III. Kalandos tervek.
III. Kalandos tervek.
Klapka tábornok keleti utjából Turinba visszaérkezvén, minthogy január elején Konstantinápolyba küldött leveleimet nem kaphatá, ujra értesitettem azoknak tartalma s különösen Teleki elfogatásának lebonyolitása felől. Erre tőle a következő választ vettem:
Klapka – Kossuthnak Londonba.
Turin, február 13. 1861.
Igaza van Önnek: nagyon különös időket élünk. Ki tette volna fel Laczi felől, hogy ő, ki életében annyi párbajt fényesen átvivott, az eldöntés órájában magát oly gyöngén viselendi! és ki álmodta volna, hogy Pulszky, valóságos harczdühre ragadtatva, minket mint megannyi vén asszonyt, oly messze hátra hagy maga után. – Nó, csak ut ne legyen belőle a szécsényi békés tüzhely felé. – – –
De minthogy annak szüksége forog fenn, hogy sokat szenvedett hazánk uj, nagyobb szerencsétlenségtől megóvassék s minthogy kötelesség, becsületes emberek módjára, érte élni-halni, de nem a bün bátorságával jövendője ellen vétkezni, hát legalább nekünk kettőnknek mindig egyetértésben kell működnünk s egymást kölcsönöen őszintén támogatnunk. – –
Ideérkezve, Pulszkyt találtam, a ki értesitett, hogy hivatalosan meghasonlott ugyan Önnel, de barátságos uton régi viszonyát Önnel helyreállitá. Képzelheti ön, hogy ez értesités menynyire meglepett, s miként hatott rám azon további megjegyzése, hogy a mi Magyarországot illeti, most már minden csak én tőlem függ!
E rövid üdvözlet után Bixiohoz (a tábornokhoz) ment s ez kis idő multával csakugyan hozzám jött. Bixio nekem csak amolyan félnyilatkozatokat tett, de eleget mondott arra, hogy megértsem, miként Garibaldi magát egy ujabb expeditióra határozta, még pedig ezuttal Magyarországra, s hogy Türrel egyesülve, e végett a szükséges előkészületek buzgóan munkába vétettek. Én Bixionak kitérőleg feleltem s megigértem, hogy irni fogok Garibaldinak, mihelyt a helyzet felől magamat kissé tájékozhatom. Aztán azonnal Cavourhoz mentem s megkérdeztem, tud-e valamit Garibaldi tervei felől s ha igen, egyetért-e? (Mert Bixio nyilatkozatai erre látszottak mutatni). Cavour kissé zavarba jött s nem egész kielégitő feleletet adott; de mikor azt kérdezém, vajjon megengedné-e, hogy tudtán kivül a török partokon valami merényeltessék? – határozott nem-mel felelt és hozzátette, hogy ezt, ha a szükség ugy hozná magával, fegyveres erővel is meg fogja tudni akadályozni.
Aztán utána láttam, hogy biztosan megtudjam, mi az tulajdonképen, a mi Caprerában megállapittatott; s egy kedvező véletlen folytán a dolog fenekére jutottam.
Két terv van; melyik fog a kettő közül véglegesen elfogadtatni? – az még kétséges.
Az egyik terv Mieroslavskié; ezt saját leveleiből ismerem, melyeket Becker német ezredeshez irt. Ez ebből áll:
Velencze s a többi elnyomott nemzetiségek felszabaditásához az összes democratiának segédkezet kell nyujtani. Mieroslavski magára vállalja lengyel, szláv, angol, franczia, német, amerikai legiók toborzását előkésziteni s e keresztes-haddal magát Garibaldi rendelkezésére bocsátani. Egyesülve egy olasz auxiliaris sereggel, a török partokon kötnének ki s a szláv és görög lakosság felszabaditási harcza megkezdetnék. Seregét Montenegróból, Herczegovinából, Boszniából szaporitva, Mieroslavski Horvátország felé nyomulna, mialatt Garibaldi Türrel Szerbián át Magyarország felé utat tör. A Szávához és Drávához érve, a fellángolás általánossá lenne s akkor minden szláv és magyar népességnek fel kellene kelni egész Lengyel- és Oroszországig. Mieroslavski azt igéri Beckernek, hogy ha a németek őt csak egy kissé is támogatandják: a fekete-veres-sárga lobogót Szent-István tornyára fogja feltűzni Bécsben!
Türr e tervvel nem egészen látszik egyetérteni s a következőt inditványozza: Kikötés Montenegro közelében hadosztályával s a magyar legioval. Erősödés csapatkivonásokkal Montenegroból. Gyors előnyomulás e hegyországon át Szerbiába s onnan a Szávához és Dunához.
Többet Türr tervéről nem tudok.
Mieroslavski terve szembeszökőleg szláv terv, melynél a mi ügyünk, Magyarország felszabaditásának ügye, egy jelentéktelen mellékkérdéssé sülyed. A nagy Szlávia az, a mire Mieroslavski törekszik. Ő mint lengyel joggal mondhatja magának: »Minket elárult a világ; most rajtunk a sor, a világot elárulni. A romokból majd csak kerül ki valami Lengyelországnak is.«
Türr terve kevésbbé koczkáztatott, kevésbbé merész és nagyszerü; de ha Garibaldi annak keresztülvitelére vállalkoznék, valószinüleg hasonló következéseket: vagy egy millió keresztény és török lemészárlását Törökországban s a világ általános lángbaborittatását vonná maga után.
Türr immár a királyhoz fordult a végett, hogy a magyar legio ujra az ő hadosztályához csatoltassék; mit neki a király meg is igért. Ugy látszik: pénz, hajók és fegyverek is biztositva vannak az expeditio számára.
Garibaldi nyugtalanul várta megérkezésemet, miszerint velem minden felől, különösen pedig a felől egyetértésre jusson, a mit a vállalatnál magamra vállalni hajlandó lennék.
