V. A hazai viszonyok. – A forradalmi bizottmány feloszlása.
V. A hazai viszonyok. – A forradalmi bizottmány feloszlása.
Mialatt mi idekünn a reánk hárult csapásokkal s a politikai helyzet nehézségeivel birkózánk: benn a hazában a közélet eleven pezsgésnek indult. A megyék szervezésénél kiindulási pontul vétetett, hogy ott kell kezdeni, ahol az alkotmányos élet megszünt. Némely helyütt az 1848-iki bizottmányok még életben levő tagjai lemondtak; másutt névsoruk felolvastatott s ha olyannak neve fordult elő, ki a kényuralom kezéből hivatalt vállalt volt: felhangzott a »meghalt« szó s meghaltnak vétetett. A megyei bizottmányokba az emigráczióból is számosan lettek beválasztva. Sárosmegye kezdte meg, hol Ujházy, Pulszky, Kükemezey választattak be: Nógrád és más megyék s több városok is követték: Klapka, Vetter Kmety, Türr, Ihász, Kiss Miklós a bizottmányi tagok közé több helyütt felvétettek, sőt némely megyék (mint Nógrád, Győr) és városok is (mint Szeged, Esztergom) még az én nevemnek a megválasztottak közé iktatásától sem tartózkodtak. Hogy a törvénytelenül kivetett adók fizetésére senki sem köteles, ezt több megye. – hogy azok behajtásához segédkezet nem nyujtanak, ezt mindannyian határozatilag kijelentették s a tisztviselő-karnak utasitásba adták, talán az egy Zólyom kivételével, melyet ezért »legfelsőbb helyről« szépen meg is dicsértek, mely azonban (mint hajdan a diákos időkben mondani szokták) e miatt magát nagyon »elpudeálta«; ugy nézett ki a dicsérő decretum felolvasása közben, mintha leforrázták volna. A bibornok-primás, kit alkotmányos érzelmei s a más vallásfelekezetüek iránt tanusitott szivélyessége nagyon népszerüvé tettek, felszólitást kapott, használja fel befolyását s adjon a törvényhatóságoknak atyai intést a mérsékletre és adóbehajtásra. Megtette, s az eredmény kisebb-nagyobb mértékben oly forma felelet volt, mint a minőt Vasmegyéből kapott, a mely tisztelettel emlékeztette ő eminentiáját sajt szavaira, hogy »a 48-iki törvények hű megőrzéséhez körömszakadtáig ragaszkodni kell.« Sok megye kimondta, hogy amint kész a törvény értelmében felállitandó magyar miniszteriumnak engedelmeskedni, ép ugy cancellariát s helytartótanácsot el nem ismer. Általában a megyék előbbi törvényes autonomiájukba minden ügykörben teljes épségben visszahelyezkedtek; a volt törvénytelen administratiónak átmenetileg még fentartott közegeivel minden viszonyt, minden érintkezést megtagadtak, s többen (legelőbb Liptó) a nemzetőrség helyreállitását s fölfegyverzését is elhatározták.
És ezek folytán megdördült a január 16-ikai morgadalmas »legfelsőbb leirat,« b. Vay Miklós és Zsedényi Eduard által ellenjegyezve.
Az emigráczióra is levén benne vonatkozás, tartalmát kivonatilag ideiktatni tárgyamhoz tartozik. »Engedékenységgel szemléltük« – igy szól a leirat – »a nyilvános élet első túlcsapongásait, a kor felingerült irányzatának, az indulatok elfojtott kitörésének s a régen nélkülözött köztevékenység fölhevülésének tulajdonitván azokat.«
»De most, midőn némely megyék a bizottmány ok választását arra használják föl, hogy azoknak tagjai közé oly egyéneket sorozzanak, kik birodalmunk fenállásának s uralkodási jogainknak kiengesztelhetlen ellenei: kik kül elenségeinkhez csatlakozva, országaink békéjét alattomos összeesküvésekkel s vakmerő lázitásokkal veszélyeztetik; most, midőn az adórendszer jövő megállapitása körül elágazó nézetek tüzetes adómegtagadásra zsákmányoltatnak ki; midőn egyes megyék a nemzetőrséget felállitani s felfegyverezni készülnek stb. stb,: mellőzhetlen kötelességünknek tartjuk az alkotmányos szabadságnak oly czélokra, melyek végkövetkezéseikben forradalomra vezetnek, felhasználását hátráltatni s ily merész túlcsapongásokat erélyesen gátolni.«
Tehát megparancsoltatik, hogy »mindenütt, hol a külföldön tartózkodó hűtlen és felségsértő vagy oly egyének választattak bizottmányi tagokúl, kik birodalmunk ellenségeihez szegődve, ellenünk s az állam ellen jelenleg is vétkes merényleteket szerveznek, – ezen választások semmiseknek és érvényteleneknek tekintessenek;«
»hogy az adóbehajtás s közvetett adózás megakadályozására irányzott kisérletek vagy határozatok rögtön megszüntettessenek:«
»az ideiglen fentartott törvénykezési intézkedések tevékenységének megzsibbasztására irányzott határozatok érvénytelenekké nyilvánittatnak;«
»a 48-iki törvények átvizsgálása országgyülésre levén fentartva, azoknak tettleges foganatositására minden kisérlet szigoruan megtiltatik;«
És ezek után világosan kimondatik, hogy »ha a megyék részéről ezen meghagyások ellenében ellenszegülés tapasztaltatnék: a bizottmányi ülések be fognak tiltatni, a bizottmányok fölfüggesztetni vagy feloszlattatni, s erre, a szükség ugy kivánván, anyagi hatalom is fog alkalmaztatni.«
Hát bizony mi reánk idekünn ez a dörgedelmes »ukáz« azt a benyomást tette, hogy maga a bécsi hatalom is forradalmi szagot érez a levegőben s fél attól, a mi idekünn készülőben van.
