Helfy Ignácznak
Helfy Ignácznak
Collegno (al Baraccone), 1879. október 5.
Kedves Barátom!*
Helfy-Ignácznak, K. F.
A mult hó vége felé a magyar lapok legtöbbje egy czikket vett át a »Zasztavá«-ból, melyben az újvidéki szerb gymnasium egyik tanára nálam tett látogatásáról irva többek közt azt állítja, mintha én azt mondtam volna, hogy: »a zsidók teljes emancipatióját addig nem kellene keresztül vinni, míg ők a többi honpolgárokkal társadalmilag és politikailag ki nem egyenlődnek, míg meg nem szünnek magukat mint különvált idegen elemet tekinteni, hanem csak akkor, ha majd egyedül vallás dolgában fognak különbözni a többi honpolgároktól, mint ez tényleg Anglia, Franczia- és Olaszországban van.«
Sok mindenféle badarságot összeirkált már felőlem egyik-másik »látogató«. Nem szoktam vele törődni. Ezzel a badarsággal nem törődném, ha ez állítólagos nyilatkozatnak az sem volt volna következése, hogy még most is folyvást egész levélözön árad hozzám zsidó vallásu hazámfiai köréből, a kik, úgy látom, nagyon reá érnek egy újvidéki szerb tanár utazási jegyzeteit figyelembe venni; de arra nem értek rá, hogy az én nyilvános életemre és számtalanszor ismételt nyilatkozataimra csak legkisebb figyelmet is fordítsanak; mert a ki engem erre méltatott, az józan észszel csak még sem lehetne képes rólam ily ostobaságot feltenni.
Nekem ez a levélözön nagy alkalmatlanságot okoz, annyival inkább, mert, a mint tudja Ön, terhes munkával vagyok elfoglalva, melyben haszontalan levelezésekkel zavartatni nagyon terhemre esik.
Ez alkalmatlanságnak véget vetendő, kérem Önt, édes Barátom! legyen szives kieszközölni, hogy azon lapok, melyek elsők voltak a »Zásztava« említett czikkét átvenni (»Független Hirlap«, »Egyetértés«, »Közvélemény«), jelen helyreigazításomnak is helyt adjanak.
Szerb tanár látogatóm csak egyes szavaimat véste be emlékezetébe, de azokat kikapkodva akként fűzte össze, hogy merőben fonák fogalmat adnak nézeteim felől.
Olyan bolondot biz’ én sem nem mondtam, sem nem gondoltam, hogy a zsidók teljes emancipatióját addig nem kellene keresztülvinni, míg a többi honpolgárokkal társadalmilag és politikailag ki nem egyenlítődnek. Hisz’ ez annyit tenne, mint az emancipatiót soha napjára utasítani. Emancipáltatniok kell a zsidóknak, hogy »kiegyenlődhessenek.« E nélkül a kiegyenlődés lehetetlen. Lehetetlen politikailag, mert a nem emancipált zsidónak nincs politikai joga, hát miként egyenlődjék ki a nincs, meg a van? De lehetetlen társadalmilag is, mert csak a jogegyenlőség, csak az egyenlő szabadság idézhet elő társadalmi kiegyenlődést.
Én hát nem azt mondtam, hogy a zsidók teljes emancipatióját nem kellene keresztülvinni, míg a többi honpolgárokkal társadalmilag és politikailag ki nem egyenlődnek, hanem azt mondtam, hogy, ha száz emancipationalis törvény hozatik is, azért az emancipatio sem társadalmilag, sem politikailag nem lesz teljesen a gyakorlatias életben keresztülvive sehol; a hol a zsidók magukat külön faj gyanánt viselik, s szokásaikban, életmódjukban a többi polgároktól különvált nép maradnak, teljesen emancipálva csak akkor lesznek, ha szokásaikban, életmódjukban magukat annyira azonosítják a többi honpolgárokkal, hogy köztük s ezek között az egyedüli különbséget csakis a vallás tegye.
E nézet illustrátiójául hivatkozom Anglia, Franczia- s különösen Olaszországra, hol nem ritka kivételkép mint nálunk, hanem széltiben találkozik az ember zsidó vallásu olasz polgárokkal, a köz- és polgári élet minden ágaiban, közhivatalokban, parlamentben, még a hadsereg tiszti karában is; – a társas életben pedig teljességgel nincs semmi elkülönöző vonal köztük és a többi polgárok közt. És miért van ez így? Azért, mert annyira beleolvadtak az olasz nemzetiségbe, szokásaikban, életmódukban, társadalmi alkalmazkodásukban tetőtől talpig annyira olaszok, hogy itt a zsidónemüség nem faj, hanem csakis vallásminőség, s mint ilyen a politikai és társadalmi kiegyenlődésnek nem szolgál akadályul.
Ez az, a mit én mondottam, s nem az, a mi nekem tulajdoníttatik, de a minek egész nyilvános életem ellent mond.
A berlini congressus által Romániára nézve hozott határozatnál sem akként nyilatkoztam, a mint szerb tanár látogatóm előadja.
Beszélgetésem értelme ez volt:
Hogy vallásnak nem kell, nem szabad polgári jogokban különbséget tenni, ez nemcsak természetes, hanem olyas valami, hogy ma már nincs józaneszü: nincs becsületes ember a világon, a ki azt el nem ismerné. S ha valamely állam ez igazsággal ellenkező állásra helyezkednék, az megérdemlené, hogy a független nemzetek kerek asztalánál egyenlő jogu társnak ne tekintessék.
Ha tehát a berlini congressus azt kivánta volna, hogy a rumániai – mondom a rumániai zsidók – emancipáltassanak Rumániában, ez tökéletesen rendén volna, ezzel csak a humanismust vette volna oltalma alá, a fanatikus vallási intolerantia ellenében.
