XIII. Szentgotthárd
XIII. Szentgotthárd
Gyönyörű nyári alkonyat volt: egy félhold az égen, száz más egyéb félhold szerte a halmokon. A török tábor a Rába-parti hegyek közt tanyázott.
Ezen holdújságról az volt megírva a többek között az azon esztendőbeli kassai igazat jövendölő kalendáriomban, hogy az lészen:
„Németeknek kívánatos,
Törököknek használatos,
Magyaroknak állhatatos,
Aki nem lesz betegségben,
Az marad jó egészségben:
Így végeztetett az égben.”
Törököknek használatos,
Magyaroknak állhatatos,
Aki nem lesz betegségben,
Az marad jó egészségben:
Így végeztetett az égben.”
A jó csillagvizsgáló elfelejtette megtudni az égben, hogy vannak holdfertályok, melyekben az ember betegség nélkül is könnyen meghal.
A Küprili basa, miután Zerinvár romjain kipihente magát, Steyer határán felvonulva, Szentgotthárd alatt találkozék a budai vezér seregeivel.
A Küprili hadai jobbadán lovasságból álltak, mert gyalogságával árkokat temetett be Zerinvár körül, melynek parancsnoka azon felszólítására, hogy adja fel a várat, s ne próbálja azt védeni a maga hatszáz emberével, midőn ellenében harmincezer áll, ily tréfás feleletet adott: „Ha egy magyar forintért tíz török piasztert lehet kapni, akkor egy magyar katona is megér tíz törököt”. Úgy is váltotta fel őket a derék ember, mert mikor összeszámoltak, hatszáz magyarért hatezer ozmán volt lefizetve halál őfelsége kezeibe.
A Küprili innen egyenesen a római császár derékhadait vette űzőbe, de azok sehol sem fogadtak el csatát, s míg elleneik a Rába jobb partján vonultak felfelé, ők a túlparton látszottak odábbhúzódni.
A budai basa sergeinek a császári hadak háta mögé kellett volna kerülni, hogy az érsekújvári basával egyesülten, azok elől minden oldalról elvágják a menekülhetést; de Hasszán mint önálló hadvezér csak azért sem fogadta el az utasítást, mert Küprilitől jött, s ő is egyenesen a Rábához sietett, a diadalt vetélytársa elől elragadni.
Így jött össze a két tábor július 30-ik napján Szentgotthárd regényes hegyei alatt, mindketten tábort ütve a jobb parton, s elfoglalva a dombtetőket, mikről az egész környéket be lehete látni.
Bizonyára nem volt rossz ízlésük a derék uraknak, hogy az országot úgy megszerették. Szerte a sárguló szántóföldek, mikről még a kalászt sem ért rá learatni a megrettent népség, jobbról vidám szőlőhegyek, balról sötét erdők; téjjel-mézzel folyó vidék, melyet a Rába kanyargós szalagja metsz ketté; egy domboldalban a szentgotthárdi apátság roppant oszlopcsarnokos kolostora, tövében mulatóerdővel, távolabb négy-öt falu tornya. A leáldozó nap, mintha még szebbé akarná tenni a vidéket, arany ködfátyollal húzta azt be.
– Te kutya! – kiálta Hasszán basa a parasztra, ki a szerzetesek által elhagyott kolostorban egyedül volt jelen, a félelmes vendégeket elfogadni. – Nagyon szép nektek ez az ország, hogy benne lakjatok. De nem soká lesztek benne urak, fogadom. Hisz úr itt a paraszt. Kenyeret eszik, és bort iszik, s még két ruhát visel egymás tetejében. No, megállj, majd másképp lesz az, csak én beszéljek veletek.
– Adja isten, uram – szóla a jámbor paraszt, levett süveggel –, hogy az én jószágomon lakjatok mentül többen, s én építsem a házaitokat.
Ez az ember volt a sírásó.
Hasszán basa és kísérete elfoglalá a kolostort, melynek előcsarnoka nemsokára megtelt elfogott papokkal és bírákkal, kiknek az ország legtávolabb vidékeiről élelmet és harácsot kelle ideszállítani. És amit hoztak, az sohasem volt elég, emiatt a szegény, áldozatra küldött követeket magukat is ott tarták, gyalog hajtva mindenütt magukkal, amerre jártak; egyik a másikat váltotta ki a rabságból; némelyik ott volt már fél esztendő óta.
A török had száma feljülhaladta a százezeret, s hosszan beülteté becövekelt sátoraival a jobb partot. A kolostor alkotá a tábor közepét, ott tanyáztak Hasszán kedvenc mamelukjai, s a szép hasított orrú szerecsenek, óriásokból válogatott nép, kik félmeztelen szoktak harcolni a csatában, s nem kérnek s nem adnak kegyelmet; mellettök Kucsuk basa lovassága – fegyelemhez szoktatott had –; lova mellett hál mindenki, az előőrsök pontosan felállítva, a szekerek elkülönözve, élelmiszerek kiosztása, paripák abrakolása, estéli imádság, minden trombitaszóra megy, a határvonalon kívül senki sem kószál. E hadosztály sátrai mellett látni egy elárkolt négyszögön az amazondandár telepét, kiknek első gondjuk, ahol megszállnak, magukat rögtön elsáncolni. Ott vannak együtt mind e szép tündéri alakok, kik az örömek kertjéből szöktek meg a csaták mezejére, s ha közelről nézzük őket, látni fogjuk, miszerint Yffim bég aligha figyelmezteté azon török urakat, kik hölgyeket vásároltak Hadzsi Baba hajójáról, hogy őrizzék azokat a varázsló szemeitől; ím, a karcsú liliom, a georgiai bajadér, ki midőn táncolt, úgy hajlott jobbra-balra, mint a bánfa virágos ága, most ott térdel a sánc szegletén, s hosszú lőfegyverrel a túlparton álló ellenség őrszemére céloz, ama halvány cserkesz szűz, kit gazdája nem sietett eladni, mert még gyermek, nehéz kétélű harcfejszét forgat kezében, s arca pirosabb, mint azon rózsák, mik oly jó tanítók a szerelemre, óh, a harcmező rózsái még pirosabbak. Az a pajkos kínai delnő, ki oly negédesen hintázta magát a sálon, most délceg paripán hintázza termetét, az északi leányka arany hajfürteit acélsisak rejti, hófehér paripája sörényét fésüli az abisszini leányka, s a barna cigányleány ezüsthangú fuvolája helyett harci kürtöt hord kezében.
Kucsuk tábora mellett székel a moldvai had, kiknek készületeiből az látszik, hogy sokkal jobban félnek körülöttük levő szövetségeseiktől, mint az ellenségtől, aki előttük áll. A kolostoron túl egész a nagyfalvai szőlőkig Izmail basa foglalta el a tért zajló janicsárjaival, kik harci hírükben elbizakodva, sokkal inkább megszokták a vezéreknek parancsokat osztogatni, mint tőlük azokat elfogadni. A szőlőhegyeken túl feküdt Küprili Ahmed lovassága, s szerteszét a környékben, amerre füstoszlop látszott, s vereslett az ég, gyanítani lehetett, hogy ott a tatár portyázók csapatjai járnak, kiket nem volt mód a főtáborral összefüggésbe hozni. Leghátul végre a hegyi utakon, az erdős szorosok lejtőin lehete látni a prédával terhelt poggyászszekerek hosszú beláthatlan sorát, melyek összekeveredve a hosszú, kerekes vaságyúkkal s az öreg kőmozsarakkal, miket tíz-tizenkét bivaly vontatott előre, nagy üggyel-bajjal bírtak egymástól előrehatolni, ha egy-egy elakadt vagy feldűlt, kénytelen lévén valamennyi megállni a háta mögött.
Az est már beállott; s egyik hadteleptől a másikig sűrűn kezdtek járni a nyargoncok, a vezérek csak hosszú kézből értekezvén egymással.
A Küprili követe jött Hasszánhoz jelenteni, hogy az ellenséges sereg a túlsó parton két erdő között állomást vett, a francia zsoldosok s a német birodalmi segélyhad megérkezett hozzá, azért jó lenne az éjszaka rárontani, mielőtt rendbe szedi magát.
– Urad bolond – felelt neki Hasszán –, hát repülhetek én a vízen keresztül? Előttünk a Rába folyó, azon hidat kell elébb verni, kettőt, hármat, ami napokig eltart, s azt sem lehet addig elkezdeni, míg az öreg lőszerek meg nem érkeznek. Tehát menj vissza, és mondd meg uradnak, hogy majd ha csatázni kell, megfúvatom a riadót.
A hírnök nagy szemeket meresztett, nem tudva, hogy Hasszán közellát, s ennélfogva csak a földabroszon látva a Rába folyót, nem tudja, hogy ez azon helyen, melyen megállottak, nem szélesebb két bécsi ölnél, amin két óra alatt hidat verhet öreg ágyúk nélkül: s visszament Küprilihez.
Ez alig húzta ki a lábát, jön Kucsuk követje, jelentve ura nevében, hogy a harcot nem lehet halasztani, mert a lovak számára széna nem érkezett.
Hasszán dühösen támadt az elfogott bírákra.
– Miért nem hoztatok szénát?
A legokosabbik közülök, szépen akarván megfelelni a kérdésre, viszonzá:
– Száraz nyár volt, uram. Az Úr visszatartá az egek felhőit.
– Ahol van ni! – monda Hasszán. – Mondd meg Kucsuk basának, hogy adjon lovainak felhőket, a magyarok szénája ott maradt.
Ez a követ még el sem ment, midőn a jancsároktól egy egész küldöttség érkezett; ezek már egész erőszakkal követelték, hogy vezesse őket rögtön a csatába, mert ők nem akarnak egy percig is az ellenséggel karonfogva sétálni.
– Mit? – kérdé Hasszán gúnyosan. – Tán nálatok is elfogyott a széna? (A janicsárhad gyalogság volt.)
– Elfogyott a dicsőség! – szólt a küldöttek szónoka merészen. – Meguntuk tétlenül nézni az ellenség szeme közé.
– Hogy tétlenül ne nézzétek őket tovább, húzzátok karóba e lázadó kutyákat! Fel, a legmagasabb dombra velök, hogy az egész tábor láthassa őket.
A testőrök dühös védelem után lefegyverezték a jancsárok küldötteit, s addig is, míg a karókat leássák számukra, bezárták őket a kolostor pincéjébe.
Hasszán basa a legdühösebb kedvében volt, s éppen e szerencsétlen pillanatban érkezik hozzá Balló, Apafi követe.
Hasszán nehezen akart ráismerni, noha sokszor látta már, s különben is dühös lévén, de legfőképp az erdélyiekre, erősen rárivallt:
– Honnét jössz? Ki eresztett ide? Ki hozott ide?
– A Küprilitől jövök, uram – felelt Balló szelíden.
– Micsoda semmirekellő ostoba ember ez a Küprili, hogy ilyen veszett embert, mint te vagy, láncok és békók nélkül mer hozzám ereszteni?
– Ő bizonyosan jól tudja, hogy én Erdélyország követe vagyok, s a fejedelem képében jövök.
– A fejedelem képében? Talán éppen a fejedelem csizmájában? Hoztál katonát?
– Kegyelmes uram…
– No – nem hoztál? Ne is beszélj. Hoztál pénzt?
– Kegyelmes uram…
– Azt sem hoztál. Hát miért jöttél? Kifizettétek már az adót?
– Kegyelmes uram…
– Ne kegyelmesuramozz, hanem felelj: igen vagy nem?
– Még ugyan nem, de…
– Hát miért nem?
– Szegény az ország, uram. Isten csapásai voltak rajta.
– Azt végezzétek el istennel, s imádkozzatok, hogy az én csapásaim ne legyenek rajta. Hát miért jöttél?
Balló elszánta magát a keserű falatra.
– Éppen azért könyörögni, ha leengednétek ez évi adóból.
Hasszán eleinte nem tudott mit felelni.
– Hát meg vagy te bolondulva, egész nemzeteddel együtt? Hát mi jogotok van tinektek azt kérni, hogy engedjünk le az adóból?
– Kegyelmes uram, az adó ötször meghaladja azt, amit Bethlen Gábor fizetett.
– Bethlen Gábor derék ember volt, amit le nem fizetett ezüstben, lefizette vasban; ha ő fizetett tizennégyezer tallért azért, hogy velünk egy sorban harcolt: ti fizethettek nyolcvanezeret azért, hogy otthon sütitek a makkot. Nyolcvanezer tallér egy oly országra, mint Erdély, amit felvet az arany és ezüst! Holott a thesszalóniai basának egy szandzsáksága kétszer annyit fizet.
Ballóban felébredt e szóra a nemzeti büszkeség.
– Uram! Thesszalónia meghódított tartomány, s annak basája korlátlan hatalmú szandzsák, de Erdély szabad státus…
– S ki mondta neked, hogy nem fog szandzsákság lenni, mint a többi? – kiálta agyarkodó képpel Hasszán. – Mielőtt kétszer megtelnék a hold, fogadom teneked a prófétára, hogy Erdély fejedelmi székén török basa fog ülni! Hallottad? A prófétára esküvém.
– A nagyúr is a prófétára esküvék, hogy Erdélyt ősi jogaiban háborítni soha nem fogja. A prófétára és az Alkoránra.
A méltóságteljes hang, melyen az ellenvetést elmondá a követ, egészen magánkívül hozta a vezért.
– A nagyúr, a mostani szultán – kiálta –, nem érdemes arra, hogy azon esküvésre emlékezzék, melyet a nagy Szulejmán tett; és nem az fog megtörténni, amit ő mond, hanem amit vezérei akarnak. És hiába bízzátok fejeiteket az ő kezére, míg a pallos a mi kezünkben van, ti kemény nemzet! Legmakacsabb mindazok között, akiket valaha ismerék; ti, csupa urakból álló fajzat, melynek még parasztja is különb embernek tartja magát a föld egyéb népeinél; ti, háborgó hadak, kiket ha a német megharagít, jöttök hozzánk, s ha nálunk nem tetszik a szegődés, mentek a némethez, ha velünk harcoltok, ölitek a németet, ha a némettel harcoltok, ölitek a törököt, de ha magatok fajával találkoztok, kikerülitek egymást. De én megalázlak benneteket! Hogy nem lesztek különbek a boszniai rájánál, ki maga húzza az ekét, s ha Bécsben azt a nótát danolják, hogy bogláros mentéiteket, paszomántos köntöseiteket le fogják rólatok húzni, s ólompitykés dolmányt, cseh nadrágot adnak helyette, én úgy húzom azt le, hogy mást nem adok fel rátok; s ha a német azzal fenyeget, hogy jezsuitákat visz templomaitokba, én lovakat fogok beléjök vinni!
Balló keserű tekintettel emelé fel fejét a dühöngő vezér előtt.
– Akkor gondoskodjál, uram, új népességről Erdély számára, mert ott emberre nem fogsz találni. Megölt magyart láthatál eleget, de megalázott magyart soha.
Hasszán e szavakra kardot kapott, s saját kezével akarta lenyakazni a vakmerő követet, de mamelukjai elragadták azt előle, azzal vigasztalva, hogy a janicsárokkal együtt ezt is karóba fogják húzni.
– Ide állítsátok azt a karót ablakom elé. Hogy beszélhessek a vakmerő farkassal, mikor a nyársban fog ülni.
A fegyveresek Ballót is a pincébe veték a janicsárok közé, s egy hosszú, hegyes nyársban végződő fenyőszálat éppen a vezér ablaka alá kezdtek leplántálni, midőn hátuk mögött egyszerre iszonyú ordítozás támad; a janicsárok, megtudva társaik szándékolt kivégeztetését s kérelmük megtagadását, tömegestül fellázadtak. Ellenállni készülő tisztjeiket egy perc alatt lekoncolák, s míg egy része a kolostor felé rohant, a lármadobokat verve s lázadási kürtjeiket harsogtatva, mások azalatt a dombtetőre felállított karókat őrző szerecsen óriásokat rohanák meg, s nehány pillanat múlva magukat a hóhérokat lehete látni a karóba húzva.
Hasszán mamelukjai ezalatt, kik a lázadóknak ellenállani készültek, a dühödt janicsárság által összegázolva, hanyatt-homlok rohantak a kolostor udvarára s annak kőfallal kerített kertjébe, s ott a bejárásokat eltorlaszolva, nagy nehezen sikerült nekik a nehéz vaskapukat betehetni a lázadók elől, s védelemre készülni ellenök.
A zendülők körülfogták a kolostort, s puskákkal, nyilakkal lövöldözve be annak ablakain, elkezdék azt ostromolni lőtávolságból.
Hasszán düh és félelem közt futott fel a zárda tornyába, meghagyva testőreinek, hogy addig védjék a kapukat, míg a többi hadtestek a zendülők leverésére előjönnek. De azok meg sem mozdultak. Hasszán kétségbeesve látta a toronyból, hogy Küprili hadaiból egy ember sem mozdul az ő segélyére, bár a veszélyt, melyben forog, elég jól láthatják, a zaj és lövöldözés messzire elhallik. Túlnan a moldovánok felálltak a halmokra, de eszökben sem volt közelebb jönni, inkább nagy gyönyörűséggel látszottak szemlélni, mint eszi meg a török a törököt. Izmail basa megmaradt hadosztályaival inkább hátrálni látszott, mint közeledni, s Kucsuktól és fiától remélni sem merte a segélyt, azoknak személyes ellensége levén.
E pillanatban meglátták a zendülők az ablak elé leásott karót, s hangosan felordítottak rá.
– Ah, ezt maga számára állíttatá ide Hasszán! Fel reá Hasszánnal!
A vezér elborzadva gondolt a különbségre, mely az erdélyi trónba és e karóba ülés között lehet, s átkozódva mormogá magában:
– Ez a gaz keresztyén imádkozhatott ellenem istenéhez, hogy így megcsúfoljon. – S irtózatában fogá az egyik harang kötelét, s azt nyakára hurkolva, odaállt az ablakhoz, hogy ha a lázadók be találnak törni a kapukon, onnan leugorva megfojtsa magát, mielőtt azok borzasztó fenyegetésüket végrehajthatnák rajta.
Az éjszaka már tökéletesen beállt, az ostromlók nehány eleven fenyőt gyújtva meg, annak szikrázó világánál özönlék körül a zárdát, a puskák egyre ropogtak, a dob pörgött, s a lázadási tülkök rémületes bőgése hangzott szakadatlan.
A veszély zászlaja ki volt tűzve a torony tetejébe, de segély sehonnan sem érkezék, olykor belekondult a zajba egy-egy harang, ha egy eltévedt golyó beleütődött.
Hasszán remegve vonta meg magát az ablakredőnyök mögött. Egyszerre az eddigi ordítozásnál iszonyatosb rivallás üti meg füleit, minőt csak a fanatizált jancsártól lehet hallani a halálos diadal percében, midőn többé nem lát halált maga előtt, s nem hagy élőt maga után. – Az ostromlók felfedezték a pincét, melyben társaik zárva voltak, s kifeszítve annak ajtaját, megszabadíták azokat, s velök együtt az erdélyi követet is, ki menten sietett elhagyni a baj színhelyét.
A jancsárok szívében megkötözött, összevérzett társaik látása tízszerezé a dühöt, a megszabadult foglyok korifeusa lázító kiabálás között fejszét ragadott kezébe, s legelöl rohanva, egyenesen a vaskapunak futott, olyat ütve rajta, mint ágyúdörgés: a többiek, kik addig csak messziről lövöldöztek az ablakokra, most visszatarthatlan dühvel támadtak a bejárásokra, sűrű csapásokkal döngetve azoknak kapuit.
De a kapuk mind erős vaslemezből voltak, s belül eltorlaszolva négyszegű kövekkel; az ostromlók karja kifáradt, míg a háztetőkön levő mamelukok köveket, gerendákat hajigálva alá, irtó pusztítást műveltek tömött soraik közt, néha egy-egy mameluk maga is leesett a tetőről, messziről lelőve puskával: azt ízekre tépték az ostromlók, s fejét visszahajíták az ablakon.
– Vonuljatok vissza! – kiálta az előcsahos, ki vakmerően állt a golyó- és gerendahullás közepett legelöl. – Fussatok ágyúkért! A domb alatt láttam két csatakígyót megfenekleni, vontassátok elő, le kell ágyúzni a falakat!
A jancsárság egy perc alatt elvonult a kolostor alól, s minden hang, minden nesz elcsendesült. A néma hallgatás még fenyegetőbb, még iszonyúbb volt, mint az előbbi zaj. Nemsokára lehete valami tompa döbörgést hallani, mely mindig közelebb jött, a hengereken tolt ágyúk gördülése volt az. Százan kapaszkodtak egybe, s sebesen látszottak előrerohanni e nehézkes, idomtalan lőszerekkel. Végre a kolostor elé vontattak egyet; nehéz, huszonnégy fontos vas csatakígyó volt az, melynek hangja négy mérföldnyire szokott elhangzani. Azt felállíták alig ötvenlépésnyire a zárdától, s a kapunak irányzák.
– Nincs segedelem, egyedül az istennél! – kiálta Hasszán kétségbeesetten, s leoldá turbánját, hogy rá ne ismerjenek róla holttestére.
E pillanatban trombitahang szólalt meg, s rendben sorakozva tűnt elő Kucsuk basa lovassága, zárt tömegben léptetve a lázadók közé, míg Feriz bég a szpáhikat vezetve egy sebes kanyarulattal körülfogá őket.
Kucsuk basa kivont karddal kezében a kiszegezett ágyúig jött, s egyenesen annak torkolatával szemben megállt.
– A próféta hívei vagytok-e ti, vagy tűzimádók, gyaurok, fétisbálványozók, hogy az igazhívők ellen támadtatok? – kérdé a lázadóktól.
E szóra előlépett a kolompos.
– Mi jancsárok vagyunk, a próféta kertének virágai, kik, ha gyomot találunk közöttünk, azt ki szoktuk tépni.
– Ismerlek benneteket, de ti is ismertek engem, ti jó katonák vagytok, de én is az vagyok. Hát azért adott-e kezeinkbe kardot Allah, hogy a jó katonák azzal egymást gyilkolják? Ti megsiratnátok engem, ha én elesném tiáltalatok, én megsiratnálak benneteket, ha ti elesnétek énáltalam: hát dicsőség volna-e az? Itt az ellenség szemei előtt harcot kezdjünk-e magunk között, csúfjára, örömére az idegennek? Nincs-e megátkozva a kard, mely nem ellenségre van kihúzva?
– De meg van átkozva a kard is, mely bevérezetlen megy hüvelyébe vissza.
– Mit akartok?
– Harcot akarunk!
– S nem találtok ellenséget másutt, mint magatok között?
– Első ellenségünk a gyávaság, s az itt székel a vezérnél; az egész tábor harcot óhajt, egyedül ő fél. Mi meg akarjuk ölni a félelmet, azután majd megöljük az ellenséget.
– Miért nem előbb azt?
– Mehetünk-e magunk az ellenség egész táborára, ha a többiek vesztegelnek?
– Jó, tehát megyek én is veletek.
– Jössz?
– Én és fiam egész dandárunkkal.
A lázadók a legmélyebb dühből a legmagasabb örömre változtak e szóra: csatába menni! Kucsuk is jő! Feriz bég segít! E kiáltások terjedtek el szájról szájra. A dombok más riadót vertek rögtön, a kürtök másként kezdtek szólni, az ágyúkat megfordíták, s levontatták a partra, s gerendákat, kompokat hurcolva elő, rögtön elkezdtek hidat építeni a Rábán.
Az ellentábor mintegy negyedórányira feküdt a túlparton két erdő között, s megfoghatlan vigyázatlanságból azon részét a partnak egészen őrök nélkül hagyá.
A jancsárok, átúszva a vízen, kötelekkel megerősíték átvontatott kompjaikat, s mire szürkülni kezdett az éj, mintegy három óra tájon, már az első hevenyészett híd készen volt a Rábán keresztül, s azon hirtelen át kezde nyomulni a gyalog jancsárság.
A német–magyar tábor csak ekkor vevé észre ellenfelei szándékát, s hirtelen három ezred muskétást lerendelve a jancsárok ellen, azok bátran megütközének a törökökkel, s őket egész a hídig visszaverve, ott dühös tusába keveredtek velök, majd visszanyomva elleneiket, majd új csapatok ellen védve magukat.
Ezalatt elkészült a másik híd, melyen Kucsuk basa lovassága keresztülnyomulva, egyszerre a muskétások háta mögött terme.
A meglepett harcolók, meglátva a túlnyomó erőt, mely ellen segélyükre a főtáborból senki sem érkezett, hirtelen elhajigálták fegyvereiket, s hanyatt-homlok rohantak vissza sáncaik közé.
A következő pillanatban egy zavart tömkeleggé vált a két csapat. A keresztyén gyalogság útját elvágták a sáncoktól Kucsuk basa gyors szpáhijai, nehány percig tartott csak a küzdés, még a zászlók körül volt keményebb tusa, végre azok is ingani kezdtek, egyik a másik után elesett, a háromezer keresztyén lelke együtt szállt fel a magasba, üldöztetve még ott is a muzulmán had diadalittas ordításától, kik elfoglalva az elősáncokat, feltűzték azokra félholdas lobogóikat, s prédát tőnek a sátorokban, mik védtelenül maradtak előttük.
A keresztyén sereg e pillanatban közel volt a végpusztuláshoz, s ha a Küprili átkel a vízen, s Hasszán basa megosztja a Kucsuk által kezdett harcot, hírmondó sem marad belőle.
De a két fővezér még ekkor is makacsul a túlparton tanyázott. A Küprili, ki tegnap este maga akarta kezdeni a harcot, hogy akkor visszautasító választ nyert, ma még csak föl sem nyergeltetett, hanem nézte agyafúrt hidegséggel, mint verekedik a tábor túlsó szárnya. Hasszán pedig sokkal inkább szerette volna, ha a jancsárok s az őket segítő Kucsuk ott vesznek a parancsa ellen kezdett harcban, mint hogy segélyükre sietett volna, s tornya magasában ülve, bár semmit sem látott a harcból, de hallá a kiáltást, s azt hivén, hogy az a jancsárok halálordítása, vevé olvasóját övéről, s elkezde buzgón imádkozni, hogy a próféta tartsa számukra nyitva a paradicsom kapuját.
– Uram! uram! – kiáltoz fel rá Yffim bég. – Köss kardot, és ülj lovadra!
A basa nem hallott semmit. Yffim bég elvégre kétségbeestében megragadá a harangkötelet, s meghúzta az öreg harangot Hasszán feje fölött, mire az ijedtében majd kiugrott az ablakon.
– Ki az? Mit akarsz?
– Siess, uram! – ordíta Yffim bég. – Kucsuk basa veri az ellenséget, már sáncaikat is elfoglalá, s sátoraikat felprédálta. Ne engedd, hogy övé legyen egyedül a dicsőség, s egymaga verje szét a keresztyéneket!
Hasszán felugrott helyéből. Ha azt hallotta volna, hogy Kucsuk embereit leaprítják, tovább imádkozott volna, de Kucsuk győz! Győz egyedül, egymagában! Ez éles sarkantyú volt lelkének. Föl mindenki, aki mozog! Elő szpáhik, szarácsiak! A harcba minden igazhivő! A dervisek menjenek fel a tornyokba, s énekeljék a csatában meghalók énekét. Villogjanak a muzulmán szablyák! Reszkessen a föld az ágyúk gördülése alatt! Hirdessék a kürtök, hogy ma a dicsőség napja van!
Egyszerre megelevenült a tábor, a harckaréjok vágtatva rohantak a híd felé. Ember ember hátán gázolt, akit letaszítottak a vízbe, úszva iparkodott áthatolni, egész csapatok úsztattak lóháton keresztül, s a nehéz vaságyúk oly sebesen haladtak előre, mintha szárnyaik volnának. Keresztülterelték a moldovánok hatezer emberét is, s felállíták egy emelkedettebb helyre népet ijeszteni. Most tűnt még csak ki az ozmán hadsereg roppant mennyisége, mintha mindenünnen a földből támadnának elő e szokatlan fegyverzetű hadak; a kisded, összetömött keresztyén tábor úgy látszott ellenükben, mint sziget az árvízhez.
A hadsorok legeslegközepén lehete látni Hasszán basát, fényes kíséretével, húsz lófarkos lobogó vette körül, páncélos hadsorok, a sereg legjobbjaiból válogatva. Balról állt Izmail basa hadserege, jobbról a moldvai hadak. A legszélső helyen, a már elfoglalt sáncokban Kucsuk basa.
A táborhomlok előtt látjuk e percben keresztülnyargalni Yffim béget, a vezér parancsával Kucsuk basához.
– Ti maradjatok azon helyen, melyen most álltok, és tovább ne nyomuljatok, míg erre új parancs nem jő. Feriz bég és dandárja a túlsó szárnyra vonuljanak.
Hasszán nem tűrhette, hogy két ily hős a csatában egymás segélyére legyen, s elválasztá az apát a fiútól. Azok engedelmeskedtek. Kucsuk takarodót fúvatott, Feriz bég átvonult a bal oldalra, ott is a tartalékot képezve.
Ekkor megszólalt a riadó; éktelen ordítás tölté el a levegőt, a muzulmán had vérszomjú dühvel rohant a keresztyén tábor homlokának. Nincs hatalom, mely megmenthesse őket!… Mi ez?… Egyszerre megáll az ostromlók rohama. A keresztyén tábor gyalogsági homlokzata előtt csillag alakú árkok vannak vonva, miket egy éjszaka készítének, televerve hegyes karókkal. Az ostromlók legelső sorai rémülten állanak meg az árok előtt, s egy percre feltartóztatják a rohamot. De a perc rövid. A hátul jövők erőszakos tódulása beletaszítja őket a halálos árokba, egyik a másik után hull a hegyes sánckarókba, a harckiáltás túldörgi a halálsikolyt, percek múlva a csillagsánc holttestekkel van betemetve, s a rohanó tömeg társai holttestén keresztül gázol a túlpartra. Most megdördülnek az ágyúk. E pillanatig tétlenül vesztegeltek a keresztyének ágyúi, elrejtve sánckosaraik mögé. Most éppen torkaik előtt áll az ostromló had. Egyetlen jelszóra nyolcvan érctorok bömbölése hallik, irtó tekék, láncos golyók süvöltenek a tömött sorok közé, másutt makkokkal tölt zsákot röpít a tömegekre az eldurranó tarack, míg a tűzokádó granát a legtávolabbi sorokat ijeszti.
A muzulmán had rémülten rohan vissza, holtakat és futni akaró sebesülteket hagyva maga után. Undorító látvány. Az iménti fényes hadsorok helyett nyavalgó, véres tetemekkel van a föld behintve, mik úgy vonaglanak, mint a férgek a porban. Másik pillanatban újra fényes hadak lepték el a tért, s holtakat nem látni: rajtok állanak. A vert csapatok hátraküldettek, s pihentek jöttek helyökbe; a roham ismételtetik. Most már az ágyútűz sem tartja vissza őket. Szemeiket behunyják. Allaht kiáltanak, és rohannak előre. Itt egy földrendítő pukkanás hangzik, a küzdők lábai alatt rejtett tűzakna vetteték föl; az égnek lövellő füstfelhők közt széttépett emberi tetemek, viharragadta zászlók repülnek szanaszét. A második roham is vissza van verve, s ezalatt sikerül a keresztyén tábornak szekérsáncot vonni maga előtt. Most egy harmadik, majd egy negyedik roham következik, és ismét új, és mindig dühösebb, a keresztyének kétségbeesve küzdenek már: a török tábor minden csapatja harcba keveredett velök, csak Kucsuknak nem adatott parancs előnyomulásra. Nála nélkül akarja Hasszán az ütközetet megnyerni.
Ott áll ő maga kíséretével együtt, s rendezi fonákul a csatát, rohamokat küldve megmászhatlan sziklák ellen, lovassággal ostromoltatva árkolt helyeket, elállt csalitokat, majd parancsokat osztva oly ezredeknek, melyek már el vannak pusztulva, s rendelkezve hadvezérekkel, kik szemei előtt hullottak el. Környezői bámulva hallják szavait, s egy sincs, ki meg merné neki mondani: szállj le lovadról, hiszen te tíz lépésnyire sem látsz. A megújuló rohamok zaja mind megannyi diadalkiáltás az ő füleiben: „Nézzétek, mint bomlanak a keresztyének hadsorai, zászlóik a porba hullanak! Lőjétek, lőjétek őket!” – és senki sincs, ki meg merné neki mondani: „Azok saját seregeid, melyeknek halálordítását hallod, s a lövések a keresztyének ágyúiból jönnek, s soronként seprik tönnön hadaidat!”
Már a tizedik rohamra indul az ozmán tábor, ekkor egy hírnököt küld Hasszán a túlparton veszteglő Küprilihez ezen izenettel:
„Visszamehetsz már Paphlagoniába! Kivívtuk nálad nélkül a diadalt. Beszéld el otthon, hogy mit láttál!”
A Küprili komolyan megijedve, hogy a harc dicsőségéből kimarad, rögtön felülteté egész lovasságát, s hidat veretve maga előtt, az átkeléshez készült.
Ez történt ugyanazon pillanatban, midőn Izmail basa a tizedik rohamra vezette az ozmánokat.
A keresztyén sereg vezére, Montecuculi,* észrevéve a Küprili mozdulatát, rögtön összehívá vezéreit, s tudtokra adá, hogy ha a Küprili megérkeztét bevárják, akkor menthetlenül veszve vannak.
Hogy így, és nem Montecucolinak írták e hadvezér nevét, azt egy régi anagramma eléggé bizonyítja, mely szerint Montecucoli nevének betűiből e szó jön ki „centum oculi”.
Az ágyúkba akkor tömték az utolsó töltést. Csak egy lövés volt még védelmükre.
Több arc elsápadt e hírre, s Montecuculi szavait mélységes csend követé. De hiszen szava csak a bátorságnak van. Három hőse volt a hadseregnek, egy közülök, a frank vezér, marquis de Briançon, már a csatatéren hevert, csak kettő volt még jelen: Toggendorf, a német vértesek vezére, s Petneházy, a magyar lovasságé.
A felszólításra e kettőnek arca maradt szilárd. Toggendorf hidegvérrel lépett elé:
– Ha két halál közt kell választanunk, miért ne választanók inkább a halált előretörve, mint a halált futás közben?
– Nem úgy, pajtás – szólt Petneházy, lelkesülten ragadva meg társa jobbját. – Halál és dicsőség között választunk, s ki a dicsőséget keresi, megtalálhatja a diadalt is.
– Ti mondátok – szólt hideg nyugalommal Montecuculi, s zsebébe dugva perspektíváját, kihúzta vékony kardját, s míg a két vitézt a két szárnyra küldé, maga a sereg élére állt, s parancsot adott, hogy egy pillanatban hárítsák félre a szekérsáncokat.
Az utolsó lövés eldördült, a szétvonuló füstfellegből két tömött hadoszlop látszott sebesen előrohanni: Toggendorf vértesei s Petneházy huszárjai.
Petneházy egyenesen a még pihenő moldvai seregnek vágtatott, mely, Ghyka herceggel élén, ez ideig részt nem vett a harcban. Ez ötlet Istentől adatott neki. A moldvai herceg régóta csak arra várt, hogy valaki által megtámadtassék, hogy elhagyja a csatát, melybe keresztyéni érzelmei ellen kényszeríttetett jőni, s amint Petneházy ötvenlépésnyire ért csapatjaihoz, azok mintegy jeladásra egyszerre visszafordultak, s kardjaikat sem mérve össze ellenfeleikkel, vágtattak végig a Rába bal partján, odahagyva a csatatért.
E futás a török had egész csatarendjét zavarba hozta. Még ugyan ügyesebb vezér visszahúzhatta volna az egész sereget, de Hasszán nem látta rossz szemei miatt, hogy a moldovánok megfutottak, s hírül adni senki sem meré azt neki.
Izmail basa rögtön sietett a támadt hézagot betölteni, de mielőtt odaérhetett volna, megrohanák Toggendorf vértesei, s egy pillanat alatt két tűz közé lett szorítva. A vértesek és huszárok kardjai közrekapták a janicsárokat, s a legelső összecsapásban maga Izmail basa lebukott lováról. Egy huszár odaugrott hozzá, s nagyszakállú fejét leszelve, feltűzé kopjája hegyére, ijesztő jelképpen emelve azt fel a rémült törökök előtt. A janicsárok nem bírták többé erejöket kifejteni, mindenütt keresztültörve, csak a kétségbeesés adott még erőt felbomlott harcsoraiknak. A futó gyalogok elzárták az utat saját, segítségökre siető lovasságuk elől.
Mindez Hasszán basától alig kétszáz lépésnyi távolban történt, de ki mindebből semmit sem látott.
– Dicsőség Allahnak! – kiálta, kezeit égre emelve. – A diadal miénk! Fut a keresztyén, és elhajigálja zászlóit. Legjobb vitézei omlanak a porba. A többi fut fegyver nélkül és sápadtan…
Akik körüle álltak, borzadva hallák szavait. A keresztyén sereg, már ekkor levágta táboruk virágát, a janicsárokat.
– Énekeljetek Allahnak dicsőítő dalt! Szóljanak a dobok és trombiták. Bocsássátok a pihent tatárokat a futók után. Gyújtsátok fel falvaikat, verjétek le a keresztet templomaikról, vágjatok le mindent, aki a férfikort elérte. Allahé a diadal!
– Őrjöngsz, uram! – kiálta Yffim bég, Hasszán lovának zabláját megragadva. – Fuss innen, és mentsd meg magad. Sereged java elveszett, a janicsárok elhullottak, a moldvai had fut. Izmail basa feje dárdára szúrva!
– Nem, nem lehet! – ordíta magánkívül Hasszán. – Jöjjetek velem. Előre rohanjunk. A diadal mienk.
Vezérei azonban megragadták, s erővel kitekerve kardját kezéből, lova kantárát megfogák kétfelől, s visszafordítva azt, ragadták magukkal a híd felé, mely már akkor tömve volt futókkal.
– Zászlóim! Zászlóim! – hörgé kétségbeesetten a vezér.
Hajh a zászlók! a szép félholdas lobogók, a hármas lófarkak, azok egyenként vesztek el vívóik kezéből, a szép válogatott vitézek ezüstpáncélokban, napos kolcsagos turbánokkal, gyémántmarkolatú kardokkal, egyenként hullottak el a zászlók védelmében. Nem jutott azokból vissza több hétnél. Ott veszett tizenhárom.
A kocka fordult. Az üldözők futókká lettek. Egy óra előtt a keresztyén tábor sorsa volt semmivé lenni, most a töröké lesz az. A Küprili, látva a veszteségét, ismét felszedette hidait, s a túlparton maradt.
A végveszély e pillanataiban két csapat áll még a győzelmes üldözőknek ellen, társaik futását védve. Kucsuk és daliás fia.
A tábor két ellenkező szárnyán állva, a felbomlás pillanatában, nem várva új parancsot, egyszerre a csatatéren termett mindkét bajnok, s míg Kucsuk Petneházynak állta útját, addig Feriz bég Toggendorfot kereste fel magának.
Ah, ott küzdenek az amazonok kedvencük oldala mellett. Az ifjú szemei megnemesíték keblökben a szívet, s megerősíték karjaik idegét. Úgy harcolnak, mint a nőoroszlán hímje mellett… „Milyen fiatal gyermek” – szól magában Toggendorf, midőn egy-egy nehéz kardcsapása alatt lehull: nem is gyanítja, hogy az női szív volt, mely az érc páncél alatt vezéreért oly hőn tudott dobogni, és tudott elvérzeni.
Elvérzenek egyenként. Lehajtja szép szőke fejét a csatatér párnáira az északi szigetek virága, aranyhajával beterítve kemény ágyát, megtörik a karcsú termet, a szép kínai leányé, mint a megroppant liliom, ajkát összezárva hal meg a néger gyermek, s arcánál sötétebb éj száll le szomorú vonásira.
– Ne bántsd őket! Velem harcolj! – kiált kétségbeesett haraggal Feriz ellenére. – Nők ezek!
Toggendorf megrettenve rántotta vissza kardját e szóra, s elfeledi kikerülni a csapást, mely e percben ellene mérve van: a cserkesz lyánka két kézzel felemelve harcbárdját, lesújt reá, s a rosszul irányzott csapás a lovag paripáját éri, mely kettéhasadt fővel rogy össze alatta.
Feriz bég dühösen veti magát a vértesek tömegébe, mely vezérét bukni látva, ismét hátrálni kezd. A zavart viadalban egyszerre sebet kap jobb kezén Feriz. Hirtelen bal kézbe kapja kardját, s nehány lépést hátrál visszafelé. Toggendorf is újra lóra kapott, s új összecsapáshoz készül mind a kettő, midőn egyszerre mind a két táborból megszólal a takarodó szava.
A szomorú kürthangok lassankint szétválasztják a küzdőket. Csatasorba válnak a végső csapatok, csak egyes csoportok harcolnak még, végre csak egyes emberek, azok is elhagyják egymást kifáradtan, s visszavonul csendesen táborhelyére a két ellenséges sereg. Mindkettő érzi, hogy ereje kimerült. Négyezer halottat veszte a keresztyén, tizenhatezeret a török, és legjobb vezéreit, nehéz ágyúit, zászlóit és harci hírét; de senki sem veszte annyit, mint Feriz bég. Elhullt az amazondandár. Az ő önfeláldozásuk menté meg a török hadat a teljes szétveréstől.
Magára maradt már a tér, – viadal mezeje elébb, sóhajtások mezeje most. Haldoklók, kínzott tetemek forognak a gázolt fűben. Egy-egy meglőtt paripa emeli még végerővel fejét a búcsúzó alkonyfény felé, egy-egy elesett szpáhi keresi szemeivel az ég kapuit, miken át a paradicsom mosolyg felé, s búcsúzik a szép tájaktól, hol ős sátrait, nejét, gyermekét hagyta, kiket nem fog látni többet. Az éj elfedi őket lassan. A csillagok mosolyognak e föld borzalmain. Ha minden halottért lehullana egy csillag, most sötéten maradna az ég. A sóhajok is elnémulnak. – Csendes a táj. – Csak egyes merész martalócok száguldoznak a holtak mezején, meglopva az elestek köntöseit.
Hát az kicsoda, ki felkötött karral késő éjszakán sorba járja a vérmezőt, itt és ott keresve halottait, s ahol egyre rátalált, lehajol hozzá, s megcsókolja halavány arcát? – A bánatos Hariri az, kinek ajkán megfagyott a dal örökre, azon jéghideg csókoktól, melyeket holtak ajkaira hinte.
