BEFEJEZÉS.
BEFEJEZÉS.
A magyar emigráczió testületies összetartásának felbomlásáig jutottam – s miért ne vallanám be? megfáradtan jutottam – »Irataimmal.«
E felbomlásnál kétségtelenül nem csekély szerepet játszott a régi magyar nyavalya: az együtt meg nem férés s kivált egyes emberek áskálódó természete; kik egész szenvedélylyel űzték a konkolyhintés mesterségét s a legislegnagyobb részben alaptalanokká bizonyult feladásaikkal, vádaskodásaikkal oly czivakodást, annyi botrányos zajt idéztek elő, hogy a pártos visszavonás burjánját az elkerülhetlenné vált becsületbiróságok, fegyelmi bizottságok, rágalom-megtorló perek sem voltak képesek kiirtani.
Azonban az Olaszországban szerves testületté tömöritett emigráczió testületi szellemének felbomlása végelemzésben mégis csak a politicai viszonyoknak meg változására vezethető vissza.
A kialkuvási áramlat, mely otthon a hazában mutatkozott, idekünn a magyar menekvő nép politicai momentumát a feltétlen becs fokáról a hypotheticus érték fokára szállitotta le. Olaszország belviszonyai pedig az olasz kérdés logicai fejleményét megakasztották, ne mondjam: hátralökték. A mint a kora háboru kilátásai tünedeztek: szervezkedéseink fejlesztése, melyet az alkalmazást nem nyerhetett feles számu tisztek oly békétlenül vártak, függőben tartatott; készületeink megakadtak; az Igazgatóság által sürgetett intézkedések nem foganatosittattak; az igéretek be nem váltattak; a segélyezési források kiapadtak. A mindezek folytán támadt aggodalmak és a nélkülözések miatti elégedetlenség csökkentették a bizalmat az Igazgatóság, befolyásába, s a mint ez csökkent; meglazult a kötelék mely az emigrácziót az Igazgatóság köré tömöritette.
Egy oly testületnél pedig, melynél az egységet nem hatalmi tekintély, hanem csak erkölcsi rugók tarthatják fenn, a bomlás, ha egyszer megindul, »crescit eundo,« maga magát növeli; mint a hógörgeteg.
Azt hiszem még is, az ide-oda huzás, a cotteriákra szakadozás nem vehetett volna oly arányokat, mint a minőt vőn, ha nem adatik alkalom azt gyanitani, hogy magában az Igazgatóságban is meghasonlás van. De Teleki László balesete akként hatott reánk, mint mikor egy háromszemü lánczból a középső szem kitörik. A fenmaradt két szem nem össze-, hanem szertehuzott.
Mig engem társadalmi visszavonultságra kárhoztattak a reám nehezült családi szerencsétlenségek, melyek oly letörölhetlen nyomot hagytak hátra egész valómon, hogy engem azóta vidornak ember nem látott soha, addig Klapka tábornokot társadalmias hajlamai oly társas viszonyokba vitték, melyeknek lehetetlen volt azon belmagyarázatra nem adni alkalmat, hogy köztünk nemcsak egységes egyetértés nincs, de sőt ellentét van.
Ama viszonyok közül, melyek az Igazgatóságnak ugy egységét, mint az emigráczió összetartására akkorig gyakorolt forrasztó befolyását compromittálták, kettőt kell azért megemlitenem, mert különösen azok adtak oly balmagyarázatokra alkalmat; melyek a Magyar Nemzeti Igazgatóság feloszlatására vezettek.
Az egyik ama szoros baráti társas viszony volt melybe Klapka tábornok Pulszky Ferencz urral ép akkor lépett (mert előbb épen nem voltak nagyon barátok), midőn ez utóbbi s az Igazgatóság közt (melynek Klapka ép ugy tagja volt, mint én,) a fentebb (a hatodik fejezetben) előadott szakadás állott be s mely szoros baráti viszonyt, daczára a kimaradhatlan balkövetkezésekre tett figyelmeztetésnek, Klapka tábornok még azután is, sőt jelzettebb bensőséggel folytatott, midőn Pulszky ur a maga politikai programmját e szavakba összitve: »Vagy Deák, vagy Garibaldi« a köztünk fenforgó ellentétet magyar és német lapokba irott leveleivel még határozottabban marquirozta. E viszony természetesen arra magyaráztatott; hogy, mert Klapka Pulszkyval oly nagyon jól van, tehát velem nincs és nem lehet jól.
