A SZINOPTIKUS KÉRDÉS
A SZINOPTIKUS KÉRDÉS
Az Ószövetségben a mózesi Ötkönyv bizonyult a szövegkritikai törekvések leghálásabb terepének; a Pentateuchus-kutatás impozáns eredményeiről fentebb adtunk számot.
Az Újszövetség nem kínál hasonló horderejű rejtélyeket a kutatóknak. Legalábbis egyetlen irata sem mutat olyan mozaikjelleget, mint Mózes könyvei, egy sem árulkodik olyan mértékben késői, többszörös átdolgozásról.
Van azonban a keresztény Bibliának is egy szembeszökő sajátsága: a Jézus történetét előadó négy történeti könyv, az evangéliumok feltűnő egyezései és nem kevésbé feltűnő különbségei. Pontosabban az a nagyfokú egyezés, amely az első három evangélium, Máté, Márk és Lukács műve között mutatkozik, és a nem csekélyebb eltérés, amely János evangéliumát a másik háromtól elválasztja. Az előbbi hármat rokon látásmódjuk miatt szinoptikusoknak is szokás nevezni, ami a görög szünopszisz, azaz ’együttlátás’ szóból ered. (Pontosabban az úgynevezett evangélium-szinopszisokra utal a név, azokra a XVIII. század óta divatos háromhasábos táblázatokra, amelyek a három evangélium párhuzamos helyeit egymás mellé állítva együttesen szemléltették.)
Mivel az evangéliumok tárgya azonos, a legkevésbé a hasonlóságukon lepődhetünk meg, valójában azt szinte el is várjuk tőlük. Mégis különösnek tetszik, hogy Márk anyagának a négyötöde szinte szó szerint megjelenik Máténál, és közös anyaguknak több mint a felét Lukács is felhasználta, hasonlóan egyező szöveggel. Van továbbá egy ugyancsak tekintélyes anyagrész, amely csak Mátéban és Lukácsban közös; ugyanakkor ezt a két szerző egymástól igencsak eltérő módon adja elő például Jézus gyermekségének epizódjait. Végül e három evangélista mindegyikénél találunk olyan mozzanatokat, amelyekről a másik kettő nem tud; az ilyen „saját anyagnak” a mennyisége Lukácsnál a legnagyobb.
Ellentétben a Pentateuchus-kérdéssel, amely csak a XVIII. században lett a kutatás tárgya, a szinoptikus evangéliumok egymáshoz való viszonyát már az ókori egyházatyák is igyekeztek kibogozni. Ahányan megkísérelték a magyarázatot, annyiféle eredményre jutottak. Az újkorban ezt a problémát is a XVIII. században kezdték alaposabban boncolni, és ebben hasonlóképpen eltérő vélemények ütköztek össze. Sokáig tartotta magát az ősevangélium elmélete, amely szerint igen korán készült egy Krisztus-történet arám nyelven – ez volt az akkori palesztinai zsidóság beszélt nyelve –, s ezt fordították le görögre, és bővítették ki saját anyagukkal az egyes szinoptikus evangélisták. Mások inkább úgy vélték, hogy nem sokkal Jézus halála után külön gyűjtemények keletkeztek tetteiről, illetve beszédeiből, s ez szolgált a három evangélium forrásául. Ismét mások feltételezték, hogy a Jézusra vonatkozó emlékek egy szilárd és egységes szóbeli hagyományt alkottak, ezért lettek olyannyira hasonlóvá egymáshoz a belőle merítő szerzők írásai.
A fenti elméletek azonban, bár egyes elemeik figyelmet érdemelnek, nem képesek egyszerre magyarázatot adni a szóban forgó három evangélium között oly gyakori szó szerinti egyezésekre s az ugyanakkor meglévő különbségekre, sem pedig a szerkezetükben mutatkozó egyöntetűségre. A múlt század első felében, 1838-ban született meg végül két német teológus, Wilke és Weisse elmélete, amely a fenti kérdéseket kielégítően megválaszolja, és ez az úgynevezett kétforrás-elmélet.
Elgondolásuk alapja, hogy a három szinoptikus evangélium közül Márké volt a legelső. (Ez nem zárja ki, hogy maga Márk egy még korábbi írásból merített légyen, amelyet akár nevezhetünk ősevangéliumnak, és amely lehetett arám nyelvű; éppenséggel nagyon valószínű, hogy ő vagy a forrása felhasználta a szóbeli hagyományt, valamint a Jézus beszédeit és tetteit megörökítő korai írásos gyűjteményeket.) Máté és Lukács ezt a Márk-evangéliumot vette alapul, mind szerkezetét, mind szöveganyagát tekintve, de egymástól függetlenül és nem azonos mértékben. Máté úgyszólván az egészet beolvasztotta a magáéba (672 verséből több mint hatszázat), míg Lukács negyedfélszáz sort vett át. (Az sem lehetetlen, hogy előttük a Márk-könyvnek nem a ma ismert szövege, hanem egy korábbi, kurtább változata feküdt még.)
Márk tehát az elmélet szerinti egyik forrás.
Van továbbá Máténak és Lukácsnak is egy jelentős terjedelmű és szintén szorosan egyező közös anyaga, ami Márkból hiányzik. Mivel számos okból bizonyosra vehető, hogy Máté és Lukács nem ismerte egymás munkáját (például Jézus családfáját egészen eltérőleg közlik, s nem egységesek Jézus gyermekségének és feltámadásának leírásában), kettőjük külön egyezését csak azzal a feltevéssel magyarázhatjuk, hogy egy másik közös forrást is használtak. Ezt a minden bizonnyal írott anyagot a ’forrás’ szó német megfelelője (Quelle) alapján Wilke és Weisse Q-nak nevezte el. Ez a hipotetikus forrás mindmáig nem került elő, de sok mindent kikövetkeztethetünk róla. Legfőképp azt, hogy ún. Logia volt, azaz Jézus szavait, mondásait, beszédeit tartalmazó gyűjtemény. (Hogy ilyenek léteztek, arra a korai egyházatyák kijelentésein túl ma már közvetlen bizonyíték is van, az úgynevezett „Tamás-evangélium”, egy apokrif gyűjtemény, amely 1945-ben került elő Egyiptomban, és 114 Jézus-mondást tartalmaz kopt nyelven.) A feltételezett Logiából merített tehát Máté és Lukács, többnyire szó szerint egyezően, de egy ponton határozottan különböznek: az átvett beszédanyagot Máté nagy ívű egységbe rendezte, Lukács viszont két helyen, két külön adagban adja elő. A kisebb eltéréseket jól magyarázhatja az a feltevés, hogy a Logia nem végleges, lezárt gyűjtemény volt, hanem gyarapodott és alakult az évek során, s lehet, hogy a két szerző a szöveg két különböző változatából dolgozott.
A kétforrás-teória a fenti kettőn túl még további forrásokat is számításba vesz. Van ugyanis mind Máténak, mind Lukácsnak olyan saját anyaga, amely egyedül az ő írásában fordul elő. Az ilyen anyagrészeket nyilván külön, számunkra ismeretlen írásokból s természetesen a szóbeli hagyományból merítették. Az ilyen részletek azoktól valók tehát, akik „kezdettől fogva szemtanúi és szolgái voltak az igének”, ahogy Lukács mondja; az ő evangéliumát egyébként jó felerészben ilyen saját anyag teszi ki, s maga is hivatkozik forráskutató munkájára: „…eleitől fogva mindennek szorgalmasan végére jártam…” (1,2–3)
A szinoptikus evangéliumok összefüggését egymással az alábbi ábrán szemléltethetjük:
