MÁSODIK SZAKASZ. Az országgyülés utáni időszakból. | KOSSUTH LAJOS ÖSSZES MUNKÁI

Teljes szövegű keresés

MÁSODIK SZAKASZ.
Az országgyülés utáni időszakból.

1. Jósika Miklós – Kossuthnak Genuába.

Brüssel, deczember 14, 1861.

Itt küldöm P. F.... esnek hivatalos relatióját, minden commentár nélkül. Én igen világosnak találom.

Ő e hó végeig itt marad s őt mindenben teljes bizalommal megbizhatod.

(Aláirva)

Jósika.

Csatolmány. (Jelentés Magyarországból.)

Megbizatásomhoz képest vagyok oly bátor irásba foglalni mindazokat, melyeket barátaim élőszóval reám biztak.

Az általános hazai helyzetre s viszonyokra nézve egyedül azt mondhatom, miszerint azok a lehető legszomorubbak. A jó hazafiak, de gyengébb idegzetüek nagy része megijedt az életbeléptetett szigoru rendszabályoktól, mint a melyek befolyásunkat hosszas időre nagyon is meggyengitik s a befolyást népünkre a legrosszabb kezek közé juttatják; a rossz hazafiak pedig – s szomoru, hogy ilyenek léteznek nagy számmal – az alkotmányosság álarcza alá bujva, mintegy hazafiui áldozatkészségnek mondják hivatal utáni sovárgásukat; annyi ugyanis a hívatalkeresők száma némely megyékben, hogy a provisoriumot még egyszer lehetne betölteni.

Mindamellett örömmel mondhatom, hogy e tekintetben is vannak dicső kivételeink, a mennyiben a független, valóban művelteknek s becsületeseknek ismertekből alig részesültünk eddigelé egy-két szomoru csalódásban, akár egyeseket, akár hatóságokat tekintve.

Az ellenünk forditott általános agitationális fegyver e szavakba foglalható össze: egyedül az urak azok, a kik nem akarnak kibékülni Austriaval, mert érzik, hogy azon esetre elvesztik befolyásukat s hogy akkor többé nem lesznek képesek lenyügözve tartani a népet, bitorolva szellemi és anyagi fensőséget; a császáré a hatalom s ő meg fogja mutatni, hogy nem az fog történni, mit az urak akarnak, hanem az fog történni, a mit ő akar s a mit a nép s a nemzetiségek java igényelnek.

Szerencsénkre az agitatióval párhuzamosan halad az adónak katonai erővel behajtása s az ezzel járó temérdek csalás és zsarolás; a mely eljárás gyakorlatilag meggyőzi a népet arról, mint értelmezik Bécsben a nép igényeit.

A fentebb emlitett nagyszámu kisebb bünösökön kivül vannak még, kisebb számmal ugyan, de annál nagyobb bünöseink is, a kik folyvást forradalomtól rettegve s communismusról álmodozva; e rémképek sulya alatt Bécsben nem egyszer saját hazájukat, mint az anarchia által pusztitottat állitották elő; mi még inkább sietteté az alkotmányos megyék s általuk befolyásunk bukását.

Különben nagyon örvendünk, hogy, keresztül birtuk vinni az alkotmányos hatóságok tömeges leléptét, az absolut kormány-intézkedésekkel szemben. Sokan ugyanis alkotmányos tisztviselőink közül megkedvelvén a befolyást s hivatalt, nagyon nehezen váltak volna meg állásuktól, ha becsületbeli dolgot nem csinálunk az eglészből. Nem is lehet csodálni, mert egyrészt igen szépen haladt a megyék rendezése, a mely nyomon sokat elő lehetett volna késziteni, – másrészt megyei tisztviselőink nagyobb része oly egyénekből állott, kik sokat szenvedtek tizenkét év óta s ugyszólván, gyakran éheztek, de a németnek még sem szolgáltak.

A nemzetiségek kérdése csak annyiban változott némileg, a mennyiben, ugy látszik, kissé meghökkentek a németek azon, a mit eddigelé tettek, mert most már a felizgatott nemzetiségek nem Bécs, hanom Pétervár, Bukarest, Belgrád felé néznek s igy tehát nekünk pour le moment sokat ártottak ugyan, de önmaguknak mitsem használtak.

Bizton hiszszük, hogy épen a ferdén kiütött agitatio miatt sem Horvátország, sem Erdély nem fog a Reichsrathba választani, sem az ujvidéki congressus, – ha ugyan összehivják.

Ugy látszik, ugyanazon okoknál fogva hagytak fel egyidőre Bécsben honunk nemzetiségek szerinti felosztásával és a Vojvodinával; a mely kérdés most pihen, miután Szerémmegye képében – ezt követelik a szerbek – az Eris almája el lőn hintve a szerbek s horvátok közé.

Bukarest felől reánk nézve igen veszedelmes agitatio folyik Erdély s a Bánat annexiója tárgyában. Ez nagy szerencsétlenség, mert Erdélyben depopularizálja a külföldi befolyást. Az oláh s tót nép maga, néhány elszigetelt helyet kivéve, igen csendes és semminemü, még csak communisticus részt sem vesz az agitatióban. Szerbia igen üdvös befolyást gyakorol; egyedüli szomszédunk, a mely felfogta, Garasanin szelleme által segittetve, a situatio nagyszerüségét.

Bécsben három párt viaskodik a befolyásért. Schmerling pártja most ugyan az uralkodó, de Ferencz József s az egész udvari környezet őt gyülölik s már is rebesgetik bukását s ha nem tartanának attól, hogy általa megbukik az a csekély nagynémetországi sympathia, a jövendőbeli képzelt hitel alapja: bizonyosan már meg is bukott volna.

Bukásán dolgozik:

Először a conservativ egyesült austro-hungarico párt, ŕ la tęte Clam-Martiniz. E párt felülkerekedése reánk nézve veszedelmes volna, mert hazánk nyomott körülményei között igen könnyen nagy befolyásra vergődhetnék s kibékitő kilátásokra nyujthatna alkalmat.

A második párt a katonai. E párt reánk nézve nem veszedelmes, mert uszályában hordja az absolutismust és a háborut. Az első Austriát ismét népszerütlenné tenné; a másik pedig Piemont ellen indittatva, kényszeritene bizonyos nagyszerü tényezőket sikra szállani.

Mindamellett, hogy az ujságok mindenfélét összehadarnak, e három párt akármelyike épen oly távol áll a 48-iki alkotmánytól mint valaha s igy tehát a 48-nak teljes megadásától bármi körülmények között tartani nem lehet. Egy ujból egybehivandó országgyülésen ujból számithatunk egy nagyszerü többségre e tekintetben, kivált ha némi kilátás volna egy tavaszkor beállható háborura.

Ezeken kivül még a következőket kell jelentenem. Ugyanis:

Pénzügyeink nagyon gyenge lábon állanak, különösen mióta az adóbehajtás által oly iszonyu summa pénzeket elvittek tőlünk. Alig tudunk annyit összekaparitani, a mennyi szükséges sajtóügyeink némi fenntartására s egy itt-ott adandó segélyre. A pénzgyüjtést jelenleg különösen nehezitik a szigoru rendszabályok. Lehetetlen tehát ennélfogva pénzt kiküldenünk, a mint az kivántatott tőlünk; mert ha most meginditott gyüjteményünk némi sikert aratna is, erre már otthon is nagyon sokan várakoznak.

Az általános működést az utolsó időben két esemény zavarta meg különösen.

Először Vizsoly elérkezte, a ki, mielőtt még az illetőkkel tudatta volna a megbizásokat, dicsekedve beszélt a dolgokról mindenfelé s a mostani kémrendszer mellett és pletykavilágban nagy veszedelemnek tette ki az illetőket, a kik is esedeznek e tekintetben nagyobb figyelemért.

Továbbá egy comité alakulása, melynek tagjai tudtunkkal: Madarász, Kállay, Szilágyi. Az elsőbbik fennhangon hirdette Debreczenben, miszerint az emigráczió fejei rosszalták s rosszalják országgyülési eljárásunkat; mi által természetesen sokak elméjében azon hiedelmet gerjesztette, hogy nem mi, hanem ők birják az emigráczió bizalmát. Az illetők működése ez által iszonyun megnehezittetik, mert különös állásba jutnak a világ előtt; miért is esedeznek az ügy olyaténkép elrendezéséért, mely tisztába hozná állásukat, a mely bizalom nélkül nem tartható fenn. Az országban élve s annak viszonyait ismerve, gyakran kénytelenek oly lépést tenni, mely első tekintetre nem látszik ugyan helyesnek, de következményeiben üdvösnek mutatkozik. Hová jutottunk volna, például, ha csakugyan 17 szavunk többségével keresztülvittük volna a határozatot? Az egész ország most bennünket okozna s befolyásunk, általa pedig az emigráczió teljesen megsemmisült volna.

Az illetők szivesen átengedik az ügyeket másoknak, ha azok több bizalmat képesek gerjeszteni, s bizonyára ezentul ugy, mint eddig, mindent el fognak még azontul is követni hazájuk s ügyünk üdvös előmozditására.

Guerilla-csapatokkal kis mérvben nem lehet kezdeni, mert ezek, rablókká fajulva, népszerütlenitenék az ügyet. Már akad elég gazember, ki a mostani rablásokat is már eféle befolyásnak tulajdonitja. Ha pedig a legjobb elem állana élére, csakhamar el volna a mozgalom nyomva a tömérdek katonaság által s ügyünk ez által igen sokat veszitene, akár a kül-, akár a belföld előtt; mert éretlennek tüntetné fel a nemzetet.

Több főrangu birtokos s független állásu hazánkfiának megjelenését Párisban s udvarlását a császárnál megkisérlettük ugyan, de az nekünk, mint előre gyanitottuk is, nem sikerült. Sikerülne talán, ha a diplomatia e tekintetben csak egy kissé bátoritólag hatna; de e testület mindenben ellenünk működik s mi épen franczia részről is csupa fekete-sárga diplomatiai elemmel vagyunk körülvéve. Nagyon jó hatással lett volna, ha csak egy franczia diplomata mutatkozott volna Pesten az országgyülés alatt. Bizonyosan a legfényesebb fogadtatásban részesült volna s mindent elkövettünk volna e tekintetben, a mi czéljainkat előmozdithatja.

Jelenleg leginkább arra volna szükség, hogy az oláhokra lehetne hatni, nehogy egy talán lehető erdélyi országgyülés alkalmával elárulják a magyar s ez által a saját ügyüket is. E tekintetben nekünk már semmi hatásunk, miután nem rendelkezhetünk pénzzel, a mi a népnél fődolog s miután mi igéreteinkkel tul nem léphetjük azon határt, melyet a becsület s hazánk jövőjének megőrzése szab nekünk. Többet, mint a mennyit a nemzetiségi kérdést tárgyaló országgyülési bizottmány mondott ki, kimondani nem lehet, hacsak az egész hazát ellenünk zúditani nem akarjuk.

A jelenleg Bécsben mulató tót küldöttség nem bir semmi népszerüséggel a tót népnél, a mely magát mindezideig igen jól viselte, a mit eléggé mutattak a szent-mártoni gyülés elleni protestatiók.

Egyébiránt rövid időn meg fog jelenni Beniczky Lajos tollából egy igen jó röpirat négy nyelven, a mely a nemzetiségi kérdést történelmi s állami tekinteteknél fogva fogja tárgyalni, s a mely munkának, ugy hiszszük, jó eredménye leend, mert ő iránta nagy a bizalom a felfoldön s mint túl nem hajtó embert, a magyarok is kedvelik őt s nem tartanak tőle. Ugyanez oknál fogva részesitettük ujból segélyben a mi tót lapunkat, a mely a kormány által pártfogolt lappal kénytelen küzdeni. – Van reménységünk, hogy egy Pesten keletkezendő jó érzelmü oláh lapra is teendünk szert, a mi eddigelé nem sikerült.

Egyébiránt hazánk általános helyzete, mindeneket egybefoglalva, olyan, hogy nagyon-nagyon kivánatos egy tavaszi égi háboru, a mely tisztitsa a léget a miasmáktól, melyek hosszas várakozás, feszült figyelem, elunás következtében ellágyulást eredményeztek. Az kétséget nem szenved, hogy ha a tavasz eredmény nélkül mulik el, a nemzet mindenáron kibékül s a mi feladatunk már most is az, hogy felhasználva minden befolyásunkat, legalább odahassunk, hogy annak idejében a veszélyt elháritsuk s legalább azt ne engedjük, hogy a nemzet, megijedve kétségbeejtő állapotától, túl sokat engedjen s ez által egész jövőjét örökre megsemmisitse.

Természetesen csak addig működhetünk, mig e működésünk becsületünkkel s elveinkkel megegyeztethető; azon túl kénytelenek volnánk, megtört szivvel ugyan, de meg nem renditett hittel, visszavonulni. Mert egy ilynemü békemű apostolaivá soha, de soha nem válhatnánk.

Magamat ajánlva, maradok ügyünk mindenkor kész szolgája

P. Fr.–

Deczember 8.

2. Kossuth – Jósika Miklósnak Brüsselbe.

San Francesco ďAlbaro, Genua mellett,
deczember 20. 1861.

14-ikei leveledet, a hozzámellékelt fájdalmasan világos tudósitással tegnapelőtt vettem.

Te tudod barátom, hogy Széchenyi, nem személyének, nem halhatatlan érdemeinek, hanem politikájának minden apotheosisától kezdve, nemzetünk minden mozgalmain keresztül, a kialkuvás vágyát láttam gyászvonalként keresztülfutni. Baráti kebledbe öntém ki gyakran fájdalmas panaszaimat a felett, hogy mig az önbizalmat vesztett nemzet mindent a külföldtől vár; mig tény, hogy az egy év előtt kinyilott ephemer tartamu szabadabb mozgalmat is csak a mi viszonyainkkal kapcsolatban lévő kül-conjuncturáknak köszönheté: mégis a helyett, hogy minket támogatna s támogatásával nekünk lehetővé tette volna, hogy külföldről megmentsük, nemcsak minden támogatást megvont tőlünk, de sőt 1849-et nyiltan desavouálta; az emigrácziót eclatans modorban elejtette s mindent elkövetett, hogy befolyásunkat a barátságos hatalmaknál megrontsa; azon hitelünket, hogy mi a nemzet tendentiáit képviseljük, áláássa; és azon hatalmakat, melyektől a megmentést általunk várta, mintegy kényszeritve; hogy a magyar nemzet határozottságában ne bizzanak s azért azt politikai számvetésükben biztos mennyiségül fel ne vegyék. Sokszor valál tolmácsa panaszaimnak, közlője tanácsaimnak, melyek jóformán sohasem követtettek s közléseidért durva bántalmakat, méltatlanságokat arattál. Tudod, mikép intettem, mikép rimánkodtam, hogy ha már külsegitség nélkül nem akarnak vagy nem birnak forradalmat csinálni (mit hogy csináljanak, én soha, de soha nem unszoltam, hanem csak azt mondottam, hogy ha önmagukkal számot vetve, magukat arra határozzák: én nem mérlegelném; ha jól tették-e, hanem sietnék osztozni veszélyeikben), intettem, mondom, hogy legalább ne kiabálják örökké, hogy forradalmat nem akarnak; ne emlegessék minden beszédben, minden felirásban, minden megyei határozatban; minden hirlapi czikkben az örökös törvényességet, az örökös ebhűséget, a dynastiához való tántorithatlan ragaszkodást; mert hisz ezen contestatiokra őket senki sem kényszeriti s csak azt nyerik vele; hogy a külföldi hatalmak elvesztik irántuk bizalmukat, az osztrák pedig megszünik tőlük félni, s igy amazok elhagyják, emettől pedig semmit sem nyernek. Tudod, hogy mindezen intéseim semmit sem használtak, s hogy nekem a hon megmentésére nélkülözhetlen támogatás helyett nem adtak mást, mint a nép massái személyem iránti hitének, vonzalmának henye protestatióit.

Mindezeket tudva, annak megjelentése, hogy, ha a tavasz eredmény nélkül mulik el, a nemzet minden áron kibékül, – előttem sem uj, sem váratlan nem volt. És mégis (ilyenek vagyunk, gyarló emberek) a conjuncturák soha többé vissza nem hozható becsét honszerelmem egész hevével méltányolva, nem tudtam, nem akartam a reményről lemondani. Most a jelentés kioltja a reménynek utolsó szikráját is. Eszembe jönnek egy másik elvbarátunknak (K. S.-nak) hozzád irott ama szavai: »Ily nép nem tud függetlenné lenni; rég kimult ennek szivéből az önbizalom; nincsen tetterő, nincsen bátorság.« A most vett jelentés világot hozott. Kerestem: köszönöm; de »quaesivi lucem, ingemnique reperta.« Lelkem mondhatlanul szomoru.

De te, barátom s bajtáram, légy gonddal, hogy a történelem számára fenn legyenek tartva a tájékozó adatok. Legyen a becsület megmentve, ha minden egyéb elveszne.

A remény el van véve, de a kötelesség megmaradt. S én teljesiteni fogom a kötelességet mindvégiglen, önfeláldozással mint mindig. Talán hogy a történelem logicája, az ellenség hibái s a véletlen belerázzák a nemzetet akaratlanul is a szabadságba. De minő nyomoruság ez a számitás a véletlenre! Hogy ide kellett jutnunk!!......

Felelek leveled s a jelentés egyes pontjaira.

1. A »Perseveranza«-ban minap közlött két levelemet ide rekesztem magyar nyelven.* Ne sajnálja a jelentéshozó a fáradságot, e két levelet jól megolvasni. Szükséges, hogy lássa s lássák általa elvbarátaink otthon, hogy én nemzetünk válságos helyzetét s a késedelem veszélyét nem mulasztom el értékesiteni az európai politikában, a nélkül, hogy nemzetünk jó hirét, nevét a kétségbeejtő ellágyulás s tetterő-hiány leleplezésével compromittálnám. Ohajtom, hogy lássák, miként én a háboru siettetésének életkérdését rég felfogtam s azt olasz érdekek szempontjából nemcsak a cabinetekben, hanem a közvélemény előtt is, oly okokkal sürgetem, melyek az olasz nemzet roppant többségénél oly mély hatást tettek, mint szokott tenni az, midőn valaki szavakba foglalja azt, a mi a nép lelkiismeretében hallgatagul nyugodott; kifejezést ad a közérzelemnek s az idők titkáról lerántja a fátyolt.