Igy állanak a dolgok s elképzelheti Ön, hogy szemben e viharterhes helyzettel, minden más kérdés, mely eddigi szervezkedésünkre vonatkozik, egyelőre fontosságát veszti. Ezekre nézve én lelkiismeretesen alkalmazkodni fogok Önnek február 7-ki utasitásaihoz.* Most mindenekelőtt tudnom szükséges, hogy mit tart Ön, tisztelt barátom, a fentelőadott tervekről, chanceaikról és következéseikről. Mire nézve haladéktalan válaszát kérem.
Ezek azon pontokat foglalták magukban, melyekre Turinban határozott választ sürgetni jónak tartottam. Ilyenek: 1. nyilatkozat az iránt, számithatunk e kora háborura, miszerint tudjuk, hogy mihez kell magunkat tartanunk érintkezéseinkben a hazával: 2. reconfirmatioja a szeptemberi egyezségnek a dalmátparti expeditio iránt megszaporított erővel; 3. eszközök a horvát határőrök megnyerése iránt megkezdett alkudozások sikerének biztositására; 4. a keleti fegyverek visszahozatala; 5. azoknak s a külön assignált tizenötezer fegyvernek számunkra biztositása; 6. a már jórészben kész pénzjegyeknek elszállitása és letározása; 7. a január 28-ki létszám szerint ötszázkilencz főre menő legio ellátása és felruházása; 8. kifejtésének munkába vétele egy gyalog dandárrá, egy huszárezreddé s egy üteg tüzérséggé a keretrendszer alapján s engedély és mód egy svájczi vadászzászlóalj szervezésére; 9. subsidium vagy ötszázezer franknyi kölcsöngarantirozás, miszerint munkálkodásunkat folytathassuk, a mely, pénzhiány miatt, egészen megakad; 10. diplomatiai adatok interpellatiok könnyitésére az angol parlamentben.
Időnyerés végett s hogy Garibaldi iránt figyelmet tanusitsunk; Pulszkyt az idezárt levéllel Caprerába küldtem. – – –
(Aláirva)
Klapka.
(Németből.)
Melléklet.
Klapka – Garibaldinak.
Klapka – Garibaldinak.
Turin, február 13. 1861.
Az egyesült fejedelemségekből jövök. Szándokomban volt Önt meglátogatni, miszerint elmondjam Önnek, hogy minő eredményeket érhettem el; de gyöngélkedés által itt tartóztatva, felhasználom egy barátom ajánlkozását, hogy Önnek némi értesitéseket küldjek; miket ő ki fog egésziteni.
A fejedelemségekben a talaj nem oly kedvező reánk nézve, mint reménylenünk lehetne s kellene. Először is, egy oly kormánynyal van dolgunk, a mely – legyen számitás, legyen gyávaság – inkább hajlandó törekvéseinket akadályozni, mint elősegiteni. Aztán ott az angol és franczia diplomatiával találkozunk (a többiről nem is szólva), melynek ügynökei minden lépésünkre vigyáznak s utunkat állani igyekeznek. Végre pedig, van ott egy párt – igaz, nem számos; de nagyon tevékeny – mely egy daco-román birodalom feltámadásáról álmodozik (a mely birodalom sohasem létezett) s egyszerüen be akarja e birodalomba olvasztani mindazon tartományokat (contrées), melyekbe a mult századok viszontagságai a moldo-valach családból képviselőket telepitettek. Ez a párt, tulzásainak rajongásaiban, oda hagyja magát vitetni, hogy eszközül szolgál az osztrák politicának, a mely egyedül képes e romlásos versengésekből hasznot huzni.
A mi Magyarországot illeti, ez egy tábor, de lefegyverzett tábor. Fegyver nélkül Magyarországnak egyedül sem nem lehet, sem nem szabad cselekednie. Ha Austria megtámadja Olaszországot, Magyarország belevetendi magát a küzdelembe azon resource-okkal, melyekkel még bir vagy melyeket saját bátorságából merithet. Ha Olaszország támadja meg Austriát, Magyarország szintén felkél; de nem kell Ön előtt titkolnom, hogy meg kellend neki engedni az arra szükséges időt, hogy fegyvert szerezhessen s e szerint nagyobb sulyt vethessen az események mérlegébe.
Bixio tábornok némi közlést tett nekem egy terv felől, melyre nézve lehetetlen Ön előtt eltitkolnom, hogy az nagyon komoly dolog. Határozottan nem itélhetek e terv felől, mert félig homályban van előttem; de azon benyomást tette reám, hogy a legszerencsétlenebb következéseket vonhatná maga után Magyarországra nézve, a nélkül, hogy a szomszéd nemzetiségek ügyének annyit használhatna, mint reméltetik. Az hiszem tehát, hogy ez olyan ut, melyen előrehatolni (trop s’engager) nem tanácsos. Nem egyedül saját hazám érdeke mondatja ezt velem, hanem mindazon népek érdeke is, melyek ép ugy mint Magyarország, felszabadulásra várnak.
Sok elem van kezeink közt, de időt kell nekünk adni, hogy azokat csoportosithassuk, egyesithessük, miszerint hatalmasabban indulhassunk a czél felé! Nem határozatlan idejü halasztásról van szó; minden kezünkre dolgozik s az idő nem lehet messze, midőn okosan egybefüzve törekvéseinket, bevégezhetjük a nagy munkát, melyet Ön oly dicsőségesen megkezdett.
A tárgy sokkal kényesebb, mintsem hogy bővebb fejtegetésekbe bocsátkozhassam. Találok erre legközelebb alkalmat, mert nem mondtam le a reményről, Önt Caprerában meglátogathatni. Időközben engedjen Ön annyit mondanom, hogy én jobban sajnálnám, mint akárki más, ha egy elhamarkodott váhalat miatt szenvedni találna a hatalmi fény (prestige), mely az Ön nevéhez oly méltán csatolva van. Nagy erkölcsi erő ez, melynek illetetlenül kell maradni közös ügyünk érdekében.
Fogadja, stb.