S e balmagyarázat annyira tért nyert, hogy midőn Benzi, ki Pulszky elfogadott lemondása után érdekeinket a turini kormánynál ideiglenesen közvetitette, Nizzába consullá neveztetvén ki, Irányit, mint a M. N. Igazgatóság képviselőjét, a Rattazzi-cabinet külügyminiszterének, Durando tábornoknak bemutatta, ez, félig kérdőleg, félig kétkedőleg, Irányit e szavakkal fogadta »Hogyan? Hiszen Magyar Nemzeti Igazgatóság nem is létezik; minthogy Klapka tábornok nem egyez Kossuthtal, hanem Pulszkyval tart, a ki pedig tudvalevőleg Deákhoz csatlakozott.
Ha ez abnormis viszony magára az olasz kormányra is ily hatással volt, el lehet képzelni, minő hatást gyakorolt az emigráczióban keletkezett cotteriákra. A tisztitelepnél ép azon időben oly féktelenség harapódzott el, mely szigoru eljárást, vagy 50 refractarius tisztnek a telepből, többeknek még az országból is eltávolitását tette szükségessé. Ez eljárást az Igazgatóság nevében Klapka tábornok vezette s hajtotta végre; de az ármánykodás a kettőnk közt fenforogni vélt egységhiányra speculálva, Klapka tábornok személyét annak Igazgatói állásától megkülönböztette s ez annyira ment, hogy még az ellen is, mit Klapka mint Igazgatósági tag büntetőleg, sujtólag tett, Klapka tábornok neve üttetett fel pártoskodási zászlóul s az Igazgatóság el nem ismerése Klapka tábornok dictaturára-hivatottságával köttetett össze.
A másik, ha lehetne az emigráczió összetartására még kártékonyabb hatásu körülmény, az a viszony volt, melybe Klapka tábornok az öreg Crouy-Chanel Agost herczeggel lépett. Elhunyt emberek magán viszonyai, kivált midőn azok a birói hatalom közbelépésével kellemetlenül végződtek: kiméletet is kivánnak, nem is tartoznak munkám keretébe. Azért, nem ereszkedve bővebb részletekbe, csak annyit emlitek, hogy Crouy herczeg, hű harsonájának, Sarrut Germain urnak egy könyvét bocsátván előre fullajtárul, melynek czélja volt, az öreg herczeget, mint fiágon egyenes Árpád-ivadékot mutatni be, mint ilyen, czimerpaizsán a »Sanguis Regum Hungariae« jelszóval jelent meg a magyar emigráczió körében Olaszországban. Irányi Dániel barátom fáradságot vett magának Sarrut leszármaztatási fáját bonczolás alá venni s az Árpád-ivadékosságot megczáfolni. Én a dolog ezen oldalával nem igen bibelődtem, hanem az világosan állott előttem, hogy ha mi egy ily apparentiákkal fellépett uri emberrel együttműködési viszonyba lépünk, nagyon sajnos balmagyarázatokra adunk alkalmat, a barátságos hatalmaknak hazánk ügye iránti jóakaratát compromittáljuk s Magyarország függetlenségi zászlaját, melynek, távoltartván azt minden kalandorsági szinezettől, rokonszenvet s tiszteletet sikerült biztositanunk, azon veszélynek teszszük ki, hogy nevetségessé legyen az egész világ előtt; s azért én a viszonyba lépést Crouy herczeggel, egész illedelemmel, de a leghatározottabban visszautasitottam.
Klapka tábornok másként gondolkozott. Kijelentette ugyan neki, hogy közreműködését nem ugy fogadja el, mintha őt trónkövetelőnek vagy jelöltnek elismerné – mert a koronáról rendelkezni csak a nemzetnek van joga –: hanem közreműködését mégis elfogadta s vele ép ugy, mint Pulszkyval, mindannak daczára is a legbarátságosabb viszonyt tartotta fenn, hogy Napoleon herczeg által figyelmeztetve lettünk: vigyázzunk, nehogy ügyünket nevetségessé tegyük: mert semmi sem öl oly bizonyosan, mint a nevetségesség.
Klapka tábornok e viszonya megkönnyitette Crouy herczegnek azon törekvését, hogy bőkezüsége segitségével maga körül az emigráczióból ugyszólván egy kis »udvart« a »Sanguis Regum Hungariae« jelszó köré pártocskát gyüjtsön, és alkalmat adott neki Sarrut által a lapokban közhirré tenni, hogy Crouy herczeget a magyar emigráczió minden főnökei elismerték, csak épen én nem, mert én köztársaságot akarok! Tudván, hogy mily alapon jöttünk viszonyba mind Napoleon császárral, mind Viktor Emánuel királylyal, ez egyenesen rosszakaratu insinuatio volt.
Én először ápril 19-ikei levelem által figyelmeztettem Klapka tábornokot, hogy minő balmagyarázatokra ad alkalmat s minő politicai ármánykodásokra zsákmányoltatik ki azon viszony, melyben ő Crouy és Pulszky urakkal áll; kijelentettem, hogy mig egy programm alapján állunk, még pedig hivatalos solidaritásban állunk: én szabálynak ismerem senkivel sem lépni barátságos viszonyba; a ki ő neki politikai ellenese; s felszólitottam, nem gondolja-e, hogy jó lenne e szabályt kölcsönössé tenni?