E két levél elseje szeptember 28. 1861. azzal foglalatoskodik, hogy mi eredményre vezethet a magyar nagy történelmi drámának második felvonása (a passiv ellentállás), mely az országgyülés feloszlatása óta folyamatban van. – Taglaltatik minden képzelhető eshetőség, Az, hogy Magyarország a Reichsrathba követeket küldjön, bátran lehetetlenségnek mondható. A rideg absolutismushoz visszatérés csak phasis, nem megoldás. – Alkura lépni az osztrák házzal, oly királyt fogadni el, ki egyszersmind osztrák császár is, annyit tenne, mint Magyarország önálló állami életéről lemondani; ily helyzetben Magyarország sem valódilag alkotmányos életet nem élhetne, sem akár külpolitikai viszonyokban (melyekben pedig egy fonák lépés helyrehozhatlanul átkossá válhatik), sem közgazdászati tekintetben érdekeinek megfelelő nemzeti politikát soha sem követhetne. Ez mind államtani okokkal, mind történelmi adatokkal bebizonyittatik. – Ezek szerint okszerüleg csak azon egy eredmény látszik feltehetőnek, hogy a magyar fegyvert fog, miszerint Austriától elválva, magát független állammá constituálja. – Ennek szükségétől át van hatva a magyar nemzet s nem is óhajt semmit inkább, mint azt, hogy megtehesse; de ennek lehetősége Turintól függ.

A második levélben szeptember 30, 1861. megmutattatik, hogy miért van a magyar nemzetnek a harcz megkezdhetése végett olasz segitségre szüksége; s hogy ha ennek kilátása késik, Magyarország alkura lesz kényszeritve. Aztán kimutattatik, hogy menynyire problematicussá válik Olaszország jövője, ha késleltetve a háborut, a magyart az osztrák karjaiba kergeti. Tehát siettetni kell a háborut. Hiba volt első helyre Rómát tenni; hogy hiba volt, ez ma már szembetünő valóság. Tehát meg kell változtatni a sorrendet. Velenczét első helyre!

2. De azért ki kell mondanom, hogy, ha Ricasoli marad a kormányon, kevés kilátásunk lesz a háborura tavaszra, Ricasoli tudja, hogy ha a magyar már is ki nem alkudott az osztrákkal, az nem a magyaron, hanem az osztrákon mult; tudja, hogy ma ismerje el az osztrák az 1848-iki törvények jogi érvényességét, a magyar »hurrá«-t kiált és koronáz; hiszi, hogy ha ama jogi érvényesség elismertetik, a párt, mely Deákkal vagy a melylyel Deák megy, a béke kedveért, rendes törvényhozási uton még egyetmást engedni is kész; tudja, hogy a mult országgyülés többsége teljességgel nem volt forradalmi; tudja, hogy még a határozati pártnak igen tetemes része sem akart forradalmat, vagy azt csak az alku nem sikerülése esetén, mint »pis aller«-t volt hajlandó elfogadni; e mellett látja, hogy a nemzetiségi kérdés miatt az ország compact forradalmi erőre nem enged számitani; látja, hogy még a magyar között is annyi a rossz hazafi, hogy Forgách provisoriuma még kelletén túl is talál végrehajtási eszközökre. Mindezeknél s más okoknál fogva, mikre a nyilvános tények igenis bő alapot nyujtanak: Ricasoli nem bizik a magyar nemzet határozottságában. Nem ejti el ugyan a magyar elemet, de azt csak bizonytalan accidensnek tekinti s nem oly alapnak, melyre való bizakodtában Olaszhon jövőjét a háboru koczkájának elvetésével veszélyeztetni lehessen. Azért ő nélkülözhetlennek tekinti ugyan a háborut az osztrákkal, de azt nem fogja elkezdeni, mielőtt akár belfegyverzet, akár külszövetségek által magát oly karban érzendi, hogy a győzelemre még akkor is kilátás legyen, ha a magyar nemzet az osztrákkal kialkudnék. Mihelyt magát elég erősnek érzendi, elkezdi a harczot, s a magyart, ha annak ugy fog tetszeni, elfogadja szövetségesül a velünk megállapitott conventio alapján: de a magyarra való tekintetből nem fogja siettetni a háborut, mert nem bizik a magyarnak minden alkut kizáró forradalmi határozottságában.

Nem kell mondanom, hogy én minden erőmből küzdök e nézet ellen. De mig egyrészt nemzetünk nyilvános életének minden jelenségei ellenem szólanak, másrészt hiába sürgetem, hogy legalább magán-uton támogasson a nemzet. Még most is, ennyi keserves tapasztalás után, a hazai jelentés egyenesen tagadó választ hozott e tekintetben. S azért ime ide irom a történelem számára e kárhoztató szavakat: Ha tavaszkor nem lesz háboru, annak egyenesen a magyar nemzet lesz oka, mert nemcsak nem támogatott, hanem tendenciáimat nyiltan elejtette, desavouálta; elhatározott következetességgel mindent elkövetett, hogy reá, Turinban és Párisban ne számitsanak; hogy biztositásaim nemzeti sulyában ne higyjenek s az emigrácziót legfölebb csakis egy párt, de nem a nemzet tendentiái képviselőjének s engem csak egy töredék, de nem a nemzet vezérének tekintsenek.

3. Azonban teljességgel nem bizonyos, hogy Ricasoli miniszter marad. A parlament utóbbi voksa, minden nagy többség daczára sem szilárditotta meg állását. Az nem bizalmat szavazott, hanem leczkét és utasitást. Ez mulékony állapot; mert ámbár Ricasoli becsületességében s hazafi szándokaiban senki sem kétkedik: általános vélemény, hegy nem áll a helyzet szinvonalán; sem közigazgatás, sem erély tekintetében. A Tuilleriákban pedig épen már Európa legrosszabb miniszterének tartják, ki a helyett, hogy az exigentiákhoz alkalmazkodva, cselekedni tudna, doctrinair makacsságaival csak rossz vért csinál s neveli a nehézségeket. Tehát válságban vagyunk; a helyzet változhatik egypár hónap, egypár hét, egypár nap alatt. A hazai jelentés vétele után lépést tettem Turinban, hogy a királylyal szólani óhajtok. Azt vettem válaszul, hogy ne menjek még, várjak nehány napig. Szóval crisis van. A változás csak idő kérdése. Ha változás lesz, az csak javunkra válhatik. – –

4. Azt mondja a jelentés, hogy ha a tavasz eredmény nélkül mulik el, a nemzet mindenáron kibékül. Tehát oda jutottunk, hogy a nemzet öngyilkosságra határozza magát, ha csak a külföld egy szabott időszakig meg nem menti. Mit csináljunk ily nemzettel? Mit mondanának azon hajós-népről, mely szélcsendben azt határozná, hogy ha egy bizonyos napig szél nem jő, nem vár tovább, hanem vizbe ugrik s oda dobja magát martalékul a hajót körüluszkáló fürész-halaknak? Ha csakugyan ugy áll a dolog, a mint a jelentés tisztán előadta nekünk a belföld helyzetét, ugy jelentése folytán tiszta határozatot kellene bevinnie a külhelyzetről. Azért a jelentéshozónak nem kellene naphoz kötnie elutazását, hanem várnia, mig bizonyost irhatok. Irtam rögtön Párisba. A válasz napja nem tőlem függ.

5. Azt olvasom a jelentésben, hogy »lehetetlen pénzt küldeniök.« Minő á propos-ra mondja ezt? Nem értem. Kértem én, hogy küldjenek? Tizenkét évi szenvedés alatt, az igaz, mint magyar sokáig szégyenlém, hogy a magyar az egyedüli minden nemzetek között, mely menekültjeinek segélyt sohasem nyujtott, s megvallom, ha e részvétlenség fájt, a felett meg méltán boszankodtam, hogy nekem, a hontalan számüzöttnek, ki üres, de tiszta kezekkel hagytam el a hon földét, s kit családatyai gondok is nyomtak idegen földön, nemcsak pótolnom kellett társaim nyomorának enyhitésében a nemzet részvétlenségét, saját véres-verejtékü keresményemből, s pótoltam százezrekig, hanem már kutahiai fogságomból 1850-ben, majd ismét Londonból, alig érkezvén oda 1851-ben, és igy tovább évről-évre, még a belmozgalmi költségek s a kölcsönös rapportok költségeinek fedezéséről is nekem kellett gondoskodnom. Azonban ezt is megszoktam. Én egyszóval sem kivántam, hogy küldjenek ki pénzt. Annyira nem, hogy Károlyi Györgyné, megbotránkozván a depôtbeli tisztjeink inségén, gyűjteni ajánlkozott segélyezésükre pénzt az országban, ha nevem alatt egy sor felszólitást adok hozzá: kereken megtagadtam, sőt nevemnek akármi pénzkéréssel csak legtávolabb is viszonyba hozását határozottan megtiltottam. Annálfogva a pénzküldhetési izenet á progos-ját nem értem. Ha valaki hirem-tudtom nélkül pénzt kért s erre szól az izenet: azt kell kérdenem, akarják-e a hazafiak otthon, hogy a honszabaditás munkájában pártvezéri szerepet vigyek vagy nem? Ha nem: én mint magán hazafi, pártkapcsolati viszonyokon kivül saját kötelességérzetemet követendem működésemben vagy viszszavonulásomban; de ha azt akarják, hogy partvezéri gondokra legyek kárhoztatva, ugy kénytelen vagyok párt-disciplinát követelni s az ellen határozottan tiltakozom, hogy rajtam kivüli sollicitatiókkal engem otthon azonositsanak.

E pontnál lehetetlen még egy fájdalmas sóhajt elnyomnom. Azt irja a jelentésttevő, hogy »az adóbehajtás által iszonyu summa pénzeket elvittek tőlünk.« Fájdalom, igaz. De midőn én azt mondám hon a vezetőknek: »organizáljatok: gondoskodjatok a nemzeti bajokról; tegyétek ezt, tegyétek amazt,«– mindig csak az volt a válasz: »nincs az országban pénz, koldusok vagyunk.« Ámde az osztrák »iszonyu summa pénzeket« vitt el, tehát talált. Az a pénz megmenthette volna az országot: de az a baj, az a keserves baj, barátom, hogy a parancsoló zsarnok számára van, és lesz, de a vérző édes anya, a haza esengésére nincs! Jól irta neked K. S.: »E népből kihalt a tetterő,« Ámde én kénytelen vagyok kimondani, hogy ha forradalmat tevezgetünk, arra készület, a készületre pénz kell, s a hon megmentési munkájának belföldi részéről az otthoniaknak kell gondoskodni. Ha nincs, a ki áldoznék, hát nincs, a ki forradalmat akar, vagy csak kevesen akarnak; s ha igy van: minek mystificáljuk magunkat, hogy ujra felléptetjük Magyarországot? – Lesz belőle osztrák provincia vagy Slavia..... A sziv megfagy a kebelben e gondolatra. De hát mit csináljunk, ha nincs áldozatkészség? Hogyan mentsük meg a nemzetet, ha ez önmagáról lemond?

Igen, de nekem augusztusban egy jelentést küldött a gazda, – az egyetlen, melyet küldött, mióta egyedüli megbizatását vette, – mely azt mutatja ki, kerületenkénti detailokban, hogy 126.400 ember (s még pedig biztos) van organizálva s hogy e szám tovább is fejleszthető. Boldog Isten! hiszen, ha ez igy van, hogyan panaszkodhatnak, hogy »alig tudnak annyit összekaparni, a mennyi szükséges a sajtó-ügy némi fentartására s egy itt-ott adandó segélyre?« Ott van a 126.400 ember, ezek már benn vannak az egyesülésben; az ezekkel érintkezés végett nem kell uj conspiratio. Cotisalják ezeket egy, két, öt, tiz forintjával egyéni tehetség szerint; a vezéreknek, kerületeikben, ismerniök kell embereiket, vagy ha nem, ugy az egész organisatio légvár, nem tény. S igy kész a cassa saját szükségleteikre. Ha ez nem menne (nem látom át, miért ne menne), gondoljanak mást; de gondoljanak; vagy hagyjunk föl az önmystificatióval s nyujtsuk oda birkaként nyakunkat nemzetünk hóhérjának. Mert azzal, hogy »ez nem lehet,« »ez meg nem megyen,« a hazát nem lehet megmenteni. Tudom én, hogy szigoruak a rendszabályok, de bizony nem szigorubbak, mint az egy század óta tetszhalott lengyelnél, s ott még sem mondják, hogy nincs pénzük a mozgalom ápolására. – Akarni kell! akarni s tenni! Mert, ismétlem, még a lehető legkedvezőbb esetben is a munka főrésze a nemzetet illeti s a maga munkakörére magának kell az eszközöket feltalálnia.

6. Irja a jelentésttevő, hogy az általános működést megzavarta Vizsolyi elérkezte, a ki mielőtt még az illetökkel tudatta volna a megbizásokat, dicsekedve beszélt a dolgokról s a mostani kémrendszer mellett s pletykavilágban nagy veszedelemnek tette ki az illetőket, a kik is esedeznek e tekintetben nagyobb figyelemért.

Megvallom, ezt sem értem. Én sohasem veszélyeztettem senkit, nem is fogok. Vizsolyi semmi megbizásokat nem kapott semmi illetőkhöz. Nem mondtam neki semmi titkot; semmit, a mit akármi becsületes magyar embernek el nem mondanék. Egy szóval sem emlitettem előtte, kivel vagyok; kivel nem vagyok összeköttetésben. Hanem emlitvén, hogy ő Biharmegyében lakik, általában kérdém, hogy mi lábon áll a hazafiság azon megyében? Erre emlitett sok nevet, kit dicsérve, magasztalva, kit korholva. A magasztaltak között leginkább magasztalta a gazdát és Cs. Pétert, mint tisztalelkü hazafiakat; mire csak annyit jegyzék meg, hogy örülök ezt hallani. mert én is derék hazafiaknak ismerem őket. Ebből hát veszélyezés nem következhetett. –– Ha volt veszélyezés, ennek kutfejét otthon kell keresni.

Megbizása pedig ennyiből állott: Emlité, hogy oláhok között lakik s velük jó lábon áll. Erre én: »Mondja meg tehát, hányadán vagyunk az oláh néppel; mert én oly agitatiókról vagyok az oláhok között értesitve, melyeket én a haza legveszélyesebb kórjelének tartok.« Ő erre azt felelte, hogy a mi az oláh népet illeti, különösen Biharban s a magyar megyékben, ahhoz semmi agitatio nem fért eddig; Erdélyről heveset tud, de ugy hiszi, ott sem ment az ellenséges agitatio le a nép rétegeibe, csak egyes osztrák-zsoldosok, papi s daco-román fanatikusok zajongnak, de nincs tőlük mit tartani. Én azt felelém, hogy ettől igenis van mit tartani, elannyira van, hogy én a kialkuvást az oláhokkal, ha a hon feldarabolása nélkül történhetnék (mire én semmiesetre rá nem állok), a lehető legfontosabb, legsürgetöbb szükségnek tekintem. De otthon eddig még csak annyit sem tettek, hogy egy oláh lapot megszerezzenek. Ha vannak az oláhok között oly vezérek, kik csak tulzó románok, de nem osztrák zsoldosok, azokkal egyezkedni kell otthon, méltányos feltételeken, ha csak lehet. E végett leginkább sikert igérő dolog volna kieszközölni, hogy az oláh vezérek közül valaki kijőjjön, velem személyesen értekezni. Ezt másoknak is megmondtam, a kikkel találkoztam; neki is megmondtam, annyival inkább, minthogy oláhok között lakik s találhat módot, terjeszteni köztük az eszmét, hogy én az oláhokkal transigálni ohajtok. A dolog kimondhatlanul fontos, mert ily egyezség nélkül Erdély közremunkálására a harcz kezdetén nem számolhatunk. Hanem meg kell jegyeznem, hogy ha valaki kijönne, annak utiköltségről otthon kellene gondoskodni. Erre Vizsolyi azt mondá, hogy ezt magára vállalja. Elmegy Erdélybe, tájékozandja magát, hogy lehet-e az oláhokkal valamire menni s van-e közöttük oly befolyásos egyén; kivel végezni lehetne; s ha van, rajta lesz, hogy az jöjjön ki. Mire azt válaszolám, hogy ha ezt kiviszi, jó szolgalatot teend a hazának s számithat elismerésemre.

Végezetül, nem én mondám, hanem Vizsolyi kérdé szólhat-e a dologról azzal, kit mi magunk közt gazdának szoktunk nevezni? Mire azt felelém, hogy »bizvást; azt szeretném, hogy e kivánságomat minden becsületes magyar hazafi ismerné s teljesitéséhez kezet nyujtana.«

Ennyiből állott az egész megbizás. Nem látom át, miként támadhatna ebből veszély az illetőkre. Meg kell még jegyeznem; hogy én nevet vagy a hazai működésre vonatkozó titkot soha senki előtt nem emlitek, de a helyzetről táplált nézeteimet mindenkinek megmondom. Hogy is ne? hiszen nyilvános beszédekben s hirlapi czikkekben is elmondom. Most is abban járok, hogy a nemzetiségi kérdésben tudassam a világgal programmomat, s meg vagyok győződve, hogy a lehető legjobb szolgálatot teendem vele a hazának. Vizsolyi ajánlkozását egyébiránt azért sem vonakodhattam elfogadni, mert utóbbi időkben sok ember volt nálam a hazából, de egy sem hozott semmi jelentést az illetőktől; hónapok óta, mondhatom: az országgyülés kezdete óta sötétben hagytak. Egyetlenegy volt nálam (B.) a nyáron, mint küldött, de az annyira semmitsem mondott, hogy elmondván, a mi mondanivalója volt, csodálkozással kérdém: »s ez minden?« s midőn azt felelé, hogy »minden,« nem tartózkodhatám megjegyezni, hogy ezért bizony kár volt kifáradnia. Ezenkivül te tudod, kedves barátom, hogy az általad folytatott levelezést bántalmasan megszakitották; én nem hallottam róluk semmit. Te gyakran panaszkodál, hogy neked sem irnak semmit s irántunk tanusitott viseletük oly hatással volt reád, hogy folyó hó 12-ikei leveledben otthoni barátainkról e hozzátétellel tevél emlitést: »ha még azok.« Természetes tehát, hogy ha valaki kijő a hazából, megragadom az alkalmat, őt a közügyben annyiban felhasználni, a mennyiben az illetők compromissiója s titkos működésük zavarása nélkül történhetik.