(Aláirva)
Klapka.
(Francziából.)
Ime válaszom:
Kossuth – Klapka tábornoknak Turinba.
London, február 18. 1861.
E perczben adta át Mednyánszky az Ön február 13-iki levelét. Rögtön felelek, nehogy postát veszitsek.
Határozott nézetem az, hogy mind a két terv őrültség. Annak nevezem, nehogy bűnt legyek kénytelen mondani. Ha ez ábrándos tervek a valósitásnak csak árnyékáig is jutnának, abból csakis mészárlás és kifejezhetlen szerencsétlenség következhetnék. A legbiztosabb mód volna arra, hogy Európa pitymalló szabadsága a szolgaság hosszu, mély éjjelébe visszasodortassék; mert a terv sikere teljesen lehetetlen s megkisérlése csak azt vonná maga után; hogy Európa minden hatalma: orosz; német, franczia, angol, török, kezet fogva lépne sorompóba a forradalom ellen, és ezt ép akkor, midőn a viszonyok logicája s a nem-avatkozás elvének naponkint terjedő érvénye kilátással biztatnak, hogy az osztrák hatalom s vele a népelnyomás góczpontja, meg fog törethetni.
A mi különösen sokat szenvedett hazánkat illeti, mit szóljak magyar létemre az első tervhez, melynek azon sajátsága van, hogy még siker esetén is (a mit egyébiránt bizvást a lehetetlenségek közé sorozhatunk) szegény hazánkat az élő nemzetek sorából kitörölné, nem sikerülés esetén pedig Magyarországot az általános hajótörésbe belesodorná?
Különben ez örült tervre nézve vigasztalásom az, hogy ha annak végrehajtása az igéretbe helyezett angol, franczia, német, amerikai legiók kiállitásától van föltételezve, ugy e miatt nyugton alhatunk. Ezt sem Mieroslavski, sem mi nem fogjuk megérni.
A másik terv komolyabb természetü, mert Garibaldit oly környezet veszi körül, miszerint nem lehetetlen azon illusioba beleringattatása, hogy amolyan Marsala-féle expeditio Olaszországon kivül is sikerülhet. Hiszen igaz, annak, ki oly elért sikerre mutathat ujjával, mint Garibaldi, nevét nagy prestige veszi körül; de nagyon csalatkoznék, ha azt hinné, hogy a mi neki Olaszországban sikerült, azt Olaszországon kivül is merényelheti. Az én nézetem az, hogy: 1. Minden olyan expeditio a dalmát partok felé; melyet Olaszország királyának formaszerinti hadizenete Austria ellen meg nem előzött s minden magán-expeditio Olaszország partjairól a török birodalom bármely pontja felé, az angol s meglehet, a franczia hajóhad által is a tenger fenekére sülyesztetnék. 2. Ha e veszélyt történetesen kikerülve, török partra szállana, az osztrákon kivül Angliát és Francziaországot is nyakára huzná s orosz és porosz interventiót vonna maga után, 3. Teljességgel nem hiszem, hogy bármely expeditio, melyet Olaszország királyának nyilt háboruja az osztrák ellen nem törvényesit s nem támogat, Magyarországig eljuthasson. Lehetetlen ez szintugy Horvátországon, mint a török birodalmon keresztül. 4. Tekintetbe véve azt, hogy egy ily expeditio szükségszerüleg nem lehetne egy magában is erős hadsereg, fegyvert is csak keveset czipelhetne magával, különben nem mozoghatna sebesen s amolyan pótlék-erőditésekre sem számithatna, mint azok voltak, melyek Genuából a marsalai merényletnek ha nem is végsikerét (mert erre bizony végre is a királyi hadsereg közbelépése volt szükséges), hanem legalább előmenetelét s tartósságát biztositották: mindezt tekintetbe véve, én határozottan azon véleményben vagyok, hogy ha valamely csodálatos szerencse folytán az a hihetetlenség valósulna is, hogy a tervezett expeditio eljut Magyarországba: egy ily vállalat, melynek háta mögött bizalmat gerjesztő támasz nem áll, Magyarországon legfölebb csak partialis, tehetetlen mozgalmakat idézhetne elő, de általános nemzeti felkelést nem s menthetlenül összezuzatnék. Önre bizom, ezen esély irtózatos következéseit végiggondolni. Meg is kell vallanom, miként én nem hihetem, hogy a király e tervbe beleegyezett s ahhoz segédkezet nyujtani ajánlkozott. Ez, épen az ő helyzetében, potencirozott oktalanság volna; Európa minden hatalmát magára uszitaná s olasz királyi czime aligha egy évig tartana.
Hanem az, a mit Ön Cavour felől ir, megvallom, szöget ütött fejembe. Ha az ő keze csakugyan benne volna a játékban, ugy én nem tudnám a dolognak más kulcsát képzelni, mint azt, hogy e tervet alkalmasnak látja arra, miszerint Garibaldi s egész pártja egy csapással semmivé tétessék.
A mi engem illet, én hiven azon alapelvekhez, melyeket hazafiui kötelességünk érzetében együtt s egyetértve megállapitottunk, változhatlanul el vagyok határozva, a forradalomnak kivülről a hazába bevitelére nevemet s közreműködésemet semmi vállalathoz nem adni, mely nem a következő három feltételhez van kötve:
1. Hogy az osztrák háboruban legyen egy külhatalommal.
2. Hogy a nemzetet fölfegyverezhessük.
3. Hogy kivülről oly segédsereget vigyünk haza, melynek háta mögött egy elismert hatalom áll s zászlaját a népjog fedezi. E segédsereg száma alku tárgya lehet, mert a nélkülözhetlen »minimum« meghatározása az ellenség erejének dislocatiojától, Horvátország indulatától s ezer más körülménytől függ. De a dolgot magát elkerülhetlenül szükségesnek tartom nemcsak azért, mert ez a szövetség legbiztosabb kezessége, egyszersmind a leghatályosabb buzditó eszköz, hanem azért is, mert a moldvai és szerbiai szerencsétlen fordulat nélkül sem volna lehetséges hazánk fatalis földleirati elszigeteltsége mellett a nemzetet másként nagyban felfegyverezni.