Erre Klapka tábornok ápril 24-ikei levelében azt felelte, hogy a mint a politicai téren minden »járom«-nak örömest aláveti magát, ép ugy a magán viszonyokban (Verkehr) egyéni szabadságához és önállásához rendületlenül ragaszkodik.
E nyilatkozatra, május 15-én adott válaszomban, előrebocsátva, hogy a politicai czél-, elv- és irány-egység logicai következményeit az én szótáramban nem járomnak; hanem elvhűségnek és politicai következetességnek hivják, a dolog genesisének és a fenforgó tényeknek alapján figyelmeztetem Klapka barátomat, hogy vannak helyzetek, midőn a társadalmias és a politicai viszonyok között nem lehet elhatároló vonalat huzni s midőn hiában kecsegtetjük magunkat azzal, hogy társadalmi viszonyaink a politicára nincsenek befolyással. Az Igazgatóság eszméje nem tőlem eredt nehezen s csakis a kormányok kivánságára fogadtam el; de miután elfogadtam és szerződéses alapjához mindig hűségesen ragaszkodva, az három éven túl fenállott, meg vagyok győződve, hogy annak megszokott fenállásához mind künn, mind a hazában, megmérhetlen fontosságu érdekek kötvék s felbomlása kiszámithatlan veszélylyel járna. De azt is érzem, hogy oly kétértelmü helyzet, mint a minőbe jutottunk, hosszu időre tarthatatlan. Valaminek történni kell: vagy az equivocnak kell egy határozott nyilatkozat által megszüntettetni; vagy az Igazgatóságnak megszünni. Ismerve hazafias jellemét, nem kételkedhetem, hogy megfontolva a másodiknak roppant következményeit, az elsővel fogja a hazát ujabb hálára kötelezni.
Klapka tábornok a másodikat választotta. Tette azt azon tény befolyása alatt. hogy az enyémmel jóformán egyidejüleg Crouy hercegtől (május 12-ről) levelet kapott, melylyel ő (Crouy) »több számüzött magyarnak« azon nyilatkozatát közlé Klapkával, hogy »vegye át a magyar emigráczio ügyeinek kizárólagos igazgatását.«
Volt »módszer az őrültségben,« mint Polonius Hamletről mondá. Mert én és politicai barátaim a Crouy-féle kalandorságnak bizony nagyon utjában álltunk. Hanem hogy Crouy akadt emberekre az emigráczióban, kik a viszálynak ily jelét adják s épen Crouy utján adják, ez az abnormis társasviszonyok kimaradhatlan következéseire tett figyelmeztetéseimet nagyon is igazolta.
Klapka tábornok, Crouy herczegnek május 30-án adott válaszában, oda nyilatkozott, hogy megilletődéssel fogadja a bizalom ez uj bizonyitványát számüzetése társainak részéről, de másrészt mélyen fájlalja (profondement affligé) szerencsétlenségünk s megpróbáltatásaink közepette oly »hazafiakat« (sic!) látni, kik viszályt és meghasonlást provocálva közöttünk, valódi érdekeinket compromittálják;« kijelenti, hogy a neki tett ajánlatot nemcsak el nem fogadja, de azt még csak tárgyalás alá sem veheti. Hanem válaszul átküldi a herczegnek azon lemondó levele másolatát; melyet ugyanaz napon hozzám intézett. Egyszersmind elérkezettnek látta az időt, emlékezetébe hozni a herczegnek azon igéretét; hogy vissza fog vonulni, ha jelenléte köztünk hivatásunk betöltésében nehézségeket idézne elő.
Ezen emlékeztetés kétségtelenül igen helyes volt, csakhogy későn történt.
Hozzám intézett hivatalos levelében egyszerüen oda nyilatkozott, hogy mert »egészségének hanyatlása és személyes ügyeivel elfoglaltsága miatt politicai érdekeinknek magát ezentúl csak igen tökéletlenül szentelhetné, tehát kényszeritve van magát a M. N. Igazgatóságból egészen visszavonni s a magánéletbe vonulni, kijelentvén, hogy a magyar emigráczió ügyeinek további vezetésébe magának semmi befolyást nem tart fenn s ujabb politicai tevékenységre csak akkor leend ismét kész, midőn arra hazánkból jövend a felszólitás.«
Hanem junius 6-ról kelt magánlevelében, melylyel hivatalos lemondását nekem átküldé, odanyilatkozott, miként (az emlitett magántermészetü okokon kivül) »lemondását azon szükség parancsolta, hogy minden áskálódóktól és cselszövőktől (Wühlern und Intriganten) egyszer-mindenkorra elvétessék az alkalom (Anlass ), az ő nevével az Isten tudja minő czélok végett viszszaélni.«
Hát ezen kapocs is széttörött.