Én azóta Vizsolyitól kaptam egy levelet, melyből (kereskedelmi modorban, vasgyár-vállalatok lehetőségéről szólván) annyit veszek ki, hogy lehetőnek tartja az oláhokkal valamire menni; s hogy Wolfram ur (nem értem, ki akar ez lenni?) izenete szerint pár magyarországi tőkepénzes lesz társ a vállalatban, kik az előlegezendő pénzről már gondoskodtak is. Egyebet a levélből, a képes-beszéd miatt, nem értek, mint azt, hogy Erdélybe kellene mennie s velem kellene szólania de nincs pénze. Ezt már értem, s mert értem, nem is fogok felelni levelére; hanem vendégedet szivesen kérem, legyen gonddal, hogy az illető minket értesitsen, becsületes ember-e ez a Vizsolyi? Nem ügyességét kérdem, hanem csak azt, ha nem álarczos osztrák-e? Mert ha nem az, ha hazafi, az ily embereket fel kell használni, le kell szállani a működésben a népies elemekhez, nemcsak azért, mert a nép nélkül semmire sem megyünk, hanem azért is, mert ha a népies forradalmi elemek fel nem használtatnak, azok azért korántsem lesznek nullificálva, hanem külön cotteriákban fognak agitálni, működni; s holmi éretlen túldemocraticus –vagy épen socialista eszmékkel fognak zavart csinálni, mely eszméket féken lehet tartani, ha azon elemeket a működésbe belevonjuk, de, melyek veszélyesekké válhatnak, ha mellőztetnek. A forradalmak sikerének nagy titka abban áll, hogy a rajtunk túlmenő elemeket utilisalni tudjuk, túlcsapongó energiájukat egy közös találkozási pontra concentrálván (mi nálunk a szabadulás a némettől). Igy egyéb theoriákat el lehet napolni azon időre, mikor a főczél eléretvén, vagy elnémulnak, vagy legyőzhetők, de a melyek a mellőzés által csak tért nyernek. Utilisalni a népies elemeket s utilisalva féken tartani! – ez az, a mit eléggé nem ajánlhatok.

7. Emliti a jelentéshozó, hogy »guerilla csapatokkal kis mérvben nem lehet kezdeni, mert rablókká fajulva, csak népszerütlenné tennék az ügyet.«

Ha ezen megjegyzés olyasmit supponál, mintha én kivántam volna a guerillákkal kezdést, – a dologban hasonlókép valami félreértés van.

Vizsolyi beszédközben kérdezé, helyeselném-e a guerillamozgalmat? Mire én azt felelém, hogy én innen kivülről arról véleményt nem mondhatok, mert a dolog igen kétélü fegyver. Egyrészt lehetetlen nem ohajtanom; hogy történjék már annyi alkuhajlami manifestatiók után olyasvalami az országban, a mi bizodalmat ébreszthetne idekünn, hogy van forradalmi szándék hazánkban; de másrészt nagy szerencsétlenségnek tartanám, ha; oly guerillázás kezdetnék, melyet az osztrák elnyomna s még a szerencsétlenségnél is nagyobb bajnak, valóságos átoknak tartanám, ha a guerillázás népzsarolássá vagy rablássá fajulna. Nagyon vigyázni kell az ily kétélü fegyvereknél. Tanácsos-e vagy nem? – a körülményektől függ, s azoknak megitélését az otthoniakra; kell biznom.

Ezentúl a guerilla kérdése előttem elő nem fordult. Hogy valaminek okvetlen kellene történni a nemzet forradalmi szándékának kitüntetésére, mi iránt a hit s bizalom idekünn tökéletesen elenyészett barátainknál, –– azt mélyen érzem; de ez guerilla-mozgalom legyen-e, vagy erélyes intimidatiók nehány hivatal-vadász gazember ellen, mik megmutassák, miként érez a magyar nemzet irántuk, vagy jól kiszámitott egyes resistentiák az adóexecutorok terrorismusa ellen, vagy mi más? – az annyira körülményektől függő practicus kérdés, hogy azt egyenesen az illetőkre kell biznom otthon. Csak annyit mondhatok, hogy ha lehetővé akarja a nemzet tenni a külföldi segélynek biztositását számára, ugy forradalmi szándokainak jeleit kell adni, különben a meghunyászkodó, az önkény előtt meghajló, örökké törvényességet prédikáló s minden nyilvánulásokban kiegyezkedés után sóvárgó nemzetre senki sem épit s, a cserbenhagyatástól félve, segélyt neki senki sem küld. E bizalmatlanságot nekem szóval, igérettel lehetetlen legyőznöm. Tényekre van szükségem, melyekre támaszkodhassam. Hogy minden forradalmi irányu tüntetés kisebb-nagyobb mértékben veszélylyel jár, az természetes; de egyrészt a veszélyt óvatossággal reducálni lehet a minimumra s a vezérek feladata erről gondoskodni (sok dolog történhetett volna minden veszély nélkül; a mi nekünk idekünn roppant támaszt adandott vala; fogok egy párt e levél folytán emliteni); másrészt másutt is veszélylyel jár a forradalmi mozgalom (például Legyelországban), de azért folyvást megyen, a titkos sajtó működik; a nép között százezrenként szóratnak szét a felvilágositások, a városok utczái reggelenként falragaszokkal telvék, az árulók, a hivatal-vadász Judások avisokat kapnak; szóval: történik, a minek történni lehet. Nálunk semmi! A gonoszság tevékenyül mozog, a hazafiság tür, hallgat, busul legfölebb, lesi a sült galambot; azzal biztatván magát, hogy majd felkél, ha külsegély jő. Igen, de az nem jő ám, ha a nemzet magát ugy viseli: sőt még ha utban volna is, visszatérne.

8. Tudatja velem a jelentésttevő, hogy Pesten egy comité alakult. (Madarász, Kállay, Szilágyi.) Nem tudok róla semmit. Tudtom-hirem nélkül történt. Nem vagyok velük semmiféle viszonyban. Hanem igen természetesnek találom, hogy miután az iletők az ily köztudomásulag forradalmi elemeket mellőzik, nekik semmi közreműködési tért nem engednek, hát ők bizony nem kárhoztatják magukat tevéketlenségre, hanem saját kezükre működnek. Ez természetes.

Ha nem csalatkozom, irtam volt annak idejében neked, hogy engem mult augusztusban, az országgyülés eloszlatása előtt, a szélső baloldal egyik töredékének egy küldöttje meglátogatott, s én kértelek, hogy ez ügyre vonatkozó izenetemet tudasd az illetőkkel. Ha csakugyan nem csalatkozom s te irtál, – sajnálom, hogy nem feleltek, s még inkább, hogy tanácsomat nem követték. Igy van ez majdnem mindig. Vezérnek neveznek, de nem követnek. Ez igy nem mehet. Vagy – vagy. Már rég mondám s ujra, mondom: nem érzem magamat dualificálva Don Quixote szerepére.

Kérdezte még a küldött, megengedem-e, hogy nekem egyszer-másszor megirják; hogy miként látják ők a helyzetet? Felelém, hogy ezt köszönettel veendem, mert csak örvendenem lehet, ha minél több s különbözőbb szempontból tájékozhatom magamat a helyzetről. Küldtek is egy jelentést augusztus 16-ról az ország helyzetéről általában s az országgyülésről különösen.* Igen becses mű s a mostani tudósitásból látom, mennyire alaposan, mennyire részrehajlatlanul, hiven, illusió nélkül jellemezte a helyzetet. Azóta többé semmit sem hallottam sem tőlük; sem felőlük.

Itt ismételtetik az, a mi fentebb 639. lapon Jósikához augusztus 11-én irott levelemben már közölve van.

Ujra mondom: ha barátaink velük nem conspirálnak, természetes, hogy ők külön conspirálnak. Azt hiszem, több ily cotteria is van az országban. Hogy is ne? Miután semmi nyilvános jele nem mutatkozik annak, hogy van az országban egy éber, működő forradalmi hatalom. Hivatkozom levelem 6-ik pontjának végsoraira.

9. De a mi már azt illeti, hogy az a pesti comité azt mondja, hogy az emigiáczió fejei roszszalják az országgyülési eljárást: tartózkodás nélkül kijelentem (neked nem mondok vele ujságot), hogy ebben bizony nem csalatkoznak.

Az, hogy az országgyülés eljárásával nem vagyok megelégedve; nem annyira egyes specialitásokra, mint az általános typusra vonatkozik, melynek minden mozzanatából kiritt az alkudás vágya, a forradalomtól való félelem s az emigráczió tendentiáinak a számitásból kihagyása, sőt desavouálása. Ez tény, mit senkisem tagadhat, mit mindenki tud, s mit az országgyülés alatt a coulissák mögötti mozgalmakról általad K. S.-tól kapott jelentések minden szava hangosan kiált.

De egyes specialitások felett is jogom van a hon érdekében panaszkodni.

1. Hogy a felirat s nem a határozat ment végzésbe, azt sohasem rosszaltam, sőt, tekintve a kis többséget, melylyel a felirat győzött, helyeseltem. De már azt, hogy Várady módositványát egy nap elfogadták,* másnap meg, egy pár korholó bécsi sor folytán, elvetették, azt mondhatlan szerencsétlenségnek tartom. Ebből a retiradából annyira kiritt az egyezkedési vágy, hogy mondhatom: azon nap óta veszett el mind Párisban, mind Turinban a bizodalom nemzetünk iránt. Azt mondták: »hisz ezek az emberek szélkakasok, kiket egy bécsi szó megriaszt; vagy pedig játszanak.« El nem fogadni Várady inditványát, hagyján; de ma elfogadni, holnap elejteni, annyit tesz, hogy vagy nem gondolják meg, mit csinálnak, vagy ha igen, alkudni akarnak. Nem lehet bennük bizni.« Többet mondok: kiküldik az illetők hozzám Scheiter őrnagyot, azon utasitással, hogy a mit én javaslok, az fog történni.* – – – – – – – E csapást azóta sem pihentük ki.

A nagy közönség már aligha tudja, mit jelent ez. Nagy a feledékenység Magyarországon s nekem nincs róla, tudomásom, hogy valaki már megirta volna a hatvanas évek történetét. Azért nem gondolok fölösleges dolgot tenni, ha emlékezetbe hozom Várady Gábor azon módositványát, melyre a szövegben hivatkozás van.

A dolog az 1848. deczember 2-ki »palota-forradalom« körül forog.

Deák azt vette fel kiindulási pontul május 13-ki nagy beszédében, hogy »V. Ferdinánd, midőn a császári koronáról lemondott, azzal együtt Magyarország koronájáról is le akart (!!) mondani.« E szempontból indulva, a felirásban azt inditványozta kimondatni: hogy az országgyülés tiltakozik a deczember 2-ki lemondásnak általánosságából vonható azon következtetés ellen, mintha Magyarország az austriai császári korona provincziája volna: tiltakozik az ellen is, hogy azon lemondás a nemzet tudta és hozzájárulása nélkül történt; de miután tettleg megtörtént, eszközölje »ő felsége,« hogy e »formahiány (!!)« utólagos pótlása tekintetéből V. Ferdinánd és Ferencz Károly adjanak ki lemondásaikról oly okiratot, melyek az országgyüléshez levén intézve: igérvén az országgyülés, hogy azon okiratokat törvénybe fogja iktattatni, miszerint legalább utólagosan pótoltassék, a minek előlegesen kellett volna megtörténni.

Ennek ellenében Várady Gábor egy igen talpraesett, de végkövetkeztetésében mégis igen mérsékelt beszédben kimutatta, hogy itt nem formahiány, hanem egy végtelen fontosságu alkotmányos elv és egy oly törvénytelen cselekvény forog fenn, mely Magyarországra nézve minden következményével együtt semmis; és Deák szövege helyébe azt inditványozta kimondatni, miként mellőzve jelenleg azt, hogy a lemondásra vonatkozó okiratok nem törvényes alakban és módon közöltettek: az országgyülésnek 1848: V. t.-cz. értelmében kiegészitése és az 1848: III. t.-cz. által kijelölt közegek helyreállitása előtt az országgyülés azon iratok megbirálásába nem bocsátkozhatik és a trónváltozás iránt nem nyilatkozhatik.

Deák felirati javaslatának ezen pontja 134 szóval 120 ellen elvettetett; mire Deák és pártja a termet elhagyták s Várady módositványa elfogadtatott.

És jött a »dörgedelmes« leirat. »Ő felsége« (mint Széchenyi egykor a főrendiházban, magára vonatkozva, a nádorról mondá) »méltóztatott az országgyülést kegyelmesen megszidni.« Az országgyülés meghátrált. Várady elfogadott szövegét kitörülte s a Deákét visszaállitotta.

Itt közöltetik az a mi Kiss Miklóshoz julius 26-án irott levelemben a 632. lapon olvasható

2. Mi szükség volt az eloszlatáskor oly hangos éljenekkel fogadni Deáknak antiforradalmi intését, hogy a törvényesség át ne hágassék? Hisz ez valóságos megtagadása volt a forradalmi szándoknak.

– – – – – – – – – – – –

Még a nemzeti kérdésről kellene irnom, mire nézve aggasztó szót látok a jelentésben. De nem akarom a postát elmulasztani. Irok pár nap alatt.

Hived s barátod

Kossuth.

Jósika Miklós – Kossuthnak Genuába.

Brüssel, deczember 27. 1861.

Leveledet vettem. Közlöttem tüstént P. F.-essel, kinek válaszát, addig is, mig én e tárgyakban kimeritőleg irnék, iderekesztve küldöm.

– – – – – – – – – – – –

(Aláirva)

Jósika.

Csatolmány.

Miután a reám bizottakat elmondottam volna ugy, a mint azok elémbe adattak, – nehogy egyik vagy másik kitétel, kifejezés vagy suppositio félreértésre adjon alkalmat: vagyok oly bátor még nehány észrevételt előadni.

E szavak: a nemzet mindenáron kibékül, ugy voltak értve, hogy a nemzet, – ettől tartunk – azon esetre, ha tavaszra valami esemény fel nem villanyozza muló félben levő öntudatát s tetterejét, könnyen engedne a nyomásnak, mely most ujból oly iszonyu erővel reá nehezedett.

E nyomás sohasem volna elég erős arra, hogy pl. egy egybehivott országgyülést öngyilkosságra, azaz reichsrathba való küldésre birjon; de igenis elég erős volna arra, hogy mellőzve az országgyülést, direct választások által egy-egy eredményt vivna ki, a mikor aztán természetes, nehány oláh, szász és szerb, meg nehány honáruló magyar megválasztatása a reichsrathba, a világ előtt mint mindenáron való kibékülés állittatnék oda.

Tekintve a megyék jelen szervezetét s azon számtalan gyáva, hivatal után leselkedőket s elfogadókat, ugy hiszem, nem alaptalan ezen félelem, valamint az sem, hogy ez nekünk, azaz reményeinknek; hosszu időre véget vetne.*

Erre egyik válaszomban megjegyeztem; hogy direct választás utján nehány kerületnek a Reichsrathba bemenetele, kétségen kivül folt lesz paizsunkon, nagyon piszkos folt, ha magyar is akad a küldők s küldöttek közt, de ez nem vet véget reményeinknek, mert nem a nemzet tette lesz.

De öngyilkosságtól azért sohasem tartunk, még a lehető legszomorubb esetben sem. Mert öngyilkosság alatt az érthető, felfogásom szerint, hogy ha a nemzet maga decretalná déchéance-át, – a mit soha megtenni nem fog. A német kormány jól tudja ezt, s a mig csak lehet, ovakodni fog más elemre appellálni, mint a melyre jelenleg appellál, tudniillik oly egyénekre, kik pénzért, s védve a haditörvényszékek által, képesek mindent megtenni.

A mi a pénzküldés kérdését illeti, ez, tudomásom szerint, egyedül onnan ered, hogy gróf K. E. által, ha jól tudom, Karacsay nevében, azon üzenet jött barátaimhoz, hogy ujévre ötszáz darab aranyat küldjenek Oláhországba; barátaim nem levén képesek most e pénzt előteremteni, kötelességüknek tartották azt általam jelentetni.

A szervezés alattiaktól pénzt gyűjteni alig lehetne, miután azok legnagyobb része olyanokból is áll, a kiken nem egyszer segitenünk kell. Szomoru hogy a pénz az erőhatalomnak enged akkor, a mikor a hazafiság elől elbuvik: ezt igen helyesen jegyzi meg kormányzó ur. Mi érezzük azt legjobban, miután a folyvást adakozók kis seregének vagyona ugyancsak megapadt. Igaz; hogy e tekintetben lehetetlen számitásból kihagyni azon, nyolcz év óta folytatott mindennemü adakozásokat, melyek szükségesek voltak arra, nehogy a nemzet lelkesedése végkép kialudjék.

A mi Vizsolyit illeti, annyit hallottam, hogy becsületes ember, de ezentul bövebben fogok tudakozódni, jelentést teendő.

Legyen meggyőződve, kormányzó ur, hogy a népies elemeket nem hagyják ki a számitásból barátaim; s azokat mindenkoron felhasználják, de vannak a népies elemeknek bizonyos feltolakodó főnökei, a kikkel egyáltalánfogva menni nem lehet, mert nem biznak jellemükben –– a mi fö-fő kellék – egy oly ügy körüli eljárásban, mely egyhamar hasznot nem igér még.

Egyébiránt mindenre nézve pontos jelentést teendek, s addig fogok idekünn maradni, mig az ügy megkivánja.