Vajjon nemzetünk ezen feltételek nélkül is fel akar-e kelni? – – Én ezt nem hiszem, de ha mégis megtenné, nem minket terhelne a felelősség. Mi osztozhatnánk veszélyeiben, de nem mi sodornók a veszélybe. Hanem arra, hogy nekem legyen részem a nemzetnek fegyverfogásra-szólitásában: a fentebbi három feltétel nélkülözhetlen. Különben meg tudok halni a számkivetés nyomorában, de hazámat a siker reménye nélkül veszélybe sodorni soha.
Ez lelkiismeretem szózata; mely eljárásomban zsinórmértékül szolgál. »Gott helfe mir; ich kann nicht anders« – mint Luther mondá.
Remélem, ebben egyetértünk. – – – – – –
(Aláirva)
Kossuth.
(Németből.)
* * *
Alig inditottam el válaszomat, párisi képviselőnktől, Kiss Miklós ezredestől kaptam levelet (február 17-ről), melyben Thouvenel franczia külügyminiszterrel közbejött egy beszélgetéséről tevén jelentést, többek közt ezt is irta: »Azt is mondá a miniszter, hogy nemsokára tán patakként fog a vér folyni Törökországban.«
Ominosus szavak a franczia császár külügyminisztere szájából. Összevetve azokat Klapka fentebbi tudósitásával s különösen azzal, a mit Cavour zavarba jöttéről s ki nem elégitő nyilatkozatáról irt: lehetetlen volt azon következtetésre nem jutnom, hogy ha nemcsak Cavour, de még a császár is tud a dologról valamit s hagyja kelepczébe menni a madarakat, ugy itt egy furfangos »politica« van a játékban; melynek czélja az, hogy Garibalditól s vele és általa minden »alkalmatlan elemtől« egy csapással megszabaduljanak.
Borzadtam a gondolattól, hogy e kelepczébe még hazánk is belesodortassék.
Klapka tudósitása; Türr »négyezer emberes« combinatioi, Thouvenel szavai; Pulszky azon nyilatkozata, hogy Garibaldi márcziusban minden esetre elhagyja szigetét; és harczias felbuzdulásának azon indokolása, hogy ő azokhoz megyen, »a kik tesznek«: megannyi összevágó jelenség volt, mely nem hagyott fenn az iránt kétséget, hogy minden esetre van forrásban valami, még pedig olyasvalami, a mibe azon ismert elhatározásomnál fogva, hogy én nem akarok hazám sorsával s nemzetem vérével könnyelmü játékot üzni, az illetők nem tartották tanácsosnak, engem beavatni.
Voltak más jelenségek is, Ludvigh, keleti kiküldetése alatt, bizalmas viszonyba lépett egy Magnan nevü, kalandoros szellemü, de nagyon vállalkozó franczia hajós kapitánynyal ki a keleten hajózási vállalatok élén állott s nekünk fegyverszállitásra a Dunán és a dunai osztrák flottilla megrohanására ajánlatokat tett. Tudtuk, hogy ő a Palais Royallal bizalmas viszonyban áll, sőt azt is okunk volt hinni, hogy a Tuilleriák »személyes politicájának« nem hivatalos munkásai közé tartozik. Ez a Magnan ugyancsak februárban, keletre utaztában Ludvighot Brüsselben meglátogatta s értesitette, hogy kormány-sürgönyökkel megyen Belgrádba, hova már nehány oly hajót is utnak inditott, melyek a Száván is járhatnak. Neki szándoka Boszniába betörni s most komolyan fog Mihály herczeggel szólani, vajjon akarja-e a bosnyák felkelést segiteni.
Londonban pedig pár hét óta egy Nyemánics nevü bosnyák főur tapogatózott, ki magát a hajdani Nyemán-dynastia utódjának mondta. Nálam is volt s amolyan titkokat sejtető, de mégis nagyon tartózkodó modorban a felől beszélt, vajjon nem volna-e jó egy bosnyák felkelést a magyar függetlenségi harczczal kapcsolatba hozni, a mi a magyar korona hajdani souzerainitásának helyreállitására vezethetne? Mire én azt feleltem, hogy nekünk nem áll érdekünkben, ügyünket a keleti kérdéssel egybebonyolitani, mert ezzel európai interventiokat vonnánk nyakunkra. Ha a keleti kérdés oly fordulatot venne, hogy szomszédunkban szabad (de szabad, nem orosz vasallus) államok támadnának Magyarország, ha függetlenségét visszaszerzi, bizonyára kész lesz velük kültámadás elleni kölcsönös védelem végett szövetséges viszonyba lépni; de a magyar korona hajdani souzerainitásának helyreállitása nálunk nem bir csáb-erővel; még ha tányéron nyujtanák felénk, sem fogadnók el. Elég bajunk van a nemzetiségi kérdéssel; oktalanság volna a bomlasztási kórelemeket még szaporitani is akarni.
Mindezen jelenségek, melyekhez sok más apró-cseprő symptoma is járult, arra mutattak, hogy ha nincs is még megállapodás, de valami forrásban van.