Az Igazgatóság feloszlásával az emigráczió politikai testületiessége is felbomlott. A légiót (s egy kis ideig még a bizony-bizony nem nagy becsületünkre vált tiszti-telepet) kivéve, ezentúl már csak emigransok voltak; emigráczió, mint szerves testület, nem létezett. Nekem pedig sokkal inkább számban maradt annak íze, hogy minő falat az, a mit emigráczionális ügykezelésnek hivnak, mintsem hogy annak, a ki nekem emigráczió-szervezésről kezdett beszélni, mást válaszolhattam volna, mint azt, hogy »nem instálok belőle.« Külömben is, ha a haza érdekében alkalom nyilandott cselekvésre, a tisztességes, hasznos, hazafias elemek (voltak számosan!) mindig könnyen összegyüjtethettek; a szemét (fájdalom, ez is volt bővében!) jobb ha elszórva marad, mert igy kevesebbet árthatott.
A főérdek a légió fentartása volt. A világ minden népei között egyedül a magyarnak jutott azon szerencse, hogy számüzött fiai idegen földön, egy barátságos hatalom pártfogása alatt, nyiltan felüthették s fennen lobogtathatták hazájuk függetlenségének zászlaját egy fegyveres sereg élén, mely nem zsoldos csapat volt, hanem az olasz és magyar nemzet közti szövetségnek nemzeti jelleggel felruházott képviselője, jelképe gyanánt állott a világ előtt. Ennek fenállása tartotta fenn otthon a hazafiakban a hitet, hogy hazájuk függetlenségének kivivásánál Olaszország segitségére számithatnak: az tartotta fenn a világ közvéleményében a magyar kérdést az actualitás európai sulyu kérdései közt, mert a mig a magyar zászló olasz földön ekként lobogott, mindenki meg volt győződve, hogy az olasz kérdés végmegoldása a magyar kérdés megoldásával kapcsolatos.
Fájdalom, azon okok, melyek oly bomlasztó hatással voltak az emigráczióra általában, a légiót sem hagyták érintetlenül. S annak soraiban a bujtogatások annál termékenyebb talajra találtak, minthogy a mint bizonytalanokká kezdettek válni azon eldöntő harcz kilátásai, melynek reménye a vitézlő népet a légió zászlaja alá sorakoztatá, a remény megfogyatkozása a türelmet is megfogyatkoztatá. Hozzájárult ehhez, hogy bár a király nápolyi utjában a légió vitézsége felől nyiltan a legnagyobb elismeréssel nyilatkozott (s ezt a légió meg is érdemlette, mert a harcz mezején akként viselte magát, hogy csak egyetlenegy – a montemilettoi – csata alkalmából tizenhét érdemkeresztet s vitézségi érmet vivtak ki maguknak magyarjaink) s bár a nápolyi hatóságok, városok, községek hála és bizalom nyilatkozataival halmozták el a légiót: az mégis, anyagi tekintetben, a kormány részéről elhanyagoltatás felől panaszkodhatott. A tisztikarban egy egész éven át egyetlenegy előléptetést sem eszközölheténk; a királytól és minisztereitől kieszközlött igéreteknek teljesitése a végrehajtó-közegek szövevényes hálóiban fenakadt. S hogy a bomlasztó okokból semmi sem hiányozzék némely tiszteknek alárendeltjeik irányában gyakorolt önkénye reactiót keltett a legénységben s oly fegyelmetlenség fejlődött ki, hogy a légió valósággal a felbomlás szélére jutott. Többen mint négyszázan jelentkeztek, hogy tovább szolgálni nem akarnak.
Ily körülmények közt jött közbe Klapka tábornok lemondásával a M. N. Igazgatóság feloszlása. Ez kimondhatlanul leverőleg hatott a légióban még a legjobbakra is. Általánossá lett a meggyőződés; hogy ez által a légió elvesztvén hivatalos közvetitőit az olasz kormány irányában, – a szerződéses alapot is elvesztette, melyre mint az eventualis magyar szabadságharcz előharczosának s a magyar seregalakitás magkövének szervezete az Igazgatóság által fektetve volt, ugy, hogy a légió egyszerüen zsoldos csapattá válik, ez pedig oly szerep, melyet sem a tisztikar, sem a legénység el nem fogad.
Ezen bajon azonban segitve lett az által, hogy Ratazzi miniszterelnök engem forma szerint felhatalmazott, a légió irányában saját személyemben mindazon feladatot, kötelességet és hatóságot egyénileg gyakorolni, melyet előbb az 1860. szeptemberi megállapodás alapján (lásd 10–13. lap) az elnökletem alatt constituált M. N. Igazgatóság gyakorolt.
