ELSŐ SZAKASZ. Az 1861. magyar országyülés feloszlatásáig.

Teljes szövegű keresés

ELSŐ SZAKASZ.
Az 1861. magyar országyülés feloszlatásáig.
1. Klapka – Kossuthnak Cossilába.
London, junius 8. 1861.
Egy ujabb rettenetes csapás! Cavourban egy kipróbált, minden körülmény közt megbizható barátot vesztettünk. Ő értett minket s mi értettük őt. Vele az ügyek élén Olaszországban, nemcsak ennek jövendője, hanem hazánké is biztositva volt. Ki töltheti be az ő helyét?! Mi ismerjük a többieket s tudjuk, minő nagy a különbség köztük s az elhunyt között. – – – De ne veszitsük el bátorságunkat.
Párisban láttam B. J. országgyülési képviselőt, legerélyesebb, leghőbb barátaink egyikét. Megerősiti az Ön által Brüsselen át kapott hireket. Nincs kétség benne: visszautasitanak minden gondolatot egy felkelési kisérletre. Fegyverbevitelről sem akarnak hallani, mint előkészületről a felkelésre. Folytatni akarják a szenvedőleges ellentállást és semmiesetre tovább nem menni, hacsak a lökés kivülről nem jő s franczia vagy olasz segédsereg a magyar határon meg nem jelen.
Miszerint minden catastrophának eleje vétessék s irántunk Francziaországban és Angliában a rokonszenv fentartathassék, szükségesnek tartottam otthoni barátainkkal megértetni, hogy ha nincsenek felkelésre eltökélve vagy pedig azt a haza ügyére veszélyesnek tartják: ne állitsák a dolgot élire, hanem kövessék egyelőre Deák zászlaját. Én őrültségnek tartom, kihivni az ellenséget, ha nincs meg az eltökélés: a kihivást tettel követni.
Deák politicája legalább azon előnynyel bir, hogy nem nyujt ürügyöt ostromállapotra s azzal legjobbjaink elfogatására, nem helyezkedik a szakitás terére, hanem az alkudozás terén marad; Európát egy hosszu szenvedőleges ellentállás folytatására előkésziti s nem viszi a világot tévedésbe szándoka iránt.
Én magamat barátainknak rendelkezésére bocsátottam, késznek nyilatkoztam, ha kell, be is menni az országba s a felkelést személyesen előkésziteni és vezetni. Ők még e gondolattól is visszariadtak. Igy állván a dolgok, mint becsületes ember és hazafi, nem gondoltam nekik más tanácsot adhatni, mint melyek a mellékletben foglaltatnak. – – – – –
(Aláirva)
Klapka.
(Németből.)
Melléklet.
Jegyzék, melyet Klapka tábornok az én tudtom nélkül küldött be az országba.
Páris, május 27. 1861.
Elkerülhetlen szükséges, hogy a nemzetet minél előbb azon szerencsétlen álhittől elvonjuk, hogy csupán és egyedül egy külföldi interventio által nyerheti vissza szabadságát és függetlenségét.
A külföldről erélyes és eldöntő segitséget csak akkor várhatunk, ha önmagunk erejében bizva, áldozatkészen és elszántan az eldöntő perczben magunk nyulunk fegyverhez.
A passiv ellentállás, egy bizonyos pontig vezetve, gyöngitheti ugyan, de soha le nem verheti az ellent. Ezt legjobban bizonyitá az utóbbi időkben a lengyel nemzet mozgalma. Mi lőn annak sikere? – Hogy e pillanatban rabbilincsei sulyosabbak, mint valaha voltak, hogy egy kar sem emelkedett fel Európában segitségére és hogy máris a lapok az egész lengyel ügyet felejteni és közömbösséggel nézni kezdik.
Én Teleki László halálát csupán és egyedül annak tulajdonitom, hogy táplálván reményeit szerencsétlen illusiókkal és bizván Francziaország hatalmas interventiójában: midőn azt a közel jövőben meghiusulva látta, bizalmát az egész magyar mozgalomba elvesztette volt.
A nagylelkü, de testileg máris törött barátunk, számokkal és strategicus reflexiókkal soha nem bajlódott. Ő nem fogta fel elegendőképen sem az olasz mozgalomnak kifejlendő tulnyomó erejét, sem azt, a mit egy nemzet képes tenni, ha megbarátkozva a veszélylyel, és áldozatok nagyságával, azokkal szembeszállani eltökélte magát.
1848-ban a milanóiak minden fegyver nélkül megtámadák falaik között Austria seregeinek legedzettebb részét, és a hires osztrák főparancsnok öt napi harcz után kényszeritve vala a várost odahagyni. A milanói események előtt hetvenezer emberből állott Lombard-Velenczében a császári sereg és ápril közepéig negyvenezer emberre olvadott le, kik demoralisalva, Verona és Mantua erősségei mögött kerestek menedékhelyet.
De az olasz nép nagy áldozatokra volt készen, mig minálunk, legjobbjaink is – sajnos – azoktól visszaijedni látszanak. Azt mondják: fegyver és pénz hiányzik a felkelésre. Fizessenek a megyék egy általános felkelés esetében csak a negyedrészét egy évi osztrák adónak és meglesz az összeg, melylyel hónapokig folytathatjuk hadi mozgalmainkat. Legyen minden tiszt és minden harczos elszánva, addig, mig a haza mentve nincs, nem rang és hadi dijak után vadászni, hanem magát nemzetének feláldozni: és csak kevésre leend szükségünk egy erős hadsereg formatiójára.
Ha a külföld a nemzet ezen magatartását látni fogja: lesz hitelünk, lesz pénzünk. De ha mi a subsidiumokat előbb várjuk, mintsem erélyes eljárásunknak első jelét is adtuk volna, akkor csalódunk, Előlegesen nem számithatunk a legcsekélyebb összegre sem bármely oldalról. Ez nyiltan tudtunkra adatott mind Párisban, mind Turinban.
Én mindezeket előrebocsátom, nem mintha kivánságom volna, hogy szegény hazánkban valami időelőtti felkelés történjék, de azért, hogy intsem barátimat vagy megbarátkozni a felkelési eszmével, vagy pedig lemondani a hiu reményekről, melyek őket, szintugy mint a hazát végveszélynek s az annyi vérrel szerzett dicső magyar nevet gunynak vagy legalább lealázó szánalomnak tennék ki.
Előretolni a nemzetet oly irányban, melynek kimenetele más, mint erőszakos nem lehet és a tettleges ellentállási eszközöktől visszaijedni: oly anomalia, melynek csak káros és szomoru következményei lehetnek.
Ha a nemzet fél és nem mer a felkelési eszmével megbarátkozni; ha minálunk a közvélemény nincs még elegendőkép áthatva az arra szükségelt egyetértésre a horvátokkal és a többi nemzetiségekkel: akkor kövesse Deák Ferencznek és azoknak politicáját, kik a transactio utján remélik kivihetőnek Magyarország politicai lételének biztositását. Maradjon meg a függetlenségi párt, de az ne nehezitse a mostani válságos perczekben a Deák által kitüzött bölcs és mérsékelt politicát. Csak igy remélhetjük erőnket épen fentarthatni, sőt azt még szaporitani azon pillanatig, midőn a körülmények megengedendik, zászlónkra egy eldöntőbb és határozottabb irányelvet kitüzni,
A mostani viszonylatok szerint ez évnek lefolyta előtt háboru nem levén várható, az olaszok felhasználandják jövő tavaszig az időt consolidatiójukra, a római kérdés végleges elrendezésére és seregük szaporitására és felszerelésére.
Az olasz sereg eddig is már hatvannyolcz gyalogezredből, negyven bersaglieri (vadász) zászlóaljból, tizennyolcz lovasezredből és száz ágyuütegből áll; ahhoz sorolandó még a mozgó nemzetőrség, a melynek száma, tökéletesen fölszerelve és begyakorolva, nemsokára a százezeret tulhaladja.
Garibaldi önkéntes serege ujabb szervezésben létezik és három hadosztályból, körülbelül huszonötezer emberből álland.
Az olasz sereg összes erejét a jövő tavaszig háromszázezer embernél többre becsülhetjük. Ahhoz járul még egy jól fölszerelt és jelenleg is már az osztrákét kétszeresen felülmuló hajóhad.
Ez egyedüli szövetségesünk, mert másrészről rokonszenvre és moralis támogatásra igen, de anyagi segélyre nem számithatunk, hacsak az európai viszonyok más, egészen váratlan fordulatot nem vesznek.
Ne épitsük tehát hypothesisekre reményeinket, de csupán a valóra. Ne játszunk könnyedén a nemzet sorsával, de biztositsuk azt, összhangzásba hozva terveinket és érdekeinket a nagy európai, és főleg az olasz mozgalommal.
Ha jövő tavaszig folytathatjuk politicai agitatiónkat benn az országban: annál jobb. Tekintsük ezt főczélunknak.
A M. N. Igazgatóság külföldön folytatni fogja eddigi működését. A magyar légió szaporittatni fog; a fölösleges tisztek ellátva leendenek a depôtban: a szükséges hadiszerek és fegyverek a raktárakban letéve, A kötelék, mely eddig az olasz és franczia statusférfiakat a magyar bizottmánynyal összekapcsolta, ezentul is fenn fog tartatni.
De a bizottmány nem kapván, de nem is kérhetvén a barátságos magas kormányoktól a dolgok jelen helyzetében semminemü pénz-subsidiumot sem a bel-, sem a külföldi magyar viszonyokra nézve, ezentul pénzkérdésekbe nem elegyedhet. A mit még jó módon kérhet, az csupán és egyedül annyi, hogy a szükséges magyar ügynökségek Oláhországban és Szerbiában fentartassanak.
A mi pedig az országban levő barátaink működését illeti, azokat a következő pontokban soroljuk elő:
1. Ne ereszkedjenek semmi tulságos politicába, de kövessék hiven Deák programmját, mindaddig, mig ő maga változatlanul azt fentartja.
2. Ha Deák és pártja kényszeritve a körülmények által, a transactio terére bocsátkoznának; akkor a függetlenségi párt tulajdon programmját közzétéve, mint ellenzék, magát compact módon szervezze, természetesen az 1848-ki törvények alapján, nehogy az osztrák azt, mint törvényellenest, megakadályozhassa.
3. A nemzetiségi kérdés, főleg a szövetség a horvátokkal, minden áron, és ha kell, még a legnagyobb áldozatokkal is elrendeztessék. Mert ha a horvátok mellettünk nincsenek: a háborunak sikeres kezdete és a közlekedés a külfölddel, szintugy mint a fegyverbehozatal, majdnem lehetetlenség.
4. A Székelyföld katonailag szerveztessék, Egy székely központi bizottmány, melynek székhelye Csikszereda lehetne, alakittassék. Ezen bizottmány magát azonnal összeköttetésbe tegye a jassyi...... -al, kivel a legdiscretebb módon a szükséges rendezéseket megteendi a Moldvában levő fegyvereinknek a Székelyföldre bevitele végett.
5. Az erdélyi oláhsággal egy közös programm kidolgozására mind a két részről bizottmányok neveztessenek ki, melyeknek közös határozata törvényerőül szolgáljon addig, mig az országgyülés ezen legcsiklandósabb ügyben törvényesen és igazságosan el nem járhat.
6. A szerbeknek megadandó a külön szerb terület (Vojvodina) a nélkül, hogy ez által az ország integritása csonkittassék. Itt is szintugy, mint az oláh ügyben, a két bizottmány hozhatná rendbe ideiglenesen a differentiákat.
7. A honvédegyletek fentartására a legnagyobb figyelem forditandó, mert ezek alapul szolgálandnak a jövő sereg szervezésére.
8. Az országból küldessék ki legalább egyszer havonkint egy biztos hazafi, értesitendő az Igazgatóságot az otthon történtekről.
9. A muszka interventiótól nem kell tartani. Azt sem az angol, sem a franczia kormány, de magának Oroszországnak belviszonyai sem engedik.
10. Az olasz segitségre számithatunk még azon esetben is, ha az egész európai diplomatia ellene volna.
(Aláirva)
Klapka.
2. Kossuth – Klapka tábornoknak.
Cossila, junius 23. 1861.
Levelét nagy sajnálattal olvastam. Ily fontos politicai tartalmu dologban vagy előlegesen kellett volna velem érintkeznie, vagy legalább nem kellett volna Jegyzékét többes számban irnia; mert otthon azt fogják hinni, hogy Ön nézeteiben én is egyetértek.
Én pedig teljességgel nem értek egyet.
Ön nézetei oda mennek ki, hogy miután az adóexecutiok daczára sem akarnak otthon fegyverhez nyulni: tehát ne hetvenkedjenek, hanem kövessék Deák politicáját.
Már minap Milanóban megmondtam Önnek, hogy bámulatos illusiokban ringatja magát, ha azt hiszi, hogy nemzetünk kész magára vállalni a harcz initiativáját. Ovakodjunk az illusioktól, de különösen ovakodni kell attól, hogy illusiok alapján az olasz kormányt tévedésbe vezessük.
Sajnálattal kell emlitenem, hogy e napokban Turinban levén, Ricasoli mutatta nekem Önnek Cavourhoz pár hó előtt irott s annak titkos levelei között feltalált egy levelét, melyben Ön odanyilatkozott, hogy a felkelés Magyarországon imminens. S a miniszter nem minden czélzás nélkül figyelmeztetett, hogy gonddal legyünk csak oly értesitéseket adni, a melyekre épiteni lehet.
Nem győztem e levélen bámulni, mert annak tartalma egyenesen ellenkezett közösen alapul felvett nézeteinkkel; melyek ugy Önt. mint engem, ujabb állapodásig köteleznek.
