A NÉGY EVANGÉLIUM
A NÉGY EVANGÉLIUM
Jó hír, örömhír – ezt jelenti a görög euangelion. Létezett a szónak profán jelentése is a hellenisztikus világban. „Örömhír” volt például az uralkodó fiának születése; egy konzul Augustus születésnapját nevezte euangelionnak, amikor a császár iránti hódolata jeléül azt javasolta, hogy ezt a napot tegyék az év kezdő napjává. Jelenthette a szó az ajándékot is, amely a jó hír hozójának járt.
A korai kereszténység szóhasználatában az euangelion sajátos tartalommal telítődött. Elsősorban Jézus tanításának egészét értették rajta (a boldogító hírt, hogy elközelgett az Isten országa), s ezzel szoros összefüggésben Jézus megváltó halálának és feltámadásának tényét, amely megnyitotta az utat az üdvösségre. Magukban az evangéliumokban is előfordul a szó, bár nem sokszor, és szinte csak Máté és Márk használja (pl. „…a szegényeknek az evangélium hirdettetik” – Mt 11,5). Annál többször emlegeti leveleiben Pál, s általában a maga igehirdetésére vagy annak tartalmára vonatkoztatja; a galatákat viszont azért korholja, mert „más evangéliumra hajlanak… holott nincs más” (Gal 1,6–7).
A szó mai jelentése – Jézus életének és tanításának írásos elbeszélése’ – aránylag későn, a II. században alakult ki. Igaz, hogy Márk így kezdi a maga könyvét: „A Jézus Krisztus, az Isten fia evangéliumának kezdete”, ám ezzel aligha írásának műfaját jelöli meg; annyit akar mondani csupán, hogy belefog a Jézussal kapcsolatos örvendetes híradás elbeszélésébe. (Többen is feltételezik egyébként, hogy ez a cím jellegű megjelölés nem a szerzőtől származik, hanem csak jóval később került az irat élére.)
Az evangéliumok, ami azt illeti, valóban új műfajt teremtettek nemcsak a Bibliában – az Ószövetségben nyoma sincs hasonló írásnak –, hanem az irodalomban általában. Bár Jézus életének eseményeit örökítik meg, nem törekszenek sem teljességre – kettő csak a nyilvános működésről tudósít –, sem szoros időrendre, a földrajzi adataik olykor sematikusak, s nem is mindig pontosak, így a profán irodalom szempontjai szerint sem életrajznak, sem voltaképpeni történeti munkának nem lehet tekinteni őket. Ilyen igények egyébként nem is vezették íróikat, hiszen ők nem tájékoztatni, hanem hatni, meggyőzni, hitet ébreszteni vagy a hitet elmélyíteni akarták a krisztusi örömhír elbeszélésével. Vagyis az evangéliumok lényege műfajilag így jelölhető meg: vallási tanítás és tanúságtétel életrajzi jellegű keretbe illesztve. Jellemző vonásuk továbbá, hogy nem eredeti és egyéni írói alkotások; szerzőik egy több évtizeden át kicsiszolódott, egységes hagyományt foglaltak írásba bennük szoros hűséggel: az ősegyház igehirdetését. Ez elsősorban a szinoptikus evangéliumokra áll, s ezek közül is Lukács némileg nagyobb önállóságot mutat az anyagkezelésben a másik kettőnél; János könyve e tekintetben külön klasszist képvisel. Ugyanez mondható el az írói személyiségről, amely a kötöttségek ellenére átdereng a rokon szövegeken. Máté és Márk kevéssé különbözik egymástól, s a tömör és szemléletes előadásmód jellemzi stílusukat; Lukács irályán megérzik a hellenisztikus műveltség s némi retorikai hajlam; János költő és látnok, aki a leíró részleteket gyakran lírai hevülettel fűti át, a Jézusnak tulajdonított beszédekben pedig az ékesszólás és a naiv egyszerűség mesteri ötvözetével nyűgöz le.