Ezt Svajczból (hol akkor tartózkodtam) 1862. augusztus 8-án azon bizositással adtam a légiónak tudtára, hogy a magyar segédseregnek sem rendeltetésében, sem politicai viszonyaiban semmi változás nem történt. Ez megnyugtatólag hatott a vitézlő nép szellemére.
A szolgálatot felmondott négyszáz ember közül százharmincz visszatért a zászló alá, a többiek (többnyire nem igen megbizható, uj, jövevény elem időközben már szétszóródott; de Türr tábornoknak, kit a szükséges intézkedésekre ugy az olasz kormány, mint én is, hivatalos megbizással láttunk el, szokott erélyével és tapintatával sikerült a légiót reconstituálni és fenmaradását biztositani. Ihász ezredes, egészségi tekintetekből, beadván lemondását, a légió parancsnoksága Telkessy ezredesre ruháztatott. Őt a következő deczemberben Földváry Károly ezredes váltotta fel s tisztében a légiónak az 1866-iki háboru berekesztése után lett végleges feloszlatásáig folyvást megmaradt.
Az annyi bajt okozott tiszti telep Szodtfriedt ezredes parancsnoksága alatt ugyancsak 1862. deczemberben tiszti századdá alakult és sok botránynyal vegyes viszontagságok között még tengett egyideig Cuneoban, nem mint katonai, hanem mint polgári testület, a belügyminiszter fenhatósága alatt. Azonban ott a kezelés körül rendetlenségek, ne mondjam: visszaélések fordulván elő, melyek a kormányt a büntető igazságszolgáltatásnak igénybevételére inditották: Peruzzi belügyminiszter a különben is merőben haszontalannak bizonyult tiszti századi intézvényt 1863. októberben megszüntette s azontúl a volt tisztiszázad bármi más nemzetbeli menekültekkel egy cathegoriába helyezett tagjainak szabadság adatott az olasz kormány liberalitása által a menekülteknek engedélyezett másfél franc-nyi napi segélypénzt igénybevenni.
A légió ellenben, mint az olasz és magyar ügy közötti érdekközösség jelvénye, minden miniszterválságokon keresztül megtartotta az olasz kormány appreciatiojában a maga eredeti fontosságát; meg még akkor is, midőn 1864, szeptemberben Lamarmora tábornok állittatott az olasz kormány élére, ki minden más tekintetben valóságos iszonnyal volt eltelve a forradalmi elemek iránt.
Hogy minden bomlási processusok, minden politicai viszontagságok daczára mennyi becset helyezett az olasz kormány a magyar légió fentartására; annak tanuságául megemlitem, hogy 1863-ban a légió szolgálati ideje lejárván; Della Rovere olasz hadügyminiszter engem felszólitott, hatnék közre, hogy a légió legénysége a szolgálatra ujabban vállalkozzék. Én ezt megigértem, hanem egyszersmind kijelentettem, hogy közbenjárásom sikerét hathatósan előmozditaná, ha a kormány nekem módot szolgáltatna, a légióban mindazokat, kik az 1848–49-iki magyar honvédseregnek tagjai voltak, ezüst emlékéremmel feldisziteni, mely nekik tanuságul szolgáljon, hogy nemzetünk akkori szabadságharczában részt vettenek. Az olasz kormány teljes készséggel eleget tett óhajtásomnak. Magára, vállalta az érembélyeg-vésés s a légiónál és tisztiszázadnál levő honvédek számának megfelelő ezüstérem verése költségeit (a bélyegvésés ezer franc-ba került) s rendeletet adott a turini pénzverdének, hogy annak első vésnöke; aztán a pénzverde is, megrendelésemnek eleget tegyenek. Az érem fiaim rajza szerint művészi tökélylyel van kiállitva. A hátlapon Magyarország czimere s alatta e szavak: »Függetlenségi harcz MDCCCXLVIII–IX.« koszorúval keritve; az előlapon szintugy koszorúban e felirás: »Hű honvédjeinek a magyar nemzet.« Alatta hadijelvények.
Talán nem fog a nemzet neheztelni, hogy a nemzet adományakép osztattam ki, a mit nem a nemzet adott.
Az érembélyeg birtokomban van. Örömömre válnék, ha az tőlem bekivántatnék, miszerint a kegyeletes elismerés e csekély jelével maga a »magyar nemzet« deritsen a nemzeti igéretek be nem váltásáért egy kis vigasz-sugárt »hű honvédjeinek« romjaira.
