HETEDIK FEJEZET. Cavour halála után.
HETEDIK FEJEZET.
Cavour halála után.
Cavour halála után.
A magyar országgyülés képviselőháza június 5-én határozta el, három szótöbbséggel, a felirást, Cavour másnap reggel 7 órakor halt meg. Alig 18 órai időköz a két esemény között! Az első a forradalmat semmiesetre nem akaró Deák kialkuvási irányának túlsulyára mutatott, nem ugyan a nemzetnél, de az országgyülésen; a másik amaz elsőből a magyar nemzet határozottsága iránti kétséget idézte elő. E kétség késleltette a háborut s a késleltetés bomlasztotta fel a magyar emigrácziót és lett azon sziklává, melyen a 49-iki zászló diadala hajótörést szenvedett.
E néhány sor a Cavour halálára következett évek történelmének szomoru összitése.
Cavour utódává Ricasoli báró lett kinevezve, Ricasoli nem levén a köztünk és Cavour közt fenállott viszonyba beavatva, Farinit kértem meg, világositsa őt fel annak természete felől, hozzon vele személyes érintkezésbe s figyelmeztesse, hogy jó lesz, ha, mielőtt engem fogadna, kikeresteti a szeptemberi egyezkedésünkről szóló irományokat, és tartalmukkal megismerkedik.
Ily előzménynyel jöttem személyes érintkezésbe Ricasolival.
Első értekezésünkről ezeket találom azon idei leveleimben feljegyezve:
Ricasoli biztositott, miként arról, hogy Olaszországnak a magyar szövetségre szüksége van, ép ugy meg van győződve, mint Cavour volt; s azért elődje politikáját a magyar ügyekre nézve szent örökségnek tekinti s egész logicájával és minden következéseivel elfogadja, ugy, miként 1860-ban megállapittatott. Elfogadja nevezetesen háboru esetére az adriai expeditio eszméjét is, mire nézve indokaimat teljesen meggyőzőknek találja, feltéve, hogy a cselekvés perczének körülményei nem fognak valami még ennél is jobbat tanácsolni; mert ha egyszer a háboru percze elérkezik, ő erősen el van határozva, nem fukarkodni irányunkban, hanem mindent megtenni, miszerint Magyarország a közös háboruban a lehető legnagyobb erőt fejthesse ki, feltéve, hogy részt fog akarni venni a háboruban.
Feltéve! – engem ez a bizalmatlansági reservata nagyon megdöbbentett. Még jobban megdöbbentem, midőn nyilatkozatát ekként folytatá:
»Tegyük fel,« – ugymond – »hogy Magyarországra bizakodva, háborut kezdünk Austria ellen, s a bécsi udvar, megijedve, akármi mentalis fentartás mellett bár; megadja a magyarnak, a mi az országgyülési feliratban formulázva van; miként biztosit Ön minket, hogy a magyar nemzet azt el nem fogadja s minket cserben nem hagy?«
Cavournak ily bizalmatlanság soha eszében sem fordult meg. Elmondtam, hogy ha a háboru késik s a magyar nemzet előtt nem tűnik fel kilátás függetlensége kivivására, meglehet, hogy megadja magát a kénytelenségnek s kialkuszik; de ha, a mint Ricasoli felteszi, Olaszország királya háborut kezdend és sereget küld Magyarországra és kiáltványban tudatja a magyar nemzettel, hogy mint szövetséges küldi seregét segitségül a nemzetnek függetlensége kivivására, és mi igy környezve, igy gyámolitva, harczra szólitjuk nemzetünket: hogy ily körülmények közt eltaszithatná magától a szabaditó barát kezét s békejobbot