Nagyon fontos dolog volt volna nyomára jutni, hogy tulajdonkép mit értett Thouvenel amaz ominosus szavak alatt. Fel is kértem Kiss Miklós ezredest, február 20-ikai »nagyon bizalmas« levelemmel, iparkodjék discret modorban a fátyol mögé pillantani. Tájékozásul közlöttem vele Klapka tudósitásának lényegét s az azzal összevágó jelenségeket; de határozottan kikötöttem, hogy ezt megtörhetlen titoknak tekintse s felőle senkinek a világon ne szóljon; mert egy vigyázatlan szó delatio horderejével birhatna, a minek még csak gondolatától is Isten őrizzen. Constatáltam álláspontomat, miként az Klapkához intézett válaszomban ki van fejezve. Elmondtam, hogy a fenforgó terveket őrültségnek tartom s e felfogásomat indokoltam. Kijelentettem, miként ebből azon kötelesség hárul reánk, hogy iparkodjunk az illetőket e tervek veszélyessége felől meggyőzni s őket azok feladásár a reá birni (a mint erre Klapka, igen tapintatosan, már lépést is tett): de ha ez nem sikerülne, nekünk csak az lehetne hivatásunk, hogy tudassuk barátainkkal a hazában, miként ha olasz-osztrák háboru nélkül valamely Törökország felőli expeditioról találnának hallani, az olyan dolog, a miben mi nem vagyunk részesek. Ennyit tenni kötelességünk; aztán a nemzet lássa, hogy mit csinál. De delatorokká nem leszünk s a merénylet utjába tettleges akadályokat görditeni sem jellemünkhöz nem illenék, sem hivatásunkhoz nem tartozik. Innen a szoros titoktartás szüksége.
Igy megkötve, bajosan lehetett Kiss Miklós ezredesnek megtudnia, hogy mennyiben van vagy nincs a franczia cabinetnek ama tervek felől tudomása. Ismét csak homályos figyelmeztetéseket idézhetett elő, melyek odamentek ki, hogy »a táncz igen valószinűleg a keleten fog megkezdődni.« S midőn erre Kiss Miklós azt a megjegyzést tette, hogy »nekünk nincs kedvünk abba a tánczba belemenni,« – Thouvenel ennyit felelt: »Et vous ferez bien; Vous ferez trčs-bien, ha bele nem mentek; tanácslom is, nagyon tanácslom, hogy bele ne menjetek.«
E közben Klapka tábornoktól, előbbi levele kiegészitéseül, február 17-ről egy ujabb levelet vettem, melyben még arról is tudósitott, hogy bizonyitványok vannak kezénél, miként Olaszország minden részében comiték szerveztetnek ugy önkéntesek toborzására, mint pénzgyüjtésre a magyar ügy érdekében. E szervezkedések Türr tábornok nevével hozatnak kapcsolatba, ki azonban, ép ugy mint Pulszky is, a dologról Klapkának emlitést sem tett; ugy, hogy olaszok által jutott tudomására, kik csoportosan tolongtak hozzá, tudakozódni, hogy mikor kezdik már a dolgot Montenegróban.
Klapka e levele telitve van keserüséggel.
»Tehát odajutottunk,« – irá, – »hogy akadnak emberek, a kik nem irtóznak saját kezükre, saját felelősségükre, szerencsétlen hazánk jövőjét egy desperatus kalandnak az Adriai partokon eredményéhez kötni! Miszerint Garibaldi egy kis foglalatossághoz juthasson, Erdélynek s a Bánátnak védtelen lakossága az oláhok gyilkos késének s az osztrák soldatesca könyörtelen dühének szolgáltassék ki; s hálául a fogadtatásért, melyre a magyarok 1849-ben Törökországban találtak, most a magyar legio, egy-két renegát vezetése alatt, álljon élére egy filibuster seregnek, mely mészárlásokra s velük orosz intervencióra és a török birodalom feloszlására adand jelt. Kmetty parancsnok Syriában, Kollmann táborvezérkari másodfőnök Konstantinápolyban, én magam a nagyvezért s másokat loyalis biztositásaim által megnyertem ügyünknek s most egyszerre mint közönséges gaz árulók lépjünk fel? Igazán, az ember kisértetbe jön, kérdezni: mennyit adott Oroszország e herostratusi terv kivitelére?«
Klapka tábornok e levelére február 21-én adott válaszomból a következőket irom ki:
»Ön, a mint irja, csaknem kisértetbe jön, kérdezni, mennyit adott Oroszország ama herostratusi tervek kivitclére? – Igaza van. Én egy cseppet sem csodálkoznám, ha végre is kisülne, hogy a fondorlat: Garibaldit a keleten kelepciébe ugratni, – Bécsből vagy Szent-Pétervárról indult ki. Annyi legalább már még a pesti hirlapokból is bizonyos; hogy az osztrák tud róla s készül reá. Pétervárad, Arad, Temesvár; tökéletes védállapotba vannak téve, mint ostromveszély idején. Az elsőnél még a hidfők is meg vannak rakva ágyúkkal, mint 1849-ben. Szegény Ujvidék remegésben van, (»Pesti Hirnök«, febr. 12.)
»Már most egyrészt történelmi tény, hogy zavargásokat szitogatni fel Törökországban, az orosz politicának hagyományos maximái közé tartozik, mert ez neki avatkozásra nyujt alkalmat, részint rendcsinálás czimén, melynél az használtatik ürügyül, hogy a zavargás a szomszédból reá is kiterjedhet, részint az elnyomott keresztény népek pártfogásának örve alatt. (Nekem erős meggyőződésem, hogy amig Magyarország függetlenségét ki nem vivja, minden mozgalom Törökországban nem szabadságra, hanem csak egyik oldalon az orosz hatalmi kör kiterjesztésére, a másik oldalon osztrák betolakodásra vezethet; a minek végtávlatában a két térfoglalási versenytárs között egy ily világrenditő catastrophalis háboru áll.) Másrészt meg az is bizonyos, hogy Garibaldit különböző hatalmak különböző okokból nagyon alkalmatlan egyéniségnek tartják. Én tehát ugy látom a dolgot, hogy itt valóságos hatalmi conspiratio forog fen; egy-két oldalon »agent provocateur«-i bujtogatás, más helyeken szemethunyás alakjában; egyenesen oly czélból, hogy Garibaldi s vele Európának ugynevezett »nyugtalan elemei« egy kalandos vállalatba uszittassanak bele, melynél egy csapással agyonzuzatnak.
