VI. Zavarok a legióban.
VI. Zavarok a legióban.
Meg kellene még ismertetnem a szintoly aggasztó, mint botrányos kórállapotot, mely ápril vége felé az akkoriban Nolában állomásozó »Magyar segédsereg« (legió) tiszti karában oly fokra hágott, hogy magának a legiónak, az olasz és magyar közti frigy e becses eleven jelképének fentarthatását is kétségessé tette.
Panasz panasz után, feladás feladás után, vád vád után özönlött hozzám Angliában tartózkodásom utolsó pár hete alatt, mikor különben is a bankóper időmet, gondomat, idegfeszitésig igénybe vette.
A parancsnokok közti surlódás a fegyelmet egészen felbontotta; a szenvedelmes pártviszály, czivódás s egymás elleni törzsönködés a tiszti karban közbotránynyá fajult, mig végre lázadás tört ki a legióban; oly lázadás, mely rendes hadseregnél a legszigorubb haditörvényszéki eljárást vonta volna maga után.
S valóban, az olasz kormány nem is adhatta volna nagyobb jelét a becsnek, melyet a magyarokkal való frigyre helyezett, mint az által adott, hogy nemcsak a legiót fel nem oszlatta, de még haditörvényszéki szigorhoz sem folyamodott, hanem fegyelmi eljárás elrendelésére szoritkozott.
De az olaszhoni magyar legio történelme magában egy egészet képez, mely oly részletes külön tárgyalást meg is érdemel, igényel is, melynél sem a fény, sem az árnyék ne hiányozzék. Akárki lesz az, a ki e munkára vállalkozik, irományaimban bő anyagforrásra talál.
Miszerint azonban a reánk zúdult csapások sorából ezen csapás ismerete se hiányozzék egészen, közlök egy rövid napiparancsot, mely a bajról s annak orvoslási módjáról az olvasónak legalább fogalmat adand.
Napiparancs.
Az olaszhoni magyar segédsereg kebelében elharapódzott botrányos surlódások s pártviszályok arra kényszeritették az olasz királyi kormányt, hogy szoros vizsgálatot rendeljen.
Ez a legkevesebb, a mit tehetett. Nemzetünk iránti jóakaratának köszönhetjük, hogy rögtön feloszlatáshoz nem nyult. Természetes azonban, hogy a sereg további fenn- vagy nem állása a vizsgálat eredményétől függend.
E vizsgálattal az olasz királyi kormány Türr István altábornagy urat bizta meg.
E kormányi megbizatáshoz a M. N. Igazgatóság saját megbizatását is csatolja s a nevezett altábornagy urat ugy a vizsgálatra, mint annak folytán a bünösök büntetése végetti intézkedésekre, a sérelmek orvoslására s a sereg fenállását veszélyeztető bajok kutfőinek elháritására minden szükséges hatalommal felruházza.
Mi is a sereg parancsnokságának, tiszti karának s legénységének azon parancscsal adatik tudtára, hogy nevezett altábornagy ur iránt megbizatásának teljesitésében teljes készséggel s illetőleg engedelmességgel viseltetni s neki, intézkedéseinek foganatositásában, rendeletei szerint segédkezet nyujtani kötelességüknek ismerjék.
Senki a haditörvények szigoru alkalmazásának terhe alatt máskép nem cselekedendvén.
Az összes magyar segédsereg parancsnokságára az olasz királyi kormány helybenhagyásával dandárparancsnoki minőségben s a M. N. Igazgatóság irányában tartozó felelősséggel Ihász Dániel ezredes ur neveztetik ki s iránta tisztikar és legénység a tartozó engedelmességre köteleztetnek.
E napi parancs a sereg minden külön fegyvernemü csapatjának kihirdetendő.
Kelt Londonban, 1861. évi május 2-án.
A Magyar Nemzeti Igazgatóság nevében
Kossuth.
Kossuth.