Különben a megyei intézvény ez alkalommal is bebizonyitotta; hogy erős vára az alkotmányos életnek. Szatmármegyét kivéve, mely a leiratot tudomásul vette, nem tudok megyét, mely vagy (mint Heves óvást iktatva jegyzőkönyvébe, a leiratot egyszerüen (még csak nem is »tisztelettel«) félre nem tette, vagy pedig ellene a legerélyesebben fel nem irt volna. Hasonlót tudok Pest, Buda és Szeged városokról is. Még a higgadt magaviseleteért megdicsért Zólyommegye is (melynek pedig a leczke nem szólt hatalmasan férfias hangon felirt ellene.
Az emigránsok bizottmányi tagságára nézve egyszerüen az volt a felelet, miként az országban nem tudnak róla, hogy léteznék magyar ember, kit törvényes biró törvényes eljárással hűtlennek vagy felségsértőnek itélt volna. Csakis Besze János találta magához illőnek, hogy Esztergom városa közgyülésén engem és Klapkát a január 16-ikai leirat folytán a tagok közül kitöröltetni inditványozzon: de szava visszhang nélkül hangzott el, mint a pusztában kiáltóé. Árvamegyének pedig, noha »hontalan honfitársait« nem választotta meg bizottmányi tagokúl, elég bátorsága volt kereken megirni a »felséges uralkodó«-nak (nem czimezte királyi felségnek), hogy »legtisztább erénytől, a honszeretettől egész valójukban áthatott polgártársaik, kik magukat a hon javáért feláldozták, e megye lakói háláját érdemelték ki s hűtleneknek, felségsértőknek sem a megye, sem a nemzet által nem tekintetnek.«
Az adóra nézve pedig az volt a felelet, hogy ha valakinek kedve van önként fizetni, lássa; de hiven az ország törvényeihez, melyek törvénytelen adók behajtását világosan tiltják, azoknak behajtásához a megyék nem nyujtanak segédkezet.
Tehát beállott a katonai execuliók sanyargató korszaka. Magyarországnak az adó-»executiók« tapasztalásából azóta is, most is bőven kijutott, azt hiszem, bővebben, mint bármely más népnek a világon; de oly mértékben s oly boszantó módon, mint akkor, sem azelőtt, sem azután soha.
Nagy is volt az ingerültség az országban s csaknem mindennap történt valami, a mi a közingerültséget növelte, mint például a kápolnai csatában elestek emlékére Egerben tartani akart gyász istenitiszteletnek nagy katonai apparatussal megakadályozása; Pesten a józsefvárosi választópolgároknak, midőn egy értekezletről hazatérnének, a császári rendőrség által fegyveres erővel megrohantatása s börtönbe vetése, – mint később mondták: »tévedésből« stb. De a legnagyobb sensatiót, melynek közel minden törvényhatóság is erélyes feliratokban adott kifejezést, az okozta az országban, hogy Asbóth Lajos honvédtábornok február 15-én Lugoson elfogatván, nem állittatott törvényes birája elé, hanem az országból ki, Theresienstadtba foglyul hurczoltatott. Ez négy hónappal azután történvén, hogy az október 20-ikai rendelvény hangzatos szavakban hirdeté a nemzetnek, hogy »Magyarország alkotmányos intézményei és az ezen országot régi idők óta törvények, hitlevelek és biztositások alapján megillető politikai és igazságügyi önigazgatás ismét helyre van állitvá,« – természetesen még az alkura hajlandó körökben is növelte a kételyt az alkotmányos élethez visszatérés szándokának őszintesége iránt. Általánossá lett a meggyőződés, hogy a külviszonyok pillanatnyilag enyhitvén a szorultságon, melynek nyomása a hatalmat engedmények negélyezésére kényszeritette, a nemzettel rút játék üzetik, s alig volt ember, a ki hittel és bizalommal nézett volna az ápril 2-ára már február 14-én egybehivott országgyülés elé.
Mindezen ingerlő tények, kapcsolatban a katonaság kihivó magatartásával, a császári rendőrség garázdálkodásaival – melyek valódi czélzatosság szinét viselték – s a horvátok, oláhok, szerbek közt fel-feltünedező bujtogatásokkal: azt a hiedelmet keltették föl, hogy a hatalom kitörést szeretne provokálni, mert bizott magában, hogy azt elnyomhatja s elnyomásával a külcombinatiókkal kapcsolatos forradalom jövendő esélyének utját vágja. Hogy egy isolált kitörés, az osztrák akkori készültsége mellett, sikerre nem számithatott volna, az kétségtelen. Én gonddal voltam, mindig jól értesitve lenni az osztrák katonai erő felől. Jegyzeteim azt mutatják, hogy akkoron 42 zászlóalj sorgyalogság, 14 zászlóalj vadász,19 egész ezred lovasság s 2 egész ezred tüzérség volt az országban, összesen mintegy 90,000 ember, s köztük egyetlenegy kápláralj magyar sem! E mellett a várak harczkész állapotba tétettek; palizádálásukon éjjel-nappal dolgoztak, s Várad és Arad közt ötvenezernyi hadtest volt felállitva. (Ez utóbbiról, mint positiv tényről, mint szintén a bujtogatások felől is, Jósika egy igen hiteles értesitője, becsületével kezeskedett.)
