A DIAKÓNUSOK
A DIAKÓNUSOK
)
Julius Schnorr von Carolsfeld fametszete (1860)
Az Apostolok cselekedetei 7.57
)
Bibliaillusztráció (Pfeifer Ferdinánd, 1850 körül)
Az Apostolok cselekedetei 7.57
)
A hívek száma egyre gyarapodott, s idővel egyenetlenség támadt a zsidók és a görögök között; emezek panaszkodtak, hogy az ő özvegyeiket mellőzik az alamizsnaosztásnál. Az apostolok ezért összehívták a tanítványokat, és így szóltak:
– Nem volna helyes, hogy mi szolgáljunk fel az asztalnál, s ennek gondja elvonjon minket a tanítástól. Válasszatok hát magatok közül hét jó hírben álló, bölcs férfiút, akik a Szentlélekkel teljesek, és, irányítsák ezután ők a szolgálatot, mi pedig magunkat teljesen az imádságnak és az ige hirdetésének szenteljük.
Tetszett ez a beszéd a gyülekezetnek, és kiválasztották Istvánt, aki teljes volt hittel és Szentlélekkel, vele együtt pedig Fülöpöt, Prokhoroszt, Nikanórt, Timónt, Parmenászt és az Antiokhiából való prozelitát, Miklóst. Az apostolok rájuk tették kezüket, s így nyerték el a hatalmat szolgálatukhoz. Ők lettek a diakónusok, ami szerpapot tesz. Az Úr szava pedig egyre terjedt Jeruzsálemben, és a papok közül is sokan követték a hitet.
István a hit és a kegyelem erejével tanított, és csodákat művelt a nép között. Az afrikaiak, az egyiptomiak és az ázsiaiak zsinagógáiból való zsidók vitába szálltak vele, de tehetetlenek voltak a bölcsességgel szemben, amely szólott belőle. Ezért hamis tanúkat fogadtak föl ellene, és a főtanács elé hurcolva őt, így vádolták:
– Ez az ember szüntelenül gyalázza a szent helyet, és káromló beszédeket mond Mózes és Isten ellen!
A tanúk pedig mindezt bizonygatták.
A főtanács tagjai Istvánt figyelték, és arcát fényleni látták, akár egy angyalét.
– Vajon így történt-e? – fordult a főpap Istvánhoz.
– Testvéreim és atyáim – szólt István –, hallgassatok meg!
Emlékezetükbe idézte ezek után mindazt, amit az Úr Ábrahámnak ígért, és ami fokról fokra teljesedésbe ment a zsidó nép története során. Beszélt Mózesről, akin által Isten törvényt adott a népnek, és akit a nép annyiszor megtagadott. Idézte a zsoltárt, amely bizonyítja, hogy az Úr temploma a mindenség, és hogy nem lakozik emberkéz emelte épületben. A Szentlélek erejével eltelve így kiáltott a főtanács tagjaira:
– Ti kemény nyakúak, ti körülmetéletlen szívűek és fülűek, akik a Szentlélek ellen tusakodtok, mint atyáitok is tették! Melyik prófétát nem ölték meg ők, aki csak az Igaznak eljövetelét hirdette? Ti pedig íme őt magát árultátok el és adtátok halálra, ti, akik angyalok révén kaptátok törvényeteket, de meg nem tartottátok!
Ennek hallatán mind nagy haragra gerjedtek, és fogukat csikorgatták. István pedig feltekintett, és fennszóval mondta:
– Látom a megnyílt mennyet és az Emberfiát az Isten jobbján állani!
Ekkor üvöltözni kezdtek, befogták fülüket, egy akarattal rárontottak Istvánra, és a városon kívülre hurcolták, hogy megkövezzék. A tanúk egy Saul nevű ifjú lábához rakták le felsőruháikat. Míg a kövek hulltak rá, István így imádkozott:
– Uram Jézus, vedd magadhoz lelkemet!
Majd térdre rogyott és felkiáltott:
– Uram, ne ródd fel ezt vétkük gyanánt!
E szavakkal kiadta lelkét.
Saul pedig egyetértett azokkal, akik megölték.