* * *
Valóban oly erélyre, kitartásra, buzgalomra és tapintatra volt szükség, mint a minő Türr tábornoknak mindennél, a mibe belefogott, kitünőleg sajátja,* miszerint a legio, melynek fenállásához oly nagy érdekek s annyi remény voltak kötve, akkori kórállapotának örvényéből kiragadtassék. – Ő a kérlelhetlen szigort szoros igazsággal s ingerültséget csillapitó tapintatossággal párositva, erős kézzel kiragadta s nem csak a legio fenmaradását biztositotta, hanem oly karba is helyezte, hogy Ihász ezredes parancsnoksága idejében több mint egy éven át szép boglárokat fűzhetett a magyar név harczi dicsőségének koszorujába.
A kitartó erélyről szólva, mely Türr tábornok tevékeny életén végig vonul, lehetetlen csodálkozásomat ki nem fejeznem azon sajnálatos tény felett: hogy ő, kinek munkássága idegen nemzeteknél annyi elismerést arat; ki a magyar nevet epochalis világvállalatok történelmébe véste: a csatornázás és földöntözés körül épen saját hazájában, épen Magyarországon, annyi akadékoskodással kénytelen küzdeni; azon Magyarországon, a hol a mindinkább tulszárnyalással fenyegető amerikai verseny s a német kereskedelmi politica folytán: egyrészt a belterjes mezőgazdaság, melynek (ott, a hol helye van) az irrigatio oly csodásan hatályos egyik eszköze; másrészt a nyers terményeknek Fiuméhoz csakis vizi utakkal combinatioban eszközölhető olcsó elszállithatása már nem is csak jobblét kérdése, hanem valóságos életkérdéssé vált.
Hálás érzéssel ismerem el, hogy e reorganisatio egyenesen Türr tábornok érdeme volt.
*
Megismertetém főbb vonásaiban helyzetünk viszontagságait a reánk nehezedett csapás közben.
Az 1861-iki magyar országgyülés ápril első hetében megnyittatott.
Midőn én, mint fészket változtató vándor-madár, Angliát elhagyva, május második felében családommal Olaszországba megérkeztem, Deák már elmondta május 13-ikai nagy beszédét.
Egyelőre Milanóban ütöttem fel tanyámat. Bejelentettem megérkezésemet Cavournak, a vele való értekezéstől függesztve fel további határozatomat.
Kivánta, ránduljak át hozzá Turinba.
Mélyen bevésve maradt emlékezetemben a meleg szivélyesség, melylyel fogadott s melyet azon kijelentéssel tetézett, hogy meg van bizva a király által nekem az ő nevében is a legőszintébb »Isten hozott«-at mondani.
Asztalán feküdtek a franczia lapok, melyek Deák felirati javaslatát már beszédének Teleki halála által pár napig késleltetett elmondása előtt közlötték. Ismerte a határozati párt elleninditványát is, melyet Tisza Kálmán május 16-án előterjesztett.
Mintha most is látnám Cavournak örömtől, reménytől, bizalomtól sugárzó arczát, melylyel, mindkét kezemet erősen megrázva, e kiáltásba tört ki: »Vive le Hongrie!«
»Biztosnak érzi Ön magát« – kérdezé – »hogy a magyar képviselőház az ország alkotmányának az 1848-iki törvények értelmében a pénz- és hadügyre nézve is teljes épségben visszakövetelésétől nem fog tágitani?«
»Tiszta válaszszal tartozom« – felelém. – »Ha a felirati párt talál győzni s a bécsi udvar elég okos lesz, az októberi diploma alapelvéhez merevül nem ragaszkodva, a tractatusok terére lépni: lesznek egyesek, kik hajlandóságot érezhetnek valamely kiegyenlitési combinatiókba bocsátkozni. Ezt azért mondom, mert van egy kisded doctrinair töredék, báró Eötvössel élén, mely bizalmas magánkörökben valamely „dualismus`` felől kezd suttogni. De a nemzet közegyetértéssel nyilatkoztatott hatalmas akaratával szemben még ezen kis töredék is belátja, hogy Magyarország állami függetlenségéből s törvényes önállásából, miként azt az 1790-iki X. t. czikk alapján a 48-iki törvények biztositották, egy hajszálnyinak elengedését is megkisérleni teljes lehetetlenség. Maga Eötvös is kinyilatkoztatta Pest városa gyülésén, miként az összes törvényhatóságok felterjesztéseiből világossá lett, hogy Magyarországot máskép, mint alkotmányának tökéletes helyreállitása által kielégiteni nem lehet. Erre tehát még a dualisticus hajlamu báró Eötvös is engageálva van s bizony Magyarország nem oly hangulatban van, hogy akárki is tanácsosnak tarthatná a nyiltan lekötött szó szentségével játszani. Deák tudja, hogy azon elvekkel, melyeket oly mesterileg kifejtett, az egész nemzet osztatlan közvéleményét tolmácsolta. Ő attól, a mit kimondott, el nem áll, az bizonyos; s hogy a határozati párt, mely pedig számszerinti többségben van, az alkotmányos önállás teljes épségéből egy hajszálnyit sem fog engedni, – ez a bizonyosnál is bizonyosabb. A kérdés tehát csak az lehet, hogy felirásban vagy határozatban adassék-e kifejezés a törhetlen határozottságnak, az alkotmány épségéhez ragaszkodni; de hogy ettől a jelen országgyülés tágitani nem fog, ez iránt kezességet merek vállalni.«
»Ha ez igy van« – mondá Cavour – »ugy én azt mondom Önnek: ha Isten is akként akarja, mint én s a király, ugy meglehet, még ez idén ősz felé, mindenesetre mához egy esztendő alatt, Velencze a mienk s Magyarország szabad. Mert Austria; a miként az osztrák birodalom népei iránt legujabb chartájával engageálva van, a magyar alkotmánynak a 48-iki törvények értelmében visszaállitásába nem fog ezuttal beleegyezni, tehát koronázás nem lesz. Ezt bizonyosnak tekintem. Ön félt a magyar országgyülés összejövetelétől. Volt oka reá. Én is osztoztam aggodalmában. De amint a dolgok kifejlődtek, ez az országgyülés reánk nézve valóságos szerencsévé lett. Időt nyertünk általa a készületekre, s én fel fogom ezt az időt használni közös érdekünkben. Erre Önnek szavamat adom. Önök az országgyülés által Napoleon császár iránt is nagyon kedvező állásba jutottak. Ő attól függesztette fel határozatát, hogy a magyar nemzet meritse ki a törvényes utat, mielőtt fegyverrel kérné számon jogait; mutassa meg, hogy kész kibékülni, ha alkotmánya helyreállittatik. A magyar nemzet ép azt teszi, a mit a császár Önnek Napoleon herczeg által tanácsolt s Vimercati által nekem is többször megizent. E tanács a császárra erkölcsi kötelességet ruház s ő az alul nem fog akarni kibúni. Ha a magyar országgyülés eredmény nélkül oszlik szét: »la phase légale sera traversée«, amint a császár kivánta. Ő ez esetre engageálva van; nem fog minket akadályozni, sőt segitségünkre lesz.«
»S ha mégis haboznék«: – felelém – »van egy biztos mód, őt határozatra birni. S ez az, hogy bevégzett, visszavonhatlan tény gyanánt kell a háborut elébe állitani. Legyen jellemvonás, legyen vérmérséklet, vagy betegeskedés kifolyása: ő szeretné, hogy ne történjenek dolgok, a mik őt nagy határozatokra kényszeritik. Hát a mig módjában van, iparkodik elejét venni; de ha daczára ellenkezésének, mégis megtörténik: meghajlik a bevégzett tény előtt s megadja magát helyzete logicájának. Igy történt Toscánával, a pápai tartományokkal és Nápolylyal. Ellenezte, fenyegetőzött; de a bevégzett tényt elfogadta. Igy lesz a dolog a Velencze végetti háboruval is.«
»Igaza van Önnek« felelé Cavour, – »Ezt, ha kellend, eszemben fogom tartani, De nem lesz rá szükségünk, hogy kezét ekként erőszakoljuk. E felől, a mint a dolgok állanak, van okom legkevésbé sem kételkedni. Tehát legyen Ön jóreménynyel. Most egyelőre természetesen nem volna tanácsos a „phase légale” legombolyitását erőszakosan megzavarni Magyarországon. Tartsa Ön politikai barátait jóreménységgel hazájában. Hivatkozhatik e részben bizalmasan reám s a királyra. Használja fel minden befolyását; hogy az országgyülés ne tágitson. Tartsa rendben a légiót s fejleszsze óvatosan; közölje velem, a mire e végett s máskülönben is szüksége lehet. Számitson készségemre és tartsa fenn a barátságos viszonyt Garibaldival. Én felhasználom az időt, hogy a háborura minél jobban készen legyek s a mint annak ideje elérkezik, gonddal leszek, hogy Önök is el legyenek látva minden szükségesekkel. Hogy mikép kezdjük meg a tánczot, arra nézve majd a körülményektől kérünk tanácsot; de a felől biztositom Önt, hogy ha országgyülésük eredmény nélkül oszlik szét, nemzetük méltó indignatióját tétlenül elpárologni nem engedendjük. Egyelőre jobb lesz, ha Ön Milanóban marad; de folytonos érintkezésben kell lennünk; hiszen Milanó Turinhoz vasuton igen közel van. Most szükségesebb, mint valaha, hogy egymást jól megértsük s egy nyomon járjunk. Ép azért ismétlem s a király nevében is ismétlem: legyen Ön üdvöz, háromszor üdvöz Olaszországban!«
Ilyen volt első beszélgetésünk. Reménytől dagadó kebellel utaztam vissza családomhoz Milanóba.
Ezután még kétszer láttam Cavourt. A mi kivánni valóm lehetett azon idő szerint a közügy érdekében, a legelőzékenyebb készséggel teljesitette; még családom s magánügyeim iránt is a legszivélyesebb érdeklődést tanusitotta.
Mi gyarlók az ember reményei!
Egy vértolulás, egy lob: s az agy, mely ma terveivel egekig emelkedik, a kéz, mely merészen nemzetek sorsának kerekébe nyul: holnap egy élettelen tömeg, mely a földnek adja vissza, a mi az emberben földi volt.
Cavour junius 6-án meghalt.
A nép fiai átkozódva mondák egymásnak az utczákon: „hát már az Isten is az osztrákhoz szegődik!” Nem kisérlem meg leirni a mély consternatiót, mely Olaszországot elboritotta; még kevésbé a leirhatatlant: saját fájdalmamat.
Csak annyit mondok: husz hosszu év mult el azóta; korom a sir szélére vitt, s a ki idáig jutott, annak gondolatai nem röpködnek az illusiók szárnyain: és én, a mint ama kornak conjuncturáit higgadtan számba veszem, most is azon meggyőződésre jutok, hogy ha Cavour életben marad, ő nem várta volna azt, hogy Olaszország vesztett csaták után a porosz király kegyéből kapja meg Velenczét*, hanem velünk magyarokkal kezet fogva szerezte volna meg már 62-ben, s Magyarország ma nem idegen érdekek s családi politika vontató-kötelére fűzött álország, hanem független, szabad, virágzó állam volna.
Hogy nekünk igy kellett Velenczéhez hozzájutnunk! Ez a gondolat mint egy rákkórság fog szivemen rágódni, a mig csak élek,« – igy szólott hozzám a 66-ki béke megkötése után Ricasoli, ki akkor miniszterelnök volt.
Átok van rajtad, szegény hazám!