Emlékeztetem Önt, miként nálam azon meggyőződés nem uj, hogy nemzetünktől felkelési initiativát hiába várunk. E tudomást nem a legutóbbi hirekből meritém, hanem abból, hogy ismerem nemzetünket, ismerem nemzetem jellemét, erényeit, fogyatkozásait, politicai és társadalmi helyzetét, mert azt gyermekkorom óta tanulmányoztam. Azért, a mely percztől együtt közösen kezdénk a barátságos kormányokkal érintkezni: politicánk alapjául azon nem véleményt, hanem tényt állitottam fel, hogy a maga erejéből felkelést nemzetünktől csak azon esetre várhatnánk, ha, mint 1848-ban, oly európai convulsiók jönnének közbe, melyek az osztrákot minden tartományban elfoglalják, minden fővárosban támadás alatt tartják. És mondottam, hogy ezen esetet kivéve, a nemzet felkelésére csak ugy lehet biztosan számitanunk, ha háboru lesz s ezzel kapcsolatban a kezdetre segitséget kap.
Emlékeztetem, hogy mielőtt comitéba állottunk össze, e nézetet mind Ön, mind Teleki Laczi, politicánk alapjául elfogadták. Minden lépésünk, alkunk, conventionk erre volt alapitva ugy Párisban mint Turinban. Mindig azt mondták, hogy ha nemzetünk egyszer fölkelhetett és erejét kifejthette nincs neki arra szüksége, hogy más küzdjön érette; neki segitség arra kell, hogy felkelhessen s erejét kifejthesse. Ez alapon állitottuk fel föltételeinket s azok ez alapon fogadtattak el.
S ime Ön, ezzel ellenkezőleg, azt irta Cavournak, hogy a nemzet maga erejéből is fölkelhet, fölkel. Ezzel Ön saját kezeivel állt neki: lerontani a mit épiténk; s aztán kisülvén (a mint ki kellett sülni), hogy a nemzet bizony még sem kel fel: bizony nagy bajomba kerül helyreállitani a hitelt, mit Ön eképen megingatott.
Sajnáltam tehát Önnek két évi politicánkkal ellenkező eme lépését.
De mily kevéssé osztoztam ez illusiokban, ép oly kevéssé helyeselhetem, hogy Ön, illusioit meghiusulni látván, egyik végletből a másikba megyen át, midőn nemzetünk iránt bizalmát veszti s az csaknem haszontalan, gyáva fajnak hajlandó tekinteni. Ha az első illusio volt: a másik igazságtalanság. Ön nem ismeri a nemzetet.
A milanoi öt napra hivatkozik Ön szemrehányólag. Felejti Ön, hogy midőn Milano felkelt: Páris respublicát állitott fel; Bécs forradalmat csinált; Európa általános convulsioban, Magyarország s az egész osztrák birodalom forrongásban volt. Adjon ily helyzetet a magyarnak s meglátja, ha nem kel-e fel? Ha harczolt az olasz, harczolt a magyar is azon különbséggel, hogy bár Radeczky hetvenezer embere az első visszavonulásban negyvenezerre olvadt (mert egész olasz ezredek cseréltek állást), de azért Radeczky augusztusig az olasz forradalmat piemonti segélyével egyetemben megverte s Milanót visszavette. De minket nem vert ám meg a német; az oroszt kellett a nyakunkba hoznia s Görgeynek hozzájárulnia, hogy (nem megverjenek, mert azt nem tették, hanem hogy) szétmálaszszanak. Önnek, ki még akkor is megverte a németet Győrnél, miután Görgey már capitulált; nem kellene ily reményvesztetten gondolkoznia a nemzetről.
Ismétlem, mit sokszor mondottam: ha a nemzet, a szenvedések által dühbe hozatva, fel találna kelni, én nem kérdeném, van-e chance-a, nincs-e? hanem sietnék osztozni veszélyeiben. De azért, mert általános béke közepette, midőn az osztrák annyira készen áll a harczra, hogy az olasz kormány száznyolczvanezernyi hadsereggel, egy etablirozott kormány minden erőforrásaival, egy huszonkét milliónyi nemzet enthusiasmusával, mely szabadon mozoghat, készülhet, szervezkedhetik s felül rajta Garibaldi önkénteseivel, nem meri az osztrákot megtámadni; mondom, azért, hogy a magyar, ki mindezekkel nem bir s még a nemzetiségi kérdésekkel is baja van, nem igen akar a felkelésbe egyedül beleharapni: biz azért én nemzetemet sem félénknek nem tartom, sem jövője fölött kétségbe nem esem. Nincs ember, ki nálam türelmetlenebbül várja a harczot; de ha a nemzet nem kel fel: én chanceok nyujtása nélkül provocálgatni őt a felkelésre, bünnek tartanám; mert tiz esély van egy ellen, hogy nem volna képes erejét annyira kifejteni; miszerint a készen álló osztrák össze ne zuzza, mielőtt olasz, vagy akárki segitségére mehetne.
A helyzetnek ezen felfogása közöttünk rég meg volt állapitva, Emlékeztetem Önt, mit irt nekem múlt deczember 22-én. Ezeket irta: »Die Chancen sind diesmal nicht zum zehnten Theil, wie sie im Jahre 1859 waren. Wir müssen daher uns an denselben Grundsatz, wie damals, halten. An einen Aufstand zu denken, bevor nicht eine Hülfs-Armee an der Drau angelangt, wäre ein Verbrechen.«
Igy irt Ön; én pedig igy feleltem: »Ez az igaz felfogása a dolognak. Örülök ezt Öntől hallani, mert tartottam tőle, hogy Ön katonai bravourja által veszélyes illusiókba engedhetné magát ragadtatni, miket én ellenezni volnék kénytelen.«
Én ezen közösen elfogadott szempontból unszoltam Cavourt a készületekre s háborura; nem tudtam képzelni, honnan eredett a habozás, melyet utóbbi időkben nála észrevenni gondoltam. Még inkább bámultam, midőn tudomásomra esett, miként Cavour biztositotta Napoleon császárt, hogy Magyarországon a felkelés imminens (mit a császár határozottan rosszallott). Es ime, nagy bámulatomra, most tudom meg a miniszteriumtól Turinban, hogy ezen balvélemény Önnek informatióiból származott.
Most pedig azt látom londoni leveleiből, hogy Ön arra ösztönözte a nemzetet; mit nemrég maga »Verbrechen«-nek nevezett.; s mert a nemzet azt tenni vonakodik, Ön jóformán pálczát tör fölötte. Honnan e változás? Tán javultak a chanceok? Ellenkezőleg; az osztráknak harminczezer emberrel nagyobb ereje van az országban.
Én lelkem mélyéből sajnálom Ön hazaküldött jegyzékét s abban teljességgel nem értek egyet. Ha fel talál kelni a nemzet maga jószántából: segiteni fogom, amint tudom; de felkelésre nem nógatom. S azért, hogy fel nem kel, a forradalmi harcz felett kétségbe nem esem.
Én a teendőnek azt vélem, hogy a nemzetet meg kell óvni a transactiók lehetőségének veszélyétől s a kérdést jövő tavaszig függőben tartani.
Ön ellenben azt tanácsolja a nemzetnek, hogy kövesse hiven Deák »bölcs és mérsékelt« programmját.
E tanácsnak határozottan ellene mondok.
Mit akar Deák? mi az ő programmja? – Ő ki akar békülni az osztrákkal; igaz, csak a történelmi jogok viszszaállitásának alapján; de kibékülni akar s nem akar forradalmat.
Hogyan? Hát még mi is, mi is feladjuk 1849-et s forradalomellenes politicára ösztönözzük a nemzetet? – Szegény hazánk!
Könnyü azt mondani: »csak addig, mig Deák nem változtat programmján.« Csak hagyja magát a nemzet a transactiók sikamos meredekére állittatni: nem fog többé Deáktól függni, azt mondani: »itt megállunk, nem megyünk lejebb.« Ha nem megyen, hát majd menettetik.
Nem kell a várkaput kitárni az ellenségnek azon elbizakodásban, hogy majd utját álljuk, ha be akar jönni,
Deák politicája koronázásra vezethet. Én pedig amondó vagyok, hogy ha a magyar Ferencz Józsefet megkoronázza, akkor soha sem lesz belőle többé független nemzet. Csak két perspectivája marad: »osztrák vagy szláv.«
Ha nem volna kilátásunk forradalmi harczra oly chanceokkal, hogy a győzelem csak saját határozottságunktól függjön: nem venném rossz néven, ha 1848 (de csakis 1848) alapján a nemzet kialkudnék, azaz koronázna; bár én és gyermekeim akkor is hontalanok maradnánk.
De mert tudjuk, hogy ily kilátás van; tudjuk, hogy ha. be tudja azt várni a nemzet, háboru lesz s a háboruval lesz segitség: nemzeti öngyilkolásnak tartom, ha a nemzet oly utra lép, mely koronázásra vezethet.
Deák ily uton áll s ha az nem vezetend koronázásra, az osztrák konok ostobaságának fogjuk köszönhetni.
Azt, hogy a »felirat« nyert többséget, nem tartom szerencsétlenségnek, de csak azért nem, mert a többség háromból állott; ily többséggel a felirás nem rontott a situation az osztrák irányában, az európai cabinetek irányában pedig javitott.
De már azt igen nagy szerencsétlenségnek tartottam volna, ha Deák feliratának szerkezete elfogadtatott volna.
Midőn először olvastam azon szerkezetet Párisban mindjárt mondtam: Deák jogfeladásokkal kezdi a restutitio in integrum-ot, igen sokat ad fel s még többnek feladására hagy fenn kibuvó ajtócskát. (Mind nem is vették észre Pesten, például: hol a német szövetségről azt mondja: »Nem olvadhatunk a birodalomba, mert mint annak tagjai védni tartoznánk a német határokat, a németek pedig nem védenék a mieinket.« Hát ha szaván fognák a németek s azt mondanák: »de igen, fogjuk védeni« –? – Minő veszélyes kis ajtócska!)
Az egyedüli üdv reménye abban áll, ha egy hajszálnyi sem adatik fel a nemzet jogaiból: Deák sokat feladott. Nem jó őre a nemzet jogainak, a ki igy szól: »A magyar koronát nem szabad ugyan megegyezésünk nélkül Pétertől Pál fejére dobálni; az abdicatio törvénytelenül történt: de mert megtörtént, elfogadom, megelégszem, ha a törvénytelen tényt utólagosan registralhatom.« Maga ez oly feladása a nemzeti jogoknak, mely, mint Milton hidja: »smoth, easy, inoffensive« szépen levezet a poklokba.
Jól tette az országgyülés, hogy a császár és király megszólitást kitörölte, jól tette, hogy az abdicationalis pontot megváltoztatta. Ezek nem tulzások, hanem szoros ragaszkodás a joghoz; mi nemzetünknek egyedüli menedéke.
Deák, mert nem akar forradalmat, a maga passiv szempontjából logicus; de programmját senki sem helyeselheti, a ki, nem mint ő, békés kiegyenlitést (szerintem: ujabb megcsalattatást, ujabb szolgaságot) veszen irányul, hanem teljes függetlenséget.
Nekem ez utóbbi az irányom s annak kell lenni az Önének is. De nem ugy s azért, mert a nemzetet oktalan felkelésekbe akarnók sodorni, hanem mert az európai viszonyokban hű fáradozásaink folytán, a győzelmes harczra biztos chanceokat látunk.
Határozottan ellenzem tehát Ön tanácsát Deák programmjának követésére nézve.
Egyéb tanácsaiban sem értek feltétlenül egyet.
Senki nálamnál nem kivánja jobban a nemzetiségi kérdések kiegyenlitését. Tervet is adtam rá évek előtt. De mint mindig, ugy most is mondom: van ár, melyet én nem vagyok hajlandó megadni. Ilyen az ország területének nyelvek szerint való feldarabolása. Mondja Ön, hogy e nélkül nem lehet a kérdést megoldani. Meglehet, hogy nem; de csak meglehet. Az ellenben bizonyos, hogy az ország területének nyelvek szerinti feldarabolásába belemenni; positiv öngyilkolás.
Hostem dum fugeret se Fannius ipse peremit;
Hic rogo, non furor est ne moriare mori?
Igy a horvátokkal is; minden politicai concessiot, egészen a teljes függetlenségig a magyar koronától, ha kell; de a Dráva magyar partján egy tallpalatnyi földet sem. Territoriumot nem. Deák sem akarja Muraközt odaadni. Hát mért nem ragaszkodik Ön csak épen ebben Deák »bölcs és mérsékelt« programmjához?
Én azt mondom: a horvátok megnyerése, mint általában a nemzetiségi kérdés megoldása, nagy részben attól függ, hogy minő bizalmat ébresztend bennünk a siker iránt első harczias fellépésünk. Ha mint hatalom léphetünk fel egy erős külhatalom által támogatva, ugy hogy azt látandják, hogy neutralisok nem maradhatván, nem nagyobb veszély velünk lenni, mint ellenünk, s ha e mellett nemcsak igazságot ajánlunk nekik, de mind politicailag mind anyagilag többet, mint az osztrák ajánhat (pedig tehetjük): velünk lesznek. Ellenben ha részünkön nagy veszélyt s a győzelemre kevés kilátást látnak: az osztrákkal fognak tartani, ha az égnek minden csillagát reájuk rakjuk is.
Igy hát Ön hazaküldött jegyzékéhez jóváhagyásomat nem adhatom. Politicában nincs veszélyesebb dolog a habozásnál. A ki ma alapul veszi, hogy háboru és auxiliaris sereg nélkül a nemzetet felkelésre nem unszolhatjuk s ez alapon alkuszik a szövetséges kormányokkal; holnap meg azt mondja nekik; hogy felkel biz az a nélkül is, csak utolagosan segitsék, a ki egy nap véteknek nyilatkoztatja segédkezet nyujtani az auxiliaris sereg nélküli felkeléshez; másnap meg ily felkelésre unszolja a nemzetet s aztán ha a nemzet ezt nem teszi, neki, az 1849-et feladva, Deák programmját, tehát a kialkuvási politikát javasolja: az hasonlit a hajóshoz, ki delejtü nélkül száll tengerre a habok és szelek prédájául.
Én ezt nem teszem. Önnek sem szabad ezt tennie. Köztünk egyezség van s meghasonlásnak nem szabad lenni. S hogy ne legyen, arra csak egy kell: az, hogy a miben együtt megállapodtunk, attól közös egyetértés nélkül egyikünk se térjen él.
Ezt igérem is, de követelem is.
(A levél többi része jelentés első értekezésemről Ricasolival).
(Aláirva)
Kossuth.
 
