Mezei Ernőnek
Mezei Ernőnek
Collegno (al Baraccone), 1878. július 23.
Uram, Barátom!*
Mezei Ernőnek. K. F.
Ön azt irja, hogy Békésmegye magyar népe őszinte ragaszkodással viseltetik irányomban. Ebből azt kellene következtetnem, hogy szavam és nézetem nyom nála valamit.
De ha ez igy van, miként történhetett, hogy a gyomai kerület közösügyes képviselőt küldött az országgyűlésre, ámbár nem lehetett nem tudnia, hogy én azt a boldogtalan közösügyes rendszert mindig a leghatározottabban kárhoztattam.
Hanem hát akármi történt is a multban, annyi bizonyos, hogy a helyzet most egészen különbözik az 1868 óta történt választások helyzetétől.
Annak az országgyűlésnek, a mely feladva a personalis uniót, e szerződésileg kikötött alapfeltételét a Habsburg-ház uralkodásának Magyarországon, ennek helyébe a közösügyes rendszert varrta a nemzet nyakába, erre egyáltalában nem volt mandatuma a nemzettől.
Az az országgyűlés pártkülönbség nélkül a Deák Ferencz által szerkesztett 1861-ki felirat alapján kapott a nemzettől mandatumot.
Az a felirat nem egyéb mint egy hatalmas parafrázisa annak, a mit őseink egy alaptörvényben, melynek megtartására magát a már örökösödési joggal országló uralkodó-ház esküvel kötelezte, akként fejeztek ki, hogy ámbár a trónörökösödés rendje ugyanaz Magyarországon mint Austriában, következőleg ugyanazon személynek kell országolni Magyarországon, a ki az ezzel együtt elválaszthatlanul birtoklandó osztrák tartományokban országol, mindazonáltal Magyarország szabad és független ország, egész kormányzati rendszerében önálló, és semmi más nemzetnek vagy országnak nem kötelezett.
Ezen közjogi állás fentartására és biztosítására adott a nemzet mandatumot 1865-ben.
És az az országgyűlés nemcsak fenn nem tartotta, de sőt egyenesen feladta azt, a minek fentartására a nemzet által megbizva volt.
Tehát a közösügyes rendszer behozatala nem bir valódi jogalappal. Az nem volt jogszerü cselekmény, hanem egyenesen egy parlamentaris államcsiny, szintoly jogtalan mint akármely kormány-államcsiny, mint akár az, melyet III. Napoleon elkövetett, és a mi keletkezésében jogtalan, azt jogossá semmi későbbi törvényesítés nem teheti. Törvényesítés egy dolog, jogszerüség egy másik dolog.
De hát miként történhetett, hogy a nemzet ekkorig a választásoknál ezt az államcsinyt, az elvállalt képviselői kötelességek e rémületes megszegését, el nem vetette?
Ennek oka azon határtalan bizalom volt, melylyel a nemzet Deák Ferencz iránt éppen az 1861-ki felirás következtében viseltetett.
A nemzet többsége azon nézetből indult ki, hogy az csak még sem lehet oly rossz, hogy még csak kisérletet se érdemeljen, a mit az a Deák javasol, a ki 1861-ben az ország jogait oly hatalmasan védte s a nemzet érzelmeit oly hiven tolmácsolta.
Tehát adjunk tért a kisérletre. Lássuk, teljesednek-e azon várakozások, melyeket Deák Ferencz kilátásba helyezett.
Aztán a nemzet azon nézetből indult ki, hogy Deák Ferencz elismerte ugyan, miszerint műve nem tökéletes, nem felel meg a nemzet jogos és méltányos igényeinek, de azzal biztatott, hogy alapot nyujt a javításra, javulni fog.
Hát a nemzet azt mondta, Deák okos ember, tudja mit beszél, tiz év nem a világ, türjünk, tiz év mulva a dolog majd javítva lesz.
Ez volt a nemzet álláspontja az 1868 ótai választásoknál.
De most a helyzet egészen más.
A kisérlet megtörtént, s a tiz éves tapasztalás a közösügyes rendszert mind külbiztonsági, mind belszervezkedési, mind politikai, mind közgazdászati, mind szellemi, mind anyagi tekintetben a leghatározottabban elitélte; és azt is bebizonyította, hogy ezen az alapon egyiket sem lehet azon két czél közül elérni, melyeket Deák kilátásba helyezett, sem az osztrák birodalom népével nem lehet barátságos egyetértésre jutni, sem az alkotmányos életet valósággá emelni az országban.
Most már nem sejtelem, hanem tény gyanánt áll a nemzet előtt, hogy a közösügyes rendszer a kölcsönös elkeseredettséget nem hogy megszüntette avagy csak enyhítette volna is, de sőt fokozta a magyar nemzet s az osztrák birodalom népei közt.