nyujthatna elnyomójának, kinek keze annyi kiontott magyar vértől párolog, kinek fejére annyi szenvedés emléke átkot kiált, a kiről tudja, hogy uralma alatt a magyar saját sorsának ura soha sem lehet: ezt tenni fel a magyar nemzetről olyasvalami, a mi még álomnak is lélektani képtelenség. Elmondtam ezt; elmondtam, hogy ha vannak is, mint Olaszországban is vannak, kik félnek a harcz esélyeitől, ezeknek alkuvágya elveszne a magyar nép »névtelen félisteneinek« harczkiáltásában, mint az orkánban a sohajtás; elmondtam mindent, mit ember mondhat megnyugtatásul: de Ricasoli folyvást fejét csóválta, mondván: »C’est pourtant grave.« Mégis csak komoly dolog, mert végre is minden arra mutat, hogy, ellenkezőn Velenczével, a magyar ismer árt, melyen az osztrákkal megalkudnék. Ily nemzetre nehéz számitani s bizony nagy felelősséget veszen magára azon olasz miniszter, a ki e számitás fejében oly háborut kezd, mely, ha e számitás csal, Olaszországnak minden vivmányait semmivé teheti.«
Erre aztán én mondom fej csóválva: »C’est grave, ha ekként állunk egymással!«
Kérdeztem Ricasolit, hogy ha ily bizalmatlanságot táplál nemzetem iránt, miként értsem azon nyilatkozatát, hogy »Cavour politikáját irányunkban szent örökségnek tekinti s minden következéseivel elfogadja?«
»Értse Ön igy,« – felelé – »hogy a magyar nemzet szövetségére végtelen nagy sulyt helyezek, de háborut addig nem kezdek, mig Olaszország saját erejét annyira ki nem fejtettem, hogy szükség esetén saját erejével is helyt állhasson. Nem akarom koczkáztatni az olasz vivmányok biztonságát. E felkészülésre nekem idő kell tavaszig. Addig pacificálom Nápolyt, megszerzem Rómát, – erre el vagyok határozva; – megkettőztetem hadseregünket, kifejtem tengerészetünket s fegyverkezem. Igy felkészülve, elvetem a háboru koczkáját jövő tavaszszal; Önök irányában, ha addig nemzetük ki nem alkuszik az osztrákkal, teljesitek mindent, a miben Cavourral megegyeztek, sőt annál többet is, mindent, a mi csak emberileg lehetséges, mert ha együtt küzdünk egy közös ellenség ellen, ostobaság volna azon nem lennünk, hogy Önök minél többet nyomhassanak közös győzelmünk mérlegében. Ezt saját érdekünk parancsolja. De tavaszig sem nem kezdek, sem nem provocálok háborut. Azért Önök tudjanak várni; tartsák a dolgokat függőben; gondoskodjanak, hogy az országgyülés egy hajszálnyit se engedjen a nemzet jogaiból. Ha ezt megteszi, valószinű, hogy eredmény nélkül fog szétoszolni, s ha igy oszlik szét, valószinű, hogy tavaszig uj alkukisérlet nem történik. Akkor pedig verekszünk. Tudjon tűrni, várni nemzetük, de várás és tűrés közt tudjon készülni. Itt fentartjuk s fejleszteni fogjuk a légiót, de óvatosan, nehogy időelőtt provocánsoknak látszassunk. Másnemü készülgetés az Önök részéről idekünn most még korai volna; eljön annak ideje, s ha eljön, meglesz minden, a mi szükséges. Nem idekünt, hanem benn az Önök hazájában szükséges az előkészület, s erre a nemzetnek magában kell az eszközöket feltalálnia. Ha nem találja fel, jele, hogy nem akar, s ha nem akar, ki bizzék benne?«
E bizalmatlanság ismét és ismét felüti rémfejét.