P. F.

Betegség által hátráltatva; igért második levelemet, mely főképen a nemzetiségi kérdésről szólott, csak deczember 28-án küldhettem el.

Mi idekünn igen nagy engedményekre valánk hajlandók a horvátok s hazánk nem-magyar ajku nemzetiségei irányában. Én nem mentem annyira, mint társaim közül többen, különösen Klapka és Irányi: de én is sokkal messzebb voltam hajlandó menni, mint az otthoniak, kikkel érintkezésben állottunk. Az emigráczió e politikájának megitélésénél a történetiratnak, miszerint igazságos legyen, nem kell azon szempontot figyelmen kivül hagynia, melyet Jósika Miklóssal e tárgyban váltott levelezésem itt következő kivonata világosságba helyezend.

Jósika Miklós 1862. január 11-én kelt levelében ekként irt:

»Talán ez órában még nehezebb feladat áll öreg barátod előtt, mint utóbbi leveleimben, mert mindarra, mit szives valál nekünk irni, felelnem kell. Óhajtanám pedig, hogy válaszom szintoly világos legyen, mint a te szép leveleid, melyekről igen jól mondod, hogy azokban történelem rejlik.

Engedd, hogy legelőbb is arra tegyek egy kis észrevételt, mi első leveledben szomoritólag s aggasztólag hatott reám. Te azt irod, hogy pártolóink a Mont Blancon innen és túl, azt vetik szemünkre; hogy mi a többi nemzetiségekkel mind ez óráig ki nem tudván békülni, nem vagyunk azon compact erőben, hogy a kivánt órában fölkeljünk s a netalán kiütendő háboru esetére a Brennus kardját vethessük a mérlegbe.

Lelkiismeretem parancsolja, hogy e részben világosan kimondjam neked, a mi engem aggaszt, és hogy ezt a maga nevén nevezzem meg. Fájdalom, a két nagy ur e nyilatkozata, az én gyarló felfogásom szerint, ugy hasonlit a subterfugiumhoz, mint egyik tojás a másikhoz. Hogyan, tisztelt barátom, hát e nagy urak ne tudnák azt, a mit mindenki tud Európában: hogy szegény hazánk 1847–48–49-ben még gonoszabbul szét volt tépve és aláásva, mint most? Mert egyről tökéletesen biztosithatlak: hogy határozzon a gondviselés bármit hazánk fölött, az osztrák kormánynak ezuttal egy tizedrészben sem sikerülend az és annyi, mint 1847–48-ban.

Resummáljuk higgadtan a dolgot:

1848-ban hatvanezer ember vagy körülbelül ennyi horvát rohanta meg az akkor még ily invasio visszaverésére csak középszerüen elkészült országot. A szerbek, osztrák tisztektől vezettetve, sánczoltak, eröditettek s nyiltan támadtak, még Szerbiából is kapván embert, pénzt s fegyvert. Az oláhok, ugyszólván, tömegestől ellenünk voltak, még pedig egyenesen osztrák vezér, Urbán alatt, és segittetve tizenhatezer jól fegyelt osztrák katonától.

Elvesztette-e ekkor Kossuth Lajos fejét? Kunyorált-e, mint Schwarzenberg s az osztrák föherczegek, fütől-fától segedelmet? – Nem. Söt ily abnormis sokaságu ellenséggel szemközt, bizván a jobbérzelmüek történelmileg bebizonyitott erélyében és vitézségében, férfiasan megállt a gáton s nem szóval, mint egykor Pompeius, hanem tettleg verte a földet lábával és légiók keltek föl s a megrémült ellenség egy egész hősies nemzetet látott talpon, mint egyetlen embert! Ne tudnák-e ezt a Szajna mellett és Turinban? – –

Ha a mi pártolóink ezt tudják, – ki ne tudná!? – minő gyenge subterfugium az, minket azzal vádolni, hogy ki nem tudunk a nemzetiségekkel békülni s mivel nem tudunk, hát ők nem tesznek semmit.!

Hiszen, tisztelt barátom, magad mondtad – et bene dixisti, – hogy ha nálunk aristocratia, clerus és nép szorosan együtt tartanak, akkor az ördög sem győz le bennünket!

Mit akarnak ezen jó pártoló urak tőlünk? Hiszen, ha lenne az, a mit ők irányunkban tanusitott hidegségük ürügyeül felhoznak, azaz ha faj- és osztálykülönbség nélkül együtt tartanánk, egyetlen phalanxot képeznénk, mi szükségünk volna akkor az ő protectiójukra? Én azt hiszem; hogy akkor mi az üreserszényü, magával meghasonlott Austriával minden segély nélkül is el tudnánk bánni.

Mi lenne akkor, ha a nemzet, mely ma épen ugy fel fog s fel mer kelni, mihelyt ez physicai lehetőség, ha kétszázezer orosz helyett ellenünk, csak harminczezer olasz, franczia mellettünk áll?

Ezen okokon aggódom én s hiszem, hogy a mi protectoraink csak ürügyét hajhásznak arra, hogy minket nélkülözhessenek.«

* * *

Erre Jósikához, a nála mulatott hazai küldött számára 1862, elején irott leveleim egyikében következőleg válaszoltam:

»Hogy pártolóink a nemzetiségi viszályok ki nem egyenlitése miatt minket gyengéknek tartanak s azért bennünk nem biznak eléggé, miszerint a harcz koczkáját, reánk számitva, el merjék vetni, ti ezt a nemakarás subterfugiumának tartjátok, ürügynek arra, hogy minket nélkülözhessenek, s te e véleményt azon ismert ténynek fölemlitésével támogatod, hogy mily erősnek mutatta magát a magyar 48–49-ben minden nemzetiségi nem viszályok, de ellenségeskedések daczára.

E tényt ismerik Párisban s Turinban, és méltányolják. Ennek köszönhetjük, hogy velünk csak szóba is állanak. Tudják ők igen jól, hogy ha mi Pesten s Debreczenben a honvédelmi bizottmányban ülve, Komárommal s Péterváraddal kezünkben s e hongyülés souverain tekintélyétől támogatva, dobbanthatnók elő a földből a seregeket, rendelkezhetnénk a nemzet erőforrásaival: köbre hatványositott nemzetiségi viszályok sem tennének minket gyöngékké. Tudják ők, mi erős a magyar nemzet, ha egyszer fegyveresen csatarendbe állittatott. Nem itt van a dolog bibéje, hanem ott, hogy mert most nem a honvédelmi bizottmány, hanem az osztrák ül a kormányon, kételkednek nemzetünk erején, magát csatarendbe állithatni, ha horvát, szerb, oláh most is ellenünk lesz.

Azt mondandjátok: »hisz ép azért kell nekünk a külsegitség; nem azért, hogy érettünk küzdjön, hanem, hogy minket oly állapotba tegyen, miszerint magunk küzdhessük ki magunknak is, segitőinknek is a győzelmet.«

Felteszitek rólam, remélem, hogy ez indokot nem hanyagoltam el. De mit felelnek? Im ezt: »Arra, hogy mi sereget küldjünk Önökhöz, biztosnak kell lennünk, hogy a nép által barátságosan fogadtatik, sőt biztosaknak arról, hogy az hozzánk csatlakozik, hogy mellénk áll. Nekünk csak mint örömmel fogadott szabaditóknak lehet Önöknél megjelennünk. Gondolják meg csak, minő halálos csapás volna reánk, minő compromissio, ha minket, a »szabaditókat«, azok, kiket szabaditani megyünk, ellenségesen vagy csak, hidegen s közönyösen is fogadnának? Ah, ha Önök, magyarok, amott laknának a Quarnero partján s a horvátok volnának a Dráván túl, akkor nem kételkednénk ám. De a dolog megforditva van. Aztán nem mi, hanem a mi gyámolitásunkkal Önök kezdhetnének valamit más oldalról; Belgrád, Jassy felől. Igen ám, de ha Önök a szerbekkel, oláhokkal ki nem egyezkednek: ez absolute lehetetlen. Sajnos dolog, de Mgyarország geographiai helyzete nem jó s mi nem változtathatjuk meg a geographiát. Azért iparkodjanak megoldani a nemzetiségi kérdéseket, különben Önök gyengék nemzetüket csatarendbe állithatni s az Önök szövetségének haszna s tanácsossága nagyon kétes. Mert mi küldhetünk Önöknek segitséget barátságos tartományokon keresztül; de nem vállalhatjuk magunkra, ellenséges tartományokat meghóditani, hogy Önökhöz juthassunk.«

Ezek erős dolgok, édes barátim. A tények erejét nem lehet ledictiózni. Helyzetünkben a nemzetiségi kérdés nemcsak politicai, nemcsak társadalmi, de főkép katonai és főkép hadműködési alap kérdése. Mert nem lehet ám a levegőből akár Kolozsvárra, akár Temesvárra, akár Siklósra sereggel s fegyverrel lepottyanni.

Ezt kellene otthon megfontolni.

Tévedtek, ha azt gondoljátok, hogy ürügyöt keresnek minket nélkülözhetni. Ha nélkülözni ohajtanának, nem kellene nekik ürügyöt keresniök: szegény emigransok vagyunk; becsapnák az ajtót orrunk előtt s azzal punctum. Nem ohajtanak nélkülözni, hanem módot keresnek nem nélkülözni, nem szép szemünkért ám, hanem mert érdekükben áll.«

Ezen szempont állott idekünn mi előttünk, kik a barátságos hatalmakkal összeköttetésben állva, a külsegély valósitásának feltételeit minden másoknál jobban ismertük.

Nekem hazám függetlensége szent áhitattal kegyelt religióm. Számkivetésem viszontagságai között agyamnak minden gondolata, szivemnek minden dobbanása e czélra összpontosult. A nélkülözésekért, miket e czélnak szentelt életemmel magamra s az enyimekre vontam, más bért, a reám mért szerencsétlenségek közben más vigasztalást, még imádságaimban sem kértem Istentől, mint azt, hogy hazámat független államnak láthassam.

És minthogy a fennforgott körülmények közt e czél elérése külsegélytől függött, e segély pedig a fentebbi levélkivonatban emlitett oknál fogva a horvátokkal, szerbekkel, oláhokkal kiegyezéstől volt feltételezve engem attól, hogy azon határig, melyet az ország területi épségének s politikai egységének tekintete áthághatlan vonalul tüz ki, hazámfiainak a nemzetiségi kérdésben a lehető legnagyobb engedékenységet tanácsoljam, csak az tartóztathatott volna vissza, ha ezen engedékenység által hazámnak magyar állami typusát láttam volna veszélyeztetve.

De én meg voltam s ma is meg vagyok győződve, hogy miután a magánuton megállapitandott egyezkedések országos ténynyé csak a czél elérése, a függetlenség kivivása folytán emeltethettek, – annak a veszélynek még csak árnyéka sem foroghatott fenn. Ha Magyarországnak, mint ilyennek, függetlensége kivivatik; ha mint ilyen, magyar állami typussal foglalja el ős-történelmi helyét az európai államrendszerben, élén királylyal, ki csak magyar király, kinek sem más, mint magyar királyi érdekei, sem idegen hatalmi forrásai nem lehetnek, s e király mellett a nemzetnek felelős magyar kormánynyal, mely valamint létjogát, ugy hatalmát is csak a magyar állameszméből meritheti: teljes lehetetlenség, hogy Magyarországnak egy ezredév történelmében gyökerező magyar állami typusát s a magyar fajnak saját hazájában a »primus inter pares« szerepre hivatottságát kérdés alá vonni valakinek még csak eszébe is juthatott volna. Annál kevésbé, minthogy az ország területi épségének s politikai egységének keretében a nemzetiségi igényeknek nemcsak az adatik vala meg, hogy nyelv, faj, vallás a politicai jogokban és társadalmi állásban külömbséget nem csinál (a minél többet állam a nemzetiségi elvnek sehol a világon nem engedélyezett, hanem a többség e1vének s a kevesebbség jogai biztositásának alapján, még a közélet minden intézvényes közegei körében is, minden meg volt adva, a mit az »állam«-ban megadni lehet; ugy, hogy még ezen is túl menni annyit tett volna, mint azt kivánni, hogy a nemzetiségnek maga az állam is feláldoztassék. Már pedig ha valaki ily követeléssel mert volna fellépni: a magyar állameszmében elég szivósság; a magyar fajban elég életrevalóság; az ország minden lakosára áldást árasztó magyar függetlenségben elég hatványosság és a magyar királyban és kormányban elég hatalom volt volna minden ily állambontó merényletet ártalmatlanná tenni.

De nem is foroghatott volna fenn ennek szüksége, mert annak, a mi nemzetiségi kérdésnek neveztetik, fulánkja a kifelé való gravitátióban rejlik. Ez pedig Magyarország függetlensége által megszünt volna s csakis ez által szünhetett volna meg. Mert a független Magyarország saját biztonságának érdeke által volt volna arra utalva, hogy támaszul szolgáljon azon szomszéd nemzetek függetlenségének, melyek felé fajrokonságnál fogva némely magyarországi nemzetiségek gravitálnak; s azt képtelenség feltenni, hogy e nemzetiségek azon magyar állam gyöngitésére vagy épen felbomlására törekednének, a mely nemzetiségüknek, ott a hol az nemzeti (állami egyéniséggel bir, oly támaszát képzendette; mely nélkül ama szomszéd nemzetek csak névleges függetlenségre emelkedhetnek, melynek hátterében az orosz hatalomtól való függés áll.

Ha Magyarország független állammá lett volna, a panslavismus nem fenyegetné felforgatással a világrendet; nem azért, a mi felett a cseh történetiró panaszkodott, hogy t. i. a magyar elválasztó éket képez az északi és déli szlávok között, hanem azért, mert a panslavismus egyedül biztos antidotumát csakis az egyes szláv nemzetek saját nemzeti egyéniségének s függetlenségének biztositása képezhetné. Ez pedig csakis Magyarország függetlensége mellett, függetlensége által volt volna lehetséges.

A magyar nemzet a függetlenség helyébe Austriát választotta. S ez az Austria, miután előbb prédaosztályra speculáló politikájával kaput tárt az orosznak, hogy a panslavismus számára tért foglalhasson a keleten (a minek egyetlenegy csepp vér áldozata nélkül elejét vehette volna), utóbb becses vér árán, még magyar vér árán is, erőszakkal tolta fel gyülölt uralmát Boszniára, Herczegovinára – a mint mondá – azért, hogy védállást foglaljon az orosz hatalmi terjeszkedés, a panslavismus ellenében, melynek várdájába maga nyitott kaput az orosznak. Nem hiszem, hogy legyen ember Magyarországon, a ki ne tudná, hogy a bosnyák foglalás nem védállás, hanem kanócztolás a panslavismus puskaporos hordói alá; nem óvszer az orosz hatalmi terjeszkedés ellen, hanem ösztöke, mely minden keleti szláv fajt az orosz karjai közé kerget, és eszközli azt, hogy a keleti kérdés legközelebbi válsága számára az osztrák-magyar monarchia saját magát substituálta Törökországnak. Ennek szertezilált tagjai contingensül szerepelendnek az orosz táborban; de a keleti kérdés tárgya már nem is annyira Törökország, mint Austria-Magyarország lesz. Előbb a lengyel, Austria segitségével, aztán a török, ismét Austria segitségével, most rajtad a sor »Haus Österreich.«

Ezt Magyarországon minden ember igy tudja, igy látja, igy érzi: de azért a bosnyák foglalás megszavaztatott! – Szüksége volt-e a magyarnak e tapasztalásra, miszerint megtanulja, hogy függetlenség nélkül az alkotmányosság csak kongó ércz és pengő czimbalom s annál is rosszabb? Nagy megpróbáltatás veszélyével lett, félek késő lett, e tanulság megvásárolva. Hinni szeretem, hogy a magyar férfiasan helyt álland magáért a reá váró veszélyben, de hinni akarom; hogy magáért álland helyt s nem idegen érdekek számára szedendi ki a, parázsból, szivvérének árán, a gesztenyét. – Sursum corda!

Sem terem nem engedi, sem pedig, tekintve a közel jövendő drámájának előjátékát, mely a dalmát határoknál forrongásban van, alkalomszerünek nem gondolom, hogy a nemzetiségi kérdés részletei iránt a Brüsselben tartózkodott hazai küldöttel váltott eszmecserének előadásába bocsátkozzam.

Csak kettőre akartam figyelmeztetni. Az egyik az, hogy a nemzetiségi kérdésben a magyar emigráczió politikájának megbirálásánál azon szempontból kell kiindulni, mely fentebb közlött levél-kivonatomban jelezve van. A másik az, hogy Magyarország függetlensége a nemzetiségi kérdést megoldotta volna; az osztrák cabinet-politika, melynek Magyarország magát horgára akasztá, elmérgesitette. E politikának szükségszerü következménye, hogy végelemzésben a nemzetiségi kérdés a nemzetközi válságok terére jutott: e téren történelem nagy vágásokban mozog s a paragraphusok kuruzslását, ép ugy, mint a diplomaták udvarias szóváltásait, kineveti.

E tárgynál még, megemlitendőnek tartom, hogy figyelmeztettem barátainkat, miként jó volna, ha módját ejtenék, hogy az oláhok vezérei közül valaki kijőjjön, miszerint őt Párisban Napoleon herczeggel s itt Ricasolival érintkezésbe hozva s ha kell, a királyhoz is bevezetve, neki alkalmat nyujtsak összeköttetéseink valóságáról meggyőződni, s azon pontoknak; melyeket otthoni barátaink velük megállapitandnak, végrehajtása felől biztonságot szerezni.

