VI. Nyelvészeti és nemzetiségi tanulmányok
VI. Nyelvészeti és nemzetiségi tanulmányok
Hiszen – szépek ezek a faragott kövek; de én olyan földet keresek, ahol Isten ajándékozta virágok teremnek – december elején. – Menjünk egy várossal közelebb a nap felé. Veronában egy második éjszakára nem vagyok kíváncsi. Még a délesti közebéden kell átesnünk, amelyhez, külföldi szokás szerint, a nagy vendéglő összes utasai egybe szoktak seregleni, némelyek úti köntösben, mások bal parée-hoz öltözve. A menüről, úgy hiszem, nem szükség beszélni. Ugyanaz az a külföld minden grand hotelében, mint nálunk a Hungariában. – A társaságban, az együtt utazókon kívül, senki sem ismeri egymást. Annálfogva a hónapos retekig, ami leves után jön, minden ember francia: a pincérrel és a szomszédjával mindenki per „s’il vous plaît” beszél. Csak az első pohár chianti vagy Marsala után oldódnak fel a nyelvek; a velünk szemközt egymás mellett ülő érett korú két hölgy torokhangjai és selypítő szisszentései elárulják, hogy angolul beszélnek. Érteni természetesen nem lehet semmit; mert még azért, ha valaki Shakespeare-t eredetiben olvassa, Albion lakója által könnyen eladathatja magát. Így van az különben a többi nyelvekkel is. Mi a szemünkkel tanuljuk az idegen nyelvet, holott a fülünkkel kellene tanulnunk. Annak pedig szokni kell ahhoz a hadaráshoz, amivel más népek egymás között értekeznek; olyan lassan, kényelmesen, mint a magyar, senki sem beszél. De végre német szó is hallik. Két vis-à-vis egymásra ismert arról, hogy sör után tudakozódtak. S a német, akárki mit beszéljen is, a legnyájasabb útitárs: egyszerre közlékennyé lesz, fölfedezi a tapasztalatait, jól mulat a viszontagságai előadásán, s figyelmezteti a vele találkozót, hogy hová menjen, s hová ne menjen. Udvarias az orosz vendégtárs is. Arról ismerni rá először is, hogy igen korrektül beszél franciául. Csak franciául, még egymás között is. Hanem azután zárkózott; mintha mind nihilista volna, s a megszólító idegenben kormánykémet sejtene. Azután elárulja magát azzal a fogai közt kiszalasztott „ssz” hanggal, amely olyforma figyelmeztetés, mint nálunk a „héj”. Többször hallottam, hogy egymást halk füttyentéssel is hítták. A kedveskedő pincér „goszpodine”-t rebeg a vendég fülébe, mikor a saumonnal megkínálja. Ez mind halkan beszél, mint ha concertben volna. De annál hangosabbá válik a társalgás, amint innen is, amonnan is három-négy olasz annectálja egymást. Azok tudnak aztán sebesen beszélni! Egyszerre beszél mind a négy, egyik sem hallgat a másikra, s mind a négynek a kezei is beszélnek az ujjaikkal, keresztül az asztalon. Jaj a közbeesett szomszéd irredentájának. Csak az egyetlen francia hallgat és nem társalog. Az ellenállhatatlan. Ő csak a favorijait simogatja, a manchette-jeit húzogatja, a tökéletes frizuráján óvja a bodrokat, s közben pezsgőt iszik, s hódító pillantásokat vet az ifjabb hölgyekre, s ábrándosakat a gomblyukába tűzött sárga tearózsára. Ezt elneveztük a „szép Diegónak”. Nagyon jól éreztük magunkat e Nóé bárkájában, ahol ezt a nyelvet, amit mi beszélünk, nem érti senki. Mindenki muszkáknak tart bennünket. Szabad a médisance. Tehetünk szatírás oldaljegyzeteket az egész társaságra. Nem is tagadjuk meg magunktól ezt az élvezetet. Erre a sok vajas ételre nagyon jó az. Egyszer aztán az egyik tőszomszédunk, egy disztingvált fiatal szőke férfi odaszól hozzánk: „Nagyon örülök rajta, hogy hazám édes nyelvén hallom önöket beszélni”, s bemutatja magát. Tanulság ebből az, hogy azért, mert magyarok vagyunk, ne bízzuk el magunkat, hogy senki sem érti meg a nagyvilágon, amit beszélünk. Végre szerencsésen a közszemlére kitett cukorperecekig jut a lakoma, akkor egyszerre mindnyájan hollandusokká leszünk, s megyünk búcsúzatlanul ki erre, ki arra. Szép Diegó egyedül marad az asztalnál. Kisül róla később, hogy csak olyan korzikai francia.
A flórenci vonat este későn indul. Egész éjjel utazni fogunk. Rám nézve ebben az a megnyugtató, hogy egy éjjelre az idegemésztő álmaimtól megszabadulok. Aludni különben sem tudok vasúton soha, az olasz vasutakon pedig ez különösen nagy tudomány, ahol minden fél órában állomást tart a „gyors” vonat, s annak a nevét elkezdik a kalauzok, a postás, a fachino, ahány van, annyiféle hangból kiáltani, üvölteni, a szó végtagját cifrára elnyújtva, mindaddig, amíg a sok kiabálástól megvadul a lokomotív, s elragadja a vonatot. De leginkább gondoskodva van az utasok ébrentartásáról az olasz vasutakon a helyek kényelmetlen volta által. A kupét kétfelé szakítja az átjáró úgy, hogy csak a kocsi egyik oldalán van kettős ülés, amelyben jól-rosszul lehet heverni: a másik felén már csak egy szűk karszék szorul a szegletbe, ahol úgy kell ülnünk, mint a Memnon szobornak. Stinde regényéből még friss volt az emlékezetemben, hogyan foglalták el nagy hirtelen a német utazók elől angol jövevények azokat a jobb kettős helyeket. Richtig! Mikor a flórenci vagon „E vietato di fumare” szakaszának az ajtaján belépünk, már ott találtuk a közebédnél látott vis-à-vis-fiainkat, a két angol myladyt: akiket a portás egy kis „bona mano”-ért mellékúton előre beeresztett, jól elhelyezkedve a kényelmes ülésben. Nekem és leányomnak maradt a két Memnon-piedesztál éji nyugvóhelyül. És ekkor megtörtént az, amire, tudom, megint az fogják mondani, hogy azt az én fantáziám álmodta ekként; mert ez a lehetetlenség netovábbja. Az egyik tisztes ősz angol hölgy megszólította a leányomat franciául, s felajánlotta neki a saját maga által lefoglalt helyet, s olyan nyájasan, szívesen kínálta vele, hogy el kellett fogadnia. Ő maga aztán a másik hölgy mellett foglalt helyet, úgyhogy annak sem lehetett lefeküdni. És így két, tiszteletparancsoló korban levő angol mylady meghozta azt az áldozatot, hogy az egész éjet átvirrassza azért, hogy egy rájuk nézve egészen idegen fiatal leány, akinek az arca elárulja, hogy szenved, egymaga nyugodhasson. Én sem hinném, ha más mesélné el. Van az angolnál is szív, csakhogy nem hordja a gomblyukába akasztva, mint az utazó koncertvirtuózok az érdemrendjeik boutonját.