Nehogy nézeteim felől tévedésbe jőjjenek politikai barátaink a hazában, e levél Jósika utján kivonatilag a mozgalom vezérének megküldetett.
Klapka tábornok, fentebbi levelemre következőleg válaszolt:
Ouchy (Lausanne mellett) jul. 27. 1861.
Utóbbi levelem óta a helyzet sokban megváltozott. Lehetetlen, hogy a leirat az országgyüléshez minden kétséget el ne oszlatott volna arra nézve, hogy a bécsiek nemcsak az 1848-iki alkotmánynak, hanem Magyarország nemzeti létének is megsemmisitését vették czélba. De minő szerencse, hogy az országgyülés Deák feliratát fogadta el! Ha a határozat ment volna keresztül, most az egész világ minket halmozna el szemrehányásokkal; a felelősség minden következményekért reánk hárittatnék, és a mi még ennél is szomorubb volna: az annyira szükséges egyetértés helyett most viszály és czivódás uralkodnék a hazában. Én ezt előre láttam, s azért mindig a Deák feliratának elfogadása mellett voltam. Hanem a válságos perczen most tul vagyunk s azért nem szükség, hogy a nézeteink között előfordult pillanatnyi divergentiára visszatérjünk
(Aláirva)
Klapka.
(Németböl.)
3. Kossuth – Kiss Miklósnak Párisba.
Cossila, julius 26. 1861.
Ricasoli báró bizalmatlanságát nemzetünk határozottága iránt a felirat módositásával tanusitott jellemingatagság tetemesen növelte.*
Ez arra vonatkozik, hogy Deák felirati javaslatában a megszólitás igy állott: »Felséges császár és király!« Ezt a képviselőház a részletes tárgyalás alkalmával junius 7-én elvetette s Cserky István inditványára »Felséges ur« megszólitás lett elfogadva. A »felséges ur« e miatt a felirást visszavetette. – A képviselőház engedett.
E módositás julius 5-én, pénteken történt Pesten. Ugyanaz nap éjjelén 11 óra után (épen Turinban valék) érkezett hozzám egy specialis futár (Scheiter örnagy) barátainktól Pestről, azon üzenettel, hogy a feliratot (mint mondák) formája miatt visszavető leirat tárgyalását elnapolták julius 6. szombat délutáni egy órára egyenesen azon okból, hogy véleményemet megtudhassák. E végett éjjel-nappal utazott futárt küldének, kérve, hogy az általuk kicsinált conventionalis szavakban Genfen keresztül Puky által sürgönyözzek rögtön: engedjenek-e vagy nem? – igérvén, hogy tanácsomat követik, Én nem-et tanácsoltam (mert nem láttam a dolgot csupán formakérdésnek, láttam Ferencz József királylyá elismerését magában foglalónak, s igy az engedéssel feladva véltem a jogot, hogy a magyar koronát a nemzet megegyezése nélkül abdicatiók s renunciatiók által másod-harmad izre átdobálni nem lehet; mely jog feladásával a magyar korona megszünik nemzeti birtok lenni s patrimonialissá, válik. Nem-et tanácsoltam azért is, mert ismervén az itteni helyzetet, tudtam, hogy az engedés mondhatlanul rosszul hatand, mivel azt fogják itt mondani: vagy meggondolta jól az országgyülés, mit cselekszik, midőn a királyi czimet megtagadta: vagy nem gondolta meg; ha meggondolta s öt-hat nap alatt mégis eláll határozatától, ugy gyáva, kire épiteni nem lehet; ha pedig nem gondolta meg; ugy szeles, hebehurgya gyermek, ki nemzetek sorsával játékot üz). Éjjel érkezvén a futár, midőn a táviróhivatal zárva van Turinban, Ricasoli segitségére volt szükségem, hogy a táviratot minél hamarabb expediálhassam. Ő tehát a dologról értesitve volt. S ime pár nap alatt kisül, hogy mig ők hazulról nekem azt izenik, hogy az én véleményem megtudása végett a határozatot szombatig elnapolták, a határozat már pénteken délután, tehát az éjjel-nappal utazott futár megérkezése, megérkezhetése előtt meghozatott, s pedig az én véleményemmel ellenkező értelemben. Nem kell magyaráznom, minő borzasztóan compromittáltatott ez által mind személyem s befolyásom, mind az ügy.
S valóban, a nemzetünk iránti bizalomtökéletes eljátszottságának jeleit a kormánynál azóta kicsinyben-nagyban folyvást tapasztalom s rögtön tapasztaltam. Csak egy tényt emlitek.
Buda Sándor, bukaresti ügynökünk* Cavour halálának hirére (elég hibásan) utra kerekedett Bukarestből s idejött. Mindig van, a ki nekem számitáson kivül bajt s gondot csinál. Egyetlenegy fillér sincs közügyi költségekre rendelkezésem alatt: reducáltuk szükségből működési terünket a lehető legkisebb minimumra: s Buda barátunk fogja magát, idesétál Oláhországból, hogy, költségemre, visszasétáljon. De szükség van ott reá: mennie kellett. Azonban, hogy Bukarestben használhasson az ügynek, biztosittatnia kellene osztrák üldözés és ármány ellen. Azért más egyéb tárgyak közt felszólitám irásban Ricasolit, adja meg neki e pártfogást és társadalmi állást, vagy az által, hogy nevezze őt ki az ottani föconsulatushoz tolmácscsá vagy futárrá fizetés nélkül (mind a kettő szokott hivatal s most üres), vagy pedig, minthogy Buda őrnagygyá volt kinevezve a nápolyi kormány által még novemberben a legióhoz, adasson neki rendes brevet-t (ismét fizetés nélkül), hogy szükség esetén olasz tiszti minőségére hivatkozhassék. Ricasoli hozzám küldé legbizalmasabb meghittjét (Bianchi Celestino-t), őt mint ilyet mutatván be nekem saját levele által, ki is Ricasolihoz irott levelem eredetijével kezében, engem a miniszterelnök megbizásából arról biztositott hogy pontról-pontra minden kivánságom megadatik; s (mert magam ide visszajövendő valék) kért: Budát küldjem hozzá kedden, hogy az oklevelet átvegye. Ez ugyanazon szombaton volt, melyről fent szóltam. Keddig megjött a hir Pestről a reculaderól s Buda, az oklevelek kinyerése helyett, Ricasoli parancsából Carutti külügyminiszteri főtitkárhoz utasittatott, ki csak a folyó hivatal-dolgokkal foglalkozik, kit Cavour semmi kényes politikai ügybe soha nem avatott. engem pedig különösen figyelmeztetett, hogy őt semmibe ne avassam. Ezen Carutti Budát azon kérdéssel fogadta: »A kormány megbizottja volt-e Ön Bukerestben?« – »Nem, a M. N. Igazgatóság megbizottja voltam s vagyok«, felelé Buda. – »Ha nem a kormány megbizottja Ön, semmi dolgom az urral. Nem adok pártfogást. A M. N. Igazgatósággal semmi közöm.« – Buda referál nekem, én panaszkodom: Buda Ricasolihoz rendeltetik. Ez a pesti országgyülés ingatagsága feletti sajnálkozásán kezdi beszédét s azon végzi, hogy nem lévén Buda olasz alattvaló, pártfogást neki nem adhat Bukerestben. »Hát őrnagyi brevet-met legalább«, könyörög Buda, »hisz mint szabadságon levő őrnagyé, ott áll a nevem a tiszti lajstromban hét hét óta.« ––– »Ez a hadügyminiszterium dolga«, mond Ricasoli; »tessék oda folyamodni.« – A hadügyminiszterium meg azt mondja: »Nem lehet; ellenkezik a rendszerrel.«
Buda Sándor 1848––49-ki országgyülési képviselő, oláh nemzetiségü, határozott magyar hazafi, kit határozottságában a fejére kimondott (majd fogságra változtatott) halálos itélet sem ingatott meg. Kiszabadulása után folytatott forradalmi tevékenysége miatt üldöztetve s rendkivüli veszélyeken oly módon törve keresztül, mely regénynek is beillenék, 1860. októberben menekült a hazából, hol a forradalmi bizottmány vezéreivel a legmeghittebb viszonyban állott s magát vállalkozó merész buzgalmával kitüntette. – Mi őt Bukarestbe telepitettük meg azon utasitással, miként senkivel még csak ne is gyanittassa, hogy velünk összeköttetésben van. Feladatul tüztük ki, hatni a moldva-oláhországi közvéleményre mind az ottani sajtó utján, mind pedig társadalmi érintkezés terén a pártok vezéreivel, kiknél egyéni tulajdonainál s nemzetiségénél fogva bizalmas viszonyra számithatott; kapcsot képezni a jobb érzelmü erdélyi oláhokkal érintkezésre; s minket a dolgok helyzetéről, ugy a fejedelemségekben, mint Erdélyben, világosságban tartani. – Jellemző Budára nézve, a mit nekem felőle Teleki irt: »tökéletesen megbizható, szilárd jellemü hazafi, ki ellen ha lehetne valami kifogás, legfölebb csakis az az egy lehetne, hogy nagyon is merész, nagyon is vállalkozó.« De tartozom azon elismeréssel, hogy a merészséget tapintatos óvatossággal tudta egyesiteni.
Igy állunk. Nem kell commentar. Mondhatnék sok más hasonlót.
Cavour, ügyeinket fontos politicai ügy gyanánt kezelte s ha valami formalitási lépésre volt szükség egy vagy más miniszteriumnál, odaküldte meghittjét e szavakkal: »politicai érdekek forognak fenn, erre meg erre van szükségem«, és megtörtént.
Ezek az emberek a magyar ügyet csak olybá veszik, mintha valami közönséges administrationalis dolog forogna fenn; s a legkényesebb, legtitkosabb érdekü kérdéseket a bureaux-kba küldik, slendrián szerinti elintézésre, hol aztán nagy udvariasan félreteszik, nem gondolva semmit a miniszterelnök határozott igéretével.
Ezek az emberek nincsenek a helyzet magaslatán. Ezek nem mentik meg Olaszországot; mi pedig velük nem sokra megyünk. Aztán bizony hiányzik a mesterszellem; veszekszenek egymás között, czivakodnak, huzakodnak, s ebben veszvén a drága idő, nem történik semmi, a minek történni kellene s a dolgok mennek szépen, előre helyett, hátra felé, rosszból roszabbra.
A mint meggyőződtem, hogy osztrák háborura tavaszig nincs kilátás, mondám a miniszterelnöknek, hogy félek a késedelemtől, de iparkodni fogunk a dolgokat Magyarországon függőben s alkuk veszélyétől menten tartani, hanem hogy erre szükséges Olaszország belügyeit ugy administrálni, miszerint Magyarország biztositva legyen hinni, hogy az olasz kormány háborura készül. Különösen ajánlottam az erélyes seregszervezést s a közelitést Garibaldihoz az által, hogy azt a három hadosztály önkéntest, melynek tisztikarát Cavour, keret-alakitás s majdan betöltés végett megtartá (egy, a Medicié, itt van a szomszédban Biellában, a mi derék Eberhardunk dandárnoksága alatt) töltsék be. Ez adni fog nekik 30–40.000 embert két hét alatt; Garibaldit, embereinek ellátása által, megnyugtatja; Magyarországra pedig mondhatlan jó hatással lesz, bizni fog a háborus szándokban; ha bizik, nem adja be derekát s a dolog tavaszig »in salvo« marad.
Nagyon méltányolták »bölcseségemet« (!!), nagyokat igértek szóval; és mit tettek? – Először is, még tömérdek, depotban levő tisztek (köztük minden idegen s az idegen közt minden magyar, ez is csak olyan idegen, mint akármi angol kalandor) megerősitését mai napig is függőben, bizonytalanságban tartják, aztán a megerősitett tiszteknek, cadre-alakitás helyett, azt mondják: »hazamehettek félzsolddal aspettativába«; s végre, hogy az insultus se hiányozzék, legközelebb parancsot adnak ki, hogy mert még sok Garibaldi-tiszt nincs megerősitve (hát miért nem teszik?) s mert még az önkéntesek egyenruhája nincs meghatározva (hát, az ördögbe, miért nem teszik?), tehát, további rendeletig, a veresinges megerösitett tiszteknek is, a rendes katonaság ne tisztelegjen!
Olaszt olasz ellen uszitnak dühbe. Képzelheti Ön az ingerültséget,
Hozzájárulnak a nápolyi bajok.
Elég ennyi a helyzet ismertetéseül.
Mig Magyarország határozott magaviselet által a maga iránti bizalmat helyre nem állitja (fogja-e-tenni?), vagy mig a dolgok itt az uraknak a körmükre nem égnek, vagy mig Önök Párisból az olasz kérdés haladásán egyet nem taszitanak: addig itt számunkra csak a passiv türelem marad fenn; minden kérés, sürgetés csak compromissióra vezethet s a compromissio szakadásra, mert hiába tüszköl az ember, ha borsot törnek az orra alá. Jobb csak az állás fentartására szoritkozni s szép csendesen várni.
A helyzet átka Nápoly. Könnyü fitymálva azt mondani »brigands«! rablók! a bizony nem »brigandage« többé, hanem polgárháboru, valóságos Vendée. Több mint az: az európai reactio Vendéeja, melyet, a franczia császár zászlóinak oltalma alatt, Rómából szerveznek, fizetnek, fegyvereznek, kiegészitenek Austriától Irlandig Európa minden salakjából, – az olasz regeneratio, az olasz egység s vele kapcsolatban a magyar szabadság ellen.
Ez a szörnyüség. Ez a megfoghatatlan.
Borzalommal olvastam Önnek junius 24-ikei levelében, hagy a római occupatio határozatlan időkig meghosszabbittatott. Borzalommal; mert itt annyira belebeszélték magukat a római kérdés elsőségébe, hogy mig Rómával nem végeznek, Velencze sorra nem kerül, s ha ez sokára halad, a magyar nemzet beadja derekát vagy megalkuszik, vagy ha arra nem adnak neki alkalmat, corrumpálódik.