Itt az ideje, hogy a szinoptikusok és a János-féle evangéliumok közötti különbséget közelebbről is megjelöljük. János függetlensége a másik háromtól több lényeges eltéréssel szemléltethető.
Elsőként is sok jellegzetes epizódot egyedül tőle ismerhetünk meg (jó néhány apostol meghívása, a kánai menyegző, a kufárok kiűzése a templomból, Lázár feltámasztása, a lábmosás az utolsó vacsorán, számos csodás gyógyítás stb.), ugyanakkor mellőz még több olyan elbeszélő mozzanatot, legalábbis a szenvedéstörténetet megelőző időkből, amelyek a szinoptikusok révén váltak közismertté.
A második lényegi eltérés Jézus életének időbeli kereteivel kapcsolatban mutatkozik. A szinoptikusok egyetértenek abban, hogy Jézus Galileában végezte nyilvános ténykedését nagyjából egy éven át, majd a húsvét közeledtén felment Jeruzsálembe, hogy a keresztáldozatot végbevigye. János ezzel szemben legalább három húsvétról ad számot Jézus nyilvános működése idején, s még egy alkalmat említ, mint „a zsidók ünnepét”, amely csaknem bizonyosan ugyancsak húsvétnak érthető. Ez pedig legkevesebb két, de valószínűbben három teljes évet s még valamennyi időt jelent, szemben a szinoptikusokból kikövetkeztethető szűk egy esztendővel. Jelenti továbbá azt is, hogy Jézus, mint minden istenfélő zsidó, nyilvános szereplése alatt évente elzarándokolt a szent városba, összesen tehát négy, de legalább három alkalommal.
Ebből pedig egy lényeges következtetés adódik: Jézus nem úgy vonult be Jeruzsálembe a szenvedés hetére, mint holmi obskúrus próféta a távoli Galileából, akit legfeljebb kósza híre előzött meg. Ha pedig nem, akkor Jézus többször is fellépett a templomban (János szerint már az első alkalommal felborogatta a pénzváltók asztalait, nagy konsternációt keltve), akkor tanított és csodákat tett minden esztendőben (s János valóban erről beszél) az ünnepekre odatódult sok tízezernyi zsidó szeme láttára, akik hírét mindenfelé szétvitték. Akkor még inkább érthető, miért volt Jézus annyira szálka a „papi fejedelmek” szemében, miért érezték végül tarthatatlannak a helyzetet, miért követtek el mindent, hogy a régóta veszélyesnek ítélt bajkeverőt halálra adják, s hogyan sikerült ehhez a római hatóságok jóváhagyását is megszerezni.
Ha Jézus valóban többször megfordult Jeruzsálemben, és ott is hirdette igéit, akkor nemcsak halászokhoz és más kétkezi emberekhez beszélt, mint a szinoptikusoknál, hanem a művelt fővárosiakhoz, elöljárókhoz, írást ismerő farizeusokhoz is. Akkor beszédje módja is más kellett hogy legyen. És valóban, János evangéliumának Jézusa a leginkább nem is a tettei, hanem a szavai, az előadásmódja révén különbözik a szinoptikusok Jézusától. Szinte egyáltalán nem él a velős mondásokkal, szemléletes hasonlatokkal és példabeszédekkel, amelyek révén mondandóját az egyszerű galileaiak felfogásához hozta közel. Hosszú, nagy ívű és magasröptű beszédeket mond a titokban hozzá osonó Nikodémusnak, a főtanács illusztris tagjának, máskor a vele vitatkozó farizeusoknak és írástudóknak. Ezek a beszédek tele vannak mély értelmű teológiai közlésekkel, s Jézus még akkor sem vált át „népszerűbb” stílusra, amikor a szamáriai asszonnyal beszélget, vagy amikor a Genezáreti-tó partján s a kafarnaumi zsinagógában köznapi hallgatóságnak prédikál.