»E felfogásból reánk kettős teendő hárul. Az egyik feltárni a fátyolt Garibaldi előtt, ha ugyan erre az ő józan felfogása mellett szükség lehet. A másik: határozottan kijelenteni Cavournak, hogy mi az egyezséghez tartjuk magunkat s formaszerinti háboru nélkül Austria és Viktor Emánuel király közt, hazánkat kalandoros merényletek által vérfürdőbe fullasztani annál inkább nem engedendjük, minthogy hazulról minden tudósitás összevág abban, hogy a mint egyrészt minden alkotmányos szinezetü octroyálások s koronázási kecsegtetések daczára is, azon alapon, melyet mi felállitottunk s a turini kormány elfogadott, a magyar nemzet minden bizonynyal felkél, mintha csak egyetlen egy férfiu volna, – ugy másrészt háboru és felfegyverkezés nélkül a Jézus Krisztus szavára sem kél fel, s minden amolyan kalandor merényletek, ha (a mi nem hihető) Magyarországig eljutnának, csak a hóhérnak dolgoznának kezére.
»S mig ezek folytán, nem kétlem, Önnek nem sok fáradságába kerülend Cavourral megértetni, mennyire ellenkezik Olaszország érdekeivel, megengedni, hogy Magyarországnak a majdani eldöntő háborura Olaszországgal kezet fogni, oktalan kalandok nullificaló következései által lehetetlenné tétessék, – ugy annak is idejét látom, hogy Ön mindkettőnk nevében biztositsa Cavourt, miként számithat reá, hogy mi, mint becsületes emberek, sohasem fogunk Olaszországban a kormány háta mögött cselszövényekbe elegyedni, s hogy Pulszky missiója ép azért lett megszüntetve, mert ilyforma elegyedési hajlamnak jeleit kezdte adni.«
»Ezen kérésemet Önnek, szegény hazánk érdekében, lelkére kötöm.«
(A levél többi része a legio ügyére, egy ép akkor a hazából kiküldött egyéniség jelentésére s a neki adott utasitásra vonatkozik.)
Nyomát találom annak irományaim között, hogy ez idő tájban egy pár tudósitást intéztem Cavour grófhoz is, részint egyenesen, részint Benzi ur utján, ügyünk fordulatai felől a Fejedelemségekben és Szerbiában, mint szintén a hazai állapotok felől is, s hogy e tudósitásoknál alkalmat vettem megemliteni, miként Klapka tábornokot felkértem, értesitse a grófot nevemben is rendithetlen ragaszkodásunk s politicai tevékenységünk közös kiindulási pontja felől (azon értelemben, mint a fentebbi levélkivonatokban olvasható), s értekezzék a gróffal azokra nézve, a miket tenni tanácsos is, lehet is az alatt, mig a dolgok ugy Magyar-, mint Olaszországban függőben vannak. Miként járt el ez érintkezések folyamában Klapka tábornok, arról akkoron nem volt tudomásom; később azonban, már Ricasoli miniszterelnöksége idejében, közöltettek velem Klapka tábornoknak Cavour hátrahagyott irományai közt talált némely levelei, melyek arról győztek meg, hogy azon időben már nem volt meg kettőnk közt azon benső nézetösszhangzás s irányegység, mely előbb, mig köztünk Teleki László személyisége kapcsot képezett, eljárásunknak erőt adott. Ez nyujtott később magyarázatot sok mindenféle »miseriák«-hoz, mik a következő hónapok alatt fel-feltünedeztek. Hanem ezt akkoron én még csak nem is gyanitottam s azért valóságos megnyugvásomra szolgáltak Cavour gróf itt következő sorai, melyeket számomra Benzi urnak adott át s ez nekem február 23-án Londonba megküldött.
Jegyzék Kossuth ur számára.
Nagyon kedvesen vétettek Turinban az utóbbi közlések, melyeket Kossuth ur Klapka tábornok és Benzi ur által küldött.
A kormány mindig a legélénkebb érdeklődéssel viseltetik Magyarország iránt.
Azt hiszi, hogy helyén lesz a törvényességi változványt követni (il convient suivre la phase legale) s az országgyülés megalakulásához jutni.
Egy időelőtti mozgalom végzelmes volna* (serait fatal). Elidegenitené tölünk a közvéleményt Európában s még Olaszországban is, a mely még készületlen (n’est pas encore pręte).
Nem tudtam elképzelni, mi inditotta Cavourt ezen intésre. Az én tudósitásaim ugyan nem adtak okot azt gyanitani, hogy »időelőtti mozgalom« veszélye forog fenn Magyarországon. Altro! én kialkuvás veszélyét láttam fenforogni. – Hja! nem egy nyomon jártunk értesitéseinkkel.
Ha az országgyülés megalakul, el fog lehetni határozni, hogy mit kellend tenni (la marche ŕ suivre).
Több rendbeli értekezés után Klapka tábornokkal, tökéletes egyetértés jött létre.
Párisból fontos értesitések váratnak; közöltetni fognak a tábornokkal.
Turin; február 23. 1861.
(Francziából.)
Az annyi nyugtalanságot keltett expeditionalis tervek sorsáról a végjelentés itt következik:
Klapba – Kossuthnak Londonba.
Turin, február 19. 1861.
Türr tegnap ideérkezett. Bizonyossá tett (er betheuerte mir), hogy soha eszébe sem jutott hirünk-tudtunk nélkül (ohne unserem Vorwissen) valamire vállalkozni, hogy a comiték s azok működése felől terjesztett hireket már meghazudtolta; s hogy személyesen Londonba menend, miszerint a teendők felől Önnel értekezzék. Azt mondtam neki, hogy jövendőben valószinűleg nem lesz többé comiténk, miután Ön személyesen Turinba jön, én pedig működésemet kirekesztöleg a keletre fogom szoritani.* Türr ebben tökéletesen egyetértett, mint szintén Pulszky is,* ki visszajött Caprerából s onnan azt a hirt hozta, hogy Garibaldi a maga működését Magyarországra nézve egészen a mienktől s a mi kivánságainktól teszi függővé.