Az ingerültség kétségen kivül igen nagy volt az országban, és voltak körök, melyekbe, mint Jósika egyik levelében magát kifejezte, »beállott a félsz.« E körökből a legalarmirozóbb hirek száguldoztak az emigráczió soraiba. Ezeknek tulajdonitható, hogy Klapka és Türr tábornokok, az én hirem-tudtom nélkül, indittatva érezték magukat, Párisból márczius 9-kén a »Patrie«-ban nyilt levelet intézni »Magyarországi honfitársaikhoz,« melyben előrebocsátva, hogy „értésükre esett, miként osztrák ügynökök arra akarnák felhasználni a közelgő választásokat, hogy időelőtti mozgalmakat idézzenek elő Magyarországban,” intik hazájuk fiait, hogy e fondorlatoktól óvakodjanak; kijelentik, hogy a jelen pillanatban a fölkelés Magyarországon koczkáztathatná legjogosabb reményeinket, s találkozni vélnek mindazokkal, a kik külföldön vagy a hazában szerencsétlen hazánk felszabaditásán dolgoznak, midőn azt mondják, hogy szükség erőnket illetetlenül megtartanunk azon pillanatra, midőn kedvezőbb körülmények elég nagy sikerre való kilátásokat nyitandnak arra, hogy a nemzet legvégsőre való elhatározását igazolják.
Én e hirem-tudtom nélkül történt felszólamlást teljességgel nem találom indokoltnak. Igaz ugyan, hogy (miként Kiss Miklóshoz január 29-én irott levelemben magamat kifejeztem) „tizenegy év óta most először tudtam oly hangulatban a nemzetet, hogy ha fegyvere volna s az osztrák háboruban volna a külföldön, okvetlenül felkelne; minden idegen segitség nélkül is, sőt alkalmasint még háboru nélkül is felkelne, csak fegyvere volna. Ennek lélektani oka van. A hosszu egyenlő nyomás zsibbaszt s arra lökés kell, hogy valaki a zsibbadtságból kibontakozzék. De ha valakit reményekkel, igéretekkel a zsibbadásból felráznak s aztán, mikor magához jött, egy hatalomszóval ujra vissza akarnak a zsibbadásba taszitani: ez felingerel, felbőszit,« – Ámde épen, mert a nemzet egészen fegyvertelen volt, az osztrákot pedig magával szemben tetőtül-talpig fegyverzettnek látta, azt pedig fentebbi tudósitásomból, de a hirlapokból is tudta, hogy a felfegyverzésére kelet felől történt kisérletünk meghiusult: annak a veszélynek; hogy a fegyvertelen nemzet amugy »hű beleBalázs«-ként máról holnapra felkél, csakugyan még csak árnyéka sem forgott fenn.
Aztán sajnáltam e felszólalást azért, mert merőben ellenkezett a politikai iránynyal, melyet akkorig közegyetértéssel követni szükségesnek láttunk. Turinban mindig azon indokkal sürgettük a háboru siettetését, hogy a kialkuvás veszélye forog fenn, s most Klapka és Türr egyszerre csak azt kiáltják bele a világba, hogy nemcsak a kialkuvásnak nem, hanem a felkelésnek veszélye forog fenn. Párisban mindig azzal biztattak a Palais Royal-ban, hogy keljen fel a nemzet, akkor majd segitik. Mi erre mindig azt feleltük, hogy »ez lehetetlen; a nemzet nem fog felkelni, nem kelhet fel, mert fegyvertelen. Mi nem vagyunk abban a helyzetben, mint Francziaország. Ott pár napi torlasz-harcz végezhet s végzett is a hatalommal, mert a felkelt népnek csak franczia katonát vethettek ellene s az uralkodónak személye is veszélyben forgott, minthogy benn az országban lakott, tehát a mely perczben a franczia katona a néppel fraternizálni kezdett; a király többé nem volt hatalom, fiakerre lehetett ültetni s azt mondani neki: aularge! Nekünk idegen uralkodóval van dolgunk, kit nem lehet bérkocsiba ültetnünk, s nem magyar, hanem idegen hadsereggel, mely velünk nem fraternizál. Nálunk a forradalom nem torlasz-harcz, hanem nagy háboru.« Ezeket mondottam Napoleon herczegnek csak épen február elején is, s ez előadásomat a magyarországi osztrák haderő kimutatásával indokoltam, és erre alapitottam sürgetésemet, hogy ha felkelést akarnak Magyarországon, hát adjanak pénzt, fegyvert, – segitsenek. A két tábornok felszólalása ez előadásommal ellenkezett. Csakugyan hivatkoztak is erre Párisban, s fejcsóválva mondták, hogy nem lehet a magyar dolgok felől eligazodniok, mert nem egy nyomon járunk.
Végre még azért is sajnáltam e felszólalást; mert ha valami nyilvánosan elmondandónk ehetett a magyar nemzethez, annak a M. N. Igazgatóság nevében kell vala történni. Minden elkülönzött magán felszólamlás csak árthatott az emigráczió testületi tekintélyének a hazában, mert szertehuzást gyanittatott. Csakugyan többrendbeli levelet kaptam a hazából, melyben felvilágositást kértek, hogy áll-e még a M. N. Igazgatóság vagy sem? – mert miután hol olasz, hol franczia lapokban, hol egy, hol más név alatt különféle felszólitásokkal találkoznak s mindenféle comiték felől olvasnak magyarán szólva, már azt sem tudják, ki a szakács, ki a szakácsné.
Azonban, minthogy a felkelés lehetőségének eszméje szóba hozatott, én kötelességemnek tartottam az esély felől nézeteimet bizalmasan közleni a mozgalom otthoni vezéreivel.
Ezek; mint szintugy az előző szakaszban megismertetett tervek, magyarázatul szolgálnak a nyomban alább közlendő »Tudósitás«-hoz.
És most csak azt kell még megemlitenem, hogy miként jelentkezett az országgyülés összehivásának hatása, ugy a hazában, mint az emigráczió körében is.
Mi emigránsokul ekkorig a semmi áron nem alkuvás alapján állottunk egytől-egyig. Jósika Miklós szokásba vette, leveleit gyakran e szavakkal végezni: »Caeterum Habsburgos delendos esse censeo. A mi hazánk bajain a világon más semmi sem segithet.«
A magyar emigráczió, Szemere Bertalan kivételével, egytől-egyig ezen állásponthoz ragaszkodott az októberi diploma után is. De az 1861-iki országgyülés kiirása ebben már némi változást idézett elő.