Azonban, ha már ugy van, hogy félnek a Tuilleriákban a papi párttól, azt mondja busan az ember: »va pour le pape.« De hogy a nápolyi exkirálynak Olaszhon központjában s jövendő fővárosában; franczia pártfogás alatt, osztrák, bajor, spanyol pénzzel s a franczia papi párt erszényéből jövő Péter-fillérrel, Európa szemetjéből nyilt, folytonos toborzást, szervezést enged Napoleon, ez mégis több, mint a mennyit ingerültség nélkül türni lehetséges. A forradalom karjai közé akarja a császár vetni az olasz ügyet, s erőnek erejével meg akarja magát az egész olasz nemzet által gyülölteni? Ha ezt akarja, ugy, mondhatom, közel van hozzá.
Ez a borzasztó anomália az, melynek mielőbbi megszüntetése legsürgősebb érdekünkben áll s mire felkérem Önt Nigra követ urral egyetértőleg közreműködni.
(Aláirva)
Kossuth.
* * *
Kiss Miklós ezredes augusztus 4-kén értesitett: hogy szólott ez ügyben Thouvenellel utasitásom értelmében. – Thouvenel előadta a dolgot a császárnak és ez a felhozott okokat annyira meggyőzőknek találta, miszerint megigéré, hogy maga fog irni a volt nápolyi királynak, menjen el saját jószántából Rómából. Thouvenel ezt elannyira bevégzett ténynek tekintette, hogy Kiss ezredest egyenesen felhivta: adja ezt azon hozzátétellel tudtomra, miként bátran tudathatom a királylyal s Ricasolival II. Ferencz közelebbi elutazását Rómából.
Párisi képviselőnk sietett az örvendetes eseményt nemcsak levélben, de időnyerés végett, még táviratilag is tudtomra adni; mit viszont én is siettem Turinnal közölni.
Bizva e jó hir hatásában, nehány nap mulva bementem Turinba, a legio ügyét – mely nagyan szivemen feküdt – rendbehozni. Ricasoli, nagy meglepetésemre, e szavakkal fogadott: »Kiss ur tudósitása nem valósult. A nápolyi exkirály nem utasittatik ki Rómából. A császár e kérdést nem választja el a franczia seregek visszahuzásának kérdésétől. A pápa pedig átalkodottabb mint valaha; hallani sem akar semmiről. Figyelmeztesse Ön barátját Párisban, hogy ne vigyen minket tévedésbe, ugy is van bajunk elég.«
Le voltam forrázva. A dolog akként történt, hogy a császár megváltoztatta szándekát: a helyett, hogy igéretét beváltaná, nehány nappal későbben kijelentette Thouvenelnek, miként bővebben megfontolván a dolgot, azon meggyőződésre jutott, hogy barbarismus volna azt a szerencsétlen fejedelmet exiliumában tovább meg tovább üzni. Midőn Kiss ezredes szemrehányást tett Thouvenelnek, hogy minket Turinban compromittált, ez ennyit felelt: »que voulez vous? Vous croyez que ľEmpereur est commode? volna Ön csak egy hónapig is minisztere, majd meglátná, minő keserves kenyér az.« Kiss Miklós viszont nekem panaszkodott (augusztus 19-én), hogy minő keserves kenyér, ily ingatag, határozatlan, hóbortos uralkodónak s »minus-nihilo« minisztereinek szavaira utalva lenni.
Ily kellemetlen benyomás alatt kezdvén meg a legio iránt a tanácskozást, mely valóságos miniszteri tanács apparatusának szinével birt (három tárcza: külügy, hadügy, belügy, Türr tábornok és én) a részletek közül tapasztalt akadékoskodások egy kis kellemetlen szóváltást idéztek elő. Nem volt a dolognak semmi következése, mert – hála leginkább Türr tábornok tapintatos közvetitésének – imigy-amugy mégis rendbe jöttünk, sőt Ricasoli másnap magához kéretvén, szokatlan szivélyességgel fogadott, s tartózkodás nélküliebben kitárva előttem gondolatait, aggodalmait, mint tán senki más előtt, a legbizalmasabb eszmecserébe bocsátkozott, velem a délolaszországi nehézségek legyőzésének módja felől, ugy, hogy ama mulékony kellemetlenségre csakis azért reflectálok, hogy alkalmam legyen a király egy nyilatkozatát felemliteni. Ő ugyanis értesülvén ama kis kellemetlenség felől, nyomban hozzám küldte egy meghitt bizalmas emberét s azt izente: »ne kedvetlenedjem el, ne gondoljak vele, mit mond egyik vagy másik miniszter, bizzak ő benne. A Magyarország iránti politicát nélküle semmi miniszter sem változtathatja meg, ő pedig soha sem fog arra nézve változni. Végre is (tevé hozzá) ezek még nagyon »fiatal miniszterek«, nekem is csinálnak elég boszuságot, de (hasára ütve) ecco! nem soványodom meg miatta – per Bacco!« (Kossuth Kiss Miklósnak augusztus 21, 1861.)
4. Jósika Miklós – Kossuthnak Cossilába.
Brüssel, augusztus 3. 1861.
Az ide zárt levelet vettem A.m..sy Páltól Pestről. Küldöm neked a kedves »epistolát« eredetiben, hogy becséből semmit se vonjak le. Láthatod ebből, miként állunk otthon s minő hála vár azokra, kik hazánk ügyében fáradoznak. Palinak röviden feleltem, mint azt az ily udvariatlanul irt »missilis« megérdemlette, de nem durván, nem sértőleg. Neked csak annyi commentárt irok, hogy az én leveleim s az általam hazaküldöttek által soha, de soha sem lett senki a hazában compromittálva.
( Aláirva)
Jósika.
Melléklet.
A.– Pál – Jósika Miklósnak Brüsselbe.
Pest, julius 28. 1861.
Tegnap vettem 22-ikei leveledet. Minekelőtte válaszolnék, hozzád egyenesen intézek egy pár szót. Én ezt legkönnyebben tehetem, mert én személyesen nem avatkozva semmibe sem, visszahuzottan élve, megmondhatom könnyebben neked azt, a mi következni fog, mint az érdekeltek, kiket, ha ilyeneket irnának, könnyen poltronsággal vádolhatnátok. Ez pedig az: nehezen esik az illetőknek, és méltán, hogy te, édes barátom, a legnagyobb könnyelmüséggel a legerősebb dolgokat – kiirva neveket, vagy pedig ugy, hogy azt akárki kitalálhatná – csak ugy mir nichts, dir nichts a postára teszed. Igy, ha nem kimélitek az egyéneket, ki a f..e fog találkozni!? Rémitő ez! Te ott a rue ďAlphonseban könnyen beszélsz; tehetsz, irhatsz, mondhatsz, a mi tetszik: azért nem leend bántalmad: de minálunk minden soit disant alkotmányos mozgalom daczára tulajdonkép ostromállapot van; és bármennyire tudnak és szeretnek az illetők meghalni a hazáért, de ugy egy könnyelmüen irt levél miatt senki sem szeret 20 évre Kufsteinra menni. Ezt elhiheted. Bocsáss meg, hogy ily őszintén mondom meg ezeket. Ismétlem, én ezt könnyebben tehetem, mert nem avatkozom semmibe. De tudom, hogy ezért méltán neheztelnek.
Válaszolólag leveledre: én ugy hallottam, hogy azóta már elég van téve annak kivánságának, ki nem akarja Don Quixote szerepét játszani. És ebben igaza van. E tekintetben meg lehetsz nyugtatva
A többire pedig, édes barátom; egész általánosságban legyen mondva: ti tulságos izgatottsággal itéltek azok fölött, mik itt történnek. Mindent tökéletes kibékülésre magyaráztok. Pedig ha egyéb nem is, az öreg jó Széchenyi mondásai közül, legalább egy csak eszetekbe juthatott volna: hogy nincs ostobább a pisztoly időelőtti elsütésénél. Egy árva szót, mi tökéletes biztonságon alapulna, nem tudtok mondani; semmi bizonyost, mire számolni lehetne: és azt akarjátok, hogy minden áron törjön a nemzet, és ok nélkül és biztos kilátás nélkül elpazarolja erejét; vérbe boritson mindent, hogy ti aztán azt mondhassátok: lám minő forradalmi ez a magyar nép! Ez persze nagy satisfactio lenne nektek, de vajmi keveset használna. És mivel ezt nem teszik, gyanusitjátok a legjobbakat »volenti non fit injuria«, »finis Hungarie« – mint magad irod – és más ilyféle phrasisokkal. Tudják itt az emberek, mit csinálnak. Higyjétek el.
Az furcsa, hogy az országgyülés eljárását, ugy látszik, a lapok, az államférfiak, sokan, kiket érdekel, igen értik s helyeslik csak ti nem akarjátok érteni. Pedig csak látnátok, éreznétek a nehézségeket, melyekkel itt küzdeni kell!
Et sur ce, mon ami, Isten veled. És remélem, semmi feindschaft ez őszinte szóért.
(A. P.)
Kossuth – Jósika Miklósnak Brüsselbe.
Cossila, augusztus 11. 1861.
1. Pál ur gorombán hetyke levelét botránkozással olvastam s engedelmeddel meg fogom tartani, nem mint curiosumot (mert higgadt véremet curiosumok nem csiklandozzák), hanem mint okmányt, melynek használatára jöhet idő.
Hogy én mily óvatossággal gondoskodom mindig arról nehogy valaki hon azt mondhassa, miként személyes biztonságát compromittálom, – tudod. Nem irok senkinek egyenesen. Nem izenek kényes dolgokat más, mint olyanok által, kiket az otthoniak maguk biznak meg. Sőt annyira mentem az óvatosságban, hogy a hajdani (requiescat in pace) központi bizottmány tagjainak kiszemelésébe sem akartam avatkozni s azt egészen az otthoniakra biztam volt. Ámbár megvallom, midőn a neveket megtudtam, szemem-szám elállt bámulatomban s fájdalmasan kiálték fel négynél a hét közül: »Na, ezek ugyan lehetnek takaros alkotmányos ellenzékiek, de forradalmat rendezni sohasem fognak.« Ugy is volt. A »soi disant« országgyülés első hirének lehe szétfujta kigyelmüket, mint a polyvát.
Azok közt, kiket bámultam »forradalmi vezér« attitudeben látni, volt A..... Pál ur is. Ki azon állás után, melyet 1848–49-ben elfoglalt, azon szembetünőség után, melyben a függetlenségi nyilatkozattal azonositva volt, ––– ép akkor kér s fogad el amnestiát, midőn oly harcz előestéjén valánk, mely a zászlókitüzésre kilátással kecsegtetett: az nem lehet forradalmi ember. Annyival kevésbé, mert az lehetetlen, hogy őt valami kötelezettségek fogadása nélkül hazaeresztették volna; pedig azt privát lovagias jelleme feltennem jogosit, hogy adott szavát meg nem szegi.
Nagy bajnak tartom, hogy a központi bizottmány feloszlása után is ő s egy-két más hozzá hasonló, működési titkainkba avatottak maradtak. Mert hiában (s ez durva levelének kulcsa), ő az alkudni akarók közé tartozik, kik a forradalmat csak ugy fogadják el, ha ki nem kerülhetik.
Őszintén megvallom neked, hogy ha az ily elemek azon visszavonulásuknál nem hagyatnak, melylyel e levél dicsekszik, – előbb-utóbb kényszeritve látandom magamat az otthoni tevékenységet akként combinálni, hogy az ily nem forradalmi egyéniségek confidentiáinkon kivül maradjanak. Nem vagyunk oly »rohanók,« hogy szekértolók helyett kerékkötőkre volna szükségünk.
Ezt megirhatod vagy izenheted (alkalmilag) G. gazdának. Igen szép dolog a személyes jóbaráti viszony, de a haza előbb áll. Forradalmi tervekbe csak határozott nem-transigálóknak kell avattatniok.
Meg vagyok győződve, hogy te bizony hasonlókép soha-sem veszted szemed elől annak szükségét, hogy óvatosnak kell lenni a közlésekben s tudom, méltán sértve érezvén magad a nem érdemlett vád által, arra ugy feleltél, amint kell. Hanem van Pál ur levelében egy pont, mit nem hagyhatok észrevétel nélkül.
Ezeket irja: »Azt akarjátok, hogy minden áron törjön a nemzet, és ok nélkül és biztos kilátás nélkül elpazarolja erejét, vérbe boritson mindent, hogy ti aztán azt mondhassátok: lám, mi forradalmi ez a magyar nép! – Ez persze nektek nagy satisfactio lenne!!«
No már barátom, ez oly hazafiságtalan eltorzitása a tényeknek, hogy felette lelkem mélyéből felháborodom. Évek óta rést és őrt állok, hogy biztos kilátás nélkül a hazát könynyelmüleg senki vérbe ne borithassa. Évek óta mondom és irom: »Én ugyan mindenesetre osztozni fognék veszélyeitekben, ha ti kétségbeesve, csak magatokba bizva, fegyverragadásra hagynátok magatokat a szenvedések által ragadtatni, – de erre nemcsak nem nógatlak, hanem óva intelek, hogy ne tegyétek, hanem tudjatok készülve várni az alkalomra; eljö az, el kell jönnie, az európai kérdések helyzetében fekszik garantiátok. Én kinyilatkoztatom, hogy csak azon esetben fogom a nemzetet fegyverfogásra felszólitani (tehát csak azon esetre kivánom, hogy a nemzet felkeljen), ha a sikernek (külháboru, szövetség és segély által) oly kilátását tudom a nemzetnek felmutatni, hogy a győzelem emberi számitás szerint csak a nemzet határozottságától legyen feltételezve. Én erre semmit sem kivánok tőletek otthon, csak 1. Ne habozzatok. Állitsátok fel mind érdemileg, mind forma tekintetében a történelmi jogok maximumát a törvényes téren, de álljatok mellette mint kőszál, rendithetlenül. Minthogy külháboru és külsegitség nélkül nem gondolhattok felkelni, – ne tegyétek nekem lehetetlenné ezt számotokra megszerezni, lehetetlenné az által, hogy minden lépéstekből kirí az alkuvó-szándék s minden szavatok feledés, békés kiegyenlités, hűség és loyalitás protestatiója. Tegyétek lehetövé, hogy a baráti hajlamu hatalmak bizzanak és számithassanak a magyarra, mint biznak és számitanak Velenczére. Velencze sem fog fegyvert, nem kivánja tőle senki, hogy vérbe boritson mindent biztos kilátás nélkül, de ugy viseli magát, miként az egész világ tudja, hogy nem alkuszik az osztrákkal, ha az az egeknek minden csillagát reárakja bár. Mig ti az egész világot arra a hitre kényszerititek, hogy nagyon is vágytok az osztrákkal kialkudni s hogy ha nem lesz alku, az nem ti rajtatok, hanem az osztrákon mulik. És ezen irányotok anynyira megy, hogy még a külföldi lapoknak köztetek mulató levelezőit is arra tanitjátok, hogy nincs is pártnak nevezhető töredék az országban, mely az osztráktól elszakadni akarna. 2. Kivánom azt, hogy készüljetek a lehető esélyekre s engem készületeitek felöl tudomásban tartsatok.« – No, már barátom, ez levén az én politikám (melyben te is osztozol) nem lélekháboritó botrány-e, hogy a te mindenbe avatott leveleződ az országot saját satisfactiónk végett (borzasztó!) ok nélkül, biztos kilátás nélkül vérbe boritni akaró szándokról mer gyanusitani?!