S most már nem sejtelem, hanem tény gyanánt áll a nemzet előtt is, hogy oly rendszer mellett, mely Magyarországot alaptörvényeink ellenére kormányzati rendszerének leglényegesebb ágaira nézve a minden idegen avatkozástól ment önrendelkezéstől megfosztja, az alkotmányos élet nem lehet egyéb mint »kongó ércz, pengő czimbalom«, – megaranyfüstözött fapénz, mely csak csillámlik, de értéke nincs. – A parlamentáris kormányrendszer valóságos hazugsággá sülyedt Magyarországon, azon kényszerrendszer következtében, mely e szavakkal: »el kell fogadni, mert »muszáj«, az osztrákok nem akarnak engedni«, a magyar országgyűlést oly helyzetbe teszi, hogy még arra is »Amen«-t mond, a miről maga a miniszter is bevallotta, hogy »sérti az erkölcsi érzetet« (vide 80 milliós száraz korcsma-számla).
Aztán a javítási kisérlet is megtörtént, s a tanulság az, hogy nekem igazam volt, midőn azt mondtam, hogy javításról álmodni sem kell – a közösügyes rendszer sikló, melyen csak siklani lehet, emelkedni nem. Javításul kapott a nemzet egygyel több közös ügyet, s azt az »erkölcsi érzetet sértő« degradatiót, hogy erre még a nemzet 24.000,000-ot reá fizet; s kapott oly állapotot, mely mellett az anyagi jólét egészséges fejlődése teljes lehetetlenség, ellenben a nemzeti jellem elsatnyulása kikerülhetetlen.
A fejem szédül, a hátam borsózik bele, Uram, ha meggondolom, hogy ily állapotban megyen elébe árva hazánk azoknak a rettenetes megpróbáltatásoknak, a melyeket gróf Andrássy bámulatos – a történelemben példátlan – improvidentiája immár kikerülhetetlenül reánk hárított.
Ezek szerint tehát a nemzet most nem oly helyzetben van, mint volt a mult választásoknál.
Akkor reményekkel számolt, most a meghiusult remények tapasztalati tényeivel kell számolnia.
Valóban csodálatos volna, ha e tapasztalás sem gyógyította volna ki a szédelgésből, mely a nemzetre annyi bajt, szenvedést, romlást hozott; s még jövendő fenmaradhatását is kétségessé tette, – nehogy azt mondjam, reménytelenné.
Az pedig már éppen a csodálatosnál is csodálatosabb volna, ha a nemzet többsége, a helyett hogy határozott kárhoztatásával sujtaná, még ma is jutalmazná a Tisza Kálmán úr által vezénylett párt azon megbocsáthatatlan bűnét, hogy tagjai oly rútul megszegték az ünnepélyes fogadásukat, melylyel választóik bizalmát meglopták a mult választáskor.
Ha ez megtörténnék, ez az erkölcsi érzetnek oly megfogyatkozását bizonyítaná, hogy nemzetnek, mely ennyire sülyedt, alig lehetne egyebet mondani, mint a mit Jobnak mondtak barátai: »átkozd meg az istent s halj meg«.
Ha igaz, hogy Békésmegye magyar népe még oly jóindulattal emlékszik reám, mint Ön állítja, ez oly szellemre mutat, mely reménylenem engedi, hogy okulva a tapasztaláson, azok is visszatérnek hazánk törvényes függetlenségének alapjára, a kik (immár hiuknak bizonyult) remények által magukat arról a multban letéríttetni engedték.
Igazán örvendek, hogy a gyomai kerület független érzelmü választói Önt jelölték ki képviselőül a jövő országgyűlésre.
Lelkemből óhajtom, hogy hatalmas többség tömörüljön az Ön zászlója körül.
Óhajtom: mert Önben oly férfiut van szerencsém ismerni, a ki mind politikai irányánál, mind képzettségénél, mind jelleménél fogva kiválólag hivatva van a nemzet tanácsában résztvenni, s ki a képviselői mandatumnak minden tekintetben azon lelkiismeretes hűséggel fog megfelelni, a melyre hazánknak e szorongatott időkben annál nagyobb szüksége van, minél ritkábbá lett a közösügyes rendszernek demoralisáló befolyása alatt.
Sajnálattal értem leveléből, hogy akadnak a gyomai kerületnek különben független érzelmü választói közt olyanok is, kiket vallási tekintetek tartóztatnak az Ön zászlója körüli tömörüléstől.
Boldog isten! hát mi köze van a vallásnak a politikához s hazafiui érzelmekhez.
Én mindig szerettem a külföldön azzal dicsekedni, hogy magyar hazánkban a vallási nézetek különbsége nem huz válaszfalat a haza szent szerelmében egygyé font hazafiak közé, s hogy a magyarnak, bárminő templomban, bárminő ritussal imádja is a mindenség megfoghatatlan végokát, van egy közös szentegyháza, a »haza«, melynek oltárát felekezeti különbség nélkül karöltve állja körül, s van egy közös religiója, a »honszeretet«.
Szeretem reményleni, hogy a békési magyar nép igazolni fogja-e nézetemet.
Mikor kerül az én igénytelen nevem a választási népdalba? nem tudom; de ha már ott van, igazat akkor fog az a dal mondani, ha így fog hangzani:
»Mezei Ernő oly követ,
A kit Kossuth Lajos szeret.«
A kit Kossuth Lajos szeret.«
Fogadja Ön nagyrabecsülésem kijelentését s legőszintébb jó kivánataimat.
Kossuth.
