MÁSODIK FEJEZET • Igazi oroszosan
MÁSODIK FEJEZET • Igazi oroszosan
A nesszeli parasztlegények fütykösei alaposan elrontották az idillt: Frigyesnek, amint sebeiből kiépült, sietnie kellett Danczkába a betegszállínnányhoz. Orosz hajó még mindig nem vetődött a kikötőbe.
Danczka határváros a Visztula torkolatánál lengyel részről, amint a város kapujában kilép az ember, már az út túlsó oldalán a fehér-fekete határcölöpöt látja, a porosz egyfejű fekete sassal; az útfélen fekvő kocsma már Burkusországban van.
Trenk Frigyes annyira elbízta magát a muszka egyenruhájában, hogy mindenféle válogatott hencegést mert elkövetni. Az orosz rezidens által adott bálban elvitte mazurkatáncba a porosz rezidens feleségét, s a férj szeme láttára körömszakadtáig udvarolt neki.
Az orosz rezidens volt Scheerer úr, a porosz pedig Reimer úr: mind a kettő a saját országának a képviselője lengyel földön.
Ez még nem volt elég a pajkoskodásból; de még a porosz rezidens mellé sorolt katonai attaséval is barátságot kötött, holott jól sejthette, hogy az is udvarol a szép rezidensnének. Hisz azért attasé.
Ennek az úrnak a nevét csak egy N. betűvel találjuk jelezve.
Derék legény volt; egyike azoknak a katonáknak, akiket olyan helyre küldenek, ahol nem lehet ellenségbe botolni.
Hogy mit tudott barátkozni ezzel a pipogya emberrel Trenk Frigyes? Azt nehéz kitalálni. Tetszett neki, hogy van egy bolondja, akit leitathat, akinek az élményeivel eldicsekedhetik, akinek pénzt kölcsönözhet.
A legveszedelmesebb játékot űzte!
Jó szerencséje volt, hogy az ő nagy zsenialitását ellensúlyozta az inasának az ostobasága.
Jankó inas, a gazdája példája után, N. kapitány szolgájával kötött cimboraságot. – S az inasok között még létezik igaz barátság. Sohasem hallotta még a világ, hogy két inas párbajt vívott volna.
Egy este, mikor az urának a csizmáit lehúzta, azt mondta a Jankó:
– Kapitánykám! Ugyan, vigyázz ám ezekre a szép bagáriacsizmáidra, hogy be ne sározd burkus földdel. Tudod-e, hogy a te kedves cimborád, N. kapitány, téged el akar fogatni, s láncra verve elvinni Frigyes királyhoz? Most beszélte nekem az inasa.
Trenk Frigyes meghökkent erre a szóra.
– Végy ki négy aranyat a zsebemből, vidd el annak az inasnak, mulassatok egyet. Aztán ígérd meg neki, hogy ha a gazdája elcsapja (az éhenkórász), én magamhoz fogadom, s gondoskodom a sorsáról.
A Jankó úgy tett: elvitte magával a kocsmába a pajtását, vígan mulattak; reggelre kivette belőle az egész kabálát.
A terv a porosz rezidens tudatával kovácsoltatott:
Trenk Frigyes a porosz kapitánnyal naponkint szokott sétalovaglást tenni Danczka elővárosába, melynek „Langfuhr” a neve. Gyönyörű egy utca, kétoldalt százados terebély hársfákkal szegélyezve, melyeken túl kőpartú árok fut végig a házak előtt, azon pedig kőhidak vezetnek a házak kapuihoz; az épületek erkélyformán nyúlnak ki az emeleteikkel az utcára, s ezeknek az ablakaiból csinos nőarcok mosolyognak alá. Kellemes sétány.
Ha két lovastiszt végigsétál ezen a hársfás úton, lehetetlen, hogy szépasszonyokról ne beszéljen egymással.
Csakhogy azokat nagyon őrzik!
A legközelebbi séta alkalmával azt fogja mondani (a terv szerint) a porosz kapitány Frigyesnek: „Tudok én egy szép menyecskét, akit nem őriznek lakat alatt. A szép kocsmárosné, Darinka. Az asszony szép, a férje okos. Itt van a kocsmája a kapun kívül, mindjárt az út mellett.”