Im, megint egy jelensége annak, hogy naponkint szakadozott a szalma-kötél, mely még a kévét összetartotta. Én az igazgatóság megszünéséről hallani sem akartam.
Hogy Pulszky ur egyetértett, az természetes, hiszen ő már méltóztatott az igazgatóságot nem létezőnek »decretálni.« Hanem hogy Klapka tábornok jónak látta e felől vele értekezni, az a történtek után csakugyan nem volt természetes.
Tehát ezzel a perpatvarral (Hader) is rendben volnánk s most csak az marad fenn, hogy Ön Türrel, ki a jövő szombaton Londonba utazik, az itteni ügyekre nézve a továbbiakat rendbe hozza.– – – – – – – – – –
(Aláirva)
Klapka.
(Németből.)
Válaszom ennyi volt:
London, február 22. 1861.
Azon urak biztositásai örvendetesek, feltéve, hogy nem akként értetnek, hogy nem akarnak jóváhagyásunk nélkül cselekedni, ha elfogadjuk, a mit inditványoznak, –– de ha el nem fogadjuk, az már más. Vederemo. Én február 18-ki levelemben kifejezett elveimtől nem tágitok s Önnek február 17-kei levelét kezességnek tekintem, hogy erre nézve tökéletesen egyetértünk.
(Aláirva)
Kossuth.
Pulszky Ferencz urtól is vettem tudósitást caprerai látogatása felől. Levele itt következik:
Turin, február 23. 1861.
Voltam Caprerában levéllel Klapkától, melynek mását, ugy hiszem, veled közlötte. Elmondtam Garibaldinak nézeteidet; megmondtam, hol s mennyiben különböznek az enyéimtől; elbeszéltem neki állásodat s befolyásodat, s hogy én nem representálok semmit és senkit egyebet, mint önmagamat.
Erre kikérdezgetett, két óra hosszant, a nemzetiségi viszonyokról, a concessiókról, a mostani situatióról, a török birodalom tartományainak szelleméről, politikájáról, kivánságairól. Második találkozásunknál folytatta a kérdezgetést a határőrvidékről, geographiai állásáról, igazgatásáról, szelleméről. Ezen utóbbira megmondtam, hogy nem ismerem s nincs tehetségemben megismerhetni.
Megkérdeztem végre, mi a felelete Klapkához s mik a tervei? Azt felelte, hogy tervei nincsenek, csak szándokai; hogy a felelet nehéz, mert ezek az urak, ugy látszik, akarnak is, nem is akarnak. Annyit azonban mondhat, hogy tavaly is körülbelül ugyanezen időben a király s a kormány azt izenték neki, hogy nem lesz háboru, tehát tartsa magát tökéletes csendben, – s mégis volt háboru. – »Volt bizony,” – vágtam szavába – »mert Ön csinálta. Könnyen felelhetett, hogy lesz. Most is ugy vagyunk: ha Ön akarja, lesz háboru.« – »Igenis,« – volt a felelete – »de én máskép vettem fel a dolgot. Tudtam, hogy Siciliában készülnek kitörésre s szándokom volt odamenni, mihelyt a lázadás kitör. Most is ugy van. Ha Európa békében marad, én is itt maradok Caprerában; ha azonban vagy Önöknél, vagy Szerbiában, vagy Lengyelországban, vagy a németeknél a nép felhiv és segitségemet keresi: szándokom az, hogy segitséget viszek nekik. A népszabadság solidaritása kivánja ezt tőlünk, olaszoktól s azon különféle nemzetbeli vitézek vére, mely Siciliában s Nápolyban érettünk folyt.« – »S mi módon tudhatja Ön, hogy valamely nemzet felhivja és segitségére számot tart?« – »Engem puskalövéssel szokás meghivni, a puskadörgés szavára indulok, a merre a szabadság hiv; s ott leszek minél előbb, azaz szándékom van ott lenni: a kimenet és siker nincs a kezemben. Én nem veszem magamra a felelősséget, hogy másokra feltoljam magam; de bárhol küzdjön is a szabadság a zsarnokság ellen, kötelességemnek tartom, barátimmal együtt csekély erőnkhöz képest résztvenni a harczban.«*
E nyilatkozat egészen méltó volt. Garibaldihoz s csak növelhette a tiszteletet, melylyel jellemének adóztam.
Erre elbucsuztam s visszajöttem Turinba, Klapkával s Türrrel sokat értekeztem; s őszinte nyiltsággal, melyet Klapka viszonzott, megvitatván a situatiót, abban állapodtunk meg (!):
Hogy addig, mig a nemzet a törvényes téren utolérhetőnek tartja kivánságát s mig minden törvényes eszközök nincsenek kimeritve: egyáltalában semmi részről nem szabad háborgatni a nemzet törvényes, alkotmányos kifejlését.
Hogy ha a franczia császár moralis segélyét megadja s ennek következtében, a gróf igérete szerint, támaszkodni lehet Olaszországra is: mihelyt az osztrák az engedmények s törvények teréről lelép, meg kell kezdeni a harczot Garibaldi segitségével.
Hogy ha a franczia moralis támasz s ennek következtében az olasz kormány segélye elmarad; szükséges ezt a nemzettel tudatni; de azt is, hogy Garibaldira mindig lehet számitani. Válasszon e szerint a haza akár békés elnyomást, akár háborut s annak minden viszontagságait.
A király a napokban valakinek azt mondta, hogy ámbár mindenki békét kiván, ő mégis azt hiszi, hogy e nyáron háboru lesz. Nem látja, hogy lehessen ezt kikerülni Európa mostani feszült állapotánál.
Türr, ki ezen levelet átadja, ismeri Garibaldi nézeteit, mert ez reá bizta azon tudósitások megszerzését, melyek a mostani válságos perczben szükségesek. – – – –
(Aláirva )
Pulszky Ferencz.
Türr tábornok csakugyan meglátogatott Londonban. Ép akkor torlódtak reám a pénzjegy-per kellemetlen bajai. Értekezéseink tárgya s eredménye felől nincsenek jegyzeteim; de a bizalmas és barátságos viszony, mely köztünk soha nem bomlott meg; a szives készség, melylyel nagy befolyását a királynál s kormánynál a légio, az emigráczió s a haza érdekeinek előmozditására mindig felhasználta; és a kifáraszthatlan erély, melyet a légiónak, az olasz és magyar ügyközösség jelvényének, megmentése, rendbeszedése, fentartása körül kifejtett, midőn azt hol bujtogatások, hol viszálkodások a felbomlás örvényéhez sodorták: engem (bizonyossá tesznek, hogy londoni értekezésünk is a legkielégitőbb egyetértéssel ment végbe.
*
Mielőtt e szakaszt befejezném, még vissza kell térnem Pulszky Ferencz ur felmondására.
Klapka tábornok (miként fentebb emlitve volt) Garibaldihoz irott levelével Pulszkyt küldötte Caprerába.
Erre vonatkozólag, levelezéseim másolatai között, itt következő válaszomat találom:
»E megbizatás, nem tagadhatom, nagyon kellemetlenül lepett meg. Pulszky az Igazgatósággal szakitott, tehát Önnel is épugy, mint velem. Ő az Igazgatóság politikáját kárhoztatja, mely nemcsak az enyém, hanem az Öné is. Én nem gondolhatom, hogy az Ön politikai nézeteinek tolmácsolására azon ember hivatva lehessen, a ki az Igazgatóságot, melynek Ön egyik tagja, el nem ismeri s annak politikájával magát ellentétbe helyezi. Ez balmagyarázatokra szolgáltathat alkalmat a kettőnk között fenálló viszony solidaritása felöl s ez viszont szakadások csirájává válhatik az emigráczió soraiban, melyekben sem a bujtogatásoknak, sem az apró ambitiócskák versengésének, sem a szertehuzási hajlamnak bizony ugy sem vagyunk szűkiben. Pedig ha nyomhatunk valamit emigránsokúl az esélyek mérlegében, bizony csak mint összetartó, tömör testület nyomhatunk.
»Lehet, Önt ama megbizatásra Pulszky azon nyilatkozata inditotta, hogy ő régi viszonyát velem baráti uton helyreállitotta. Ki kell jelentenem, hogy annak helyreállitása lehetetlen. Én Pulszky jeles tehetségét mindig becsülni fogom. Gyarlóságai iránt elnézéssel tudok lenni. Hanc veniam petimusque damusque vicissim. Én is gyarló teremtés vagyok. A köztünk sok-sok éven át fenállott bensőségteljes viszonynak megszakitása érzékenyen fáj: nem tagadom; de e fájdalom sohasem fogja velem megtagadtatni az elismerést, melylyel a hazának s az emigrácziónak tett hasznos szolgálataiért neki mint hazafi, sem a lekötelezettséget, melylyel személyem s családom iránt tanositott sok szivességeiért mint ember tartozom. Hát ellensége sohasem leszek. Ártani neki, ha tehetném is, sohasem fogok. De a viszonynak köztünk örökre vége van. Itt nem indulatos fellobbanás forog fenn, min a higgadtság magát túlteheti; nem is amolyan alkalmi összekoczczanás, melynek emlékét egy meleg kézszoritás eltörölheti: itt a kölcsönös bizalom kapcsa lett kettétörve, s én azon emberek közé tartozom, kiknél ezt, ha egyszer széttörött, egy örökkévalóság sem forraszthatja össze. Ennek vége van.«
Vége is lett.
Pulszky lemondását elfogadván; Cavourhoz a következő sorokat intéztem:
London, január 15. 1861.
Pulszky ur megszünvén érdekeinknek Excellentiádnál bizalmas képviseletével megbizva lenni (noha magán-viszonyom vele a legbarátságosabb marad*, kérem gróf urat engedje meg, hogy ha közös érdekünkben valami fontosabb előterjesztendőm akad, azt Benzi ur közbenjárásával tehessem meg. Ha az események folyamában egy külön bizalmas ügynök megbizatása szükségesnek mutatkoznék, el nem mulasztandom arra gróf urtól előlegesen engedelmet kérni. Fogadja stb.
Nem láttam helyén bomladozást sejtetni sorainkban, s különben is e kiméletes előadással tartozni véltem a régi barátság emlékének.
(Aláirva)
Kossuth.
Cavour gróf beleegyezése folytán Benzi ur a legszivesebb készséggel engedett kérésemnek s megbizásomat elfogadva, érdekeink előmozditása körül mindig a legrokonszenvesebb jóakarattal, sokszor gyors és teljesen kielégitő sikerrel buzgólkodott (a bankóper költségeinek fedezését is neki köszönhetem mit ő levelem vétele után huszonnégy óra alatt ki is eszközölt, végre is hajtott, mignem 1862. ápril végével Nizzába consullá neveztetett ki. Mielőtt Turint elhagyná, a miniszterekkel s a többi érdeklett hivatalnokokkal viszonyba hozta Irányi Dániel barátomat, ki mint elnöki segéd s az Igazgatóság tollvivője, meghozta az áldozatot, hogy mialatt én halállal küzdő martyr-leányomnak a Genuatáji tengerparton kerestem (hasztalanul) enyhülést, 1861. szeptemberben a közügy érdekében Párisból Turinba költözött s ott, külön megbizásommal is ellátva, Ricasoli s Rattazzi minisztersége idejében érdekeinket ismeretes jellemszilárdságával s buzgalmával közel addig képviselte, mig 1862. ősz felé Turinba tettem lakásomat, mely reám nézve a vigasztalhatlan gyász lakává lett. – – Megnehezült a sors keze felettem! s nekem a csapások alatt, melyek családi boldogságomat szétzuzták, nem adatott meg, elmondhatni Paulus Emilius szavait: »cladem domus meae secunda fortuna publica consolatur.«
