A GETSZEMÁNE KERTJÉBEN
A GETSZEMÁNE KERTJÉBEN
)
Julius Schnorr von Carolsfeld fametszete (1860)
(Szent Máté evangéliuma 26.48)
)
Jenny Henrik: A getszemáni kertben (Szent Lukács evangéliuma 22.41)
A Klasszikus Aranybiblia illusztrációja (1897)
)
Bibliaillusztráció (Pfeifer Ferdinánd, 1850 körül)
(Szent Lukács evangéliuma 22.41)
)
)
Volt a hegy tövében egy kert, Getszemáne nevű. Amint odaértek, letelepedtek, Jézus pedig magához vette Pétert és Jánost és Jakabot, és kőhajításnyira odébb ment velük, így szólva:
– Szomorú az én lelkem mindhalálig. Várjatok itt ébren, és imádkozzatok.
Ő maga egyedül távolabb ment, ott leborult a földre, és rettegni és gyötrődni kezdett, mint aki a halállal tusakodik, s a verítéke úgy hullott a homlokáról, mint vérnek cseppjei; és angyal jelent meg mellette az égből, hogy erősítse őt.
– Atyám, atyám, ha lehetséges, távoztasd el tőlem e kelyhet – fohászkodott Jézus-, és mégis kérlek, hogy ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd.
Kis idő múltán visszament, és a három tanítványt alva találta.
– Ej, Simon, egy órányit nem tudtok virrasztani velem? – mondta. – Vigyázzatok és imádkozzatok, mert hiába kész a lélek, ha a test erőtlen.
Akkor odébb ment, és ismét előfogták gyötrelmei, és ugyanazokkal a szavakkal imádkozott. Visszatérve ismét csak alva találta tanítványait, mivel a szemük igencsak elnehezedett; Jézus korholó szavaira nem is tudtak felelni. Ő akkor elment harmadszor is, és gyötrődött és imádkozott, s amikor visszatért, tanítványai azonképp aludtak.
– Keljetek fel immár – mondta –, mert eljött az óra, hogy az Emberfia a bűnösök kezére adassék.
Alig mondta ezt, látni lehetett egy kardokkal és fustélyokkal felfegyverzett csapatot, a főtanács szolgáit, akik fáklyát és lámpást tartva közeledtek. Júdás haladt legelöl, aki már előre megegyezett velük: „Akit megcsókolok közülük, az lesz az, őt fogjátok el.” Jézushoz lépett, és megcsókolta arcát kétfelől ily szókkal:
– Üdvöz légy, Mester.
– Mi végre jöttél, barátom? – kérdezte Jézus. – Azért, hogy csókkal áruld el az Emberfiát? – Majd a szolgákhoz fordult. – Kit kerestek?
– A názáreti Jézust – feleltek azok.
– Én vagyok – mondta eléjük lépve. Azok zavartan meghátráltak, egyikük el is esett, de aztán közeledtek hozzá, hogy megragadják. Simon Péternél kard volt, kirántotta, és lecsapta vele Malkusnak, a főpap szolgájának a fülét.
– Tedd hüvelyébe kardodat – mondta neki Jézus –, mert aki kardot ránt, kard által vész el. – És Malkus fülét ujjával érintve, meggyógyította a sebet. – Azt hiszed, az én Atyám nem küldene tizenkét légiónyi angyalt vagy még többet is a védelmemre, ha kérném őt? Ám az Írásoknak be kell teljesedniük.
Aztán a főtanács szolgaihoz fordult.
– Mint valami rablógyilkosra, úgy jöttök rám karddal és fustéllyal, holott naponta tanítottam közöttetek a templomban. De így kell ennek lennie örök rendelésből; ez a ti órátok, amikor a sötétség fejedelme az úr.
Akkor megragadták és megkötözték, tanítványai pedig megrémültek és elfutottak, csak Péter követte a menetet távolról. Volt ott a kertben egy ifjú, aki gyolcslepelben közel lépett, és a fegyveresek őt is magukkal akarták vinni, de ő kitépte magát, otthagyta kezeikben a leplet, és meztelenül futott el.