Hiszen ez hazaárulással határos gyanusitás!
Hát ily emberektől várjam én a honszabaditás vezérletét!? Ily embereknek bocsássam tudomására a legkényesebb viszonyokat? Ily embereket higyjek politikai elvbarátaimnak, kik (a mint a fentebbi gyanusitásból látom) a helyett, hogy irántam a bizalmat a népben fentartanák (mi a hon érdekében kötelességük volna), mindent elkövetnek, hogy azt aláássák!? Ily emberekkel maradjak én összeköttetésben?
Valami módot ki kell találnod, édes Miklósom, ezen méltó elkeseredésemet a gazdának oly módon adni tudtára, nehogy ismét compromittáló könnyelmüséggel vádoltassál. De tudtára kell ezt juttatnod, azon hozzátétellel, hogy:
Kivánom, sőt (mert önfeláldozó szolgálataim nevében, a nép nevében s a kötelezett subordinatio nevében jogom van hozzá) követelem: nyilatkozzék határozottan, tudtával volt-e azon lélekháboritó gyanusitás irása s osztozik-e azon nézetben?
Mert ha tudtával van s osztja, ugy én vele tovább öszszeköttetésben nem maradhatok s megbizó-levelemet visszakérem.
Ha pedig nem osztozik azokban, ugy a haza szent nevében, melyet személyes barátságoknak nem szabad alárendelni, felszólitom őt, válaszszon köztem s azon méltatlanul gyanusitó levél irója közt, mert a mennyiben tőlem is függ valami a haza felszabaditásának nagy munkájában, én azt teljességgel meg nem engedhetem, hogy működésem titkai jövőre oly egyénnek legyenek birtokában, ki szándokaimat, czéljaimat igy eltorzitja.
A pártokat tisztázni kell. Más a privát barátság, más a hon ügye.
Meglehet, vannak a hazában (talán a levéliró is olyan, de azt hiszem a gazda nem), kik erre a markukba nevetnek s azt mondandják: hála Istennek, hogy visszavonulok s hagyom őket a békés kiegyenlités ösvényén.
De csalatkoznak. Nem vonulok vissza (bármennyire unom is a nagy felelősséget). Nem teszem, mert a legutóbbi hetek alatt, a vidékekről, a nép köréből, hatalmas communitások köréből kezemhez érkezett nyilatkozványok ezt tennem meg nem engedik. Én Istenem tudja: sem nagyravágyó nem vagyok, sem vezérszerepre nem vágyom, de férfiu vagyok s agyamban van elég velő, szivemben elég honszeretet s lelkemben elég határozottság, semmitől, a mi kötelesség, vissza nem riadni. Nem vonulok vissza, hanem kettőt teszek (ha a gazda kielégitőleg nem válaszol). Egy manifestumot, egy politikai hitvallomást teszek közzé az európai sajtóban, – és a tevékenységnek más elemeivel teszem magam viszonyba.
Ugy is, midőn »Rákóczy Ferencz«-edet (mit igen-igen köszönünk) olvasom, gyakran érzek hajlamot felkiáltani emberekről és osztályokról: »Nihil sub sole novi, ugy van most is, mint régen volt.«
2. De van más is, mit a gazdával tudatni szükséges. Névszerint:
Hazulról panaszkép tudósitottak, hogy valami baron du Regne franczia konzul működik Horvátországban ellenünk; ingerli a horvátokat a magyarok ellen; biztatja, hogy ki ne egyezzenek velünk, kecsegtetvén őket egy nagy déli Szlávország jövendőjével s mindezt a franczia császár nevében.
E panaszt július 21-én kaptam, 22-én nyomban irtam Párisba s augusztus 4-röl a következő jelentést kaptam ottani képviselőnktől, válaszul utasitásomra:
»Le Baron du Regne fiumei konzul, már tényleg visszahivatott mai napon s Moustier bécsi követ orrot kapott azért, hogy trop de zčle-ből Zágrábba küldé a miniszter tudta nélkül. Olvastam du Regne jelentéseit. Ostoba, zavart fejü ember. Szó sincs a jelentésekben a magyar-horvát meghasonlás, elválás eszközlésének hasznosságáról vagy a horvátoknak anti-magyar szelleméről, egyedül csak a határőrség katonai szervezésének előnye van kiemelve Francziaországra nézve a leendő háboru esetére Austria ellen s hogy Horvátország e részben nagyobb szolgálatot tehet Francziaországnak, mint Magyarország. Háromszázezerre teszi du Regne a horvát stb. határőri katonaságot. Megtettem észrevételeimet e részben irásban; megmondám, hogy hol és merre van elszórva az egész monarchiában a validus határöri 50,000 katona, s mi az a 3-ik, 4-ik otthon levő zászlóaljak 45–60 éves egyénekből álló határőri katonája, kikből Ozoránál két század magyar huszár, egy zászlóalj és a vasvillás népfelkelés miként fogott el tizenegyezeret 12 ágyuval s két tábornokkal stb. Fog uj ember menni Fiuméba és Zágrábba innen Párisból s pedig olyan, a minőt csak kivánnunk lehet.«
Ezt, kérlek, add tudtul haza, azon hozzátétellel, hogy kéretem, legyenek gonddal, hogy a külföldi lapok ismert pesti levelezői ne oly emberektől kapják értesüléseiket, kiknek indoctrinálásai nyomán aztán oly pesti levelek jönnek közre a külföldi lapokban, mint, például, a »Times«-ban láttam tegnap, hol a franczia császárról az van mondva, hogy ő is ellensége a magyarnak s a magyar is neki; ellenben, hogy ez (a magyar!) az angoltól (az angoltól!!) vár és remél s még Palmerston -ban (!!!) is bizik. Az ilyek, Pestről irva, nagyon rossz vért csinálnak Párisban.
3. Egy másik közlendő ez:
E napokban a határozati párt leghatározottabb töredékének egy megbizottja volt nálam, azon kijelentéssel; hogy ők, mint az osztrákkal alkudozni nem akarók, velem egyenes viszonyba kivánnak lépni s a külkilátások felől tájékoztatni, minthogy e részben egészen homályban vannak s velök semmi sem közöltetik.
Ez utóbbit (a tájékozást) megadtam a küldöttnek annyiban, a mennyiben azt akármely becsületes magyar embernek mindig örömest a készséggel megadom, hiven, nagyitás és illusiók nélkül, a külösszeköttetéseink természetéről és helyzetéről felvilágositottam. A mi pedig az elsőt, az egyenes viszonyba lépést illeti: feleletem az volt, hogy van az országban ember (nevét megmondani nem érzem magamat jogositottnak), kivel én viszonyban vagyok, mint olyannal, kit a forradalmi elökészületek vezérletére magam részéről felhatalmaztam. Hogy ennek háta mögött s tudta nélkül bocsátkozzam másokkal viszonyba, azt sem a becsület, sem (mert a két irányban haladó tevékenység egymást keresztülvághatná) a hazafiság nem engedi. Hanem fogok irni megbizottamnak s megkérdem, miként lehet az, hogy ő ezen párttal, melyet határozottan forradalminak lehetetlen nem ismernie, nincsen viszonyban? – Válaszától függesztem fel, hogy mit fogok jövendőre tenni.
Ezt, a mint látod, édes Miklósom, okvetlen meg kell a gazdának irni, hozzáadván, hogy akármiként álljon is e párt irányában az országgyülési pártmanoeuvr-ekre nézve, a felett csakugyan csodálkozom, hogy e párt a forradalmi előkészületekre nézve egészen mellőzve van. Mert az csak nem szenved kétséget, hogy a leghatározottabb szinezetü párt – a szélső baloldal, hogy megmondjam – nem hagyja magát nullifikálni s kezeit tétlenül zsebre nem dugja. Tehát működik s csakugyan tanácsosabb e működést a gazda ellenőrzése alatt tartani, semmint magára hagyni, mert igy, egymásról semmit sem tudva, az intézkedéseket kölcsönösen csak zavarhatják.
A megbizottnak pedig azt kötöttem lelkére, hogy ha netalán tán e nem közlekedésnek oka e pártnak haladottabb demokrata elveiben feküdnék, – megvárom hazafiuságuktól, hogy a nem opportunus kérdéseket hagyják a jövendőre, ŕ chaque jour suffit sa besogne pontositsák össze egész irányukat a »függgetlenségi« programm valósitásában s ne fitogtassanak oly kérdéseket, melyek osztályt osztály ellenébe ingerelhetnek. Én nem tartozom azok közé, kik az egységet czélnak tekintik; én azt csak eszköznek tekintem s igy a czélt az eszközért áruba nem adom. Szeretem az egységet, de ha a czél épségben-tartásával össze nem egyeztethető, – jobban szeretek határozott párttal, mint határozatlan keverék unanimitással állani: hanem időelőtti, nem alkalomszerü vagy alárendelt kérdések miatt ép ugy, mint személyes ambitiócskák miatt az erő-összpontositást zavarni bünnek tartom.
4. Még egy kérdésedre kell felelnem. Igenis volt valaki itt künn, de bizony az mindennel együtt, a mit mondott, otthon is maradhatott volna. Miután elmondá mondókáját, indittatva láttam magamat, kérdezni: »S ez minden?« – »Igen.« – »Ugy bizony kár volt Önnek kifáradni; mindezt rég s kimeritőbben tudtam a hirlapokból.«
Elmondtam neki, mit kivánok. Hamar választ igért. Ugy vettem észre, hogy amaz udvarias epistolával (mely anynyira felboszantott) kapcsolatban missiójának főfeladata azon kérés volt, intselek meg téged, hogy levelezéseidben óvatos légy, nehogy egyéneket compromittálj.
Feleltem, hogy ezt tudtodra adom, de ugy tudom, hogy ekkorig általad senki sem lőn compromittálva; egyébiránt, ha félnek a levelezéstől, rajtuk áll azt feleslegessé tenni, az által, hogy gyakran gondoskodjanak szóbeli jelentéstétel és inneni értesités lehetőségéről.
(Aláirva)
Kossuth.
5. Jelentés az organisatio jelen állásáról.
Augusztus 10. 1861.
A szervezet ugy áll, mint állott a mult év végén; ugyanazok állnak az élén és igy a kezdő-betük elegendők lesznek annak tudására, ki hol s merre működik. A volt honvédtisztek minden megyében tudva vannak (mivégre a segélyző-egyletek jó eszközök, de csakis erre használhatók, mert igen-igen vegyes különböző elemekből állanak). Igy a tiszti állomások betöltése a legkisebb nehézséggel sem jár, mert a régihez még uj tényezők is járultak, t. i. sok az osztrák seregből mult év óta kilépett magyar főtiszt és számtalan ugyanott két-három év előtt kiszolgált altiszt, kiknek nagyobb része besorozott honvéd volt s végre az összes mivelt lelkes ifjuság.
Magára a sereg zömét képező anyagra nézve is sokkal kedvezőbben állunk most, mint 48-ban. Akkor alig volt egy községben nehány kiszolgált katona, ki a fegyverkezeléshez és a katonai rendtartáshoz értett volna; most, hogy az osztrák a conscriptiot létesitette, hogy a volt honvédeket, még a tiszteket is besorozta nincsen helység, melyben tökéletesen begyakorlott s már háboruban is résztvett harczrakész férfiak nem találtatnának, kik igen csekély kivétellel, ma is készek fegyvert ragadni.
Az itt következő kimutatás figyelemmel van a különböző nemzetiségekre. Mert mint tudva van, a kormány a 48-iki emeltyűjét a nemzetiségek fellázitására akarja ujonnan használni; mily sikerrel? – azt a jövő mutatandja; mindenesetre jó, ha külön veszi számitásba az ember azon tényezőket, melyekre bizton számithat, külön a kéteseket, külön a netalán ellenünk is támadhatókat. A magyar, német, tót elem mindenütt feltétlenül biztos. A szerb, e legerélyesebb s legharcziasabb honfitársunk, remélhetőleg velünk fog tartani. A románok egy része hajlik a bécsi bujtogatásokra; egy része igen jónak mutatkozik. Horvátországban, ugy látszik, a most legközelebb lefolyt események következtében ügyünkre nézve kedvezőleg fognak a dolgok fejlődni; miről pár hét alatt biztos tudósitást küldendek.
Erdélyben a magyar és székely elemre határozottan számithatunk; itt az organisatio tökéletesen rendben van. A román és szász folytonos benső s még határozott irányt nem vett küzdelme miatt, ennek bevégeztéig mint tényező számitásba nem jöhet. De befolyásunk ott is nőttön nő. Jelenleg az erdélyi felkelési erő P. A. rendezése folytán tizezerre tehető, közte ezer lovas.
Szám
Megyék
Parancsnok
Biztos
Nem
biztos
gyalog
lovas
I.
Trencsén, Pozsony f. része, Nyitra felső része. Bars és Hont al. része
Z.
10,500
1,000
–
II.
Árva, Liptó, Turócz, Zólyom, Bars, Hont, Nógrád és Gömör egy része
B.
8,000
400
–
III.
Gömör, Szepes, Sáros, Abauj, Torna, Zemplén
M.
12,400
1,200
–
IV.
Borsod, Heves, Alsó-Nógrád, Jászság, Pest, Kis-Kunság, Csongrád.
F.K & S. V. G.
19,000
3,000
–
V.
Ung, Bereg, Ugocsa
Máramaros, Szatmár, Kővár, Közép-Szolnok, Kraszna
P.
M.
2,500
6,000
300
1,000
3,300
VI.
Szabolcs, Bihar, Hajdu-Kerület,
Nagy-Kunság
K. P.
K. Gy.
11,000
1,200
–
VII.
Békés, Csanád, Arad, Krassó, Bánáti oláh határőrv.
A.L.
5,600
600
5,700
VIII.
Temes, Torontál, Bán. ezr.
D.
3,000
300
4,500
IX.
Bács, Szerém, Péterv. ezr., Csajkások, Pozsega, Verőcze, Brod és Gradiska ezr.
Cs.
M.
 
4,000
 
500
 
–
X.
Tolna, Baranya, Somogy.
B. L. D. L.
8,000
1,000
1,200
XI.
Vas, Zala
H.
7,000
1,000
–
XII.
Sopron, Mosony, Alsó-Pozsony, Győr, Komárom
K.
8,500
1,200
–
XIII.
Veszprém, Esztergom, Fehér
A.
7,000
1,200
–
 
 
 
112,500
13,900
14,700
 
 
 
Biztos
126,400
–
 
Erdély
P. A.
 
 
 
 
Táborkari főnök
J. J.
 
 
 
 
A fent kitett erő nincsen tulozva. Ha a beütés sikerül, öt-hat hét alatt kiáll és az országban uralgó hangulatot figyelembe véve, kissé kedvező körülmények közt kettőztethető. Mily mérvben fog az általános felkelés haladni, azt meghatározni lehetetlen, mert az az elején kivivott győzelemtől feltételeztetik.
Ha bizonyos eshetőségekben szükségesnek látnók a nemzet semlegességi politicáját guerillák működtetése által bátoritani s felvillanyozni, akkor területenkint jó lovakon és kocsikon 400–500 válogatott ember gyorsaságával és bátorságával pótolandjuk a nagy számot. A fentebbi főorganisatiót azonban akkor fentartva titokban a nagy eseményekre.
Az organisatio vitele meg van állitva, de nem megszüntetve. Azt most tovább vinni nem volna czélszerü. Idő előtt jönne köztudomásra és igen jó volt, hogy az országgyülési tárgyalások és a politicai élet mozgalmai elvonták rólunk a közfigyelmet. Nyolcz héttel a beütés előtt elég idő azt felvenni s tovább fejleszteni.
Az idei bő termések a legnagyobb sereg ellátását az országban nagyon könnyitenék. Az ország különböző vidékein a parancsnokságot egyelőre J. J., B. L.,* M. J., A, L.,* H. E., K. Gy. és Erdélyben P. A. viendik. A magyar ezredekben uralgó hangulat olyan, hogy a hadjárat kedvező menetével bizton lehet egy harmadára s a huszárság felére számitani.
Benyiczky Lajos.
Asbóth Lajos. – Nem tudván, hogy ki halt meg azóta a lajstromban kezdő betükkel jelzett többi parancsnokok közül, a többiek megnevezését a discretio kötelessége tiltja.
Mélyen tisztelőd
Komáromy György.
6. Kossuth – Jósika Miklósnak Brüsselbe.
Cossila, augusztus 15. 1861.
Deák, mint a törvényesség embere, a nemzet jogait törvényes téren férfiasan megvédette. Akárhova fordul a koczka, – e (második) felirás után senkisem fogja mondhatni Európában akár azt, hogy a magyar a békés kiegyenlités kisérletét ki nem meritette, akár azt, hogy csak egy hajszálnyival is többet kivánt, mint a mihez törvényes jogát czáfolhatlanul bebizonyithatá. Ha e felirás után törésre kerül a dolog, – Isten, világ s a történelem előtt csakis az osztrák házra hárulhatand a felelősség D’avoir mis ľennemi dans le tort devant ľopinion publique nem csekély nyeremény. S ez Deák érdeme.
Az országgyülés veszélyes játékot kezdett, midőn magát az annyi megbocsáthatlan bűnökkel terhelt hatalom irányában a kibékülés sikamlós utjára mindamellett is hazardérozta, hogy lehetetlen volt nem tudnia, miként osztrák uralom alatt a magyar sem nemzet, sem valódilag szabad soha nem lehet. Veszélyes játékot űzött, mert ostobaságra számitani ily nagy dolgokban mondhatlanul koczkáztatott játék; pedig bámulatos ostobaság kellett hozzá, hogy az osztrák át ne lássa, miként ha a magyarral most kialkuszik, roskadó hatalmát helyreállitja s hogy ha odatartja fejét a végett, hogy Szent István koronáját a magyar reá tegye, ezzel oly életet nyer, melynek ára a magyar nemzet eventualis halála leendett.
Szerencsére, meg volt az osztrákban ez ostobaság. Az alkut oly térre állítá, melyre az országgyülésnek honárulás büne s nemzeti gyávaság szégyene nélkül őt követni nem lehetett, s én nagy érdemül rovom fel Deák-nak, nem azt, hogy ezen infámis kihivást visszautasitotta (mert vissza nem utasitani csakugyan nem lehetett), hanem azt, hogy ezen visszautasitást oly határozott positiv programmal kötötte össze, melytől visszalépni örök szégyen nélkül többé nem lehet; s nagy érdemül rovom fel Deák-nak azt, hogy annyi férfias méltósággal tudta a nemzet történelmi jogainak épségét az alku feltételeinek minimuma gyanánt felállitani, hogy az tömegben ragadta a nemzetet oda, miszerint magát e minimumtól nem tágitani Isten és világ előtt lekösse. Vannak helyzetek, honnan csak előre lehet menni, hátra nem. Deák ily helyzetbe állítá a nemzetet.*
Csalatkoztam! A nemzet megtette, a mit én erkölcsi lehetetlenségnek tartottam. Hátrament s hátramentében Deák által vezéreltetett. De nem hiszem, hogy hitemet a nemzet szilárdságában bünűl fogja nekem felróni a történelem.
Már most az a kérdés: quid porro? Ha a német enged, – értem a következményt. De, ha nem enged: quid porro? Ha »tűrni kell, tűrni fog a nemzet,« – mondj a a felirás. Türni s mindig csak tűrni? passiv ellentállás s mindig csak az?
Programmnak vegyem-e ezt?
E kérdésre választ kérek hazulról általad. Positiv választ követelek. Követelek, mondom, mert ezzel a nemzet tartozik saját becsületének s azon nemzeteknek, melyek kérdőleg függesztik reá szemüket, s kiket határozatlan értelmü frásisokkal vagy hallgatással megcsalni sem nem szabad, sem nem tanácsos.
A türés politicájának, hogy értelme legyen, csak kettő közül egy czélja lehet. Vagy ez: »Türni s türés közben készülni fogunk, mig a fegyverfogásra kedvező alkalom nyilik.« Vagy ez: »türni fogunk, mig az osztrák szükségből megadja, a mit most megtagad.«
A türés politicájának egy harmadik értelme nincs. Mert azt csak nincs ember, ki politikájául vegye, hogy türni fog, mint a vágó-hidra czipelt juh, mig el nem vérzik.
Melyik értelmet teszik, a kettő közül, a nemzet vezérei magukévá?
Ha a másodikat, – mondják meg. Mert ha meg nem mondanák, csalást követnének el s örök gyalázaton kivül átkot is vonnának Magyarországra külnemzetektől. Igenis átkot, mert arra még csak gondolni is irtózat, hogy valamely külnemzet a magyar passiv ellentállása által elcsábitva s igy a magyarra számitva, hadat izenjen az osztráknak s aztán azt lássa, hogy a magyar, kire számitott, a válság perczében az osztrákkal megalkuszik s (mi az alkunak kikerülhetlen következése) az osztrákot segiti.
Ez infamis csel volna. Azért, ha a netaláni alku vétetik czéljául a »türni fogunk, ha türni kell« programmnak,– mondják meg, miszerint én is megmondhassam idekünn, hogy a magyar nemzetre ne számitsanak. Ezt kimondva, akármit itéljen nemzetünkről különben a világ, legalább nem fogja mint csalót megátkozni. Mit teszek én ez esetben? – az nem azok dolga, kik e programm zászlaja alatt állanak.
Ha pedig a türés politikájának amaz első értelme szolgál programmul, hogy tudniillik türni s türve készülni fognak, mig fegyverfogásra alkalom nyilik, – ez esetre két követelni valóm van.
Egyik: hogy készüljenek.
Másik a következő:
Ki van mondva, hogy az értekezlet fonala megszakadt. Az országgyülés és vele a törvényes jog-vindicálás napjai megszámlálvák. Ha tehát a nemzet arra határozza magát, hogy a passiv ellentállás szenvedései között (mik bizony a jelenlegieknél sulyosabbak kevéssé lehetnek,) készülve várja s külkörülményektől várja az activ ellentállás kedvező alkalmát, – kétszeresen fontossá válik a hatásos működés külföldön a barátságos kormányoknál. Ez azonban csak ugy lehetséges; ha idekünn van valaki, a kiről tudatik, hazai nyilvánitásokból kérdésbevonhatlanul tudatik, hogy a nemzet őt ép ugy vezérének ismeri a forradalom külföldi előkészületeinek terén s ő benne e tért illetőleg szintugy minden bizalmát helyezi, mint vezérének ismerte Deák-ot s minden bizalmat helyezett Deák-ba otthon, a jogfentartás törvényes terén. Ki legyen azon ember? – nekem az tökéletesen mindegy. De valakinek lenni kell, valakinek a közérzelem sürü és sokszerü demonstratióival ki kell jelöltetnie, mert különben, ha ily manifestatiók hiányában a dolog ugy marad, amint most van, hogy tudniillik minden haszontalan és fenhéjázó kontár jogositva véli magát a nemzet vagy az emigráczió akaratának képviselője gyanánt fitogtatni magát és saját kezére, de a nemzet rovására, politikát csinálni, mig végre a kormányok, de különösen az uj s azért avatatlanabb egyéniségek azt sem tudják, ki a szakács, ki a szakácsné: külföldről a nemzet egyáltalában semmit sem várhat. Azért ismerje a gazda legsürgetösb kötelességének kicsinyben-nagyban, minden lehető alkalommal azon lenni, hogy a nemzet bizalma félreismerhetlenül nyilatkozzék a külügyekre nézve valaki iránt, akárki legyen az.
Okvetlen szükség van erre még azért is, mert a mióta Teleki László örökre sajnálatos balsorsa által idekünn a constituált vezényletben csorba támadt (mit kipótolni nem lehet, mert a barátságos kormányokat nem lehet arra kényszeriteni, hogy titkaikba valakit beavassanak), akadtak idekünn emberek, kik fejükbe vették, hogy »többé nem fogják magukat nullificálni« és saját kezükre (s talán mert a multból rehabilitatióra van szükségük) oly eszeveszett kalandos kezdeményezések összegyártására adták magukat, melyek, ha idején utjukat nem álljuk vala, a nemzetet nemcsak beláthatlan szenvedésekbe, hanem még hire-neve becsületének nevetséges compromiseiójába is sodorhatták volna.
No már nekem vezérelvem mindig az volt, hogy egyrészt nemzetünket idegen czélokra puszta eszközül használtatni nem engedem, másrészt gonddal leszek, hogy a forradalom kivülről csak ugy vitessék be az országba, ha az oly combinatiók s oly támasz és segitség kiséretében történhetik, hogy a győzelem csak a nemzet akaratától függjön. Remélem, siratott barátunk: Teleki László elmondta otthon, hogy e két vezérelvet még Napoleon császár irányában is valósitani tudtam 59-ben s azóta is érvényt tudtam szerezni ez elveknek a kormányokkal való viszonyainkban. Ezen elvektől vezéreltetve, ekkorig utját tudtam állani az emlitett eszeveszett terveknek is. De világosan kimondom, hogy ha akár nekem, akár más akárkinek hazulról oly manifestatiók által támasz nem nyujtatik s tekintély nem adatik: sem én, sem senki más nem kezeskedhetik, hogy a magyar nemzet vérével valaki könnyelmü játékot nem fog űzni s hogy nem akad ember, kit szükség esetén egynek vagy másnak eszébe juthat desperált diversiókra s azok által a magyar érdekeket idegen czélokra eszközül felhasználni. Fontolják meg tehát otthon, hogy itt künn nemcsak az a teendő, hogy a nemzet felszabaditása lehetővé tétessék, hanem az is, hogy irtózatos bajokba keveredéstől megóvassék.
Ekkorig, mig hon a békés kiegyenlitési kisérletek folyamatban voltak, a hazafias hivatásban el lehetett járni hazulról jövő minden támogatás nélkül (mert hiszen sohasem adtak semmi támaszt) s Istenre hivatkozhatom, hogy én ugyan a békés kiegyenlitési kisérleteknek (bármennyire rosszallottam is azokat) nem veték utjába akadályokat, sőt másokat is fel tudtam tartani, hogy azt tehessék – hadd határozzon a nemzet, – gondolám –: de most, miután az értekezletek fonala megszakadt, bizony számitás lehet a nemzet egy vagy más békétlenebb töredékére s igy holmi nem ágyu, hanem kulcspuska elsütésének s ennek is időelőtti elsütésének meggátlása s a hatalmaknak saját érdekükben arra kényszeritése, hogy a magyar ügyet ne eszköznek, hanem coordinált czélnak tekintsék: tekintélyt és támaszt kiván, melyet csak nemzeti bizalom nyilvánulása adhat.
Ha ezt nem akarják érteni otthon, ám lássák; ők iszszák meg keserü levét. Intésemet fel fogja jegyezni a történelem; erre gonddal leszek. – –
(Aláirva)
Kossuth.
7.
Emlitettem fentebb, hogy a határozati párt egy töredéke megbizottat küldött volt hozzám Olaszországba. – E töredék köréből érkezett hozzám a következő
Értesités a hazából.
Pest, augusztus 16. 1861.
A megbizottunk által izenetileg küldött felvilágositásokért mindnyájunk őszinte köszönetét kifejezni sietek. Kellő pillanatban érkeztek azok, mert, ugylátszik, nehány nap mulva megint nagy kérdésekkel állunk szemközt s bizalom a jövőben tetemesen könnyiti az elhatározást.
Az országgyülés nem képes semmi jót eszközölni. Együttléte még a legflagransabb erőszakoskodásokat sem háritja el a nemzetről; az adóvégrehajtás sanyargatja a népet, törvénytelen elfogatások nyugtalanitják a kedélyeket s a katonaállitás is küszöbön van. Az országgyülés tehetetlen, de létezésével igen sokat koczkáztat, mert azok, kik kiegyenlitésre törekesznek, semmit sem mulasztanak el, hogy a folyó évtől nagy változásokat remélt s e reményben csalatkozott nép elégületlenkedni kezdjen s nyomást gyakoroljon szükség esetében az országgyülésre, mely, szerintük, makacsságával az alkotmányos élet helyreállitását s a megrongált jólétnek kiépülhetését akadályozza. E fogalmat kezdik nagybuzgón terjeszteni, s a tömeg mindig hajlandó megunni a szenvedéseket.
Eleitől fogva az volt törekvéseink czélja, hogy az országgyülés oly lépést tegyen, mi a szétoszlatást vonná maga után. Midőn julius 5-én az uralkodó trónjogának elismerését magában foglaló első felirat elküldetett, általában attól féltünk, hogy az udvarnál Vay terve fog győzni, mely igen ügyesen van kigondolva arra, hogy a magyar nemzet hinárba sodortassék. Valóban, ha sikerül Vaynak minisztereket neveztetni, kik aztán a bécsi udvar automatai legyenek – nem lehetetlen, hogy az alkupárt, ledobva álarczát, melyet még mindig visel, magát Deákot vagy magával sodorja a kiegyezés ösvényén, vagy arra kényszeritette volna, hogy félrevonulva, akadályul ne szolgáljon.
A bécsiek ostobasága, részben pedig azon körülmény, hogy Vaynak és társainak sem erejében, sem őszinteségében egészen nem biznak, egyelőre megmentett bennünket a veszélytől azzal, hogy a julius 21-ikei leiratot kaptuk s Vay odafenn megbukott. Igy röpiratunk is, melynek czélja volt, a közvéleményt lehetőleg óvni a Vay-féle tervek és törekvések behatásaitól, – mely azonban ép ezért Vay kormányközegei által elkoboztatott – ezuttal feleslegessé vált; de nem felesleges a jövőnek eshetőségeivel szemközt, mert Vaynak most elejtett tervét még elővehetik. Azért a röpiratot kéz alatt Debreczenben háromezer példányban kinyomattuk s az országban szétszórtuk.
A leiratot nagy felzudulással fogadta a közönség, és az első pillanatban mindenki óvakodott a legtávolabbról is azt mutatni, mintha még egy ujabb felirás készitéséhez megegyezését adni kész lenne. Mit fog tenni Deák? – Ez volt mindenki kérdése, melyre azonban felelni senkisem tudott. Első volt Kazinczy Gábor, ezen leghitványabb mamelukja Deáknak, ki többek előtt kiejté a szót, hogy »ezt csak nem lehet szó nélkül hagyni, erre felelni kell.« E mellett Eötvös, a kiegyenlitési pártnak fáradhatlan s igen ügyes regisseurje, bizalmasan azt sugdosta a határozottabbak fülébe, hogy Coronini zsebében van a császári rendelet, azon esetben, ha az országgyülés határozatot hozna vagy nyilatkozványt adna ki, az országgyülést feloszlatni s mintegy hatvan képviselőt Josephstadtba küldeni.
Ezekből látni lehetett, hogy Deák felirást akar; azonban azok, kik hozzá legközelebb állának; még folyvást azt erősitették, hogy Deáknak mindegy, akár felirás lesz, akár határozat – s mi az utóbbival együtt jár: az országgyülés szétüzése – csak a mi történni fog, egyértelmüleg történjék. Maga Deák azon ajánlatot tette, hogy mind a felirási, mind a határozati párt részéről választassék nyolcz tag, s abban, mit ekép tizenhatan jónak fognak látni, nyugodjék meg az egész ház.
A felirati párt megválasztotta a maga nyolcz emberét, de a határozati pártot összehivni nem tartották czélszerünek. Ezen párt még május közepén a pártügyek vezetésére s különösen a megkezdett felirati s határozati viták alatt a parlamenti küzdelem rendezésére hét tagu bizottmányt nevezett. Tisza Kálmán odavitte a dolgot, hogy ezen bizottmány tagjai tanácskozzanak a feliratosok választottaival, nyolczadik tagul Várady Gábort hivatván meg. Első értekezletét ezen bizottmány julius 28-án tartotta, hol is mind Nyáry, mind Tisza azon nézet mellett küzdöttek, hogy ujabb felirás legyen. A határozat mellett csak Bónis, Kállay, Várady emeltek szót, Deák kivánatára abban lőn megállapodás, hogy ő készit egy felirati javaslatot, a határozatot kivánók készitsenek egy határozati javaslatot e mindkettő terjesztessék a vegyes bizottmány elé, ez pedig határozzon a teendők felett.
Ezen értekezlet után zajt kellett ütnünk s a határozati párt összehivását szorgalmaztuk. Nyáry engedett a kivánatnak, de a julius 26-án tartott pártértekezletet azon kijelentéssel nyitotta meg, hogy ha a hetes bizottmány többé a párt bizalmát nem birja, ám válaszszanak helyette másokat, ő örömest visszalép; de ha a fenforgó kérdés lényege fölött tanácskozás hozatnék szőnyegre, ez esetben ő azonnal eltávozik s a tanácskozásban részt nem veend, mert eszélytelenség volna akép kezelni az ügyet, hogy a hatalom tudomást nyervén előre a képviselőház szándoka felől, minden további üléstartást lehetetlenné tenne. Részünkről Halász Boldizsár az ügyet felvétetni kivánta, miután a »hatalommal« való ijesztegetés csak ürügy volt oly eljárásra, mi által a párt tevékenysége elzsibbasztassék. A többség Nyáry mellett volt; mire én azt kivántam, hogy mielőtt a vegyes bizottmány megállapodásának eredménye a ház elé kerülne, pártértekezlet okvetlenül hivassék egybe s ott jöjjünk tisztába. Nyáry ezt meg is igérte, de igéretét nem váltotta be.
A julius 21-kei leirat brutális hangja, midőn a nemzet alkotmányos követeléseivel szemközt uralkodói teljhatalomra hivatkozik s e mellett kijelenti, hogy az uralkodó az 1848-iki alkotmányos biztositékot sem nem köteles elismerni, sem elismerni nem fogja: Deák állását kissé megnehezitette, mert a közvélemény egy ujabb felirásról hallani sem akart. Azon ürügy alatt tehát, hogy Deák még nem készült el, egyik napról a másikra halasztották az ülést még négy-öt napig azután, hogy a feliratterv egészen készen volt. Idő kellett a capacitatiora s különös tevékenységet a felirás érdekében Ghyczy Kálmán fejtett ki.
Eközben röpiratunk is elterjedt. De egyéb körülmények is jöttek közbe. Vayt, midőn bécsi állomását odahagyta, a pesti tisztikar s képviselők által némi ovatioval fogadtatták, Borsodban pedig Szathmári helyébe országgyülési követül választatták meg, s el lőn határozva, hogy a leirás fölötti tanácskozás előtt, valamely kisebb fontosságu tárgy miatt, ülés tartatván, a képviselőház roppant ovatioval fogadja az ex-cancellárt. Ennek a Vay-terv érdekében kell vala történni. Mi azonban, a szélső baloldal részéről, megizentük az illetőknek, hogy ha e tervvel fel nem hagynak s általában ha Vayt a házban éljenzéssel akarnák fogadni: mi nem irtózunk attól sem, hogy az nap a muzeum terme sajnálatos botrány szinhelyévé váljék, mert ellendemonstratio fog történni. A képviselők közt e tárgy nem csekély ingerültségre szolgáltatott okot, s a baj az által lőn elháritva, hogy Vay mai napig sem foglalta el székét.
A határozati párt részéről vállalkoztak javaslat készitésére Tisza, Várady, Terényi, mindenik külön, mindenik a fősulyt a leirat megczáfolására fektetvén; mi pedig egészen felesleges munka volt, mert előre lehetett tudni; hogy e részben Deák munkájával egyik sem fog versenyezhetni. Én minden czáfolásnak ellene voltam, s nem hittem, hogy az országgyülésnek hivatása lehessen Beke vagy Perthaler urakkal vagy Forgách gróffal röpirati polémiába bocsátkozni oly kérdések fölött, melyek Európa előtt is már tisztában állanak. Az általános nézet azonban az volt, hogy ha egyéb ok nem volna is, már azon körülmény, hogy Deák az ellenébe felállított leirati tételeket szó nélkül nem hagyhatja s e részben a képviselőháznak erkölcsi kötelessége Deákot fedezni: elkerülhetlenné teszi a czáfolást.
Egyébiránt a határozat lényegét mégis csak a határozati pontok tették volna s miután Tisza, Terényi és Várady az általuk készitett határozati javaslatot utolsó napokban egybeolvasztották, odatörekedtem, hogy a határozati pontok oly éles szegleteket képezzenek, melyeken minden további kiegyenlitési terv törést szenvedjen. Ezen határozati pontok szerint az országgyülés tiltakozott volna nemcsak mindennemü adókivetés, behajtás, katonaállitás és adósságcsinálás ellen, hanem egyszersmind az országgyülés eloszlatásával bekövetkezhető minden törvénytelen kormányzati intézkedés érvénye s a törvény értelmében eljáró helyhatóságok irányában követendő bármely erőszakoskodás ellen; a határozat továbbá az uralkodónak mindennemü adományát s kinevezését törvénytelennek nyilvánitván, mindazokra, kik bármely törvénytelen intézkedés végrehajtására segédkezet nyujtanának, a honárulás bélyegét sütötte volna.
De kétségtelenül legfontosabb része leendett a határozatnak az, mely a törvényhatóságok részére szolgált volna utasitásul az országgyülés eloszlatása esetében. Ezen utasitás lényege az lett volna, hogy mindenki teljesitse kötelességét s a tövényhatóságok, megtagadva minden törvénytelen intézkedés végrehajtását, csak az erőszaknak engedjék át az általuk elfoglalt törvényes tért.
Ily viszonyok hatása alatt készitette Deák a felirati javaslatot, melynek éleit ki kellett köszörülni, nehogy a közhangulatnak mögötte álljon. A feliratnak azon legélesebb részét, melyben kimondatik, hogy az országgyülés az egyezkedés és tanácskozás fonalát a leirat által megszakitottnak tekinti, Nyáry alkudta ki Deáktól, viszont biztositván őt, hogy ha az egyezkedés megszakitása benne lesz a felirati javaslatban, ő mindent elkövet, hogy ez esetben egyhangulag fogadtassék el. Ghyczy az egyezménybe beavatva, ügyesen vitte a dolgot; még az ülés előtt – augusztus 8-án – negyedórával többeknek, kik határozatot akartak, azt mondá, hogy az nap mindkét javaslat egyszerüen le fog tétetni a ház asztalára s kinyomatásuk elrendeltetvén, a tárgyalásnak augusztus 10-re kitüzését fogja inditványozni, – holott már előtte való nap este megnyerték Nyáry és Tisza az öreg Bernáth Zsigmondot arra, hogy midőn Deák a felirati javaslat elolvasását bevégzi, tegyen inditványt a felkiáltás utján leendő elfogadásra. E mellett Tisza kivánatára már előbb Várady és Terényi megegyeztek, hogy az általuk készitett határozati javaslatot Simonyi báró irja alá s tegye a ház asztalára. Simonyi pedig szintén meg volt nyerve a tervnek s igy történt, hogy Deák után Bernáth állott fel, Simonyi pedig a határozati javaslatot visszaküldötte Nyárynak aláiratlanul. A nagy lelkesedést a ház megcselekedte annak rendén s nem lehetett esélyesen egyebet tenni, mint a rohamnak háboritlan lefolyást engedni. Szavazásnál a szélső baloldal jelenvolt huszonhét tagja azonban ülve maradt.
A szakitásra vonatkozó kifejezést illetőleg a »Sajtó« mindjárt következő nap hozta azon magyarázatot, hogy a felirással az országgyülés szakitni nem akart, csak constatálta azt, miszerint a július 21-ikei leirat által lőn az egyezkedés lehetlenné téve, de ha egy ujabb leirat a királyi teljhatalmat nem emlegeti s alkotmányos álláspontot foglal, – az egyezkedés fonala ismét össze lesz kötve. Semmit sem óhajtunk inkább, mint hogy Bécsben oly értelmet tulajdonitsanak a szakitásra vonatkozó kifejezésnek, mely a további alkudozást kizárja; ily értelmet azonban annak nálunk is igen kevesen tulajdonitanak, a kormány pedig nincs oly helyzetben, hogy már most levesse az álarczot, mely alá absolutisticus törekvéseit rejti. Az országgyülés eloszlatása tehát ismét aligha fog bekövetkezni.
Ghyczy azokból, miket Bécsben közelebb tapasztalni alkalma volt, azt látszik következtetni, hogy az 1848-iki alkotmányos biztositékok teljes és tiszta helyreállitásáról természetesen szó sem lehetvén, az országgyülés azon sértésekért melyekkel a felirásban a koronát illeté, bizonytalan időre elnapoltatik s ezt nyomban vagy Schmerling-, vagy Vay-féle alkotmányos köpenybe burkolt kisérletek fogják követni. Különben azon igéretet birja Forgáchtól, hogy az ujabb leirat jövő hét közepén Pesten leend.
Ma alkalmam volt Nyáryval szólni. Ő azt állitja, hogy Deák többet az engedés utján tenni s az egyezkedő párttal tovább haladni nem fog; ez azonban, ugy gondolom, csak egyéni nézet dolga s aligha merne jótállani azért, hogy ujabb körülmények mást nem fognak hozni. Deák hű kinyomata a jelen igen nehéz helyzetnek. A nemzet ohajt és vágyik szabad lenni; de érzi tehetetlenségét; nem rendelkezik oly eszközökkel; melyek nagy erő kifejtésére szükségesek; koczkáztatni semmit sem akarna s teli aggályokkal tekint a jövőbe még csak igazán lelkesedni sem képes. Mindez személyesitve van Deák egyéniségében s azért ő a helyzet embere. Egészen félre fog vonulni, ha nagy mozgalmak nagy változásokat hozandnak. Meg kell azonban jegyeznem, hogy ő mindazt, a mit tesz, átgondolt terv szerint látszik tenni. Ő teljes és tökéletes alkotmányt követel, de a Habsburg-háztól elszakadni nem kiván. Az emigráczió győzelmét és a forradalmat roszszabbnak, veszélyesebbnek tartja, mint azt, hogy a nemzet az uralkodó-ház kedvéért, rendes törvényhozási uton, az 1848-iki törvényeket revisio alá vegye; mi annyit jelent, hogy ha az uralkodó az alkotmányosságot s igy az 1848-iki törvények jogi erejét elvileg elismeri, aztán lehet azokból az alkotmány s béke idejében egyetmást feláldozni. Ily politikai irány mellett épen nem lehetetlen, hogy Deák szükségesnek tartja kifárasztani a nemzetet, mely nem akar elszokni azon gondolattól, hogy a szabadság csak Kossuthtal jövend haza. Ki tudja, Deák nem lesz-e hajlandó hazaszeretetből s az emigráczió iránti ellenszenvből olyanforma hadműveletet végrehajtani a parlamentben, mint a milyet eljátszott a harcztéren – Görgey? Nehezemre esett leirni e szót s ohajtom, hogy e bántó sejtelem alaptalan legyen.
A mi Nyáryt illeti, ő volna egyedül alkalmas egyéniség válságos pillanatokban a dolgok élére állani, miután erélye mellett népszerüsége is igen nagy. Azonban két fontos körülmény hat össze arra, hogy Nyáry ekkorig nem kivánt kiváló részt venni a küzdelmekben. Egyik azon valódi szerencsétlenség, hogy Teleki oly közel viszonyban állott Tisza Kálmánhoz, miszerint mellette Tisza pártvezérségig emelkedett, mire azonban sem erélye, sem képessége nincs. Teleki halála után Tiszát a határozati párt egészen el nem fogadta vezéreül; ő Nyáryban látta az akadályt s azért, külön párttöredéket alakitva, mindenkép igyekezett a pártot Nyárytól elvonni; mi nagy mértékben sikerült is, azon oknál fogva, mert Nyáry politikai combinatióiban az emigráczió épen ugy nincs benne, mint nincs Deákéiban. Nyáryt méltán bántotta Tiszának nem egészen jogosult pártvezéri ambitióján kivül az irányában mutatkozó bizalmatlanság. És ha ő élén nem állhat a mozgalomnak, párttöredéket vezetni nem fog.
Másik körülmény, mi Nyáryra nézve figyelmet érdemel; az, hogy ő ugyan az 1848-iki alkotmányos biztositékokból sohasem fog önként egy szemernyit is feladni, de a kiegyenlitést az uralkodó-házzal lehetőnek, sőt a nemzetiség érdekében kivánatosnak is látszik tartani. Az ő combinatiója, mint ma is meggyőződtem róla, körülbelül a következő: A nemzet passiv ellentállásra szoritkozzék a kormány minden alkotmányellenes törekvései irányában, s utasitson, el minden alkut az 1848-iki alkotmányos biztositékok fölött. Az udvar még most engedni nem fog, hanem ujabb kétségbeesett kisérletekhez folyamodik: azonban zavarai folyvást nőnek, ereje fogy, és végre egy bekövetkezhető válságos pillanatban azért, hogy az uralkodó-házat megmentse, a magyarok minden kivánatát teljesitni fogja, és – és utoljára is, teljes önállóságot birva, Austriával maradni nem lenne rosszabb, mint az, ha Magyarországon a napoleoni politika fészkelné be magát. Nyáry nem titkolja maga előtt, miszerint erkölcsi lehetetlenség, hogy Ferencz József valaha az 1848-iki törvényeket elismerje; de nem tartja lehetetlennek, hogy nagy veszély bekövetkeztével ezen uralkodó a család által félretolatik, vagy hogy Magyarországon a háznak egy más tagja vevén kezébe a hatalmat, a birodalom tényleg kettészakad.
Ezekből látszik, hogy Nyáry politikai iránya más nézponttal bir ugyan, de nem veszélyes, mert ezen irány mellett minden alkudozás, minden kiegyenlités lehetetlen. Ö a legközelebbi eshetőségekkel szemben odanyilatkozott, hogy ha az uj leirat az 1848-iki biztositékok elismerését nem hozandja – mi sokkal több, mint valószinű – már aztán akár elnapolást, akár valamely kitérést tartalmazand: a képviselőház azt tanácskozás alá sem veheti. A felolvasás után egy rövid utalással a felirat kijelentéseire, egyszerüen tudomásul kell venni. Ha a ház tanácskozásba bocsátkoznék, ez már az alku utja volna, s ő ez esetben a képviselőházból rögtön kilépne, akár követnék példáját mások is, akár nem. Vajjon ez már átgondolt végelhatározása-e Nyárynak? –– nehéz volna megmondani.
* * *
E történelmi adat becsével biró értesités irója sejtelmének ellenére, az országgyülés augusztus 22-kén eloszlattatott.
A képviselőház utolsó cselekvénye – a mint tudva van – egy óvás és egy határozat volt.
Az óvás – melyet Deák inditványozott –– azon kijelentéssel lett befejezve: hogy a képviselőház tagjai „minden, jogilag fennálló törvényekhez, és igy az 1848-ik évben szentesitett s országgyülésileg meg nem változtatott törvényekhez is szorosan ragaszkodva, a hatalomnak minden oly lépését, mi azokkal ellenkezik, alkotmányellenesnek fogják tekinteni.”
A határozatot Tisza Kálmán inditványozta. Ezzel a képviselőház, a kebelében többszörösen kifejezett elvek folytán, kijelentette, hogy:
1. Az országban lakó minden nemzetiségek, az ország területi és politikai integritásával nem ellenkező bármely igényeinek a feliratokban kifejtett elvek alapján kielégitését, –
2. A különböző vallásfelekezetek között polgári és politikai teljes jogegyenlőségnek életbeléptetését és az izraelitákra kiterjesztését,–
3. Az urbérrel rokontermészetü mindennemü birtokviszonyoknak kárpótlás s illetőleg megváltás alapján megsemmisitését – a törvények alkotására képesitett országgyülés első és legfontosabb teendői közé sorozza.
Ugy az óvás, mint a határozat, egyhangulag lett elfogadva; de még más is riadó éljenekkel, egyetlen egy szó tiltakozása nélkül, tehát szintugy egyhangulag lett elfogadva: értem Deáknak azon nyilatkozatát, hogy »a törvény terét soha semmi szin alatt és semmi esetben nem szabad elhagyni«; és azon meggyőződés kijelentését, »hogy az országgyülés e részbeni példáját mind a törvényhatóságok, mind az egyes polgárok hiven követni fogják, s a törvényesség teréről le nem lépnek.«
Ez éljenzésekkel az országgyülés hitvallásává avatott nyilatkozat annyi volt, mint azt mondani az osztráknak: bizvást akár fát is vághatsz a magyar hátán, az nem fog forradalmat csinálni.
Deák akkor még, ugy látszik, a 48-at akarta. Csodálatos, hogy be nem látta, miként a bécsi udvartól a 48-at csak a 49-től való félelem csikarhatja ki. A ki a hatalmat e félelem alól felmenti, amannak elérését teszi lehetetlenné.
És a határozati pártban, mely pedig nekem azt mondta, hogy az én irányom az övé is, csak egyetlen egy ember sem akadt; a ki valami ilyest mondott volna „mindig nagy szerencsétlenség, ha egy nemzet, nemzeti életének megóvása végett, erőhöz kénytelen folyamodni; de vannak esetek, midőn ez kényszerűség, s mert az kötelesség, Isten elfedte az ember szeme előtt a jövendőt. Senki sem tudhatja, mit parancsolhatnak a jövendőnek előttünk ismeretlen körülményei. Nem lehet hivatásunk az ismeretlennek elibe vágni.”
Még csak ennyit sem mondott senki. Hanem unisono kikiáltották az ostracismust a forradalomra.
Az 1861-iki országgyülés véglehelletével is keserves csapást mért törekvéseinkre.
És adott szabadságlevelet a féktelen garázdálkodásra az önkénynek.
Ily auspiciummal léptetett életbe a provisorium.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Adatbázisok

Arcanum Újságok

Arcanum Kézikönyvtár

Arcanum Térképek

Hungaricana

Technológiák

Digitalizálás

Mesterséges intelligencia

Történelmi térképek

Languages







Arcanum Újságok

Arcanum Újságok
Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem