A NÉP ELFORDUL JAHVÉTÓL
A NÉP ELFORDUL JAHVÉTÓL
Amint már szó volt róla, a Birák könyve legnagyobbrészt megcáfolja a gyors és teljes sikerű honfoglalásnak azt a legendáját, amelyet Józsué könyvéből ismertünk meg. Első két fejezete közvetlen cáfolat, mert aprólékos jegyzékét nyújtja az el nem foglalt városoknak és a még sokáig meg nem hódított területeknek. A bíráknak nevezett felszabadítókról szóló történetekből viszont közvetett cáfolat áll össze: a legkülönfélébb kánaáni és más népek igájában sínylődő izraeliek csak ritkán s akkor sem tartósan vívták ki szabadságukat; a szétszórtan élő törzsek magukra hagyva hadakoztak, vagy legfeljebb két-háromnak sikerült olykor erőit egyesítenie. Nem ritka a zsidó törzsek közötti testvérgyilkos háború sem, ennek legelszomorítóbb példáit épp a Birák könyvében találjuk. Nyoma sincs tehát a megígért földet biztosan birtokló, egységbe forrt zsidó népnek, amelyről Józsué története oly tetszetős képet festett.
Az is lépten-nyomon kiderül a könyv lapjairól, hogy a Mózes által beléjük plántált hit igen vékony gyökereket eresztett csupán Izrael fiai között. Jahvéhoz való hűségüket a legkisebb szellő is megingatta. A zsidóság egy tekintélyes részéről még csak azt sem lehet mondani, hogy hűtlenné vált Jahvéhoz, inkább az az igazság, hogy nem is volt hajlandó vagy nem volt képes magáévá tenni az ő kultuszát. Azokról a zsidó törzsekről, nemzetségekről van szó, amelyek már a honfoglaló népcsoport érkezésekor hosszú ideje Kánaánban éltek, és az Élek, Baálok meg Aséra és Astarte istennők tiszteletét tekintették természetesnek. A harcias nomádok pedig, akik a pusztai vándorlás emlékeivel érkeztek, hamarosan megismerkedtek a fejlett anyagi kultúrájú kánaáni népek életével, pompázatos és mozgalmas városaikkal, fényűzésükkel – lehet-e csodálni, hogy mindez ámulatba ejtette őket, s vágyat keltett bennük, hogy minél közelebb jussanak hozzá? Akár olyan áron, hogy az idegen vallást is átveszik?
S mi tagadás, a kánaáni népek vallása többnyire jótékony, emberszabású istenségeivel, művészi szobraival és oltáraival, a sok színes, drámaian mozgalmas szertartással, mámoros és szabados ünnepségeivel sokkal vonzóbb lehetett az egyszerű nomádok számára, mint a véres áldozatokat követelő, szigorú és megfoghatatlan mennyei Úr. Baál és Astarte tisztelete és minden szertartása a természet jelenségeivel, az ősszel meghaló és tavasszal feltámadó növényzet misztériumával és a termékenységgel volt kapcsolatos. A zsidók pedig, akik a földmívelést lényegében a kánaániaktól tanulták el, a föld termékenységét előidéző vallási ténykedést és felfogást éppoly természetes módon vették át tőlük, ahogy az eke, a kapa vagy a sarló használatát. Nem lennénk tehát igazságosak a zsidósághoz, ha magunkévá tennénk a Biblia szemléletét, amely egy jóval későbbi kor vallási felfogását tükrözi; ha úgy képzelnénk, hogy szégyenletes állhatatlanságukban a zsidók lépten-nyomon elárulták igaz Urukat, s puszta megátalkodottságból a pogányok alantas és ocsmány isteneihez pártoltak. Azt tették csak, amit koruk, környezetük és életkörülményeik írtak elő nekik.