Pulszky Ferencz urnak Turinban február 2-kán kelt nyilatkozata közöltetett a magyar lapokban, melyben kijelentette, hogy »legnagyobb dicsőségének tartaná, ha a szécsényi kerület választóinak bizalma a legközelebbi választásoknál az ő személyében összpontosulna,« Megválasztatott. Elfogadta, kijelentvén, hogy minden törvényes módot ki fog meriteni, miszerint az állást; melyre választói helyezék, el is foglalhassa. Programmját közzétette a magyar lapokban. A 48-iki alapra helyezkedett ugyan, de annyira ohajtotta a kialkuvást, hogy azt megkönnyitendő, az osztrák államadósságok egy részének elvállalását ő hozta inditványba; mit ugy nevezett, hogy vér helyett pénzen szerezni szabadságot.
De mindemellett sem kapott engedelmet, helyét az országgyülésen elfoglalhatni. Kivüle az emigráczióból még Klapka tábornok és Simonyi Ernő lettek képviselőkül megválasztva. Klapka elvi szempontból megtagadta, Simonyi »salvus conductus«-tól tette füzggővé az elfogadást; nem kapta meg.
A mi pedig magát az országot illeti, egyideig, daczára a törvényhatóságokhoz szétküldött megbivóleveleknek, kétségesnek látszott, vajjon össze fog-e jönni az országgyülés. Tudva van, hogy Erdély, Horvátország, a részekbeli és drávántúli megyék, Fiume, a csajkás-kerület s a bánsági végvidék nem hivattak meg, tehát az 1848-iki V. t.-czikkben foglalt képviselői lajstromból 123 kitöröltetett. Nagyon élénk vitatkozás keletkezett az országban a felett, vajjon szabad-e ily csonka, nem is törvényes hatalom által s nem is Pestre, mint a törvény rendeli, hanem Budára összehivott országgyülés megalakulását lehetségessé tenni. A törvényhatóságok feliratokban jelentették ki az uralkodónak, hogy egy ily csonka országgyülés törvényhozásra nem illetékes. Még csak a minap »megdicsért« Zólyommegye is egy igen férfias hangon tartott sérelmi feliratban, kereken tudtára adta az országló hatalomnak, hogy »az országgyülés integritása s alkotmányos teljhatalma nélkül, annak végzéseit törvényeseknek s kötelezőknek el nem ismeri.«
Midőn pedig február 26-án a birodalmi képviselet iránti rendelet Magyarországra nézve is alaptörvényül kihirdettetett s b. Vay Miklós cancellárnak meghagyatott, rögtön javaslatot tenni, mely által a magyar országgyülés fel lesz szólitandó, hogy a birodalmi tanácsba 85 képviselőt küldjön: az egész országon végighangzott a kiáltás, hogy az egész országgyülés-összehivási komédia nem egyéb, mint egy álczázott államcsiny, mely arra van számitva, hogy a nemzetet öngyilkosságba vigye bele. E benyomás alatt a közérzület oly áramlatot vett*, miként valóban hinni kezdtem, hogy elmulhatik tőlünk a koronázási országgyülés összejövetelének pohara. E remény azonban csakhamar eloszlott s épen az osztrák birodalommal bárminő »realis unioba« lépés eszméje iránt érzett általános borzalom volt az, a mi az országgyülés összejövetelének ellenzését elhallgattatta.
Valóban hasznos dolgot cselekednék, a ki fáradságot venne magának az akkori áramlat jelenségeit összegyüjteni, s tükörben mutatná meg a mai osztrák-magyar nemzetnek azon nemzedék 1861-iki képét, mely hat évvel később más alakban bár, de mégis elkövette azt, a mit akkoron egy szivvel-lélekkel nemzeti öngyilkosságnak nyilatkoztatott. Én mutatványul csak kettőt idézek.
Az egyik az, hogy a mérsékleteért megdicsért Zólyommegye márczius 5-ikei feliratában ekként szólott az uralkodóhoz:
»A szuronyok százezrei elölhetik testünket; a nyers erő kiirthat a föld szinéről: de az utóvilág nem fogja azon magyarnak lábnyomát megmutathatni, ki kész volt nemzete törvényeinek, alkotmányos önállásának meggyilkolásában részt venni.«
A másik az, hogy Nógrádmegye márczius 12-kén tartott közgyülésén végzésileg kijelentette, hogy rendithetlenül ragaszkodva az 1790-ki X. töraényczikkhez, mely szerint Magyarorazág semmi más országok érdekeinek alárendelve nincs, hanem azoktól egészen önálló és független, mindazokat, bárkik legyenek is, a kik ez ellen vétenének a magyar országgyülés eddigi törvényhozói körét, nevezetesen az adó körében is megrenditeni kivánnák vagy a birodalmi tanács megalkotásában bármilyen formában (biz a delegatio is csak forma!) résztvennének vagy közreműködnének: mint önhazájuk közjogi törvényeinek megsértőit, honárulóknak tekinti s e végzését a haza öszszes törvény hatóságaival közöltetni rendeli. S nehogy az mondathassék, hogy e végzést csak egy, a hallgatag többséget intimidáló kisebbség hozta, annak mind azok által, kik abban egyetértenek, személy szerint való aláirását elhatározta. Kinyittatá tanácskozási termének ajtait; ünnepélyesen felszólita mindenkit, hogy a ki e végzésben egyet nem ért, az távozzék, szabadon távozhatik. Egyetlen egy ember sem távozott s elkezdve Dessewffy Ottó és Török Sándor alispánokon, a bizottmánynak jelen volt mind a 146 tagja a végzést egyenkint aláirta.
Ilyen volt az a nemzedék 1861-ben, mikor még a tizenkét éves kinszenvedés sebjei nemcsak sajogtak, de vérzettek is!!