* * *
Ilyen volt első értekezésem Ricasolival. Rideg egyéniség volt, a hajthatatlan jellem kifejezésével egész külsején; »il fiero barone« – szokták róla mondani Toscánában. Megvárta mindenkitől, hogy adott szava szentnek tartassék; erre büszkeségét helyezte; de ép azért szoros szótartást kivánt másoktól is. Hajthatatlansága az erély jellegével ruházta fel őt s ez bizalmat keltett az iránt, hogy Olaszország erejének azon kifejtését, melyet tavaszig programmjának tűzött ki, keresztül is viszi. De nem vitte keresztül. Nem volt meg benne az a sokoldalu, minden részleteket egy áttekintéssel felkaroló tevékenység, mely Cavournak bámulatos mértékben sajátja volt.
Különben Ricasoli, első értekezéseink folyamában jóakaratának előzékeny készséggel adta jeleit.
Nagyon aggasztott a hadműködési alapnak amott keleten elvesztése. Ha háboru esetén nem nyujthatunk azon oldalról fegyvert hazánkfiai kezébe, Erdély nemcsak nem fogott volna résztvehetni a szabadságharcz megkezdésében, de még annak is ki lehetett téve, hogy a bécsi hatalom izgatásai ujra martalékul dobják az erdélyi magyarságot a 48-kiakhoz hasonló irtózatosságoknak. Aztán az adriai expeditionak (melyre Ricasoli is szavát adta) a moldvai és szerbiai szélek felől egyidejüleg meginditandó felkeléssel támogatása mérhetlen strategiai fontossággal birt. Jelekkel birtam Párisból, hogy a Tuilleriákban tervek voltak vajudásban a keletre nézve; melyek, ha megszületnek, a Szerbia fejedelme s a bécsi udvar közti uj barátságnak végetvetnek. Azon reményről tehát nem mondtam le; hogy Belgrádban barátságos viszonyunk a fejedelemmel még helyreállhat, annál inkább, mivel Garasanin ujra befolyásra jutott, ki pedig ügyünknek mindig őszinte barátja volt. De arra már még Napoleon császár befolyása sem birhatott volna rá, hogy megegyezésemet adjam, miszerint Couza fejedelemnek készülődéseink titkaiba beavatására csak kisérlet is tétessék. Örökké fülemben csengett Zglinicki intése: »Ovakodjanak Couzától; ő, még ha alkudozásokba bocsátkozik is, csak azért teendi, hogy jobban elárulhasson« (il ne traitera que pour mieux trahir). Ez intést konstantinápolyi képviselőnk, gróf Karacsay sem szünt meg soha ismételni; ő pedig ismerte az ottani viszonyokat, mint, jobban senki.
Tehát azon oldalon fegyvertelepre s erőszervezésre irányzott intézkedéseink csak magán-uton lehettek biztosan végrehajthatók; egyelőre még Szerbiára nézve is, Moldva-Oláhországra nézve pedig állandóan. Erre a tervet Karacsay hozta javaslatba. Részleteibe nem bocsátkozom, csak annyit emlitek, hogy egy duna-gőzhajózási franczia társaságra volt alapitva, mely Marseille-lel, mint kiindulási ponttal Konstantinápolyon át az Al-Dunán személy- és áru-szállitó rendes gőzhajózást létesitendett fel Belgrádig s mint látszatilag tisztán kereskedelmi vállalat, Szerbiában gyárteleppel s raktárakkal birandott. E tervvel kapcsolatban Moldva-Oláhországot illetőleg intézkedéseink háboru esetére az ott elszórt nagyszámu magyar elem felhasználhatásának előkészitésére szoritkoztak.
E terv kivitele azonban egy kis jóakaratot feltételezett a török kormány részéről, nem hogy tegyen értünk valamit, hanem csak hogy ellenünk ne cselekedjék s ne alacsonyitsa le magát osztrák rendőrré az Al-Dunán; és feltételezte Belgrádba a leköszönt Durio helyébe egy oly olasz főconsul kinevezését, kinek rokonszenves tevékeny pártfogásában megbizhassunk. A török kormány jóakaratának biztositására senki sem lehetett alkalmasabb, mint Cerruti ur, ki szivének minden dobbanásával a magyar ügy iránt már 1848 óta a legmelegebben rokonszenvezett. Cerruti ur, kit Cavour a köztünk megállapitottaknak a keleten végrehajtásával s viszonyaink fejleményeinek közvetitésével megbizott volt (lásd 6. lap), épen visszatért volt persiai utjából, hova mint rendkivüli követ, az olasz királyság notificatioja végett azért küldetett, minthogy a fegyverlefoglalás folytán keletkezett angol, orosz, porosz és osztrák diplomatiai zaj miatt egyidőre Konstantinápolyból eltávolitása tanácsosnak látszott. Bevégezvén persiai kiküldetését, disponibilitásban volt. Felkértem Cavour grófot, ne vonja meg ügyünktől a támaszt, melyet Cerruti urban birt s helyezze azt vissza előbbi bizalmas állásába. Cavour ezt megigérte; ez igéret csaknem az utolsó szó volt, melyet szájából hallottam kevés nappal halála – előtt. A belgrádi consulságra pedig, nagy megelégedésemre, Scovasso urat (most olasz követ Maroccoban) jelölte ki De e kinevezések Cavour halála miatt függőben maradtak.
Ekként állván a dolog, én Ricasoli bárót, előbb a fentemlitett terv minden részletei, mint szintén általában a keleti viszonyok felől Karacsay gróf által személyesen felvilágosittattam (ki akkoron a Cerrutira nézve emlitett okból egyidőre szintén elhagyta Konstantinápolyt s Olaszországban időzött), azután pedig felkértem, helyezze vissza Cerrutit előbbi bizalmas állásába irányunkban, Scovassot pedig nevezze ki főconsulnak Belgrádba.
Ricasoli nemcsak egész előzékenységgel késznek nyilatkozott kérésemet teljesiteni, hanem önként azt is megigérte, hogy Cerrutit Olaszország követjévé fogja kinevezni a portánál (mit, nem gondolva az irántunk ellenséges (angol) diplomatia ellenkezésével, csakhamar meg is tett), – mint mondá: – egyenesen a végett, hogy érdekeinket a keleten nagyobb tekintélylyel támogathassa s neki utasitásba adta, hogy a mi képviselőnk, Karacsay gróf által vele közlendő kivánságaink előmozditására a legnagyobb figyelemmel legyen. Scovasso urat pedig nemcsak azonnal kinevezte Belgrádba, hanem egyszersmind megmondta neki, hogy a mi érdekeink gyámolitását kellend főbb hivatásának ismernie, hogy erre nézve én fogom teendőit kijelölni s azokat a kormány utasitásának kellend tekintenie.
És csakugyan, miután őt mind a személyekre, mind az ügyekre nézve (a határőrvidékeken Ludvigh által megkezdett összeköttetések továbbfejlesztését is beleértve) kellőleg tájékoztam volt, talán nem esném a nagyitás vétkébe, ha azt mondanám, hogy az én utasitásaimmal utazott el rendeltetése helyére.
Ricasoli báró ez előzékenysége kétségtelenül oly biztató jel volt, mely nem hagyott fenn kétséget az iránt, hogy mélyen át van hatva az olasz és magyar ügy közötti érdekközösség érzetétől s hogy a Velencze végetti (kikerülhetlen) háborunak a magyar függetlenségi harczczal egybekapcsolását határozottan ohajtja.
És most a tért, melyet kiadóim áldozatos engedékenysége e kötetnél számomra a szabott mértéken túl megnyitott, arra használom fel, hogy irományaim halmazából oly leveleket bocsássak közre, melyek nemcsak külföldi viszonyaink viszontagságos fordulata felől nagyjában tájékoztatnak, hanem az ország azon időkori történelméhez is adatokat szolgáltathatnak.
ELSŐ SZAKASZ. Az 1861. magyar országyülés feloszlatásáig.
MÁSODIK SZAKASZ. Az országgyülés utáni időszakból.
BEFEJEZÉS.