Azon szent ügy érdekében, melyért egykoron »hű honvédjei« annyi önfeláldozással s dicsőséggel küzdöttek, a magyar nemzet nem akarta hasznát venni az érdekközösségnek, melynek jelvénye gyanánt állott az olaszországi légió a nemzet s világ előtt.
Amint az olasz megkapta Velenczét, a magyar légió létoka megszünt.
Nekem jutott a szomoru feladat azt feloszlatni. Feloszlásával reményeimnek napja leszállt. És nekem még azt is meg kellett érnem, a mi azután bekövetkezett! Sőt még azt is meg kellett érnem, hogy még magyarnak sem szabad magamat neveznem, hacsak lelkem szent meggyőződését meg nem tagadom.
Nem tagadom meg.
S a mint én, idegen, idegenek közt rideg magányomban, elmémmel hosszu keserves életem örömtelen küzdelmein végigfutok: nem tudom elfojtani azt a fájdalmas sóhajtást, hogy azok közé tartozom, kiknek az élet nagyon szomoru adomány volt.
* * *
A Magyar Igazgatóság feloszlatására következett években, egészen addig, mig a nemzet (a hamisan ugynevezett »dualismus« alapján) ki nem egyezett, reánk nézve még csak két oly nevezetes mozzanat adta magát elő, mely történelmi érdekkel bir. Az egyik az 1863-iki lengyel forradalom. Annak alkalmából viszonyom a lengyel forradalmi kormánynyal, s értekezéseim az olasz királylyal és miniszteriummal, mik azon esetre, ha a lengyel forradalom consistentiát nyer, az európai hatalmi körökben megállapitott tervekre is világot vetnek, melyeknek a körülményektől feltételezett alternativái között egy olasz háboru s a magyar szabadságharcz ujból felvétele is kiegészitő részét képezték. A másik az 1866-iki porosz-olasz-osztrák háboru, a menynyiben annál a magyar ügy is »szerepeltetett.« Érdekes, de bizony inkább szomoru mint épületes történelmi adalék azon themához, hogy miként lehet egy szent közügy nyomatékát önző czélokra felhasználni.
A mint szemeimnek a lámpavilágnál megerőltetését egy kissé kipihenem, időmet (ha még van e földön számomra idő fentartva) azon irataim összeállitására fogom forditani, melyek e nagyérdekü két történelmi eseményre vonatkoznak; miszerint azok, kik utánam következnek a közzétételre, rendben találják az adatokat. Időközben annyit jegyzek meg, hogy a magyar szereplésre nézve az 1866-iki háborunál (mely Európa ujabb történelmében egy korszakias mozzanat sulyával bir,) nemeskéri Kiss Miklós, Simonyi Ernő és Irányi Dániel sok igen érdekes felvilágositásokkal szolgálhatnának a magyar közönségnek s hogy miként »kezelődtek« ez alkalommal a haza érdekei, arról (ha nem csal emlékezetem) tudomásra méltó adatok bocsáttattak közre az 1867-ben kiadott »1849.« czimü folyóirat 3-ik számában ily czim alatt: »Egy fejezet a mult háboru történelméhez.«
Az Igazgatóság feloszlásának időtájára esik az a bizonyos dunai confederatio-terv is, melynek kellő kifejtés nélkül tévedésből történt nyilvánossá tétele akkoron annyi zajt ütött az országban. Szándokom volt e tárgygyal tüzetesen foglalatoskodni e kötetben, de szem előtt tartva az actualitási körülményeket, talán jobb, hogy beható érdemleges tárgyalás helyett e berekesztő fejezet technicája inkább csak a dolog történetének előadását engedi meg.
Durando olasz külügyminiszter, azon alkalommal, midőn Irányi barátom, mint a M. N. Igazgatóság képviselője, neki bemutattatott (ápril 1862), azon nézetét fejezte ki, hogy »Szerbiával confederatio alapján kellene egyetértésre jutnunk.« – Emlékeztetek: azon időben reánk nézve a situatio kulcsa Napoleon császár által Belgrádba lett áthelyezve. Az olasz kormány tehát a Szerbiával való egyetértésre igen nagy sulyt helyezett, elannyira, hogy a rendes hivatalos uton kivül még az »officiosus« működést is szükségesnek tartá. Klapka tábornok, (akkor még Igazgató-társam) adta tudtomra, ápril 24-én, hogy Canini ur (előbb a »Tribuno« szerkesztője) a keletre küldetik a kormány által a végett, hogy az egyetértésre jutás érdekében működjék a fejedelemségekben és Szerbiában s hogy elutazása előtt be fogja magát nálam mutatni. Én májusban leányom sirjától jőve, utban Svájcz felé, hol beteg nőmnek az anyai sziv fájdalmára enyhülést mentem keresni, – Turinban nehány napra megállapodtam s a nálam jelentkező Caninit (minthogy akként volt bemutatva, a mint emlitém) még ily állapotban sem vonakodtam elfogadni. Értekeztünk. Nekem régi-régi meggyőződésem, hogy Magyarországnak a keleti szomszéd népek szabadságában s nemzeti individualitásuk szabad fejlődésének biztositásában kell az orosz hatalmi terjeszkedés, nevezetesen a panslavismus ellen biztositékot keresni s csakis abban lehet feltalálni. (Utalok Irataim I. kötetének azon fejezetére, melyben értekezésem Obrenovics Mihály herczeggel van előadva.) Amott keleti szomszédunkban a Dunán alul szláv népek vannak, tehát azon oldalról (mint nem épen szabatosan mondani szokás) szláv gyűrüvel vagyunk köritve. Tetszik, nem tetszik: a geographiát nem lehet megváltoztatni. De ezen szláv gyűrü reánk csak azon esetre lehet veszélyes, ha azt az orosz forgathatja mutatóujja körül; ha panszláv gyűrü s nem szerb, bolgár, bosnyák, herczegovcz, montenegrin gyűrü. Ezek a népek nekünk sem külön-külön, sem együttvéve nem lehetnek veszélyesek, ha szabadok: erre döntő érvet nyujt a népességi statistika. A ki szabad lehet, az jószántából nem lesz orosz szolga. Hogy mindazon apróbb népek külön-külön vagy kisebb-nagyobb csoportosulásban akarják-e nemzeti egyéniségük szabadságát élvezni? – azt én reánk nézve közömbös dolognak itéltem. Én teljességgel nem fáztam azon gondolattól, hogy az 1 millió s 6 – 7 százezer főnyi Szerbia (ha ugyan szomszédjainak ugy tetszenék) dél felé ohajt terjeszkedni; mert hiszen ha egész Bosznia, Herczegovina, még akár ha Montenegró is egyesülne vele, mindössze is 3 millió s pár százezer lélekre menne. No, ez, mint független állam, maga erejéből csakugyan nem oly rémületes aggressiv hatalom; hogy egy független Magyarországot veszélylyel fenyegethetne; sőt a józan politikai arithmetica alapján a független Magyarországnak (mindig ilyenről beszélek) inkább érdekében volt volna, hogy Szerbia 1.600,000-nyi népességből három millióra emelkedve, oly nemzetté legyen, mely a független nemzeti individualitásra a kellő elemmel bir; mert ha ilyennel birva, a független Magyarországra, mint kültámadás ellen szövetségesére támaszkodhatik, nem bolond, hogy magát orosz horogra akaszsza. Független szerb akarand lenni s nem panszláv, azaz orosz szolga. Nekem tehát az volt kiindulási pontom, hogy a franczia hatalom őrködése mellett a keleti kérdés, mint tisztán házi kérdés kerüljön megoldásra a török hatalom s annak keresztény népei között, a nélkül, hogy ezek orosz avatkozás folytán orosz horogra kerüljenek (a mint, fájdalom, Austria »bölcs« politikája folytán odakerültek) s ha a keleti kérdés, mint tisztán házi kérdés, ama népek felszabadulásával találna megoldatni, én nemcsak a legnagyabb örömmel kész valék közreműködésemet arra felajánlani; hogy a felszabadulandó szomszéd Magyarország s a felszabadulandó szomszéd oláh és szláv népek között minden külellenség elleni kölcsönös védelem végett szövetség jőjjön létre, de sőt e szövetséget mind a mi függetlenségünk, mind az ő függetlenségük biztositékának tekintettem s az egyedüli gyakorlatias módnak arra; hogy ama szláv gyűrü panszláv gyűrüvé ne változzék.
Ily szempontból váltottam eszmecserét Caninival a confederatio felett. Kérdezett, nem akarnám-e gondolataimat discret használatul irásba tenni. Ezt azon kijelentéssel tagadtam meg, hogy a családi szerencsétlenség miatt, mely reám nehezedett, erre nem ajánlkozhatom; tehát azzal ment el, hogy ő fogja megkisérteni papirosra tenni a beszélgetésünkben előfordult eszméket, tájékozásul magának a kormány által reá bizott eljárásban. Másnap csakugyan el is hozott egy fogalmazást, mely nagyjában véve a mult napi megbeszélésnek hű resuméja volt; kért, irjam alá, mert az nagyban elő fogná mozditani eljárása sikerét, ha megmutathatná, hogy én hajlandó vagyok az ott foglalt eszméket további értekezés alapjának tekinteni. Mire azt jegyeztem meg, hogy az bajos dolog, minthogy egyik-másik vázlatos eszme bővebb kifejtés nélkül fonák magyarázatra szolgáltathat alkalmat s egyik-másik eszmét én magam is csak azon esetben fogadhatnám el, ha a részletes kifejtés hazám jogos érdekeivel megegyeznék s méltó igényeinek megfelelne. Hanem Canini becsületszavát adta, hogy ő azt kezéből ki nem adja, sem közzé nem teszi, sem mássát venni nem engedi, hanem a legdiscrétabb modorban csak annak jeléül használandja, hogy én a confederatio eszméjének alapján kész vagyok értekezésbe bocsátkozni. Ekként biztositva minden visszaélés ellen s a discret használat feltételei alatt aláirtam, a mint hogy Klapka tábornokot 1862. május 15-én irott levélemben (a szavakat nyomaték jeléül aláhuzva) értesitettem is, hogy ez iratot csak discrét magánhasználatra irtam alá.
Nem is mondhatom, hogy Canini adott szavát megszegte volna. Hanem történt, hogy az iratnak egy másolatát nálam hagyván, én azt Helfy barátomnak adtam vagy küldöttem át oly czélból, hogy abból a confederatio eszméjével megismerkedve, arra lapjában (az »Alleanza«-ban) a közvéleményt előkészitse. Alkalmasint nem eléggé szabatosan fejeztem ki magamat, a minek az lett a következése, hogy Helfy – tévedésből – magát a csak magán discret használatul, tehát teljességgel nem kellőleg kifejtett iratot tette közzé, a mi nekem meglehetősen sok kellemetlenséget okozott. Kénytelen voltam magyarázatokba bocsátkozni; de megelégedésemre szolgált, hogy miután e magyarázataim az »Alleanza« 1862. 16-dik számában megjelentek, számos tanuságát vettem annak mind hazulról, mind az emigráczióból, hogy a confederatio eszméjét, miként azt kifejtettem, még olyanok is örömmel helyeselték, kik a nem eléggé szabatos elővázlatnak némely pontjain fenakadtak volt.
A dunai confederatio csak független Magyarországgal volt volna lehetséges. Magyarország függetlensége feladatott s ezzel az a confederatio eszméje is, mint igen igen sok egyéb, a »pium desiderium«-ok közé került. Pedig a részletek vitatás tárgyát képezhetik, de az eszme maga annyira a helyzet logicájában fekszik, annyira parancsoló követelménye Magyarország biztonságának s a keleti népek nemzeti szabadságának; hogy ha engem a magyar nemzet a haza függetlenségére intézett törekvéseimben el nem hagy: az eszme magát okvetlenül kivivta volna s a magyar haza irtózatos megpróbáltatásoktól, Európa jövendője catastrophalis rázkódtatásoktól lett volna megkimélve.
Meg akarom még jegyezni, hogy azon irat, melyet Canini hozzám hozott s én aláirtam, Pulszky Ferencz ur saját kézirása volt. Ő fogalmazta, a mit neki Canini értekezésünkről elmondott.
* * *
Mi előtt tollamat letenném, egy nyilatkozatot kivánok tenni minden fejtegetés nélkül, szárazan, egyszerüen s ez az: hogy ama bizonyos fegyverszállitási mozgalom 1864-ben, mely a fegyverek lefoglalásával s nehány elfogatással végződött az országban, kezdettől végig, tudtom hirem nélkül, a szó szoros értelmében hátam mögött történt. Sem a tervbe nem voltam beavatva, sem a kiviteli kisérletben részem nem vala. Teszem e nyilatkozatot azért, mert tudtomra esett, hogy vannak az országban, kik ama mozgalomban azon hiszemben vettek részt, hogy az tudtommal s jóváhagyásommal történik, s minthogy részvétük folytán kárt szenvedtek, ezért nevemre némi erkölcsi felelősséget háritanak. – E balvélemény ellen a leghatározottabban tiltakozom.
* * *
És most leteszem tollamat.
Ha van valami tanulság irataim három kötetében elszórva, a nemzet – ha ugy akarja – hasznát veheti; ha van nyom, melyre az események fordulatai még talán reá fognak egykor mutatni, a nemzet feltalálhatja.
Azonban nekem azt irta egy jó barátom Irataim két első kötete felől, hogy a mai Magyarország nem ért meg engemet.
És igaza lehet. Hiszen én sem értem a mai Magyarországot.
De a sors kereke forgandó. Még jöhet idő, a mikor megért. S ha jő, lesznek fiai, kik a most megtagadott irányhoz visszatérve, oly önzetlen hűséggel, de nagyobb tehetséggel és több szerencsével szolgálandják a magyar hazát, mint én igyekeztem szolgálni.
Hanem mint iró; én nagyon éreztem e kötet megirásánál, mennyire igaz az, hogy
| – – tarda senectus |
Legyen az olvasó elnézéssel irántam – a nyolczvan éves öreg ember iránt – irói gyarlóságomért.
VÉGE A HARMADIR KÖTETNEK.