Erre Jósika (január 11-ikei levelében) ekként felelt: Erdélyben az oláhoknak csak két vezére van; báró Saguna és gróf Sterka Szulucz: Hogy ezek veled értekezni akarjanak, az nemcsak nem hihető, hanem állásuknál fogva lehetetlen is. Aztán vannak Erdélyben másodrendü csahosok, mint Axintye, Bálint, Puskariu, Leményi, Brán, Bohoczel és többen. Ezek ama szakállas két szentnek vak eszközei, Magyarországon egy vezér van csak s ez Mocsonyi (ki magát már is daco-román királyra gerálja). Ez inkább elmenne a megtestesült sátánhoz, mint a magyar emigráczió fejéhez. A többi, mint Wlad; Bobest s még egy pár, non coronant sem Ugocsában, sem máshol.«

Mocsonyira nézve Jósika tévedésben volt. Február 25-én Kiss Miklóshoz irott levelemben mint positiv adatot találom megemlitve, hogy »a Mócsonyi testvére értekezett barátainkkal a hazában s igéretet tőn, hogy ha teljes elválásra az osztráktól van a magyar elhatározva, az erdélyi és bánáti oláhokkal nem lesz bajunk; mert az osztráktól elvált független Magyarországot Románia szándoklott függetlenitése esetére biztositéknak tekintik az osztrák avatkozás ellen.«

Sőt az a Mocsonyi, kiről Jósika azt irta, hogy inkább elmenne a megtestesült sátánhoz, mint a magyar emigráczió fejéhez, pár évvel későbben engem Turinban önként, hivatlanul meglátogatott. Nem azért jött Turinba, hogy meglátogasson; de erre utazván, meglátogatott s határozottan akként beszélt, mint testvére otthon pár év előtt, s ezt még a következő nyilatkozattal kisérte: »Tudom, hogy egy pár ostoba canaille telelármázta a magyarok fülét azzal a daco-román hűhóval. Higyje el Ön nekem, hogy okos ember köztünk ily ostoboságról nem is álmodik. Romániának tizszer is megkellene fontolni, ha elfogadja-e Erdélyt, még ha tányéron nyujtanák is neki. Gonosz adomány volna valóságos darázsfészek; kanócz, mely egy vagy más eventualis conflictus esetén levegőbe röpitené Romániát. Mi magyarországi és erdélyi románok, Romániát függetlennek s függetlenségében biztosnak akarjuk. Ehhez pedig Romániának Magyarországra, erős független Magyarországra szüksége van, különben nem biztosithatja magát az orosz nyomás ellen. Ez világos. Egy független, erős Magyarország, Románia jövőjének erő és garantia; Erdély birtoka gyengeség és veszély volna. Ha Magyarország függetlenné lesz s bona fide megadja az oláh nemzetiségnek a politikai jogegyenlőséget; egyházi és iskolai autonomiát és szabad társadalmi fejlődést: sohasem lesz a magyaroknak bajuk az oláhokkal; sohasem fogjuk mi irigy szemmel nézni a magyarok túlsulyát a magyar hazában, csak kényszert ne alkalmazzanak ellenünkben. De persze, ha Magyarország osztrák birtok marad s mert az, hát eszköz a bécsi udvar kezében Románia függetlensége, vagy ha ez kivivatott, annak biztonsága ellen: ez aztán egészen más. Austria Magyarországot birva, nagyhatalom, s mert az, hát nem lehet szövetségese a gyengébb Romániának. Tán segitheti az orosz ellen, ha ugyan nem látandja hasznosabbnak prédarészt fogadni el az orosz kezéből, mint Moldva felét (Bukovinát már egyszer elfogadta; a mit, közbevetőleg legyen mondva, Románia, csak ugy remélhet visszakapni, ha Magyarország függetlenné lesz: de ha esetleg segitené is az osztrák az orosz ellen Romániát nem azért tenné; hogy független legyen, hanem hogy tőle függjön.

Ekként nyilatkozott előttem Mocsonyi.

Mielőtt a hazai küldött (P. Fr.) haza utazott volna, még 1862. január 1–10-ke közt több levelet irtam Genua mellől Albaróból Jósika Miklóshoz P. Fr. számára. Közlök belőlük némelyeket:

»62-őt irunk, a 61 sok aggodalmak közt folyt le; érzékeny veszteségeket hozott (Cavour és Teleki pótolhatlanok). a honért folytatott küzdelmeink borus egére nem hozta fel a biztos remény csillagát, mely a siker felé vezessen; hogy az egyetértés tért vesztett, az akarat gyengült, a határozottság megernyedett, s mi, roncsolt harczosai a hosszu csatáknak, a különben sem távol sirhoz egy évvel ismét közelebb jutánk. Mit hoz a beállott év? – – egyet tudunk, azt, hogy kötelességünket teljesitendjük, s ha napjaink végüket érik, az igában dőlünk ki. A többit ki tudná? – – tán jó is, hogy nem tudjuk – »liceat sperare timenti.«

Azonban régi jó magyar szokás szerint jó kivánatimat küldöm mindnyájotoknak és vendéged által barátainknak a hazában; és általuk az árva hazának. Nemzetek csak öngyilkolás által halhatnak meg. Csak ettől óvja meg őt a kegyelemnek istene! csak ne essék önmaga felett kétségbe; – a hit hegyeket mozdit. Szabad lesz, mert szabadsága a történelem logicájában fekszik. Felvilágositásokat kell adnom a minket érdeklő politikai helyzetről az otthoniak tájékozására; de kérem azt, a mit irok, a legreserváltabb bizalmas közlésnek tekinteni s idekünn senkivel, otthon csakis a becsületbeli titok pecsétje alatt azokkal közöltetni, kiknek ezeket okvetlenül tudniok kell. A legkisebb indiscretió kiszámithatlan balkövetkezéseket vonna maga után, a személyes compromissiót nem is emlitve.

Páris azt akarja, hogy Szerbia jövö tavaszszal fegyvert fogjon franczia sanctió alatt. Ha Austria interveniálni akarna, az nem fog megengedtetni.

Ricasoli intést kapott Párisból, hogy közelitése váratik és ohajtatik. A császár, félve a clericalisoktól, kik az orleanistákkal egyesültek; seregét most még ugyan Rómából ki nem huzhatja, de arra rááll, hogy nyilatkozzék a római nép, par suffrage universel (jegyezzétek meg jól, ez Napoleon politikájában minden vitatott kérdésnél nélkülözhetlen postulatum) akarja-e a pápa világi hatalmát fentartatni? Ha a szavazat »nem«-re üt ki, megegyezik a császár, hogy olasz királyi garnison vonuljon be Rómába; de a franczia is ott marad, »a pápa személyének védelmére.« Biztosittatni kiván a császár, hogy bizonyos rajnai eventualitások esetére az olasz szövetségre számithat. Ricasoli a római expediensre hajlandónak mutatkozott; a másodikra nézve általánosságokban, de barátságos szellemben utasitá követét. Ezen az alapon uj alkudozások vannak kezdeményezve.

Mielőtt tovább mennék hireimben, ezekre teszem megjegyzéseimet.

Mindig mondám: hogy ha nemzetünk magaviseletében változás nem történik, ki fog hagyatni az európai nagypolitika számvetéséből, mert nem biznak bennünk. Az országgyülés marquirozott alkuvási iránya tőből megingatá a magyar nemzet forradalmi határozottsága iránti hitet; a nemzetiségi viszályok pedig nemzetünk ereje s igy az iránt támasztottak kétséget, hogy a magyar nemzet hasznos szövetséges lehet. Féltem: a császár hasznosabbnak itélendi, politikáját a keleten más nemzetiségekre alapitani.

A Szerbia iránti szándok egy fontos lépés ez irányban.– Azon harczból csak azon esetre nézhetne ki számunkra valami ha az osztrák interveniálna. De ő tudván, hogy ez annyi, mint háboru az oroszszal, francziával: azt nem fogja tenni; hanem hazánkat katonasággal megrakni.

Azonban bármit mutasson is határozatlan perczekben a külszin, midőn külpolitikai válságra kerül a dolog, kétséget nem szenved, hogy a Palais Royal gyakorol döntő befolyást a császár határozataira. A herczeg pedig őszinte s állandó barátja ügyünknek, kit még nemzetünk antiforradalmi tendentiái is csak sajnálkozásra birtak, de elhidegülésre vagy változásra nem. Ő minden szláv irányu kérdést a keleten csak ugy pártol, ha a magyar ügygyel antagonismusba nem hozatik. Tehát ha szivükre veszik a hazafiak azokat, miket az eddig követett irány hibás és káros voltáról mondottam, az ő segitségével sok emeltyü van még kezünkben, a keleti határozatoknak kedvező fordulatot adni. Február végével okvetlenül szükséges lesz, hogy ismét kijöjjön valaki s alkalmasint oly helyre, hol személyesen találkozhassunk. Már e levél tartalma is olyan, hogy aggódom az irás szüksége miatt.

En attendant nem tanácsolhatom eléggé, hogy Belgráddal a jó egyetértést hazulról cultiválni kell. Oda okvetlenül ki kell menni valakinek a főemberek közül az országból. Mindenekelőtt jelentse magát Scovasso olasz consulnál. A »parole«: »Rose, Robert, Rome«. S utasitásomra hivatkozva, kérje magát tájékoztatni dolgaink állásáról, ugy Szerbiára, mint arra nézve, mit tett a consul ur a határőrvidékek dolgában, mit annyira szivére kötöttem? Scovassoval értekezzék a legjobb mód iránt Garasaninnal találkozni. Erre discretus eljárás kell; de találkozni szükséges. Vigye meg neki a magyar hazafiak szerencsekivánatait miniszterségéhez. Jelentse ki, miként örömmel értették tőlem, hogy a nemzeteink közti érdekkapcsolatot bölcs tapintattal felfogva, hazánk iránt folyvást jóindulattal viseltetik. Mondjon neki azért köszönetet s biztositsa nemzetünk s különösen az osztráktól elszakadás programmjához ragaszkodó hazafiak baráti indulatáról Szerbia iránt. Scovasso alkalmasint nem fog tudni azon titkos szándokról a tavaszra, melyet fentebb közlöttem, legalább nem innen (mert Párisból azt Ricasoli sem tudja, sőt most még a király sem); nem kell tehát a titkot látszani tudni, sem Scovasso, sem Garasanin előtt, hacsak ők nem emlitik; hanem kivált ez utóbbi előtt gyanittatni kell, hogy többet is tudhatunk, mint a mennyit mondunk. Erre a mód az, megmondani, hogy a velem viszonyban levő magyar hazafiak eleget tudnak Európa politikájáról és sokkal nagyobb érdekkel kisérik a szomszéd viszonyokat, miszerint ne látnák, hogy Szerbia döntő válság küszöbén áll. Kérdje a megbizott: miben lehetnek a magyar hazafiak segitségére? S vegyen alkalmat megkérdezni, mire számithatunk Szerbia részéről függetlenségi harczunk esetére?

Ha Szerbia harczra kél, sokan fognak abban részt venni akarni a magyar szerbek közül. Nunc pro tunc megjegyzem, hogy ezt a világért sem kell ellenezni, sőt lehetőleg előmozditani.

A római kérdést illetőleg a fent közlött propositió csak ugy válhatnék gyakorlatiassá; ha az olasz garnison volna az első lépés s a nyilatkozat a második. Megforditva levén a javaslat felállitva, impracticus, mert a nép nem nyilatkozhatik. Hanem mi reánk nézve ezen uj alkudozásnak azon kedvezőtlen értelme van, hogy a császárnak még nincs szándokában a velenczei ügyet felvenni. Ezt ismét nagyrészben a magyar nemzetben nem-bizás okozza; mert a római kérdés kellemetlen a császár előtt, ohajtaná elnapolhatni, s lehetetlen nem tudnia (ha pedig nemtudná magától, tudja figyelmeztetéseimből), hogy ez elnapolásnak legpracticusabb módja Velencze felszabaditásának munkába-vétele, a mi egyszersmind legjobb előkészület a rajnai kérdésre, mert a velenczei kérdés, kapcsolatban a magyarral, teheti csak az osztrákot azon állapotba, hogy a rajnai kérdésben vagy épen nem, vagy csak, mint másodrendű hatalom vehessen részt. Ha tehát a császár mégis visszatér a római kérdésre, csak azért teszi, mert a velenczei kérdésre az olaszt magában még gyengének látja, a magyarra pedig, alkuvási hajlamai miatt, nem mer támaszkodni.

Azonban a politikai combinatiók más irányban vezethetnek háborura. Nevezetesen:

Ricasoli alkalmasint marad márcziusig. De Turinban jelenleg két különböző politika működik. Egyik a kormányé, másik a királyé. Amaz a háborut el akarja halasztani 1863-ra; a király ez idén akarja azt. A miként iránt a következők szolgálandnak tájékozásul:

Garibaldi el van határozva valamit kezdeni a tavaszkor. Maga mondta nekem Genuában, hol őt meglátogattam. Még nincs megállapitott terve, csak annyit mondhat, hogy a Duna torkolatától a Pó torkolatáig van tér, melyen a körülmények szerint választani fog. Beszélgetésünk után Turinba ment. Szólott a királylyal s elégedetten távozott. A királynak tetszik az eszme, hogy Garibaldi kezdje a háborut. De természetesen Páris határoz. A király, mielőtt magát végleg elhatározná, tudni akarja, mit mondanak ott a dologhoz. Küldött Párisba e napokban, nekem pedig azt izente, hogy február közepe táján fogja határozottan megmondani, mi kilátás van a háboruhoz. Ezért is szükséges; hogy február végén kijöjjön valaki az országból, miszerint értesithessem az otthoniakat, hogy a tervek mi alakot öltenek.

Joguk van a hazafiaknak tudni, mi szándokkal vagyok én valamely Garibaldi-féle expeditió esetére. Először is megjegyzem, hogy ha nem az osztrák, hanem csakis a török ellen intéztetnék, én abban részes nem leszek. Készülni fogok, a mennyire tőlem kitelik, s várni, vajjon az osztrák belebonyolódik-e. Ha pedig az osztrák ellen intéztetnék, erre nézve ismerik otthon a feltételeket, melyek alatt én a forradalomnak kivülről beviteleért a felelősséget elvállalni kész vagyok. Én e feltételektől nem tágitok. Tehát ha Garibaldi expeditiója rendes háborunyilatkozat mellett olasz királyi zászló alatt történik, részem lesz benne, de ha G. maga. kezére amolyan Marsala-féle merényletbe bocsátkoznék, bevárom, mit csinál a király? Ha háborut izen s Garibaldit segiti, természetesen résztveszek a harczban, mert a helyzet megfelel ama feltételeknek; ellenkező esetre én nem mozdulok, hacsak a nemzet saját erejéből önként meg nem mozdul; ez változhatlan elhatározásom.

Megadván eszerint értesitésemet arról, a mi készülőben van, kötelességem nyilatkozni a hazai küldött azon kivánságára; hogy hozzuk tisztába állásunkat egymás iránt, mert az kölcsönös bizalom nélkül fel nem tartható, mit azon kijelentéssel kisért, »hogy az illetők szivesen átengedik az ügyeket másoknak, ha azok több bizalmat képesek gerjeszteni.«

Erre nyilatkozatom ez: Nekem eszem ágában sincs eddigi politikai barátaimat másokkal cserélni fel – feltéve hogy programmunk egy. Semmit sem óhajtok inkább, minthogy tovább is együtt működhessünk. De hát ennek lehetősébe attól függ, hogy ugy a czél, mint az eszközök iránt egyetértsünk. Méltánylom én az otthoniak nehéz állását, vakmerő koczkáztatott lépésekre nem unszolom, lehetetlenségeket nem kivánok, de igen is kivánok következetes ragaszkodást programmunkhoz, mely az 1849-ki függetlenségi nyilatkozat; s kivánom azt, a mi valósitásának nélkülözhetlen postulatuma. Erre nézve csak azon két dolgot emlitem, melyre nézve köztünk differentia mutatkozott.

1. Kivánom, hogy programmunk hivei ne azonositsák magukat a beadó politikával, hanem ragadjanak meg minden alkalmat, bizalmat ébreszteni idekünn a nemzet nemalkuvási határozottsága iránt.

2. Kivánom, kövessenek el mindezt a képviselő-ház augusztus 21-én (in articulo mortis) hozott határozata értelmében is a nemzetiségi kérdés kiegyenlitésére, hogy vagy kiegyenlittessék, vagy legalább meggyőzessenek a barátságos hatalmak, hogy mindent megtettek, a mit öngyilkolás nélkül megtenni lehetséges volt. De ne mondják azt, hogy az Eötvös-féle elvtelen s még csak tárgyalás alá sem vett operatumon túl nem mehetnek, mert ez a Tisza inditványára elfogadott országgyülési határozatnak meg nem felel.

E két ponthoz kötöm együttműködésünket.

Az első pontra nézve különösen lelkükre kötöm barátainknak a titkos sajtót. Ennek okvetlenül lenni kell s működni placardokkal, röplevelekkel. Nápolyt a Bourbon-pártiak minden éjjel el tudják árasztani falragaszokkal. Velenczébe négy órakor reggel érkezett Ferencz József s öt órakor már tele voltak a falak placardokkal, melyek irányt adtak a népnek, hogy miként viselje magát. Oroszországban pedig már épen hirlapot is nyomat a forradalmi párt titkos sajtóval, mit szétküldöz az egész birodalomban s még a czár asztalára is odajátsza a Wielikoruszt. Ha a közélet el van nyomva, titkos sajtóval kell ébrentartani a hitet, a reményt, a honszeretetet s megfélemliteni a hallgatás által elbizakodott gazokat. Ha barátainknak titkos sajtójuk van s azt kellőleg felhasználják, lehetetlen volt volna a hivatalvadászatnak oly kiterjedésre jutni, mint a minőre jutott. Nagyon rosszul hatott idekünn az, hogy a sok gazemberrel a provisoriumot oly »fényesen« keresztül lehetett vinni, a nélkül, hogy pártunk csak életjelt is adott volna magáról. Ezen tény mellett s azon ostracismus után, melyet az országgyülés mintegy végrendeletileg a forradalomra kimondot; teljes lehetetlen, idekünn a tőből megingatott bizalmat helyreállitanunk, ha otthon a forradalmi szándoknak folytonos manifestatiói nem történnek. Szükség van e manifestatiókra azért is, hogy az emberek érezzék, miként van egy működő hatalom az országban, mely az osztrákokkal semmi áron nem alkuszik. Ily revelatiók nélkül a nép nem hiszi, hogy munkában van a haza felszabaditása s ha nem hiszi, elveszti bizalmát. A népben van az erő; hatni kell reá, hogy a gazok el ne csüggeszszék vagy el ne rontsák.

Es most ne untasson benneteket, ne azokat, kikkel ezt közölni fogjátok, ha bucsuszó gyanánt egyszer-mindenkorra személyes helyzetemet kebelkitárva constatálom.

Mondják – mindenki mondja! hogy nevem még visszhangot kelt a nép szivében. Ez természetes is. Istennek legyen érte hála, tehettem népünknek némi szolgálatokat, miket a jó nép jótéteménynek veszen, ámbár csak kötelesség volt s a nép romlatlan lelke nem könnyen felejt jótéteményt. Hát ugy gondolom, azoknak, kik a hazát függetlennek, szabadnak óhajtják, örvendeniök kellene, hogy van egy név, mely a döntő erőt – a nép erejét lehet képes az elhatározó perczekben a függetlenség zászlaja köré tömöriteni. És miként áll a dolog?

Vannak a hazában s pedig azon körökben vannak, melyek magukat 49-ereknek vallják; vannak, a kik félnek, nehogy ismét hatalomra jussak; vannak, kik azt hiszik, utjokban állok, vannak, kik irigységgel gondolnak reám s ha vagy hibát követek el (megesik rajtam, gyarló ember vagyok), vagy olyasmi történik, a mi hibámon kivül a reményt s vele befolyásomat csökkentheti, kárörömmel dörgölik kezeiket s jobbra-balra futkoznak, mondván: »annál jobb, annál jobb!« – Ez tény, barátim! positive tudom.

Ezen emberek többet ártottak s ártanak az ügynek, mint az ellenség. Ezek hangolták le a félakaratuak tömegét, mely az impulsusok szolgája; ezek zsibbasztották el politicai barátaink erélyét; ezek relegálták nevemet a nép zárt kamaráiba és voltak okai, hogy nevem felhasználása nem egyszer oly viszonyok közt mulasztatott el, midőn az nyert csaták becsével ért volna fel.

Szeretném feltárhatni keblemet; hogy látnák, miként abban a nagyravágyásnak, a dicsvágy hiuságának semmi nyoma sincs; hogy látnák; miként nekem mint embernek annyi vihar után csak egyetlen egy vágyam van: a becsületes nyugalom s ha ez égető vágyat is alárendelem a kötelességnek a haza iránt, Isten bizonyságom, nehéz, igen nehéz áldozatot hozok. Én nem vágyok semmire a hazában. Hanyatló napjaimnak az élet már semmit sem adhat.

De hát nem tárhatom fel keblemet s annyira a munka rabja voltam egész életemen át, hogy nem élhettem társas életet; engem kevés ember ismerhet; a magánykedvelés, melyet terhes életem természetemmé tett, nem kelt személyes rokonszenveket. Hát nem is követelem, hogy higyjenek szavamnak, midőn személyes lelkületemről szólok; hanem arra kérem, vessenek számot a körülményekkel és látni fogják, hogy nekem nem lehetnek személyes vágyaim; mert nekem a Haza semmit sem adhat.

Mit adhatna?

Hirt, nevet? Nekem a notorietás ürömpohár; de ha még nem az volna is; ittam én e pohárból két világrészben a csömörletig. Én ezen már régen túl vagyok.

Hát mit adhatna? Talán hatalmat? Kormányzó voltam; az többé semmi esetben sem lehetek: mert Európa körülményei hazánkat, ha felszabadul, monarchiára utalják; s oly maniacus csak nincs az országban, a ki rólam feltenné, hogy annyira kötözni való bolond lehetnék; miszerint koronáról álmodjam, vagy valaha álmodtam volna; még ha az a körülmény nem forogna is fenn, hogy ilyesmire nem csak én, a kinél az valóságos őrültség volna, hanem semmi más magyar ember sem gondolhat, mert a függetlenségnek, ha kivivatik, consolidáltatnia is kell; erre európai elismerés szükséges, s erre; miként a dolgok állanak, az uralkodó családokból való választás kikerülhetlen kénytelenség. Tehát mert az, a mi voltam, nem lehetek; kevesebb, mint a mi voltam, a közpályán csak nem lehetek; több, mint a mi voltam, sem eléggé bolond nem vagyok, hogy lenni akarhassak; sem nem lehetek; én, ha valaha Isten még haza segit, a magyar hazában más, mint egyszerü szántó-vető magánpolgár nem lehetek. Hát én bizony nem állok senki nagyravágyásának utjában.

Hát mit adhatna nekem a Haza? Talán kincseket? A ki engem csak felületesen ismer is, tudja, hogy én azon emberek közé tartozom; kik a Haza iránti szolgálatot tartozásnak ismerik s a tartozás lerovásáért jutalmat elfogadni szégyennek tartják. Nekem megakadna torkomon az ajándékfalat, megfulnék tőle. Aztán közel a hatvan évhez, mi hasznát vehetném én a gazdagságnak. Annyira megszoktam nőmmel, gyermekeimmel az egyszerűséget, hogy gazdaggá lenni olyan dolog volna reám, mint a halra az, ha a szárazra dobjuk. –Mint apa pedig, ha fiaimra tekintek, áldom a végzetet, hogy viszontagságos hányattatás edző viharában oly jellemekké fejlődtek, minőket bőség s szerencse ritkán érlel s ha meggondolom, minő kinossá tette az én életemet a politicai pálya; ellenben látom, miként fiaim, ámbár alig lépték át a gyermekkor küszöbét, mily becsülettel állanak saját erejükkel, saját lábaikon; igazán szorult kebellel gondolok reá, hogy a hazafiui kötelesség őket munkás, de sima ösvényükről a politicai élet göröngyös utjára terelheti.

Nekem hát sem nem kell semmi a Hazától, sem nem adhat semmit a Haza, kivévén az örömöt: őt szabadnak tudhatni és – – – hat lábnyi gödröt az örök álomra.

Ha ily érzelmek mellett nem mondom azt az otthoniaknak: ti lássátok, mit cselekesztek, csak azért nem mondom, mert a Haza függetlenségének kivivására sok erő kell; s én azt látom, hogy senki más körül nem fogna annyi erő összegyülekezni: s mert ha én visszavonulásomat kijelenteném, ezt a nemzet reményvesztésre magyarázná; s a reményvesztés az alkuvók táborába kergetné a nemzetet.

Vegyék ezeket fontolóra az otthoniak; s ha a Hazát jobban szeretik, mint önmagukat, nem fogják rossz néven venni, hogy eljárásukban azt, a mi hibás, kimutatom s a teendők felöl tanácsokat adok. – Ne szeressenek, ha ugy tetszik, de használják fel a Haza javára nevemet programmunk értelmében. – Támogassuk egymást annak kivitelében kölcsönösen, Mondom kölcsönösen.

Dixi et salvavi animam.

Kossuth.

P.– F-es levélben adta tudtomra, hogy mindent, a mit irtam, jól emlékezetébe vésett: azt, a mi utasitászerü, szó szerint megtanulta s az illetőknek hiven referálni fog.

Kossuth – Kiss Miklósnak.

San Francesco ďAlbaro,
február 25. 1862.

(Igen bizalmas.)

Turinban voltam. Szólottam Ricasolival, Rattazzival és a királylyal. Ez utóbbi el van határozva, mindent elkövetni hogy Ricasoli helyet adjon Rattazzinak. A miniszterváltozás már is csak olyforma kérdése, mely az alkotmányos kormányzat igényeinek megfeleljen; mi Rattazzi szerint nem jár semmi nehézséggel, annyira zilált a kapocs Ricasoli s a kamara többsége között. Mulatságos volt hallgatnom a drasticnus modort, melyben a király Ricasolinak az államférfiu feladatait cathedraticus professori tanokkal felcserélő tempóit parodisálta, felállott székéről és, szónoki positurába helyezkedve, elmondotta nekem, hogy mit mondana neki a kamarában, ha ő (a király) követ volna. (Nagyon sajnálta, hogy követ nem lehet.) Rattazzi megadta magát a kedvetlenségnek, (!!) hogy Ricasolit felváltsa. A crisist halaszthatlannak tartja s az gondolja, hogy pár hétnél tovább semmi esetre nem huzódhatik. Azonban az után itélve, a mint Ricasoli nyilatkozott előttem, azt hiszem, szivós erélyű leventére találnak benne. »Ösztöneim«, ugynond, »nemcsak a magán élet felé, de sőt az elvonult magányba (dans mes champs, dans mes forets) vonzanak; de elég férfiu s hazafi vagyok, gyáván nem hagyni el helyemet, mert hazám válságos viszonyaiban a kormányváltoztatásnak veszélyes következéseit látom, tehát e változás előidézésének felelősségét magamra nem vállalom. Én csak három eset közül egyben lépek vissza. Vagy ha a kamara többsége formaszerű szavazat által nyilatkoztatja ki, hogy nincs többé irántam bizalommal: akkor a felelősség nem reám hárul. Vagy ha a király tudtomra adja, hogy bizalmát elvesztettem; de kivárom, hogy ezt irásban tegye, miszerint politicai barátaimnak megmutathassam, hogy nem én hagytam el gyáván helyemet. Vagy ha az európai események, avagy a parlament oly utra akarnának terelni, melyre lelkiismeretem lépni nem enged. Különben megállok helyemen.« Midőn ezt a királynak megemlitettem, ő a reá vonatkozó alternativára ezt jegyzé meg: Ah! mindig azt akarná, hogy én irjak neki »pas si bęte; je ne le ferai pas.«

Ricasoli egyébiránt szivesebben fogadott, mint valaha. Nyiltabb volt, mint őt valaha tapasztaltam. Nem maradt általánosságokban, mint máskor, hanem gyakorlati programmal állott elő. Határozott időt szabott a háborunak s ahhoz, ha hivatalban marad, becsületszavát kötötte. Programmja ez: három százezer katona, harczképes katona kell az osztrák elleni háborura. Kevés hét alatt lesz három százezer ember; de mig ez katonává nem idomittatik, el van határozva., mindent kerülni, a mi az osztrákot háborura provocálhatná. Augusztusig már a három százezer ember annyira idomitva lesz; hogy akkor többé defensiv háborutól, tehát annak provocálásától sem félend; de ha az osztrák nem támad, ő (Ricasoli) még más hat hónapot tart. szükségesnek arra, hogy az olasz hadsereg offensiv harczra is képesitett legyen. Ő tehát az idén nem támadja meg az osztrákot, de (ha hivatalban marad) 1863. tavaszszal igen. Ehhez becsületszavát köti. Irányunkban nem a rokonszenv parlag mezejére állott, hanem mint olasz hazafi szólott, ki az elkerülhetlen döntő harcz esetére a magyar nemzet szövetségének semmi más által nem pótolható becsét mélyen érzi, s azért, mint ilyen, igen nagyon kért, kövessek el mindent, hogy a magyar kérdés minden alkuvási complicatióktól menten, s nemzetünk részvéte a harcz idejére épen tartassék. Erre azóta levélben is ujra kért, ezt iratván Bianchi (Direttore Generale Centrale s titkos politikájának kezelője) által: »Ön számithat a kormány jóakaratára, ép ugy, mint a kormány is számit az Ön belátására és bölcseségére, melylyel Önnek sikerülni fog következetesen megtartani honfitársait cselekvéseikben.«

Ricasolinak e kérésére azt felelém volt értekezésünk alkalmával, hogy bármennyire terjed is hazánkban a lehangoltság, a dologban nem valna akadály; ha valamely isten biztositana, hogy a bécsi udvar makacson megmarad Magyarországnak az egységes birodalomba olvasztása mellett s a provisoriumot Magyarországon fentartja; mert a reichsrathot ugyan a magyar nemzet soha el nem fogadja, provisorium pedig nem basis az alkura. Hanem okaim vannak (elmondom alább) attól tartani, hogy az osztrák megváltoztatja rendszerét: országgyülést hiv össze s a magyar alkotmány alapján próbáland nemzetünkkel egyezkedést. Ennek, ha a háboru késik, rosz következése lehet s ha országgyülés hivatnék össze, az alkut csak ugy lehetend akadályozni vagy legalább addig késleltetni, mig háboru jöhetend közbe, ha többséget biztosithatunk az országgyülésen, mely a történelmi jogoknak s különösen a független nemzeti kormánynak 1848 szerint (tehát a had-, pénz- s kereskedelem-ügyet is beleértve) helyreállitásától el nem áll. Ennek azonban már most előkészitése s a »beadó politika« párthivei erőre jutásának meggátlása végett arra van okvetlen szükségem, hogy a turini kormány harczias szándokának s abban nemzetünk számbavételének oly ostensibilis jeleit adja, melyek segitségemre legyenek, nemzetem hanyatló hitét feléleszteni. Figyelmeztetém, hogy ezt legkönnyebben s legszembetünőbben legiónk szervezetének fejlesztése által tehetné.

Ricasoli erre azt felelé, hogy az osztrák császár erőnek erejével ürügyöt keres az olaszt megtámadni, mielőtt még ez a keztyüt felvenni elég erős volna. Azért, bármennyire sajnálja, kénytelen kérni, várjak még egy pár hóig a légió oly szaporitásával, melyet az osztrák provocatiónak keresztelhetne. Azonban észrevételem erejét mélyen érzi s azért kér, adjak neki, a már meglevő elemekre szoritkozva, még aznap folytán oly előterjesztést a légió szervezetében leendő előlépésre, melynek elfogadásával a kormány irányunkban táplált jóakaratának bizalmat ébresztő jelét adhassa, a nélkül, hogy provocatióra magyaráztathassék.

Megtettem. Szervezetünk összes számban alig megyen ezer kétszáz főre. Láttam, hogy az osztrák hadseregből szökésre-biztatástól most még nagyon fél; a legénység szaporitása hazulról bajos is, nem is tanácsos s nagyon költséges is; pénzt pedig nem hogy erre, de másra sem adnak, – nincs nekik –: azért maradtam a létező elemek alapján, a már szervezett corpusok (1-ső sor gyalog-zászlóalj, egy divisió huszár, két üteg tüzérség) tisztikarának kiegészitésén kivül egy 2-ik sor gyalog zászlóalj keretének teljes megalakitásánál s egy szerb-horvát zászlóalj. alakitásának (a magyar légió integrans része gyanánt) megkezdésénél. Ez részint az aggregált tisztek (hatvanöt van),* részint a depôtbeliek (van kilenczvenkettő), részint előléptetendő altisztek közül negyvenkettő tiszti kinevezést enged.

Aggregálttaknak azon tiszteket nevezzük, a kik a legénység csekély száma miatt tisztekül nem alkalmaztathatván: tiszti rangjuk s előléptetési jogok sérelme nélkül; altiszti vagy közlegényi szolgálatot tettek a légiónál.

Két irott biztatást kaptam, hogy meglesz. Jó hatását várom mind itt, mind otthon.

Rattazzival nagyon meg vagyok elégedve. Vele tökéletesen értjük egymást. Ugy hiszem, oly bizalmas lábon állandunk vele, mint Cavourral állottunk.

A király sans gęne et sans réserve kitárta előttem szándokait s terveit. Elmondtam neki Napoleon császárnak minket illető azon programmját (mert én határozottan annak tartom azt s mint olyat közlém haza), melyet Ön január 10-ikei levelében a herczeg közlése szerint tudtomra adott.* Különös nyomatékot helyeztem azon szavakra, melyekkel a velünk való conspiratiót a császár ez idő szerint Viktor Emánuel király szerepéül jelölte ki. A király e szerepet con amore látszott elvállalni, mert két óra hosszant »conspiráltunk« együtt. Beavatott terveibe; megmondta, hogy mihelyt a miniszteri változás meglesz, ujra hivatni fog, hogy a működés részleteit combináljuk; időközben kijelölte a személyt, kit, ha valami közleni valója lesz, hozzám küldend, s felhítt, hogy ha viszont nekem lesz valami közleni valóm, irjak egyenesen neki; minden közvetitő nélkül. »Annyi privilegiuma« – ugymond – »Olaszország királyának mégis csak van, hogy leveleit nem bontja fel a policzia.«

Ez alább egy haza küldött promemoriában (lásd 709-ik lap) közölve van.

Helfy.

Elmondám a királynak, miként én attól tartok, hogy az osztrák alkura fogja a magyar nemzetet provocálni. Mert a 143 millió forint deficit; azon tény, hogy az ellenünk mesterségesen felizgatott nemzetiségek nem, a mint számitva volt Bécs, hanem Belgrád, Bukarest, Szent-Pétervár felé gravitálnak, ugy, hogy benn nincs nemzetiség, melyre támaszkodhatnék, künn pedig (lehetetlen nem tudnia, hogy) szomszédjában keleten vihar készül, mely vagy interventióba s annak következtében európai háboruba keverheti, vagy legalább azon oldalon seregconcentratióra, tehát a Minciónál erőoszlatásra kényszeritheti; ehhez az olasz részről lehető megtámadtatás veszélye: oly helyzetbe teszik, hogy lehetetlennek látom az eddig makacsul követett politikai rendszer folytatását. Fenyegetve kivülről, aláaknázva otthon és egyetlen barát nélkül az egész világon (az orosz otthon van elfoglalva, a poroszszal meg veszekszik): lehetetlen nem éreznie, hogy az eddigi ösvényen tovább nem mehet, s hogy valami támaszt kell benn keresnie. S én félek, hogy e támaszt a magyarban fog iparkodni keresni s neki a historiai jogok alapján (1841. egy kis 48-iki infusióval) alkut ajánland; mire, félek, nagy párt lesz az országban, ha a háboru késni talál. Azonban biztositom a királyt, hogy én nem tartozom azon par profession forradalmárok közé, kik a következésekkel nem gondolnak, csak lármát csinálhassanak. Én hazafi vagyok és semmi más. Nekem siker kell. Nem szándokom hát a királyt desperált kalandori vállalatokra nógatni. Mi hasznunk volna belőle, ha a háboru egy novarai catastrophára vezetne? Nem, én csak azt ohajtom, hogy a háboru annyira siettessék, a mennyire okszerű chance-okkal siettetni lehet, s én csak azt sürgetem, hogy erélyesen készüljenek a harczra; sürgetem, mert tapasztalásból tudom, mit lehet tenni 3–4 hónap alatt, ha egy ily országnak, minő az olasz, erőforrásai erélyesen felhasználtatnak s ha a kormány, missiójának magasságára emelkedve, nem fekszik bele a bureaucraticus slendrián nehézkes hámjába. Igaz, ujonczoznak, de sem oly gyorsan, sem oly mérvben, mint lehetne. Az ujonczozás nehézségei egy mákszemnyivel sem szaporodtak volna, ha egy kétévi cathegoriával vagy 1/2–1 százalékkal nagyobbittatik vala az ujonczozás (110–220 ezer ember külömbség). Az önkéntes elem Garibaldi prestige-je mellett nem egploitáltatik kellőleg a készületre. A kormány nem érti a nehéz idők nagy mesterségét felhasználni a szélső pártokat. A hadi flotta nyomorultan halad. Arról pedig eddig még megfeledkeztek, hogy ha mi reánk akarnak számitani, expeditióra kell számitaniok, s ehhez a hadi-flottán kivül transport-flotta kell; minek elemeit a kereskedelmi marinában készen találnák, ha keresésüket nem hanyagolnák el. Az angolok az amerikai viszály első jelére semmit sem ismertek sürgetőbbnek, mint a kereskedelmi hajóskapitányoknak (de longue course) megnyitni a hadi tengerészet sorait. Itt panasz van a tengerésztiszt-hiány miatt s még csak nem is szólnak azoknak, kik kész tengerésztisztek. Aztán ha expeditio lesz az adriai tengeren (pedig lenni kell, különben nem birnak az osztrákkal; Scipio példáját kell követni, ki Afrikába ment az Olaszországban tanyázó Hannibalt tönkretenni; offensiv szinü defensiv háboru itt, de a valódi offensiv háboru a Dunánál), azon expeditiót nem lehet egy transportra szoritani; transport kell transport után, seregben, fegyverekben, és kell élelmezés hetekig innen, mert Isten őrizz’, hogy a Dráván innen a sereg a népnek terhére essék. Tehát kellenek raktárak. Gondoskodni kell intermediarius állomásokról (Lussintól Lissáig) s nem kell felejteni, hogy a dalmát vizekben a hajózás szerfelett nehéz, oda dalmát piloták kellenek, eddig már egy előrelátó kormánynak minden dalmát pilota kezében volna, s hány van? – még csak nem is gondoltak reá stb. stb. stb. Én azt mondom: energiával, 3–4 hónap alatt; mindent ki lehet pótolni, a mi még hiányzik, s a háborut meg lehet kezdeni még ez év folytában. S az szükséges is, most különben Magyarország alku veszélyében forog, s ha Magyarország elvész, Olaszország utána dől.

A király azt felelte, hogy e veszélyt tisztán látja s annak fenyegetéséről saját adatai is vannak. Épen Magyarországra való tekintetből határozta el magát a háborut a lehetőségig siettetni s ép azért kivánja; hogy Ricasoli helyébe Rattazzi lépjen, miszerint miniszterei által harczkészületeiben erélyesen secundálva legyen. Ő el van határozva még ez idei háborura az osztrák ellen. Tervei meg vannak állapitva. A programm ez: A háborut Garibaldi kezdi meg keleten; Görögországban. Azért oly távol, hogy mig a mozgalom az osztrákhoz közelit, a királynak ideje legyen készülni. A combinatio ez: vagy interventióba rántja Garibaldi az osztrákot, s ha igy, megosztja erejét, könnyiti innen a támadást s meglehet, az interventióból európai háboru is keletkezhetik, a mi a lehető legjobb conjunctura volna; vagy legalább arra kényszeriti az osztrákot, hogy a keleti oldalon erőt concentráljon, e végett itt ezen oldalon meggyöngiti magát s a gyenge oldalon a király őt megtámadja,

Én: »S ha Garibaldinak ez expeditio nem sikerül (talán az angol miatt)?«

Ő: »Sikerülni fog. Ő szerencsés ember, s ha még sem sikerülne, eh bien! én időt nyertem. Augusztusra készen leszek s akkor vagy provocáljuk az osztrákot, hogy ő támadjon (Önök ebben sokat segithetnek készületeikkel, mikre annak idején megkapják az eszközöket), vagy én támadok. De az év nem mulik el háboru nélkül.«

»Használja ön« – ugymond – »nevemet otthon discretióval, de discretióval, nehogy compromittáljon. Mondja meg nekik: bizzanak bennem, bizzanak szavamban, mit mint király, mint katona s mint becsületes ember adok, hogy a magyarokat el nem hagyom; bizzanak, legyenek jó reménységgel; tartsák a kérdést függőben; ne alkudjanak, de ne is hirtelenkedjenek; ha keleti szomszédságukban a vihar kiüt, ne mozduljanak; qu’ ils ne bougent pas, ils seraient écrasés, car ľ Autriche y aura beaucoup de forces (már is gyűjt); qu’ ils attendent, qu’ ils attendent, mig vagy én megverem az ellent s ők a megvertet hátba vehetik, vagy segitséget viszek, avagy küldök nekik, hogy együtt verhessük meg.«

Ezek erős, ezek kényes dolgok, édes barátom. »Ne me compromettez pas« – mondá a király. Szintazt mondom én. Ön mind állása, mind jelleme által jogositva van arra, hogy a mit én tudok, azt Ön is tudja. De még azért is közlenem kellett Önnel, mert viszonyainak fontossága olyan, hogy azt alig lehetne túlbecsülni. Tájékozva kell lennie mindenről, hogy ha a terveknek, miktől hazánk jövendője függ, utjába akadályok gördülnének Páris felől, azokat elháritani s az ottani politikát érdekeinkkel összhangzásba hozni iparkodhassék. De teszem ezen kényes közlést azon bizalommal, hogy annak tartalmát senkivel, de senkivel a világon még csak nem is gyanittatja, s különösen nem a kormánynyal; mert ha ők azt tudják, nem szükség, hogy tőlünk hallják: ha nem tudják, nem szabad, hogy tőlünk hallják. – – – – –

(Aláirva)

Kossuth.

A hazából február hó második felében gr. K. S jött ki Olaszországba. Személyesen értesitett a hazai állapotokról, melyekre nézve, visszautaztában Párisból, márczius 29-ről irott levelében nézetét e szavakban foglalta össze:

»Lényeges dolognak tartom a jelen körülmények között, hogy a magyar kedélyekben a remény oly tények által tartassék fenn, melyek ha ügyünkön közvetlenül nem segitenek is, de mégis olyanok, miszerint a magyar higyje, hogy a háborus esélyek a közel jövőben várhatók. Csupán igy leendünk képesek magyar »non possumus«-unkat folytatni, mert a magyar közönség hangulata a legjobb, de szén kell a remény tüzére, különben kialuszik. Lelkét erőben nem a belföldiek biztatásai, sem nem a bécsiek hajlékonytalansága, hanem csupán csak a külföldi események által táplált remények fogják fentartani.«

Gr. K. S., miután velem Albaróban értekezett, Rómába utazott atyjához, s azért felkért, foglaljam irásba, a mit a dolgok állása felől az otthoniakkal tudatni akarok. Ő azt gr. K. G.-nak fogja átadni, ki azonnal haza utazik s emlékezetébe vésve értesitésem tartalmát, otthon közölni fogja az illetőkkel.

Ekként keletkezett az itt következő

Pro memoria.

Napoleon császár tudtunkra adta irányunkban követendő politicájának programmját.

Hasonlót tett Ricasoli.

Viktor Emánuel király pedig közlötte velem elhatározott hadműködési szándokát.

Közlöm discret használatul, politicai barátainkkal.

I. A császár programmját a következő szavakban formulázta; miket válaszul egy részünkről beadott jegyzékre Napoleon herczeghez (ügyünk folyvást szilárd barátjához) intézett:

»Nagy, – ugymond – a külömbség köztem és közted. Te fejszével, doronggal akarod agyon verni Austriát: én csak óhajtom halálát s nem adnék neki egy kanál levest, hogy megmentsem életét. Te most is oly lábon állsz a magyarokkal, mint 59-ben Ezt te teheted és jól is teszed; de én nem tehetem, mert nem czélom háborut kezdeni Austriával, mint volt 1859-ben; nem érek rá, hogy vele én kezdjek háborut. Ha a körülmények megengedik a magyaroknak, hogy felkeljenek, én örülni fogok rajta, s attól nem is tartok, hogy meggondolatlanul keljenek fel; ha tehát felkelnek, én a legnagyobb figyelemmel fogom követni minden léptüket; nem leszek utjukban, hogy mások segitségükre menjenek, sőt moralis támaszomon kivül anyagi segitségemre is számithatnak, mihelyt a sikernek egy bizonyos stadiumát elérték. De jelenleg nem conspirálhatok velük; ez ipad szerepe mai nap, mert neki Magyarország függetlensége nélkülözhetlen szükséges. Nekem csak hasznos. Mondd meg ezt magyar barátaidnak, ugy azt is, hogy a mig fölkelhetnének, a vis inertiae-féle magaviseletet folytatni kell s a szerbekkel, horvátokkal, általában az idegen nyelvü lakossággal minden áron ki kell egyezkedniök, még pedig minél előbb, mert az Istenen kivül senki sem tudhatja, hova fejlődnek jövő tavaszszal az európai körülmények.« *

Napoleon császár e nevezetes nyilatkozatát szórul-szóra igy mondta el Napoleon herczeg Kiss Miklósnak, ki azt velem 1862. január 10-ki levelében közlötte.

II. A »minden áron« szót cum grano salis kell érteni. A tavaszra hivatkozó végső phrasis a keletre vonatkozik. Ugyanis elhatározott szándok, hogy Szerbia tavaszszal függetlenségi harczát megkezdje. Párisból tüzértiszteket küldtek Mihálynak. Van négyszáz uj ágyuja. Fegyvert az angol-török tengeri szerződés miatt nem küldhetvén neki, küldtek fegyvergyári gépeket és munkásokat, s lépések történtek Szent-Pétervárott, hogy fegyverrel azon oldalról láttassék el. Franczia és orosz részről a szutorinai osztrák intervencióra következett tiltakozásnak aviso-értelme van, hogy szerb-török harcz esetére osztrák interventio nem fog megengedtetni.

III. Tudattam panaszosan a császárral, hogy hire jár s rossz hatást okoz, mintha a bukaresti annexionalis agitatio a császár sanctióját birná. A császár, Thouvenel utján, ezt bolondságnak nyilatkoztatta s biztositott, hogy eszeágában sincs azon oktalan annexionalis vágyakat helyeselni vagy épen elősegiteni. Nyilatkozatát e nevezetes szavakkal kisérte: »Én a Duna mentében lakó népek közt egész Montenegróig csak a magyar és a szerb iránt viseltetem sympathiával; de gyakran kérdem magamtól: nem volna-e könnyebb Mihály alatt egy erős harczias déli Szláviát alakitani, mint nem tudom én ki alatt egy magyar királyságot? – E szavak a II. alatt mondottakhoz kulcsul szolgálnak.

A bosnyák-féle insurrectióról ugy van a franczia kormány értesülve, hogy azt Omer pasa okvetlenül leveri. Nagyon kért a kormány, hogyha az albaniai partokra valami expeditio terveztetnék, abba bele ne mászszunk: »car vous tomberiez dans un vrai guet-apens.«

Velenczével a mexicoi candidaturáknak semmi köze.

IV. A császár programmja tehát határozottan világos. Ő nem kezd háborut. Reánk nézve csak mint egy jóakaratu tartaléksegély áll háttérbe (nem kell ez előnyt csekélyleni: ha ennyivel birtunk volna 1849-ben, szabadok volnánk,) a kezdési segély végett Turinba utal, de nemcsak nem tartóztatja a királyt, hogy kezet nyujtson, de sőt biztatja s a velünk conspirálásra utasitja.

V. Február 10–13-án szólottam Ricasolival, Rattazzival (a leendő miniszterelnökkel) és a királylyal – – – – (közöltetnek otthoni barátainkkal azok, a miket Kiss Miklóshoz irott fentebbi levelemből már ismer az olvasó).

Február 28. 1862.

(Aláirva)

Kossuth.

Február utolsó napjaiban a viszony Ricasoli s a király között annyira feszültté lett s a bizalom megfogyatkozásának jelei a miniszterium iránt a parlamentben annyira nyilatkoztak, hogy Ricasoli márczius elején csakugyan beadta lemondását s helyébe, mint előre látható volt, Rattazzi lépett.

Gr. K. S. Párisból márczius 29-én nekem ezeket irta »Atyámmal elindultam Rómából Marseille felé. Onnan Genuába szándékoztam menni, hogy meghalljam jelenlegi nézeteit s azokat Magyarországban, illő helyen tudtul adhassam. De a hajón, melyen utaztunk, az osztrák követség egy titkára volt, kivel régóta ismerős vagyok s ki körülményeimet, viszonjtaimat s nézeteimet jól ismeri. Ez, elválásomat atyámtól, ki engemet Párisban szándékozott bevárni; bizonyosan a valóság szerint fogta volna magyarázni. Ezért nem mentem Genuába, hanem Párisba jöttem a végett, hogy itt várjam be K. ur utasitását, mit a lehető leghamarább kérek hozzám juttatni.

E kivánságnak az itt következő jegyzékkel tettem eleget:

Haza.

Ápril 1. 1862.

Kevés ujat mondhatok. Terv és szándok nem változtak, de az időre nézve bizonyost még gyanitólag sem mondhatok; mert az, a már közlött terv szerint, oly eseményektől van feltételezve; melyek nem Turintól függenek.

Még folyvást ugy állunk, hogy az ezidei háboru alkalma a keletről váratik.

Ismétlem a calculust, miszerint félreértés ne támadjon.

Oly insurrectionalis keleti harcz kezdetére van számitás, mely az osztrákot közel érintse. Ha e harczkezdet olyan lesz, hogy consistentiát igér: Garibaldi segitségére megyen s odairányozandja működését, hogy az osztrák uralom határait megközelitse, miszerint az osztrák vagy-interventióra, vagy legalább azon oldalon erő concentratióra legyen provocálva. Egyik, mint másik esetben az olasz-osztrák háboru okvetlenül kitör: s mig Olaszország egész erejével sikra száll: nekünk legalább is három hadosztálynyi segédsereg adatik dispositiónkra, hogy azzal s az annak idejében a lehetőségig szaporitandó magyar légióval s a nemzet felfegyverkezésére szükséglett hadkészlettel, a harczban hatalmas részvétre nemzetünknek módot s alkalmat nyujtsunk. Miben a keleti oldalról Garibaldi is segiteni fogna. Mondám: legalább három hadosztály adatik dispositiónkra, mert remélem elfogadtatni eszmémet, mely szerint Olaszország csak ugy számithat biztos győzelemre az osztrák fölött, ha Scipio példáját követve, itthon erélyes defensiv harczra szoritkozik s az offensiv harczot főbb erejével az ellenség szivébe játsza hozzánk s Velenczét a Dunánál szabaditja meg.

Garibaldi keleti expeditiója esetére ugy vagyunk értesitve, hogy az osztrák nemcsak keleten interveniálni el van határozva, hanem egy Triestben már készen levő Bourbon-Habsburg-expeditiót is átvet Dél-Olaszországba s alkalmasint a volt pápai partokon is megkisértend egy coup de main-t. Ha ezt teszi, annál jobb; de ha nem teszi is, bizonyos a keleti előzményekkel az olasz-osztrák háboru. A király támad.

De épen mert Garibaldi tudja, hogy keleti expeditiója Olaszhont okvetlenül élethalálharczba sodorandja: csak azon esetben fogja azon expeditiót megtenni, ha a fegyverfogás, melynek segitségére volna az expeditio számitva, consistentiát igérő komoly jelleggel birand.

A naupliai felkelés nem birt ezen jelleggel. Az időre nézve el volt hamarkodva; helye, iránya, modalitása pedig egészen tévesztve volt. E felkelés, ugy a miként s a hol s a mikor kiütött, nem igérhetett oly kilátást, mely az olasz-magyar kérdésre befolyással lehetendett. Ez uton nem volt kilátás, hogy az osztrák engagealtathassék. Ezért nem mozdult Garibaldi.

Nézete (melyben a turini tényezők is egyetértenek) az, hogy a török birodalombeli szláv és görög népek komoly fegyverfogását kell bevárnia, különösen az elsőkét, mert csak ezeknek kezdeményezése, vagy a (nem olyan Nauplia-féle belügyi handabanda, hanem a törökbirodalmi görögökre kiható) görög népmozgalommal a szláv tartományokra átterjedése által lehet annak elérését reményleni, a mihez Turin részéről a háborunak ez idei lehetősége kötve van, hogy az osztrák ott vagy interveniáljon, vagy legalább azon oldalon leendő erőösszepontositásával erejét megoszlassa.

Az ugy legmagasabb helyről, mint Garibaldi részéről keletre küldött ügynökök (az elsőé egészen Bukarestig van, különös tekintettel érdekeinkre, utasitva; a másikéi az albaniai főnökökhöz s Montenegróba stb.) még nem érkeztek vissza. Ép ezért nem tudok sem én, sem G., sem a hatalom bizonyost mondani. Értesitve leszek azonnal mindenről.

Egyébirást akármi hirt hoznak is azon ügynökök, nekem határozott véleményem, hogy oly initiativa, minőhöz, mint mondám, az olasz háboru kötve van, csak Mihály herczeggel lehetséges.

A situatio kulcsa Belgrádba van áttéve.

Mihály herczegtől függ: valósulnak-e az idei háboru tervei vagy nem? – Ha Szerbia nem nyul fegyverhez, ugy (bár itt ellenkezőről biztatnak) én hajlandó vagyok hinni, hogy Ricasoli tervére lehet a dolog reducalva, tudniillik csak a jövő évi tavaszra tör ki az eldöntő harcz.

Mihály herczeg határozatára Páris nagy befolyással leend.

Kiss Miklós barátunk gonddal lesz, hogy e részben tájékozva legyünk.

