert híd vonul egyik parttól a másikig, silány, rozzant kompokra és dereglyékre rakva; az utcákon alig lézeng emberi alak, ha kettő megy együtt, nem szólnak fennhangon, csak lassan suttogva; hiába hallgatod, mit beszélnek; örmények azok, rácok vagy cincárok, legjobb esetben németek, kik kézművesség után élnek itt… Magyart kívánságból sem látsz, elkerüli ez a várost, vagy ha kénytelen belemenni, mint ezt a jó Bocácius megírta magáról, csak legfelsőbb parancsolatra cselekszi, elébb testamentomot tesz otthon, s hálákat ád az Istennek, ha ismét háttal fordulhatott e „valóságos pestises tanyához”.
1852-ben még nem volt „vigadó”. (Jókai jegyzete az 1894-i kiadásban.)
Ez Pest alakja a tizenhetedik század közepén.
Ezen időben Hadzsi Baba, a sztambuli leghíresebb rabkereskedő, megtudván titokban előre a szerájon keresztül tartott összeköttetéseinél fogva, hogy e nyáron Pest alatt nagy tábor fog összevonatni, mielőtt üzlettársai valamit sejthettek volna, hirtelen hajóra rakta áruit, s a Fekete-tengeren át és a Dunán felvontatva becses teherrel rakott bárkáját, még jóval elébb megérkezék Pest alá a tábor összpontosítása előtt.
Ott horgonyt vetve a Duna szélében, felcsicsomázá hajóját keleti szőnyegekkel, virágokkal, s kiállítva a hajó orrába egy csomó szerecsen eunuchot, mindenféle zengő hangszerekkel megütteté a dobokat, hogy visszhangzottak bele a budai hegyek.
A törökség rögtön előcsődült a budai bástyákra, s meglátva a felpiperézett hajót, lengő zászlóival, mik az árbocról lelógva, a hullámokat seperték, kíváncsivá lőn megtudni, mit árulnak rajta, s többen csónakra ülve áteveztek hozzá.
A kerek föld legszebb hölgyei voltak ott vásárra kiállítva! Amint a legelső török ittassá nézte magát e gyönyörű árucikkeken, sietett vissza, pénzét magához venni, s úgy jönni ismét, útközben elmondta tíznek, húsznak e látmányt, nem tarthatva magát elragadtatásában, s nemsokára százával siettek a csónakok a paradicsomot szállító hajóhoz.
Hasszán basa, az akkori budai vezér, meglátván palotája ablakából e tolongást s megértve annak okait, elküldé kegyencét, Yffim béget, hogy azonnal tiltsa el a népséget a vásárlástól, mielőtt ő maga a vezér számára ki nem választá a javát, s ha van valami megtekintésre érdemes a rabnők között, azt vásárolja meg háreme számára.
Yffim bég szaladt legottan kihirdetni a tilalmat városszerte, s miután a csónakok egyenkint elmaradoztak a hajótól, ő maga beleült a vezér függönyös sajkájába, s átevezett Hadzsi Baba hajójához.
Az emberkalmár észrevéve a közeledő díszsajkát, kijött elé a hajó párkányára, s arcra borulva várta, míg az odaérkezik, s odanyújtá nyakát Yffim bég elé, hogy arra hágva lépjen fel hajójára.
A bég magas leereszkedéssel adá tudtára a kalmárnak, hogy a budai vezér számára – ki minden magyarországi basák főparancsnoka volt – jött a kiállított áruneműkből válogatni.
Hadzsi Baba még egyszer földre veté magát, ezt hallván, s áldá a napot, mely e kegyre virradt, és a vizet és evezőlapátot, mely azt odáig szállítá, s még azt az anyát is, aki azt a vargát szülte, aki azt a papucsot készíté, amelyben Yffim bég az ő hajójára lépett.
Azzal kezet csókolva a bégnek s nagyobb tisztelet jeléül pofon vágva azt az eunuchot, amelyik legközelebb állt a béghez, azon tiszteletlenségért, hogy legközelebb mert hozzá állni – bevezeté őt a titkok titkainak teremébe.
Nehéz arannyal átszőtt pokrócok fedék a hajó bejárását, melyeket félrehajtva, ismét másik kárpit tűnt elő, sötétvörös virágos selyemből, s ezen keresztül már hallható volt az édes dal és csevegés, mely belülről jött, s midőn a selyembojtok egy rándulására e függöny is kétfelé vonult, akkor egy harmadik fehér muszlinszövetű lepel maradt a bemenők előtt, melyen keresztül ezek a terembe láthattak, anélkül, hogy a benn levők által észrevetetnének.
Tizennégy delnő játszott, enyelgett egymással, vígan kergetőztek a hajó padmalyáról lefüggő perzsa szőnyegek között, elrejtőzve s nagyot nevetve, ha rátalált a másik; egyik mandolint pengetett, öt vagy hat karéjban táncolt, lágy zengzetű dalt énekelve hozzá, egy más csoport hintázta egymást egyik gerendáról a másikra átkötött sálon.
Mind oly ifjak voltak még, s minden égalj szépségeiből válogatva, hogy a szem eltévedt rajtuk, ha választania kellett a szívnek.
Yffim bég sokat látott már ilyfélét, de most mégsem állhatá meg, hogy arcát kissé mosolyra ne vonja, vállára ütvén a kalmárnak.
– Te a paradicsomot loptad meg, Hadzsi Baba.
Hadzsi Baba keresztbe veté kezeit mellén, s megrázta szakállát alázatosan.
– Mind saját neveléseim e lyányok, uram. Egy sincs közöttük, aki édesanyjára emlékeznék, legkisebb gyermekkoruktól fogva az én ápolásom alatt virultak fel; én nem kereskedem nagy korukban elfogott rabnőkkel, azok rendesen agyonsírják magukat, durcásak, idejekorán elhervadnak, s még a többit is elrontják. Csecsemőkorukban vásárlom a lyányokat; mennyi költségbe, mennyi fáradságba kerül, amíg egy ily virág felnő! De legalább örülhet, aki leszakasztja. Nézd uram, egyik oly tökéletes, mint a másik; tekintsd ama karcsú liliomot, ki ott az angóraszőnyegen táncol – láttál-e ily termetet valaha? – mely hajlik jobbra-balra, mint a bánfa virágzó ága. Ez egy georgiai leány, kit még születése előtt vettem. Apja, mikor házasodott, nem bírt a lakomára való pénzzel, s odajött hozzám, eladva száz dinárért legelső születendő gyermekét. Hja, uram, kevés pénz, de hátha sohasem született volna gyermeke? Hátha fia lett volna? És azóta mennyiszer meghalhatott volna! Bizonyára nem fogod sokallni az árát, ha azt mondom, hogy ötszáz arany. Nézd, most lerúgja hímzett papucsait, ah, ily lábakat, ily gömbölyű, sima, fehér lábacskákat nem hiszem, hogy találj másutt. Ötszázat mondtam? Ennek ára, uram, hatszáz arany.
Yffim bég műbecslő képpel hallgatá a kalmár szavait.
– Vagy tán jobban fog tetszeni ama méla képű szűz ott, ki a magányt keresve, ül ama rózsafa árnyában. Lásd, uram, csak a rózsafák mennyibe kerülnek nekem! Lyányaimnak sohasem szabad rózsa nélkül lenni, mert a rózsa legjobban illik a lyányhoz, s a rózsaillat legjobb tanító a szerelemre. Az ott cserkesz főnök lyánya, együtt fogták el apjával, anyjával; a durva férfi, nehogy neje kezünkre jusson, megölte azt; de gyermekét megölni nem volt már ideje, s én vettem meg azt; ez a bánatos szín sokaknak tetszik, kik örülnek rózsákat ültetni fehér földbe, csókkal pirosítni halavány szűz arcot. Nem adom alább hétszáz aranynál, nem sietek vele, hisz még gyermek.
Yffim bég mordult rá valamit.
– Az a pajkos delnő, ki a sálon hintázza magát, fejét jobbra-balra hajtogatva, Kínából kerüle hozzám, hol szülei kitették a piacra. Termete első tekintetre nem sokat ígér, de hogyha hozzáérsz, mintha forró bársonyt tapintanál. Ezt is ötszáz aranyért adom, csupán neked uram, másnak kétannyiért.
Yffim bég helybenhagyólag bólintott fejével.
– Látod azt a szőke hölgyet, ki most aranyfésűvel húzza végig még aranynál is becsesebb hajfürteit; ez az északi szigetekről került hozzám, egy hajóról, melyet a kapudán basa a tengeren fenékbe lövetett; nem kérdem tőled, hogy láttál-e ily gazdag szőke hajfürtöket, csak azt kérdem, hogy született-e halandó leány valaha ily vakító fehérségű arccal, melybe mintha a hajnal mártotta volna rózsás ujjait, akként vegyül a legbájolóbb pír.
– Igen, de ez arc ki van festve – monda gyanakodva Yffim bég.
– Kifestve, uram? – kiálta fel Hadzsi Baba méltatlankodással. – Nálam kifestett arcok? Ah, jer, és győződjél meg róla.
S azzal félreszakítva a muszlin-leplet, belépett a terembe Yffim béggel.
A férfiak láttára egypár a bújósdit játszó hölgyek közül sikoltva bútt el szőnyegei közé, s csak később üté ki onnan kíváncsi fejecskéit az összefogott redők közül. A georgiai délcegen folytatá táncát; a kínai még kacérabb, kihívóbb mozdulatokkal lóbálta magát a hintán; az északi szigetek szépsége körül hagyta omolni vállain aranyt játszó hajfürteit; egy ép barnapiros arcú cigányleány tarka, cafrangos öltözetben, szalagok közé font hajjal, bámészan állt a belépő bég elé, s azt tetőtől talpig összenézte, megfogta annak selyem kaftányát, ujjai közt morzsolgatva azt, mintha kelméjének értékét akarná megbecsülni; míg egy gyermekded néger leányka, arany kösöntyűkkel karjain és lábain, ámbrával füstölte körül a vásárra jött vendéget, tiszta email szemeivel s korallpiros ajkaival nyájasan mosolyogva reá.
Valót mondott a rabkereskedő. E szegény leányok közül egy sem tudta azt, mi a szégyen. Egykedvűen vagy éppen jó kedvvel tekintének a vásáros elé, s iparkodott mindegyik megtetszeni neki, remélve, hogy az elviendi őket onnan, s gyöngyöket és drága ruhákat s rabszolgákat veend számukra.
Hadzsi Baba a legutóbb említett szépséghez vezeté a béget, s felemelvén fehér köntösének szegélyét, azt megnyálazá, s megdörzsölé vele a kétségbe hozott pirosságú arcot, s miután a kelme fehéren maradt, diadalmasan fordult a vevőhöz.
– Hah, uram! Én festett arcokat árulnék? Hát azért volna nekem minden igazhívő sah, emír és kán előtt hitelem? Nem az én kertemből kerülnek-e mindazon virágok, kikkel a születése napján a szultána valideh a legnagyobb császárt megajándékozza, s kiket egy hét múlva a szultán legkedvesebb padisahjaihoz szokott nőül adni? Soha, uram! Még csak indu bajadérokat sem tartok, csupán azért, mert fogaikat bétellel narancssárgára festik, s szemöldeiket bearanyozzák; istenkáromlás valamit igazítani azon, amit Allah tökéletesnek teremte! A szerecsen leány azért szép, mert fekete, a görög azért szép, mert barna, a lengyel azért, mert halavány, és az olasz azért, mert piros; kedvesek a szőke fürtök, kedvesek a feketék, s tűz lakik a kék szemekben, valamint a sötétekben, s mindezt Isten alkotá, hogy az emberek örüljenek neki.
Míg az érdemes embercsiszár ily nemes hévvel ömlengett, Yffim bég nagy komoly képpel végigjárta a termet, s minden függönyt félrevonva, mogorva tekintettel szemlélé azoknak lakóit, kik mindannyian pompás keleti öltözeteket viseltek, s henyélve és cukorpálcákat szopva, hevertek pamlagaikon, vagy daloltak és énekeltek.
Hadzsi Baba mindenütt nyomban kísérte a török urat, s minden leányról annyi ajánlatost tudott egyenként mondani, hogy a jó úrnak valóban nagy határozottsággal kellett bírnia, hogy választani tudjon közülök.
Már egész a terem végére jutott, midőn véletlenül a leg-legfélreesőbb szegletbe tekintve, egy hölgyet pillanta meg, ki a többitől egészen elkülönítve látszott. Egyszerű fehér gyapjúlepelbe volt burkolva, csak feje látszott ki, s amint azt a bég felé fordítá, egyszerre elállt annak szeme-szája, lábai ott maradtak vele.
Ez volt a szépség országában a királynő arca! Soha ily pillantást, ily égő, világló, villanyozó szemeket, mint az övéi! Az a büszke, szabad homlok, mely alatt két szenvedélyes szemöld szivárványlott, diadém nélkül is méltóságot sugárza szét, arca, ahányat pillantott, annyi indulatkifejezést válta, az első látásra szilaj volt, mint a fürdőben lepett Diána arca, a másodikban félelmes, mint a futó Daphnéé, lassankint szelid fájdalom változtatá át vonásait, merengve nézett maga elé, mint a megcsalatott Sappho a lábainál terülő tengerbe, mely égő szerelmét eloltandó vala.
– Kalmár! – szólt bámulatából félig-meddig magához térve a bég. – Te engem meg akarsz csalni, micsoda égből lopott huri ez itt, hogy meg sem akarod őt nekem mutatni?
– Bizonyára, jó uram – szólt ijedten a kalmár –, jobb ha elfordulsz tőle, s nem gondolsz reá többet.
– Hadzsi Baba! Vigyázz magadra. Ha netalán másnak adtad el őt már, vagy magadnak akarnád őt megtartani, olyasmit veszthetnél rajta, amit többet nem nyersz vissza.
– Apám szakállára mondom uram, nincs miért megnézned e némbert.
– Hm! Talán termete hibás? – gondolá magában Yffim, s inte a hölgynek, hogy bocsássa le magáról leplét. Az rögtön engedelmeskedék, s felállva, végigbocsátá termetén a könnyű palástot.
Ah! A bég szemei kápráztak. Alig hivé, hogy amit lát, az nem egyéb, mint tündéri ábrakép. Oly tökéletes volt a hölgy alakja, mintha remekszobrász márványból faragta volna a szerelemistennő oltárára, s a derekát átszorító ezüstabroncs csak azért látszott odaövezve lenni, hogy kitűnjék, mennyire fehérebb termete az ezüstnél.
– Átok nyelvedre, gonosz fecsegő! – fordult Yffim bég a kalmárhoz – ki üres beszéddel egy óra óta lopod tőlem az időt, s megfosztasz a paradicsom szépségeinek látásától. Mi ára e hölgynek?
– Hidd meg, uram, nem neked való az.
– Mit? Te emberfejű kutya! Azt hiszed, koldussal van dolgod, aki nem tudja kifizetni, amit kérsz? Én Hasszán basa, a budai vezér számára jöttem vásárlani, aki úgy szokott alkudni, hogy amit ezer aranyon tartanak neki, kétezeret ád érte.
A leány meghallva e szavakat, szokatlan mosolyra derült arca, két nagy tüzes szeme úgy világított e percben Yffim bég felé, hogy annak szemei nem kápráztak jobban, mikor a tengeren járt, s két nap sütött arcába, egyik az égről, másik a víztükörből.
– Sőt inkább, óh uram – szólt földig hajolva a kalmár –, oly olcsón adom e leányt, hogy árából láthatod, miszerint holmi szegény mushirok számára tartogatom azt, ha egy ilyennek jönne hozzá kedve, átengedném – nem mondok sokat –, átengedném neki száz dinárért.
– Istenkáromló, te! Ki a teremtés remekét ekként ócsárolod. Tízezer dinárt kell érte kérned, vagy amennyivel kevesebbet kérsz, talpadra veretem bambusszal.
A kalmár arcra veté magát a bég előtt.
– Ne vedd meg őt, uram, bizonyára nem jót kívánsz sem magadnak, sem uradnak, amidőn őt háremébe akarod vinni.
A bég azt gondolá: bizonyosan hangja rút a delnőnek, azért oly olcsó, s felszólítá, hogy énekeljen előtte egy dalt, ha tud.
– Ne kívánd tőle azt, uram! – könyörge a kalmár. Késő volt; a leány az első szóra kezébe vőn egy mandolint, s végigfutott húrjain, mint szellő az eolhárfán; s elkezde énekelni a legcsengőbb, a legédesebb, a legforróbb hangon egy arab szerelmi dalt:
„Sirász rózsaberkein,
Halvány hold sugárain,
Forró szívek álmain
Születik a szerelem.
Halvány hold sugárain,
Forró szívek álmain
Születik a szerelem.
Altaj jeges bércein,
Vérpadoknak ormain,
Gyűlölő szív lángjain
Sem hal meg a szerelem.”
Vérpadoknak ormain,
Gyűlölő szív lángjain
Sem hal meg a szerelem.”
A bégnek nem volt mást tenni, mint felugrani, s összevissza pofozni és ütlegezni Hadzsi Babát, amiért egy szóval merte megkísérteni, hogy őt e leány megvételéről leverje.
A kalmár tűrte az ütlegeket, s mikor vége volt a mulatságnak, újra azt mondá:
– És én ismét azt tanácsolom teneked, hogy meg ne vedd urad számára e leányt.
– Mi hibáját tudod, te nagy bagoly? Értelmes dolgot mondj, mert ha hazudni találsz, árbocfádra akasztatlak fel cégérnek.
– Elmondom, uram, ha meghallgatod. E leány nem első gazdájánál van már, csak akiket én tudok, hogy őt bírták, vagynak öten. Ezek mind nyomorultul vesztek el uram, méreg, pallos és selyemzsinór által. Akárhová belépett, a szerencsétlenséget vitte azon házhoz; lakott töröknél, tatárnál, magyarnál; egyenlő balsors érte mindazokat: az Iblisz* ellen, aki benne lakik, nem volt hatalma sem a prófétának, sem a messiásnak, sem a bálványoknak, romlás és végveszély az ő ajkainak lehelete, aki őt megöleli, annak számára már ássák a sírt, s aki őt meglátta, annak jobb lett volna világtalanul születni. Ezért könyörgöm neked még egyszer, óh, uram, hogy engedd e némbert valami szegény mushirnak, kinek fejéért nem kár, ha legördül, s ne vidd a veszélyt olyan magas házba, mint Hasszán basa palotája.
Rossz szellem.
A bég megrázta fejét.
– Gazembernek hittelek, ostobának tapasztaltalak – szólt a kalmárnak, s azzal inte a leánynak, hogy burkolja magát palástjába, s kövesse őt.
– Allah tanúm, hogy én intettelek; én mosom kezeimet – rebegé Hadzsi Baba.
– A leány követni fog, te küldj pénzedért utánam.
– A próféta lássa meg lelkemet, uram. Ha csakugyan akaratod elvinni e leányt, én nem adom őt pénzért. Nehogy azt mondhassam egykor, hogy ily nagy ember tőlem vette készpénzen a romlást. Fogadd el őt ajándékba urad számára.
– Elfeledém megkérdeni: mi neve e hölgynek?
– Megmondom, uram, de kérlek, hogy valahányszor ajkaidra veszed nevét, el ne mulaszd utána mondani: la illah, il Allah; mert e nő neve ördög-név, és bizonyára ő nem ok nélkül viseli azt, s nem hazudtolta meg soha.
– Mondjad, és ne fecsegj.
– E hölgy neve: „Azraële”… Allah hatalmas!…