A birodalmi képviseletet szabályozó u. n. alaptörvény 7-ik §-ában ugyanis az foglaltatott, hogy a császár fentartja magának, a reichsrathba való választásokat közvetlenül a területek, városok és testületek által hajtatni végre, ha valamely országgyülés a követküldési jogot a birodalmi tanácsba nem gyakorolná vagy nem gyakorolhatná.
Ez adott alkalmat azon nézetre; hogy az országgyülést minden áron össze kell hozni, különben, a birodalmi tanács megnyitása ápril 29-re már el levén határozva, a hatalom rögtön a közvetlen választásokhoz fog folyamodni s a horvátok, oláhok, szerbek és szászok bizonyosan fognak a reichsrathba választani. Ezt a rögtönös veszélyt a magyar országgyülés összejövetele elháritja s minthogy az semmiesetre sem fog a birodalmi tanácsba követeket küldeni, annak az ország alaptörvényeihez, nevezetesen az 1790-iki X. t.-czikkhez ragaszkodása az egész világ közvéleménye előtt becsetlenné teendi az ország függetlenségének sérelmével később netalán munkába veendő egyes közvetlen választásokat.
E nézet tért nyert s annak folytán, daczára a meghivó-levél nyiltan kijelentett törvénytelenségének, mindenféle óvások mellett, az országgyülési képviselőválasztásokat egymás után minden törvényhatóság munkába vette.
E szerint az országgyülés összejövetelére nézve minden kétség eloszolván, az a mi viszonyunkban a hazával azt a változást idézte elő, hogy márczius közepe felé a központi forradalmi bizottmány a hazában feloszlott.
Azok után, a mik a 47–48-ik lapon közölve vannak, az olvasó természetesnek fogja találni, hogy engem e feloszlás sem meg nem lepett, sem meg nem döbbentett. Régóta sajnáltam, hogy hazai barátaink egy oly bizottságot fogadtak el s ismertek el vezérüknek, melynek többsége reám azt a benyomást tette, hogy nagyon nem bánnák, ha forradalmi czégü bárkájukat a szél az alku kikötőjébe hajtaná.
Azonban mint symptoma, ez a feloszlás nevezetes mozzanat volt. Nagyon kézzelfoghatólag bebizonyitotta, hogy a »nagyszáju hazafiak« közt, mint őket Jósika nevezte, voltak, kik csak azért játszották a forradalmár szerepet, miszerint a hatalmat a concessiócskák terére nógathassák; amint ezt elérték, nem volt többé a szerepre szükségük: a carbonari köpönyeget a lomtárba lökték s szép udvariasan a kialkuvás fekete frakkját öltötték fel.
Tactikának nem volt ügyetlen, de vajjon egészen correctnek és becsületesnek nevezhető-e? – azt az olvasó megitélésére bizom.
Különben az én meggyőződésemet ekként látom kifejezve leveleimben:
»Magyarország függetlensége kivivásának kilátáait csak egy dolog teheti semmivé: a koronázás. Ha koronáz az országgyülés, vége lesz reményeinknek; ha koronázás nélkül oszlik szét, bárminő bakugrásokat tegyenek is a politikusok, bármennyire urszinváltozásokat lássunk is a »szós« körökben, bármennyire hangoztassák is a törvényességet s a loyalitást: a helyzet mégis az marad, hogy ha háboru lesz s az, a ki az osztrákkal háboruban lesz, minket egy becsületes sereggel és vagy százezer fegyverrel rukkoltat be az országba, a magyar nemzet fölkel, mint egy férfiu; ha nem: nem.«
Nekem ez szolgált vezérfonalul tevékenységemnél a központi bizottmány feloszlása után is.
E feloszlást Komáromy György adta tudtunkra, egy megbizható elvbarátunk. D..... ffy által, a ki küldetését előttem Londonban a Komáromyval megállapitott jelszó kicserélésével igazolta s közlötte velem K. György azon kivánságát, hogy a feloszlott bizottság helyébe nevezzünk ki valakit, de csak egy embert, kivel mi érintkezésben állandunk s ki működésénél saját tekintélyét szükség esetén megbizó-levelünk előmutatásával is támogathassa, reá bizván azt, kit tartand jónak segédekül használni. – Egyébiránt biztositott, hogy daczára minden országgyülésezésnek, a nép zömében feltétlenül bizhatunk; hogy a középponti bizottmány feloszlása elvbarátaink határozottságát a legkevésbbé sem ingatta meg, s hogy gonddal lesznek, miszerint az országgyülés a »restitutio in integrum« követelésétől ne tágitson.
Én szem előtt tartva Klapka tábornoknak előttem rég ismert nézetét is, a M. N. Igazgatóság egyedüli megbizottjául Komáromy Györgyöt neveztem ki, azon utasitással, hogy a katonai dolgokra nézve szakértő egyént vegyen maga mellé. De utasitottam D..... ffyt, menjen Genf felé, miszerint Klapka tábornoknak alkalma legyen nyilatkozni, ha e kinevezésben egyet nem értene. Egyetértett, mint szintén ugy a D..... ffynek adott szóbeli utasitásaimban, mint a kezeire bizott irott tudósitásban is, melynek tartalma itt következik:
Tudósitás a mozgalom vezéreihez a hazában.
London, márczius 17. 1861.
A jelentettek óta a körülmények határozottabb szint öltöttek. Az olasz kormány ujabban is biztositott arról, hogy háboru esetére nemzetünket szövetségesének fogja tekinteni s activitásbatétele s ereje kifejtése végett a mult szeptemberi egyezkedést teljesitendi. De háboru ez idén nem lesz (hacsak az osztrák nem támad), legalább őszig bizonyosan nem lesz, nem lehet. Lehetetlen az, mind Olaszország még consolidálatlan állapota, mind azon dühös ellenzékeskedés miatt, melylyel Napoleon császár az ultramontán pártnál találkozott.