Kellemetlen véletlennek kell mondanom, hogy Ratazzi, miniszteriumának kiegészitése s állásának consolidatiója körül a kamarák irányában, több nehézséggel találkozott, mint gondolá. Én ezt előre láttam, mert e kamara nem objectiv, hanem subjectiv alapon levén választva (Cavour mellett vagy ellen), Cavour halálával alapját vesztette el s nem bir határozott politikai szinezettel. Azért tanácsolám; oszlassa el a kamarát s hozza tisztába a helyzetet uj választás által, melynek eredménye iránt (Garibaldival jó egyetértés lévén) kétség alig lehet. Rattazzi ugy nyilatkozott, hogy szükség esetében meg fogja tenni, de jobb szeretné, ha nem volna reá kényszeritve s azért megpróbálja, mire lehetend menni e kamarával. Sajnálom, mert időt is vesztünk általa s a kormány tevékenységét is zsibbasztja a kamara pártziláltsága.

De másrészt biztatólag kell, hogy hasson hazánkra annak tudata, hogy az uj kormány, már e kezdetleges pár hét alatt is, daczára a parlamentáris nehézségeknek, oly dicséretes energiát fejtett ki s folyvást fejt a harczkészület körül, mely biztos kezességül szolgál, hogy szándokban, akaratban a királylyal s Garibaldival tökéletesen azonositva, e kormány nem fogja a háboru alkalmát készületlenség miatt sem elszalasztani, sem késleltetni.

A volt (önkéntes) déli hadsereg cadres-jeinek a rendes hadseregbe beolvasztása oly lépés, melynek harczkészleti tekintetben fontosságát nehéz volna túlbecsülni.

Garibaldi czéllövész-egyleti körutja, a mellett, hogy a nép harczias szellemét ujra felvillanyozza, valóságos organismust hoz be az egy intésre készen állandó önkéntes hadsereg elemeibe.

A reánk nézve eldöntő fontosságu Marina körében a legbámulatosabb erély fejtetik ki. Figyelmeztetéseim a practicus szükségek felől, melyek a disponibilitásunkra adandó expeditio fedezésével, támogatásával, approvisionálásával stb. járnak, a legnagyobb elismeréssel találkoznak.

Általában állásunk a jelen kormány irányában azon benső baráti intimitásba lépett vissza, melylyel Cavour idejében birt, csak azon nem kedvező különbséggel, hogy a miniszterium tagjai nem levén avatottak viszonyaink bizalmas előzményeibe, s a kormányban senki sem birván azon dominans tekintélylyel, melylyel Cavour birt, ki egy »ezt tenni kell« szavával minden administrativ szőrszálhasogatásokat elháritott: hosszas capacitatióknak s idővesztésnek vagyunk kitéve oly dolgokban is, miket Cavour egy szóval elvégzett volna.

Igy: még mindig függőben van a légió továbbfejlesztésének kérdése, ámbár előterjesztésemnek elfogadását még Ricasoli irásban megigérte, Rattazzi pedig annak nagyobb mérvben is teljesitéséről biztositott, mint szintén arról is, hogy a légió Felső-Olaszországba fog felhozatni.

E késedelem annál kellemetlenebb, minthogy K..... sy volt honvéd, most pedig olasz tüzér-ezredes, becsületbevágó komoly vádakat s feladásokat intézvén hozzám az Acquiban állomásozó magyar tiszti telep több tagja ellen; ezeknek nyilatkozatra felszólitását lehetetlen volt kikerülni; e faladások következtében pártoskodások s anarchicus viszálkodások fészkelték be magukat, különösen a tiszti telep kebelébe; mik annyira mentek, hogy a telep polgári (emigránsi) jellemzete folytán katonai szigor nem gyakoroltathatván, némely egyének már épen a Nemzeti Igazgatóság el nem ismeréséről mernek beszélni, mintha a kormánynyal kötött alku folytán alapult Igazgatóság emigrationalis tisztválasztásoktól függne, vagy az emigratió volna hivatva megszabni, hogy kikkel lépjenek bizalmas viszonyba a barátságos kormányok.

Tartok tőle, hogy ez oktalan házsártoskodások folytán egy nagyszerü epuratiónak – ha feloszlatásnak nem – kellend történni; sőt bizonyos habozások, gyengeségek saját körünkben, még szerencsésen consolidalt állásunkba is a felbomlás magvát vethetik.

Ezek kellemetlenségek, de azért nem kell nekik kelletén túl fontosságot tulajdonitani. Ügyünk nagy érdekek vágásában mozog. E kellemetlenségek csak por, mit a kerék felver.

A teendők iránt ezek megjegyzéseim:

1. Fődolog otthon a nemzet szellemét fentartani s az elcsüggedéstől megóvni. Nincs okom kételkedni, hogy a király szándoka az ezidei háboru iránt valósitható lesz. Én arra mindent el fogok követni, de csak ugy, ha látom, hogy a háboru győzelmi chance-okkal kezdhető meg. Bünnek tartanám arra törekedni, hogy Olaszhon sorsa s vele hazánké puszta békétlenségből, valamely oly kétségbeesett merénylet koczkájára vettessék, mely csak egy második novarai nappal végződhetnék. Nekem siker kell béreül a nemzet kiontandó vérének. Ha aztán, akár mert a siker biztositása, akár mert a Turintól nem függő véletlenek a háborut jövő év tavaszára halasztani parancsolnák, a nemzet az alkut a némettel s ennek folytán az ujabb megcsalatást s államélete egész jövendőjének feladását nehány havi várakozásnak elibe tenné: a felett megtörhet keblemben a bánatos hazafi-sziv, de róla nem tehetnék. Órákhoz kötni a határozottságot s daczos gyermekként azt mondani: »nem játszom,« ha a világesemények kereke türelmetlenségünk óramutatójához nem alkalmazkodik; öngyilkossá lenni, mert várni nem akarunk: oly bűn, melynek jellemzésére szót nem találna a történelem. Hittel kell birni az ügy jövendőjében; érezni kell, hogy honunk függetlensége a történelem logicájának követelménye, tehát csak időkérdés. A mely nemzet e hittel nem bir s mert nem bir, önmagáról lemond: arról az Isten is lemond.

2. A háboru bizonyos; ideje véletlenek fonalán függ. Késhetik, de praecipitálódhatik is. Készen kell tehát lenni minden eshetőségre s azért az organisatio fentartására a legnagyobb gond forditandó. Evidentiában kell tartani, s ha kell, reconstitualni.

3. Naponként növekszik annak fontossága, hogy az ellenség »ordre de bataille«-járól, ereje számáról, dislocatiojáról, különösen a keleti határokon Cattarótól Crassóig, barátink otthon evidentiában legyenek s minket világosságban tartsanak; mert e nélkül a levegőbe lesz épitve minden operationalis terv részünkről, Garibaldi s a király részéről.

4. Mondám, hogy a helyzet kulcsa Belgrádban van. Tartsanak fenn folyvást egyenes viszonyt hazulról Belgráddal; én is küldök oda, mihelyt egy kis pénzre tehetünk szert. Ha mi fontosat megtudnak Belgrádból, értesitsenek; én is hasonlót teszek.

5. Bukarestbe nyomban irtunk, mint K. S. javasolta. Válasz még nem jött. A király is küldött egyenest Couzához.

6. A »Magyar Sajtó«-t nem találom többé a nemzetiségi kérdésben azok közlönyének; kik azt azzá választák. Bizonyosan bevágták az utját. Annál szükségesebb a horvátok, szerbek, oláhok irányában azon magánegyezkedés, melyről Jósika utján megirtam haza nézeteimet részletesen.

7. Szükségesnek látnám, hogy azon kérdésekre nézve, melyek eldöntök (p. o. »háboru kezdete ekkor« vagy »elhaladt;« »Mihály herczeg fegyvert fog« vagy »nem fog;« »Garibaldi indul ekkor« vagy »felhagyott ez s ez ideig« stb.) K...... S..... Kiss Miklóssal combináljon oly conventionalis hirdetéseket, melyeknek egy kijelölendő hirlapba igtatásával tudathassuk a leglényegesebb eseményeket; vagy azt is megizenhessük, hogy valakinek ki kell jönni. Hasonlót kellene combinálni a hazulról valamely hirlap utján (»Sajtó« vagy »Magyarország«) tudtunkra adandó fontosabb dolgok iránt.

E combinatiók szóbeli értekezés utján személyesen jobban elintézhetők, mint irásban.

Különben is atyai érzelmeimet leányom betegsége oly ideges lázban tartja, hogy ily dolgokkal nem tudok bibelődni.

Kossuth.

Gr. K. S. Párisban időzése alatt Napoleon herczeget meglátogatta. Előadta neki, – a mint nekem megirá –, hogy ha oly jelek nem tüntettetnek fel az európai láthatáron, melyek bizalmat öntenek a magyarokba, ha kilátás nem nyujtatik háborura s háboru által a szabadságharczra: Magyarországon csüggedés áll be, hihetőleg országgyülés hivatik egybe s az valami megnyirbált 48 alapján kialkuszik, vagy valami ilyen alap országgyülés nélkül is de facto behozatik. De a herczeg határozottan kijelentette, hogy ez idén nincs kilátás a háborura, hanem szemrehányásokat tett, hogy mindig csak külsegitségre várunk s magunktól semmit sem teszünk. Segits magadon s az isten is megsegit: katonai conspiratiót kell csinálni. Nincs semmi, a mi annak a rohadt kormánynak annyira imponálhatna, mint ha azt látja, hogy hatalmának egyedüli eszköze széttöredezik kezei között. A szerbekről a herczeg előszeretettel beszélt; a mi igazolta értesitéseimet a Belgrádra számitott tervek felől, s oda mutatott, hogy a dél-szláv eszme csakugyan érlelőben van. Örömét jelentette ki a herczeg a felett, hogy Rattazzival már majd csak boldogulhatunk a légió ügyében. Ennek már rég meg kellett volna történni, nem ezer, hanem négy, nyolcz, nyolczvan ezer emberünknek kellene lenni, s nem odalenn a brigansok ellen alkalmaztatni, hanem felhozatni Milanóba. »De mit akar Ön?« – mondá – »azok az olaszok haszontalan bátortalan emberek (sont des pleutres); félnek Austriát provocálni; nem birják felfogni, hogy Austria bizony minden provocatió nélkül is megtámadná őket, ha merné, s meg fogja támadni, mihelyt csak meri; de nem tehet semmit, fél a háborutól, mint a haláltól.« – Hát bizony mindannak, a mit a herczeg beszélt, nem igen volt teste, kivévén azon egy épen nem örvendetest, hogy ez idén aligha lesz háboru. E helyzetben a legfontosabb dolog az volna, ha Rattazzi komolyan munkába vétetné a magyar légió tetemes szaporitását. Ez volna a mód arra, hogy otthonn el ne lankadjanak a remények.

Fájdalom, Rattazzi kormánya nem igazolta a várakozást. Reá nézve végzelmessé vált az, hogy nem oszlatta el a kamarát, miként én azt neki mindjárt kezdetben tanácsoltam. Ő a baloldalhoz tartozott: a kamarában a jobboldal volt többségben. Megkisérlette a két viz közt uszás mesterségét; a minek az lett a következése, hogy jobbról is, balról is bajba keveredett. Nem egyöntetü miniszteriumával nem birt tekintélyre jutni, nem birta magát consolidálni. Egyrészről a forradalmi elemekhez közeledett, Garibaldival alkudozásokba bocsátkozott, ugy, hogy ez párthiveinek irásban adta tudtára, miként a viszonyok ohajtásaik szerint érlelődnek, – Rómát helyezte közel kilátásba, sőt még Nizza visszaadatását is; más részről meg akként viselte magát a franczia kormány iránt, hogy alkalmat adott a császári lapoknak magasztalni Rattazzit azért, hogy a franczia szövetségre kellő sulyt helyez s el van határozva megakadályozni, hogy a factiosus zavargók a római kérdést izgassák, – a mint hogy Rattazzi azon beszédje, melylyel politikájának programmját a parlamentben körvonalozta, csakugyan egy cseppet sem különbözött a Ricasoli által felállitott programmtól. Beszélt Rómáról, Velenczéről, ép ugy mint Ricasoli; amazt meg fogják szerezni az erkölcsi indokok, egyetértésben a francziák császárjával; emezt a dolgok ereje s az erős szervezettel összefűzött Olaszarszág hegemoniájának befolyása; ugy az egyik, mint a másik kérdést az idő meg fogja érlelni. A mire aztán az emberek azt mondták, hogy ha a politika a régi marad, kár volt a személyeket változtatni. Egyrészt nem volt az ellen kifogása, hogy Garibaldi czéllövész-egyleti körutjában »Santa Carabina« nevében szórjon lángot a szivekbe; megengedte a tett-párt (partito ďazione) nyilt szervezkedéseit; magas államhivatalokba helyezett oly egyéneket, kik forradalmárokul voltak ismerve: másrészről meg szigoru rendszabályokhoz nyult ellenük, midőn ezek kinevezésüket a forradalmi politika helyeslésére magyarázva, forradalmi eszközökhöz nyultak.

E helyzetben, mely jobbról is, balról is támadásokat vont Rattazzira s erélyét s fényes tehetségeit meddő tusákban felemészteni kényszeritette, azon nagy tervek, melyek a király s Garibaldi s Rattazzi közt megállapittattak s melyek keresztülvitele hazánk függetlenségének kivivását eredményezhette, füstbe mentek s az a cselekvés, melyre Garibaldi magát elhatárzá; a helyett, a mi tervben volt, mindössze is előbb Austria ellen a Garibaldi hiveinek elfogatásával végződött sarnicoi gyülekezésre s Garibaldi megsebesitésével végződött aspromontei catastrophára reducálódott. Ez utóbbinak következtében Rattazzit a jobboldal megtámadta azért, hogy tudva eltürte Siciliában a forradalmi készülődést, mely az aspremonti nemzeti szerencsétlenségre vezetett; a baloldal pedig azért, hogy még a parlamenti tagok mentelmi joga sem tartatott tiszteletben. (Lamarmora tábornok Nápolyban a képviselőház három tagját elfogatta.) E kettős támadásnak Rattazzi ellent nem állhatva, deczember 1-én beadta lemondását. Hogy sokkal előbb nem bukott meg, csakis annak tulajdonitható, hogy a szünetelő parlament csak novemberben lett egybehiva.

Rattazzi miniszteriumának kezdete óta kétes helyzete az erélyes külpoliticát már magában is lehetetlenné tette; de annak kulcsát, hogy a fent megismertetett nagyhorderejü tervek valósitása még csak a kezdeményezés fokára sem jutott, azon fentebb emlitett tudósitásomban kell keresni, hogy »Páris határoz.« És Páris »nem«-et határozott.

Napoleon császár komolyan felkarolta az eszmét, hogy Mihály herczeggel, kinek keleten amolyan Viktor Emánuel-féle szerepet szánt, egy erős Szerbiát alakitson. A helyzet kulcsa, miként emlitém, Belgrádba lőn áthelyezve. Ámde a császár ezen eszmét csakhamar elejtette. Általában már ezen időtájban kezdett nála mutatkozni amaz ide-oda-kapkodó ingatagság, mely reá nézve oly végzelmessé vált, s melyet, miként ez Kiss Miklós leveleiben többször előfordul, csakis a rajta mindinkább erőt vett betegség magyarázhat.

Álljon itt néhány sor Kiss Miklóshoz irott ez időbeli leveleimből:

Október 17. 1862. – »A császári politica Solferino óta tele van inconsistens bakugrásokkal. Villafranca; a flotta Gaëta előtt, Megico; Montenegro, Mihály herczeg felbizgatása s azután elhagyatása stb. stb.: nem átgondolt terv, hanem szeszélyes önmagával tisztában nem lét szökdécselése.«

November 6. 1862. – Azt irja Ön, hogy a császári politicát bizonyos mysteriosusság veszi körül, mely titkos czélzatokat gyanittat. Sokszor történt már, hogy a világ mély combinatiókat s messzevágó terveket tulajdonitott Napoleon császárnak, mikor mély combinatiók gyanitásával honorált politicája abból állott, hogy semmi terve, semmi politicája nem volt. Vannak-e most titkos czélzatai? – nem tudom, hanem azt látom, hogy a nagy ur, trónja vélt biztosságával, erélyében megfogyatkozott. Szeretné; hogy a nap megálljon, mert ő magát kényelmesen érezi (de biz’ azt a nap még sem teszi). A bigott császárné, a papok s a hiában simogatott legitimista befolyás hálói naponkint sürüdnek körülte. Azért sokszor maga sem tudja, mit akar s a határozat elnapolásában keres menedéket (mint a római kérdésben), majd ismét egy nap velleitásokat érez egy vagy más helyütt válság felé tolni az események kerekét (mint minap Belgrádban); másnap megretten a szellemektől, miket felidézni segitett s vizet önt a tüzre, mit maga szitogatott (mint most Belgrádban). Hanem tudja, hogy annak, a ki a francziák felett uralkodik, mindig kell tenni valamit künn, nehogy benn legyen kénytelen többet tenni, mint szeretne: de fél, hogy ha közel tesz valamit, az események logicája tulszárnyalhatja szándokait: azért tért keres a cselekvésre Chinában, Siámban, Madagascarban, Isten tudja hol, s néha hajánál fogva huz elő alkalmat a czéltalan házsártoskodásra (mint Mexicoban). – – – – – – – – – – – – – – – – – Meglátja Ön, III. Napoleon után nem fog IV. Napoleon következni. A »die Geister, die stets verneinen« politicával Taleyrandként keresztül lehet sántikálni az események phasisain, de nem lehet dynastiát alapitani.«

E nézetemet kevés év alatt igazolta a történelem, de az is igazolva lett állandóan, a mit Kiss Miklós 1862. október 29-én irott levelében ekként fejezett ki:

»Megirtam volt K. urnak, miként Viktor Emánuel király lekötötte magát, hogy a császár kire, tudta, beleegyezése, sőt lehet mondani: engedelme nélkül, háborut nem kezd, sem más nemzeteknél a forradalmak effectiv előidézésére segédkezet nyujtani nem fog. Most pedig azt kell megirnom, hogy ez időszerint az itteni politicai nagy horizonon egy tenyérnyi nagyságot sem látok, mely a magyar politicának lenne térül kitüzve. A magyar kérdés itt a jelenlegi combinatiókon kivül esik s bizonytalan időre el van napolva.«

El lett napolva örökre.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem