Jankó Mihálynak
Jankó Mihálynak
Collegno (al Baraccone), 1878. október 2.
Vitéz Százados Ur!
Kedves bajtárs Uram!*
Az 1848/9-ben alakult III. honvéd-zászlóalj tisztikara Szegeden 30 éves összejövetelt rendezett, és egy közös fényképet készíttetett, melynek egy példányát megküldték Kossuth Lajosnak, ki Jankó Mihály 1848/9-iki honvéd-századoshoz czímzett e levelében köszöni azt meg. K. F.
A győzhetetlen III. honvéd-zászlóalj még életben levő tisztjeinek arczképfüzére, melyet Ön nekem megküldött, kezemhez érkezett épségben, sértetlenül, s nagy idők keserédes nagy emlékeinek ébresztője, itt függ könyvtáram homlokán, szemem előtt.
Szempilláim megnedvesedtek, a mint megláttam; kifejezhetlen érzelmek zajlanak fel keblemben, valahányszor felnézek reá.
Sokszor teszem. Mély áhitattal teszem. De az áhitatba éles fájdalom vegyül, mert a jelent párhuzamba állítva a multtal, melybe e kép visszavarázsol, úgy tetszik nekem, mintha romban látnám az oltárt, melynek kultusához a nemzetállami lét titka fűzve van.
Romot mondék, mert a kor, melybe az oltár hajdani fénye átcsillamlik, kitörölte hitágazatai közül az úrnak ama parancsát: »Ne legyenek tenéked idegen isteneid én előttem.«
Csináltak maguknak faragott képet, hogy azt imádják; és kaptak jutalmul bosnyák mészárlást.
Ha lesz-e nemzedék, mely azt az oltárt újra felépíti?
Ha lesz-e még nemzedéke a magyarnak, a minő az volt, mely a hazának azt a zászlóaljat adta, mely a hazát védve nem ösmert vesztett csatát?
Én uram! én istenem! könyörület istene, ha lesz-e még? Lehetne. Mert a keblekben most is él az ihlet, habár az oltár romban van.
Csatákat most is viv, most is nyer a magyar, de nem hazáért vivja; nem a hazának nyeri.
Barátot pusztít; ellenségért pusztul. Vére, mely oktalan parancsra ömlik, s a vér, melyet oktalan parancsra ont, egy méregfa táplálója, mely a magyar haza jövendőjére halálos árnyékot vet.
És a pusztítva pusztuló magyar tudja, hogy ekként vagyon. – De hát – – parancsolják!
Átok van rajtunk.
Biz’ e dolgokban, Uram, Százados Úr! sok keserüség vagyon, – keserüség a multért, keserüség a jelennek miatta.
»Az nem lehet, hogy annyi sziv hiába onta vért«, – így álmodá ezt egykor a költő, mert hitt az igazságban.
– Pedig hát lehetett. Lett.
Szentebb ügy soha sem volt mint az, melynek védelmében Önök annyi babért arattak. Sikerre méltóbban úgy védve soha sem volt, mint a miként védték e szent ügyet ama félistenek, kik között Önök és társaik oly dicsően kimagaslottak. Hát nem keserü gúny-e a világ erkölcsi rendjére, hogy mind e mellett is: »ész, erő és oly szent akarat, hiába sorvadoztanak egy átoksúly alatt?«
Nem tagadhatom, a mint elmerengek Önök arczképeinek szemléletén, ki-kitör ajkaimon a zugolódás a sors ellen.
Mondják, nemzeteknek olyan sorsuk van, a minőt érdemlenek.
Ez sokszor igaz. Fájdalom, tán éppen most is igaz. Tán éppen nálunk igaz. De istenemre mondom, a kor, melybe Önök arczképfüzére visszavezérli gondolatimat, nem ily sorsot érdemelt.
Csak hinni tudnám, hogy »surget ex ossibus ultor«, csak ezt tudnám hinni.
Majd megválik. Nem messze időben meg kell válnia. Mert ha nem bűn, mely a honárulással határos, hát egy oktalanság, a minőre példát hiába keresünk a tévedések vaskos krónikájában, mely a végletek felé kergeti a nemzetet, azon pont felé kergeti, melynél a lenni vagy nem lenni nagy kérdő jele fog kapni feleletet.
Ez elől aztán nincsen kitérés.
A magyar állami lét ezredes évfordulója közeleg. Oly viszonyokat bonyolított össze magyar kezekkel a bécsi cabinet, hogy az ezredes évforduló emlékköve: vagy egy sirkő lesz, mely alól nincs feltámadás, vagy sziklatalap, melyen egy második ezredév büszke pyramisa emelkedend.
Az elsőt teheti a gyáva resignatio. A másikat megfektetheti az erős akarat.
Bár fordulna a nemzet sugallatokért azon emlékekhez, melyek az 1848/9. III. honvéd-zászlóalj történelméhez fűzvék. Ha forduland-e?!
De nekem minden aggály közben, minden bánatos érzés mellett, melyet lelkemben feléleszt, Önök küldeménye kimondhatatlanul becses ajándék.
Mint polgár úgy vagyok vele, a miként vagyok mint ember elvesztett szeretteim emlékeivel.
Amaz dolgokat juttat eszembe, melyekért élni méltó volt. Emezek magán boldogságomat; mindkettő egy mult, a mely nincs többé, de emléke kincs.
Köszönöm, hogy a magasztos érzelmek között, melyeket hős zászlóaljuk megalakulásának harminczadik évfordulóján találkozásukkor érezniök kellett, emlékezetükben hely számomra is jutott.
Köszönetem kijelentésével azért késtem, mert jól vagy rosszul felvillant agyamban a gondolat, hogy becses küldeményét saját arczképem megküldésével viszonozzam.
Ritkán mozdulok ki magányomból. Mikor alkalmam akadt volna elküldeni, nem volt arczképem; a mióta erre tettem, nem volt alkalmam, most végre akadt, hát küldöm köszönetem jeléül. Lássa meg Ön, mit csinált belőlem az a 30 év, mely a 48/49-ki Magyarországból azt a dualistikus Lajthániát csinálta, melyet 78-ban eléggé megpuhultnak itéltek; hogy elküldhetni merhessék, magyar vér árán, gyülőletet aratni Boszniába; és csinálni oly állapotot, mely mellett – ha bevégzett ténynyé válni megengedhetnék az, a mi ezredéven Magyarország volt, még csak dualistikus Lajthánia sem volna.
Nem igénylem, hogy függeszsze arczképemet maga s hős bajtársai arczképfüzére mellett.
A korban, melyet élünk, nincsen számomra hely. Csak nézze meg, hogy mivé tett engem az a rettenetes 30 év, azután dobja félre. Haszontalan lom, – mint haszontalan a rom, a mit – képvisel.
Isten és áldásom Önökkel!
Kossuth.