Trenk Frigyes kapni fog rajta. Heves vérű a legény! Bomlik a szépasszonyokért. Nem lesz nehéz rávenni, hogy leszálljon a lováról a kapu előtt, s aztán a barátjával karöltve átsétáljon a határúton a vendéglőig. Ott pedig már lesbe van állítva nyolc burkus káplár, a verbunkos osztályból. Azok a vendéglőbe belépő Trenk Frigyest egyszerre megrohanják, megkötözik, a száját betömik, aztán bedobják egy zárt hintóba, s lovas katonák fedezete alatt elvágtatnak vele. Az inasát is lefülelik, lármát ne csaphasson a városban.
Hát ha Trenk Frigyes csak az édes eszétől kért volna tanácsot, az azt mondta volna neki: „Kelepcét készítettek a számodra? Ergo: ne menj bele.” – S ezzel vége lett volna a tréfának. De Frigyest gyakran elragadta a szenvedély hippogriffja.
„No, megállj, bruder!”
Amint másnap odajött hozzá N. kapitány a délutáni sétát proponálni a Langfuhron végig, azt mondta, hogy vállalkozik rá, de csak holnap: ma inspekciója van. – Aztán rögtön felment az orosz rezidenshez, s elmondta neki az egész cselszövényt, közölve vele a saját tervét, mely szerint ő viszont ma éjjel hat katonát a saját orosz csapatjáhól el fog rejteni az út melletti vendéglő közelében levő rozsföld mögé, s azok abban a pillanatban, amikor őt a burkusok el akarják fogni, egy pisztolylövés jeladására előrohannak fegyveresen, s akkor ő fogja el a burkusokat.
A derék Scheerer úr mind a két tenyerével befogta a füleit.
– Nekem ne mondj ilyen bolondokat! Tedd, amit akarsz, de én nem tudok felőle semmit.
Trenk Frigyesnek már eddig is elég sok volt a rováson. De ő azt soha életében nem akarta észrevenni, hogy vétett valamit. Tökéletes macska volt, aki megeszi a kanárimadarat, s aztán bámul rajta, hogy már most miért üldözik őt? Hisz a kanárimadár jó volt.
Először a tilos szerelmeskedésével meggyalázza a király családját, azután a Mirandávali kalandjával nevetséges hírbe hozza magát a királyt. Majd meg kitör a börtönéből, s csúffá teszi az egész katonai apparátust, fügét mutat a zsarnoki hatalomnak. Ez még mind hagyján, de azt a „jó szolgálatot” nem bocsáthatta meg neki a király, hogy az ő irányában a nagylelkűt játszotta, hogy Bécsbe ment tisztára mosni a királyt. Az ilyen védelemért szoktak legjobban megharagudni azok, akik olyan magasan érzik magukat, hogy hozzájuk a rágalom föl nem ér.
Most még ezzel a keresett kalanddal is meg kellett tetéznie a terhei lajstromát. Abban a muszka egyenruhában kell valami babonának lenni! Hogy aki azt felvette, a lelkületet is szuggerálta vele.
A porosz rezidens, Reimer úr, már korán reggel kikocsikázott az útféli vendéglőhöz. Frigyes a kémei által azt is megtudta.
N. kapitány hat órakor odajött hozzá lóháton, s aztán ketten együtt kilovagoltak a Langfuhrra, lovászaik kíséretében.
No, ez az N. kapitány is együgyű fráter lehetett! Hogy nem szúrt nála szemet az a nagy készület, amivel Trenk Frigyes a kalandnak nekiindult. Két pisztoly az övébe dugva, görbe kard az oldalán! Így nem szoktak szépasszony látogatására felkészülni. Mire valók a városon végiglovagláshoz a pisztolyok!
A sétány végén felszólítá a burkus kapitány Frigyest, hogy szálljanak le a lovaikról, vezettessék azokat a lovászaikkal maguk után, s aztán sétáljanak a vendéglőig gyalog.
A két jó barát ballagott karöltve a vendéglő felé.
Az emeleti ablakban könyökölt a rezidens, Reimer úr, pipázva.
– Jó reggelt, kapitány úr! Jó reggelt! Tessék csak feljönni. Itt vár a jó früstök! Itt van a szépasszony.
Erre Trenk Frigyes mérgesen felelt neki vissza:
– No, ha az úr már elfoglalta a szép kocsmárosnénál az én helyemet, akkor én megyek vissza az úrnak a feleségéhez, s elfoglalom önnek a helyét.
S megfordult, hogy a lovához visszasiessen.
A porosz cimbora azonban most már belekapaszkodott a karjába, s erővel be akarta húzni-vonni a csárda kapuján.
Frigyes azután adott neki egy olyan pofont, hogy felbukott tőle. Erre rögtön előrohantak a lesben álló porosz verbunkosok, kurta kardjaikat kirántva, s megtámadták Trenket.
A jeladó pisztolylövésre azonban hirtelen felugráltak a rozsvetésből a muszka katonák, puskával kezükben, s csúnya nagy káromkodással vetették magukat a burkusokra, akiknél nem volt semmi lőfegyver. Futottak is a jámborok, amerre tág volt a világ. De négyet elfogtak közülük az oroszok.
Trenk Frigyes azokat menten lehúzatta az útszéli garádra, s ötven botot veretett rájuk. Egy zászlótartónak megkegyelmezett, aki megnevezte magát, s elmondta, hogy iskolatársa volt Trenk öccsének.
N. kapitány, a kaland gonosz fordulatát látva, futott vissza a lovához; de Frigyes utánaszaladt, utolérte, lehúzta a nyeregből.
– No, te áruló, most húzz kardot, és vívj meg velem, ha ember vagy.
De hát az nem volt arravaló ember. Hiszen ha jó katona lett volna, nem küldte volna Frigyes király Danzigba. Reszketve húzta ki a kardját, s kétszer ki hagyta ütni a kezéből. Harmadszor aztán Trenk Frigyes kikapta a muszka káplár kezéből a pálcát, azzal verte végig az ellenfelét, aki sírva, kezeit kulcsolva rimánkodott neki, hogy őtet ne bántsa; hiszen nem ő a hibás, hanem a rezidens úr: az csinálta ezt a komplottot.
– No hát, fickó, mondd el otthon, hogyan szokott Trenk Frigyes az útonállókkal elbánni!
Azzal sietett vissza a vendéglőhöz, a bottal a kezében.
Ezt az egész tragédiát onnan az ablakból nézte a rezidens.
– No, most a mi szcénánk következik, méltóságos uram! – kiálta Trenk a pálcát suhogtatva.
De biz ennek a jelenetnek nem állt helyt a rezidens úr, hanem a kocsma hátulsó ajtaján kiszaladt, belevágta magát a készen álló bricskájába, s elvágtatott a maga hazájába. Trenk Frigyes csak a copfját kaphatta meg; de az a markában maradt. Paróka volt az.
S aztán még Frigyes azt a tréfát is megtette, hogy az elrabolt parókát hazavitte a rezidens feleségéhez, férjének üdvözletével, aki e becses emléket küldi őáltala.
Valami hallatlan botrány volt ez!
A danczkai polgármester meghagyta a cenzoroknak, hogy a német és lengyel hírlapokból minden idevonatkozó hírt irgalom nélkül kitörüljenek.
De azért Frigyes királynak mégis tudomására esett az egész inzultus. A hazamenekült rezidens mint szemtanú elbeszélt mindent. Frigyes király haragját ez az eset az engesztelhetetlen kegyetlenségig fokozta. S ez szolgál alapjául Trenk Frigyes életéből a legviszontagságosabb évtizednek. Azokért a botütésekért rettenetes lett a bosszúállás.
A porosz miniszter, Holz úr, nem is késett a danczkai eset miatt panaszt emelni az orosz kancellár Bestuseff gróf előtt, s elégtételt követelni; az orosz udvari körökben azonban olyan igazi oroszosnak találták Trenk Frigyes elbánását, hogy nemcsak semmi fegyelmi eljárást nem indítottak meg ellene, hanem még nagy érdeklődéssel várták a híressé lett kalandor megérkezését, aki az orosz katonai pályát ilyen sokat ígérő vitéztettel nyitotta meg.
Annyi bizonyos, hogy ezzel egyszerre felszállt a csillaga.
Ha szándékosan tette volna, okosságnak kellene nevezni a közberontását.