De a dolog teljességgel nem így áll. A berlini congressus nem foglalatoskodott azzal a kérdéssel, hogy a rumániai zsidók – ismét mondom a rumániai zsidók – mily jogokkal birnak vagy birjanak Rumániában, hanem kirekesztőleg idegenek meghonosításának kérdésével foglalatoskodott. A rumán alkotmány azon pontja, melynek megváltoztatásáról van szó, egyenesen és kirekesztőleg honosításról szól. Ez hát nem emancipatio kérdése, mert emancipálni mindenütt a világon csak belfödieket lehet. Ez idegenek naturalisatiójának kérdése, még pedig, a mint a congressus határozatát a diplomatiai körökben értelmeztetni hallom, itt tömeges naturalisatio kérdése forog fenn, oly idegenek tömeges naturalisatiójának kérdése, kik nem Rumánia szülöttjei, kiknek nincs semmi gyökerük a rumán földben, a kik Rumániához semmi hazafiui kötelékkel nincsenek csatolva.
No már én nem tudok arra példát a történelemben, hogy ily tömeges naturalisatiót congressusok valamely országra valaha reá parancsoltak volna, ellenben azt tudom, hogy az idegenek naturalisatiója különböző szabályok szerint ugyan, de mindenütt a világon személyről személyre egyenkint dispenzáltatik.
Nekem az tökéletesen mindegy, hogy azok a tömegestől naturalisáltatni követelt idegenek minő vallásuak; mert én, a mint nem tekintem a vallást akadálynak a polgári jogok terén, úgy privilegiumnak sem fogadom el.
Nagyon erős dolog az a tömeges meghonosítás. Én tudok eseteket a történelemben, midőn egy-egy országnak nagyon is oka volt az idegenek tömeges befogadását megbánni (a hospitalitas kötelességei nem engedték ez állítást konkrét esettel illustrálnom). Engem hát nem lepett meg, hogy a rumánok szabadságot kivánnak maguknak megitélni, vajjon tekintve saját népük kulturális viszonyait, nagyszámu idegeneknek tömege naturalisatiója oly productiv természetü-e, hogy hazájuknak hasznára válhatik, vagy pedig nem.
Hogy a megváltoztatni kivánt alkotmány-szakasz idegent a meghonosítás jótékonyságából vallás miatt zár ki, – az botrány, s azt bizonyosan meg kell változtatni; de én egyáltalán nem csodálkoznám, ha, feltéve, hogy a rumánoknak okuk van idegenek tömeges polgárosítását hazájukra nézve akár nemzetiségi, akár közgazdászati szempontból károsnak itélni, azt az alkotmány-szakaszt akként változtatnák meg, hogy azt mondanák: semmi idegent nem naturizálnak, akármi vallásu vagy faju legyen is, kivéve, ha oly specialis érdemek fordulnak elő, hogy valakit a törvényhozás specialis törvénynyel rumán polgárrá tenni méltónak tart.
Ez az én nézetem a dologról. Hanem hát azt természetesnek találom ugyan, hogy egy hosszabb beszélgetésnek egyszeri hallás után visszaadásánál az embert emlékezete cserben hagyja; egyes kiszögellőbb kifejezésekre megemlékszik az ember, de azokat azután összefüggésükből kikapva oly módon állítja össze, hogy egészen más értelem áll elő, mint a melyet tolmácsoltak. Ez az én szerb tanár látogatómmal is megtörtént, úgy nagyban mint kicsinyben; annyira, hogy még fiaimmal is olasz intézetekben végezteti tanulmányaikat, pedig ők bizony nem tanulókul jöttek Olaszországba.
De éppen mert ezzel az incorrectséggel oly gyakran találkozom, alkalmat veszek magamnak egyszersmindenkorra kijelenteni, hogy, ha szegény házam ajtaja hazámfiai számára, kik e tájra vetődnek, igaz, őszinte szivességgel mindig nyitva áll, viszont megkivánhatni vélem, hogy ez indiscretiokkal ne viszonoztassék. Azok a látogatási leirások igen ritkán maradnak meg a discretio határai közt, néha még házi életem szentélyébe is belenyulnak, – beszélgetéseimet pedig nem adják híven vissza; nem is adhatják, mert egy hallásra hosszabb beszélgetést visszaadni nagyon nehéz dolog; ahhoz nagy érdek s feszült figyelem kell, a mi amolyan fesztelen conversatiónál nem fordulhat elő. Ez az indiscretio nekem már sok kellemetlenséget okozott, s azért egyszersmindenkorra kinyilatkoztatom, hogy én azért, a mit egy vagy más látogató ajkaimra ad, magamat teljességgel nem tekintem felelősnek.
Nem egyszer kopogtat be énhozzám egy-egy idegen reporter a két világrészből. Rendesen e szavakkal fogadom: »a gentleman right welcomme« (Isten hozta), a reporternek nem vagyok itthon. Ha valami mondani valóm van, a közönségnek el tudom én azt mondani reporter nélkül – intervievoltatni magamat nem engedem. Ezt reportereknek így megmondhatom, meg is mondom, de minden véletlen látogatónak, a ki amolyan »erre lévén utam« módon hozzám betekint, nem mondhatom. Tehát egyszersmindenkorra csak annyit mondok, miként lelkemből óhajtom, ne tegyék nekem hazámfiai lehetetlenné, hogy számukra itthon legyek.
Nagyon lekötelez Ön, édes Barátom, ha e nyilatkozatomat nyilvánosságra hozandja. Fogadja szives tiszteletemet s baráti üdvözletemet.
Kossuth.