Hogy Velenczét az osztrák háboru nélkül nem adja fel, következésképen hogy a háboru meglesz, – az bizonyos. De hogy a nemzet azon háboruval az osztrák uralom alól megszabadulhasson, az attól függ, mikép fogja magát a nemzet időközben viselni s minő határozottságot fog az osztrák birodalomegységi törekvések ellenében kifejteni a közelgő országgyülésen. A helyzet hasonló 1790-hez s akkor apáink, ha nem tudtak is a koronázási hitlevélnek előre megállapitott szövegén változtatni, – elég erélylyel birtak, addig nem koronázni, mig az ország függetlenségére s jogaira vonatkozó azon biztositékok, miket a diplomába iktatni kivántak, legalább külön törvényekül elfogadtattak. Most még nagyobb határozottságra van mind ok, mind alkalom. Mind 1790-ben, mind 1825-ben az országgyülés hajthatatlanul ragaszkodott a történt jogsértések megujithatása elleni biztositékokhoz, ámbár a jogsértésekre nézve formalis recantatiók jöttek közbe. Most nemcsak nem jött közbe ily restitutio in íntegrum, de sőt maga az országgyülés is alkotmányellenesen constituáltatik s egyidőben annak összehivásával az országnak osztrák tartománynyá aljasitása octroyáltatik. A nemzet tehát igen erős állással birand egész Európa előtt, ha a mellett tántorithatlanul megmarad, hogy az 1723-iki kétoldalu kötést Ferencz József minden pontjaiban felforgatván, a tapasztalás szerint alaptörvényeinknek ujabb törvényeinkkel megerősitése a sérelmek megujitása ellen, nem ad az országnak bizonyságot, hanem ujabb diplomatiai kötésre van szükség s hogy addig koronázásról szó sem lehet, mig előbb a nemzet alkotmánya s törvényei teljes épségbe vissza nem helyeztetnek s a tizenkét év óta tartó (még e perczben is folytatott) jogsérelmek (az 1827. III. példájára) minden következményeikkel egyetemben tényleg meg nem szüntettetnek. Ha a nemzet ehhez tántorithatlanul ragaszkodik s jogaitól egy hajszálnyira sem tágit, – a jövő osztrák háborunak ugy nézhet elébe, mint a mely függetlenségének végső kivivását keze érelmébe juttatandja. Európa közvéleményének támogatásáról s különösen a franczia császár jóakaró pártfogásáról bizonyos lehet; minden külinterventiót ellenünk lehetetlenné teend s az osztrákot egészen elszigeteli; még az angol is ahhoz kötendi erkölcsi gyámolitását az osztrák iránt, hogy az Magyarország történelmi jogait helyreállitsa. Ha ellenben a közelgő országgyülés jogengedéssel lép alkutérre, Magyarország a jövő háborunál számba nem fog vétetni.
A nemzet jövendője tehát önmagától függ. A mi teendőnk csak az lehet, hogy ha a nemzet önmagáról le nem mond, mi a bár halasztott, de el nem maradható háboru esetére neki szövetségeseket, támaszt és segitséget biztositunk.
Ennyit igérünk s bizton igérhetünk és tudatjuk a hazával, hogy
1. Állásunkat, mint a barátságos hatalmak jóváhagyásával alakult Magyar Nemzeti Igazgatóság, fentartjuk s bizalmas összeköttetésünket azon hatalmakkal a régi meghitt lábon folytatjuk. A pillanatnyi megütközést, melyet a volt harmadik társunk elfogatása általi csorba okozott, sikerült eloszlatnunk, helyébe, a barátságos hatalmak jóváhagyása szerint is, senkit nem neveztünk.
2. Az Olaszhonban szervezni kezdett magyar legiót (»magyar segédsereg« czim alatt) sikerült mind fentartására, mind kifejtésére nézve biztositanunk s mindent el fogunk követni, hogy ezen sereg ereje a háboru bekövetkeztéig tekintélyes számra növekedjék; most mintegy nyolczszázra megyen.
3. Keleten hatalmas támogatás segélyével, a viszonyokat jövendő eshetőségekre kedvezőbbekre alakitottuk, de a közbejöttek után ott roppant ovatossággal kell eljárnunk s a figyelem nagyon fel levén ott ébresztve, s a háboru különben is késvén: azon oldalról, már most szervezésekbe bocsátkozni nem is szükség, nem is tanácsos. Ismételjük tehát intésünket, hogy a fejedelemségekbe ne menjenek ifjaink. Az eddigieket nagy bajjal s áldozattal elszállittattuk Olaszhonba, de ezen túl az ily elszállittatást nem lehet folytatni.
4. A fegyverfogást illetőleg következő nyilatkozatunk szolgáljon határozott irányul, melyhez mi minden cselekvésünket alkalmazzuk:
Vagy mi szólitjuk fel a harczra a nemzetet, vagy az önmaga szántából kel fel. Más szóval: vagy kivülről vitetik be a forradalom vagy benn kezdeményeztetik. E két esélyt jól meg kell egymástól különböztetni.
Kivülről vinni be a forradalmat a hazába, csak azon esetre engedné lelkiismeretünk s a haza iránt tartozó kötelességünk érzete, ha a körülmények oly combinátiót engednek létrehozni, hogy emberi számitás szerint, a siker és győzelem csak a nemzet határozottságától legyen föltételezve. Erre mi, mindent megfontolva, a már előbb is tudatott három feltételt még mindig elkerülhetlenül szükségesnek tartjuk. E három feltétel: háboru; a nemzetnek felfegyverezhetése s annyi szövetséges külső segéderő, a mennyi a körülmények szerint elégnek leszen itélhető arra, hogy elégséges fegyvert s hadiszert vihessünk be a hazába. Ezek ugyanazon feltételek, mikre Turinban a szeptemberi egyezkedést alapitottuk s mikre háboru esetére igéretet birunk. Mi továbbá is ezekhez ragaszkodunk. Személyes békétlenség sohasem fog rábirni, hogy megszakitsuk azon viszonyt, melyet nemzetünk javára két hatalmas kormánynyal létrehoznunk sikerült. Annyival kevésbé fogjuk azt megszakitani, minthogy meg vagyunk gyöződve, hogy ha a nemzet önnön magához hű marad, – e viszony folytán, melyet létrehozni szerencsések valánk s fenn is fogunk tudni tartani: hazánknak jövő, eldöntő szabadságharczára oly kültámaszt s oly hatalmas szövetségeseket biztositottunk, minőkért a magyar szabadságharcznak minden hajdani vezérei a XVII. század kezdete óta mindig, de mindig hasztalanul sovárogtak. Lelkünkben meg vagyunk győződve, hogy még a mostani szabadabb mozoghatást is a közélet terén, nemzetünk ezen politicának köszönheti, mert semmi sem tett annyit a tizenegy éven át konokul tartogatott osztrák rendszer megtántoritására, mint az attól való félelem, hogy működésünk folytán az olasz kormány a magyar kérdéssel magát azonosithatja, a franczia kormány pedig azt felkarolhatja. Mi tehát a szövetségi kormányokkal egyetértésben, nem pedig ellenük fogunk működni. A nemzet ügye szentebb előttünk, mintsem hogy azt személyes kalandok tárgyává sülyesztve, fajunk vérével könnyelmü játékot üzzünk.
És azért minden oly kalandos kisérleteket, melyek a szövetséges kormányok ellenére s a nélkül, hogy az osztrák külháboruba volna keveredve, három-négyezer emberrel való betörésre lehetnének alapitva, – határozottan kárhoztatunk, mert a baráti hatalmakat elidegenitenék, az angolt ellenünk ingerelnék s a keleten oly bonyodalmakkal lennének összekötve, melyek hazánkra okvetlenűl külavatkozás veszélyét hoznák, a mozgalomra pedig minden mást, csak nem magyar nemzetiségi jelleget ruháznának. Ügyünk iránt attól függ nemcsak Európa rokonszenve, hanem a hatalmak pártfogása is, hogy a magyar harcz ne tünjék fel azon mindent felforgató eszméknek előharczosa gyanánt, melyek nem nemzeti jogokért, hanem kormányformai vagy socialis elméletekért küzdenek.
Az emlitett nemü kisérleteknek tehát ellene leszünk s ha mégis (a mit nem gondolunk) történni találnának: kivánjuk, tudják az otthoniak, hogy azoknak mi nem vagyunk részesei.
Egészen másképen áll a dolog, ha a forradalmat a nemzet maga benn a hazában kezdené meg s nem kivülről vitetnék be. Akkor a kezdeményezés felelőssége nem a mienk, hanem a nemzeté lesz.
Ezen esetre előre kijelentjük, hogy a nemzet veszélyeiben osztozni s mindennel, a mi csak tehetségünkben áll, segitségére sietni, kötelességünknek ismerendjük.
Tudatjuk azt is a nemzettel, hogy erre az eshetőségre Garibaldinak azon nyilatkozatát birjuk, hogy valamint Szicziliában ő nem kezdette a forradalmat, hanem meg levén kezdve a nemzet által, sietett azt segiteni: ugy ő másutt sem vállalja magára a forradalom megkezdésének felelősségét, de akárhol vivassék a harcz a szabadságért, ő, ha meghivatik (őt pedig, mint magát kifejezte, csak puskaszóval lehet meghivni), mindig kész lesz mindennel, a mi tehetségében álland, segitségre sietni.
Mi Garibaldinak ezen s igy körülirt segitségét örömmel fogjuk elfogadni. Egyébiránt oda iparkodunk hatni, hogy közte s az olasz kormány között combinalt működés jőjjön létre, nem pedig hogy egymás ellen működve, egymást paralysalják.
Tudatjuk azt is, miként az olasz kormány odanyilatkozott, hogy ha nemzetünk maga erejével magától kelne fel s a felkelés nemzeties általánosságot s consistentiát mutatna nem fogná engedni, hogy az osztrák egész erejével ellenünk fordulhasson s magunkra levén hagyatva, elnyomjon.
Ez annyit tesz, hogy ha nemzetünk felkel s magát nehány hétig tartja, az olasz kormány is meg fogja az osztrákot támadni. A nemzet lássa meg, mit és mennyit nyom határozatában e kilátás s elég garantiának tekinti-e a szándékot. Mi, hogy kivülről kezdjük a harczot, tetteket s nem szándékokat akarunk látni s méltányosabbnak véljük, hogy a harczot ők (a rendezett hatalom) inditsák meg. De ha netán a körülmények nemzetünket kitörésre vezetnék, nem kétségeskedünk kijelenteni, hogy az olasz kormányt ezen szándékban őszintének hiszszük, – ámbár nem titkolhatjuk el, miként az, hogy mily kiterjedésben lenne ezen szándék valósitható? – előre ki nem számitható körülményektől függhet.
Kötelességünk azt is tudatni, miként Napoleon császártól a herczeg által legközelebb ily tanácsot vettünk: »Ne tágitson a magyar nemzet jogos igényeitől egy hajszálnyit is. Ha ebben tántorithatlan lesz, az osztrák alkalmasint államcsinyhez nyul s ha ennek a nemzet ellentáll s ellentállásának consistentiát tud szerezni: Európa közvéleménye vele lesz s ők (a francziák) minket pénzzel, fegyverrel, erkölcsi befolyásukkal s a nem-avatkozás elvének fentartásával segiteni fognak.« Ez persze azon esetről szól, ha a még nem harczkész császár nem lenne háboruban az osztrákkal, mert ha és a mikor abban lesz, akkor tőle egészen más segitségre számithatunk.
Ilyen a helyzet. Mi a nemzetet követni mindig készek leszünk, de harczba vezetni csak a fentebb emlitett feltételek alatt fogjuk.
5. Mindenesetre megvárjuk, hogy a megkezdett szervezést fentartsák s fejleszszék a hazafiak. De meg kell mondanunk, hogy sem erre, sem általában a belföldi mozgalomra pénzt kivülről ne várjanak. Engedve (bár nem pirulás nélkül) a hazulról jövő unszolásoknak, sürgettünk ily czélu segélyt. Ime a legutóbbi válasz, szóról-szóra, a mint a miniszterelnöktől vettük: »Midőn Magyarhonban három ember sem tanácskozhatott a nélkül, hogy a legnagyobb veszélynek tegye ki magát, – természetes volt, hogy mi adjunk a mozgalom külföldi vezetőinek eszközöket a belföldi mozgalomra is. De változtak a körülmények. A megyék helyreállitása, a sajtó helyzete s a benső szabadságok némileg visszaállitott élvezete lehetségessé teszi a hazafiaknak, hogy a haza felszabaditásához szükséges eszközöket adakozásaikkal előteremtsék. Tudjuk, hogy az ország elszegényült, de mégis telvék a lapok adakozásokkal mindenféle kisebb fontosságu s némely épen nem fontos közczélokra. Ha minden egyébre van pénz, csak a honszabaditás előkészitésére nincs, ugy nincs akarat a hont felszabaditani, ha pedig van akarat, a nemzet most már oly helyzetben van, hogy saját költségeiről gondoskodhatik. Azon fordulat után, melyet az események Magyarországban vettek, nekünk nincs többé jogunk Olaszhon pénzforrásaival a magyarországi benső mozgalomra rendelkezni.«
Ezen észrevételek oly találólag igazak, hogy nem lehet ellenük szólani.
6. Egy módot azonban tudunk, melylyel a belső szervezkedés költségeihez járulhatni remélünk. A levélvivő szóval fogja azt elmondani.
A M. N. Igazgatóság nevében
Kossuth.
Kossuth.
Pótlék a márczius 17-ről hazaküldött tudósitáshoz.
A VI. pontnak magyarázatát következő levelem adja meg:
Kossuth – Klapka tábornoknak Genfbe.
London, márczius 20. 1861.
– – – – – A D..... y által hazaviendő tudósitás VI. pontja szóbeli utasitásra hivatkozik. Nem tartottam tanácsosnak e felől irást adni, mert felfedezés esetén a következés az volna, hogy minden honvédsegélyző bizottmányt elnyomnának. Az emlitett pont ugyanis erre vonatkozik. Legyen Ön szives D..... yt erre nézve a következő értelemben utasitani:
»Minden eddigi hazai mozgalmak közt a honvédsegélyző bizottmányok a leggyakorlatiabb, legegészségesebb mozgalom. Ha György gazda, a neki küldött megbizatásnál fogva, ezeknek kellő hasznát tudja venni, e bizottmányok által egy szervezésnek juthat a haza birtokába, minőt más uton akármely költséggel sem lehetne elérni.
Azon kell lenni, hogy a megyei honvédsegélyző bizottságok a pesti központi bizottságba összefolyjanak, abban pedig egy nem több, mint három tagból álló albizottmányt kell kinevezni, a lehető legmeghittebb jellemű honvédtisztekből állót. Ezekkel kell György gazdának a lehető legszorosabb viszonyban lenni, annyira, hogy ezek képezzék tábor vezéri karát hadi szervezkedés tekintetében. Az eljárás pedig ez legyen:
1. Világosságban kell tartani a honvédek összes számát az országban: tiszteket, altiszteket, legénységet; s e végett, a hol még nem történt volna, a megyei segélyző bizottságok eszközöljék ki a megyénél a honvédek összeirását, mindenik mellett hozzátevén, hogy van-e vagy nincs segélyezésre szüksége, s ha nincs, miért nincs? Ezen összeirások mind küldessenek be a pesti központi bizottsághoz, mert
2. Azon kell lenni, hogy a megyénkinti gyüjtések ne tekintessenek csak az illető megyében lakó honvédekre szoritottaknak, hanem országosaknak. A megyei bizottságok tegyenek jelentést a központinak, mennyi honvéd van megyéjükben (még pedig mindeniket név és lakás szerint felsorolva); kinek mennyi segélyzésre van szüksége s mennyi pénz gyült be a megyében? De a kiosztás körül a központi bizottság rendelkezzék; ha kevés az illető megyében begyült pénz pótolja; ha több, mint kell: más megyebeliek segélyzésére forditsa; de központositani kell a működést.
3. Könnyü lesz a segélyezésnél megállapitani, hogy a segélyezendő hű maradt-e elveihez s ép testi erejü-e, vagy nem
4, Azonkivül egyes esetekben s óvatos kiválogatással azt kell egynek-másnak mondani: Kapsz ellátást hat hónapra, havonkint ennyit; de ide s ide mégy lakni s ez és ez lesz kötelességed. – Ez a lehető leghatalmasabb módja lesz a szervezkedésnek.
Mi igérjük, hogy »honvédsegélyzés« czim alatt külföldön egyes járulékokat iparkodandunk eszközölni; de hogy ezt tehessük, szükséges, hogy a megyei albizottságok jelentsék be a pesti központinak a segélyezendők számát s a központi bizottság, e számra hivatkozva, felszólitást intézzen a hazához a hirlapokban oly értelemben, hogy bár szép a mutatkozó részvét; de a segélyezendők száma oly nagy, hogy többre van szükség. Ez nekünk alapot fog szolgáltatni, s igy, de csakis igy remélhetünk külföldről némi pénzsegélyt a szervezkedés fentartására és kifejtésére.«
Kossuth.
