Helfy Ignácznak
Helfy Ignácznak
Collegno (al Baraccone), 1879. novenber 4.
Kedves Barátom!*
Helfy Ignácznak. K. F.
Nem tudok kijönni bámulatomból. Igazán nem ismerem ki magamat Magyarországon. Még a levegője is megváltozott, tele van pletyka miasmával. Már hogy az uram bocsáss-ba akadhat ember Magyarországon, a ki csak egy perczig is nem mondom feltenni, de csak álmodni is képes én rólam, hogy annyira »tabula rasa«-vá lett emlékező tehetségem, miszerint azt állítsam, hogy 1848–49-ben Perényit kivéve nem volt a magyar mágnások közt hazafi! én rólam, kinek sziv-oltárára mint megannyi szentnek neve van bevésve azon dicsőknek emlékezete, kik a hazáért martyr halált haltanak; – én rólam, ki nem egyet láttam mágnásaink közül a csatatéren, nem egynek küldtem vagy tüztem mellére a hős és hazafi érdemjelét, ki keserédes érzéssel szeretek elmerengeni az oly művész ecsetére méltó – jelenetek emlékezetén, mint például az, mikor Mednyánszky – a papmágnás magasra tartott kereszttel kezében rohant a csatába, mint egy második Capistrán: én rólam, ki a roppant vagyonát feláldozott, Batthyány Kázmérral együtt ettem a számkivetés keserü kenyerét Ázsiában, ki szerveztem azt a huszár-ezredet, melyet Károlyi István a szorongatott haza védelmére a maga költségén állított; ki lelkem mélyeig ható pietással éppen most olvasgatom, rendezgetem felejthetlen barátom Teleki László s Jósika Miklós leveleit, kik a számkivetés keservei közt az elnyomott haza felszabadítására intézett törekvéseimben, fáradhatlan, tántoríthatlan hű bajtársaim voltak stb.
Megfoghatlan!
El vagyok foglalva. Pár hét óta – kivéve itt-ott a távsürgönyöket – nem érek rá lapokat olvasni. Hanem kaptam leveleket, melyek arra a »Soleil«-féle botrányra vonatkoznak. Mi van tulajdonképen abban a »Soleil«-ben? nem tudom. Mert azt a lapot életemben soha sem láttam. Utána járattam annak a botránynak aproposjából Turinban. Nem existál. Hát kénytelen voltam a magyar lapokban nézni utána a dolognak. Ezek mindannyian egy beszélgetésre hivatkoznak, mely állítólag köztem és Peyramont Lajos franczia hirlapiró közt történt volna.
Peyramont urat nem ismerem. Soha sem láttam. Soha sem volt szerencsém vagy szerencsétlenségem társalgásának élvezetében részesülni. Azt sem tudom, van-e Peyramont a világon.
Hanem megolvasva azokat, a miket a magyar lapok ebből az »imaginary conversation«-ból adnak, úgy látom, hogy az abban említett tárgyak felől én sok, igen sok emberrel beszélgettem többek közt egy francziával is, ki nem Peyramont, de régi ismerősöm, ki sokat járt Magyarországon – gondolom tartózkodott is ott pár évig – sok embert ismer a felsőbb társadalmi rétegekből is, – de ez, ha hirlapiró (mit nem tudok), nem mint ilyen jött hozzám; nem mondta, hogy az indiscret pletyka hajhászók ama fajához tartozik, kiknek csömörlesztő mesterségük legújabban divatba jött; – ezzel az emberrel – mint régi ismerőssel – már sokszor társalogtam amúgy familiaris modorban; társalogtam ez alkalommal is éppen az említett tárgyak felől, de nem úgy, amint előadatik; teljességgel nem úgy; egy jó harmadát az előadottaknak sem úgy; sem máskép nem mondtam – egy másik harmadát nem én, hanem ő mondta, a harmadikat pedig egészen máskép mondtam – a reám fogottakkal akként vagyok, mintha valaki azt mondaná, hogy a Miatyánkban ezek vannak: »add meg nekünk a mi mindennapi bűneinket; és bocsásd meg nekünk a mi kenyerünket« – minden szó itt van a Miatyánkban; de nem úgy van.
A politikai combinatiók ködös légét hagyjuk annyiban. Csak annyit jegyzek meg. miként azt soha sem nem gondoltam, sem nem mondtam, hogy »hazánk még néhány évig Németország szárnyai alatt fog vegetálni«, s hogy »a szlávok fogai alul csak a végett menekülünk, hogy német mártásban egyenek meg.« Ez mese beszéd. Hogy az »osztrák imperialismus« minő mártást öntözget reánk? azt tudjuk 300 esztendő óta – de Németország minket magyarokat soha sem fog akarni megenni sem mártásban, sem mártás nélkül. Nemcsak nincs érdekében, de sőt érdeke ellen van. Én az osztrák kormány és a berlini kormány, helyesebben a Habsburg-ház és a Hohenzollern-ház közötti őszinte barátságban, tartós szövetségben soha sem hittem, most sem hiszek, mert lélektani lehetetlenség. – Találkozhatnak a pillanat nyomása alatt, mint találkoztak I. Napoleon világuralmi aspiratiói miatt és később az »isteni joggá« bérmált absolutistikus conspiratio érdekében – de az ily esetleges találkozás soha sem fogja annak elejét venni, hogy egymás hajába kapjanak, a mint csak tehetik. Ez történelmi kényszerüségü fatum, melynek logikája kérlelhetlen. – Hanem ha ebben nem hiszek, Magyarország és Németország közt az őszinte barátságnak, a szövetséges viszonynak mindig meleg barátja voltam, vagyok és leszek; – az voltam 48 előtt mint magánember és hirlapiró; 48-ban mint miniszter, igen jelzetes módon, s azóta mint publicista mindig. Csak hogy az, a mit most a magyar és németországok közti szövetségnek neveznek (de a mi teljességgel nem az), késő jött és hasznát nem fogjuk vehetni; mert nyugaton is, keleten is oly abnormis előzményeket hozott létre a terjeszkedési szomj rövidlátása, hogy mikor elkövetkezik a botorul kikerülhetlenné tett válság, mely a szövetség practicumára alkalmat nyujtand, Németország oly helyzetben találandja magát, hogy utolsó emberére is magának leend szükség (csak elég legyen), s nekünk nem sereget, de még csak egy fogvájót sem fog nyujthatni a szláv fogak ellen.
No de hagyjuk ezt. A történelem logikája majd elmegy a maga utján.
A mi bosszantón bánt, az amaz oktalan mágnásheccz. Elmondom, a mi történt abban a nem Peyramont-os familiaris társalgásban.
A keleti politikáról volt szó. Elmondtam felőle szivem fájdalmát. Elsoroltam a tényeket, melyeket visszahozhatlanul előidéztek s kifejtettem veszélyes következéseiket. – Erre látogatóm arra a kérdésre fakadt: »de hát az istenért, magyar létére Andrássy hogyan csinálhatott ily »funestus« politikát?
Mire én nem azt mondtam, hogy »hazája jövője soha sem okozott gondot gr. Andrássy fejének«, ezt nem mondtam, nem is mondhattam; mert ismerem őt a multakból: legkevésbbé mondhattam most, midőn irataimat rendezve levelei kerülnek kezem alá, az ötvenes évek elejéről, mikor engem még mindig kedves barátjának és főnökének czímezett, mely levelek honoroficus bizonyságot tesznek énnekem arról, hogy a haza jövője szivén feküdt s fejének gondot okozott.
Hát nem azt mondtam, hanem mondtam azt, hogy azt a politikát nem Andrássy csinálta. Végrehajtotta, de nem csinálta. Az az udvar politikája, a ház politikája, »Politik meines Hauses«, miként Zsedényinek mondák ez év elején. Ez a politika több mint 25 év óta megvan a bécsi Burgban (ezt diplomatiailag be tudom bizonyítani). Bécsben nem tartozik a külügyminiszternek sem tehetségéhez, sem hivatásához a »mi«, hanem csak a »miként«. »Ide kell menni« – azt megmondják neki; aztán oda az utat kikeresni, a miniszter dolga. Andrássynak csak egy alternativája volt, vagy Boszniába menni vagy Terebesre. – Ő az elsőt választotta, s kapott érte aranygyapjut. – Ez az egész.
De hát – mondá látogatóm – nincs a magyar mágnások közt független gondolkozásu hazafi, a ki Andrássy helyébe jobb politikával lépne?
Én: De hogy nincs, – csak hogy, a ki ilyen van, azt nem kinálják meg Andrássy helyével, a kit pedig megkinálnak, az vagy nem ilyen, vagy ha »ilyen«-re mutat hajlamot, nem lesz miniszter, haza küldik. Vagy menni azon irányban, a melyben Andrássy menetett, vagy »bon voyage« nincs más választás.
És azért én nem is szeretném, ha Andrássy helyébe magyar lépne. Nagy szerencsétlenségnek tartom hazámra, hogy ez ominozus politika keresztülvitelénél a külügyi tárcza magyar ember kezében volt, mert bár igaz, hogy a magyar országgyűlés nem egyéb mint egy registráló bureau, én mondani merem hogy nincs az az erőszak, nincs az a mesterség a világon, mely ezt a politikát még azzal a registráló bureauval is képes volt volna registráltatni, ha a külügyminiszter nem magyar ember.
Beszélgetésünk e fordulata vezetett a magyar mágnásokhoz.
Látogatóm felemlítette, hogy ő kissé ismeri a magyarországi viszonyokat, tudja, hogy a mágnásosztály fel van mindazon requisitumokkal ruházva, melyek a nemzet életében egy osztálynak kiváló súlyt adnak; birtok, történelmi alap, társadalmi befolyás, sokaknál kitünő intelligentia is stb. – hát nem tudja megérteni, hogy miért nem vetette – a súlyt, melylyel bir, hazája javára, az események mérlegébe.
Én: Miért nem vetette? – Voilŕ. – Ez az a nagy történelmi quesitum, melynél az ember lelke elborul. – Én láttam ezt az osztályt (je l’ai vu ŕ l’oeuvre) 1848–49-ben. Miért nem vetette akkor testületi súlyát a mérlegbe? – Pedig voltak ez osztályban férfiak, kiknek életet, vagyont áldozni kész hazafisága, mint egy világító torony állott társaik előtt. Hősök, martyrok, megingathatlan, tántoríthatlan jellemek, kiknek áldozatkészségük a hazáért nem ismert határt. – Igaz, voltak ezek mellett amolyan kalkuláló kétkulacsosok is (példákat idéztem), sőt akadtak muszkabehivók, muszkavezetők, árulók is – de ezek egyéni jelenetek; rossz ember minden társadalmi rétegben akad. Nem ez volt a baj, a baj az volt, hogy a magyar mágnáskar mint testület, mint alkotmányos tényező elhagyta a nemzetet, nem volt látható. A magyar alkotmány testületi súlyt adott a magyar aristocratiának a nemzet közéletében; s ezt számára a 48-ki törvények is feltartották és ez a súly hiányzott a nemzet sorsának mérlegében – a magyar aristocratia mint institutio, mint alkotmányos tényező nem ment Debreczenbe! Hányszor nem hallottam Perényit, azt a Perényit, ki ama kor történelmében egy kimagasló páratlan alak, mely egyedül áll, hányszor nem hallottam keservesen panaszkodni, hogy kéréssel, rimánkodással, fenyegetéssel, levelezéssel, futkározással hetek alatt sem képes egy főrendi házat összehozni; s mikor aztán óriási fáradsággal egyet mégis összehozott, hát az olyan sovány volt, hogy szomoruság volt reá nézni. Azt a nehány »hűt és hazafit« kivéve, a született független magyar főrendiség távolléte által tündökölt. A magyar közélet épületének két alkotmányos oszlopa közül az egyik hiányzott az egész szabadságharcz alatt. Ez a hiány döntötte meg a hazát, ha ez a hiány nincs, ha magyar aristocratia mint alkotmányos tényező, mint institutio helyt áll a nép, a nemzet mellett, sem az önbizalomvesztés nem ver gyökeret a hon vérrel áztatott földjében, sem a pártos visszavonás nem burjánzik fel, sem árulás nem lesz lehetséges, sem el nem bukunk; hanem mert a főrendi kar mint institutio nem volt Debreczenben, hát nehány, a haza iránti kötelességről megfelejtkezett egyénnek lehetségessé vált magukat pozsonyi vagy hova is való conventiculumukban mint institutiót presentálni a czár előtt, s a muszka behivásra a magyar főrendiség kivánatának pecsétjét reá hazudni.
Hát arra a kérdésre: hogy a keleti bonyodalmak kérdésében a magyar főrendikar miért nem vetette súlyát az események mérlegébe? feleletem az, hogy azért, a miért 49-ben sem vetette azért, mert a magyar főrendek soraiban mindig voltak s most is vannak minden tekintetben jó hazafiak, de a magyar főrendiség mint alkotmányos tényező, mint politikai institutio valóságos anachronismus. – Gleiche Rechte, gleiche Pflichten, volt Széchenyi kedvencz-mondata. Privilegiumok számára nincs a XIX. század utolsó negyedében hely.
Perényit úgy említettem, mint egy páratlan kimagasló alakot, mely egyedül áll. Annak a francziának, kitől beszélgetésünk oly »bocsásd meg nekünk a mi kenyerünket« alakban került valami hypotheticus Peyramont tolla alá, nem magyarázgattam biz’ én, hogy mi okon mondtam én azt Perényiről.
Hát most alkalmat veszek elmondani. Jegyezzék fel az élők a jövendő számára, méltó a feljegyzésre.
Bécsben voltunk sanctionáltatni a 48-ki törvényeket. Valami zajos fogadtatásról annyira nem is álmodtam, hogy még szegény áldott, ideges nőmet is magammal vittem – Bécset látni.
És lőn az a váratlan bámulatos jelenet, mely engem, az egyszerü magyar polgárt, a Bécsben idegent, azon különös helyzetbe tett, hogy azt mondhassam az ős bécsi Burgban a fejedelmi háznak: ich schaffe Ruhe dem Hause Osterreich in Wien, amint erről a nagyméltóságu országos küldöttségnek nyomban in pleno jelentést is tettem.
Ama fogadtatási jelenet után szerettek mágnásaink közül sokan szállásom nappalijában időzni. Nem csoda, sok furcsát lehetett ott látni, hallani, gyakran ott üldögélt órahosszant, némán, mélázva Széchenyi is, ki azelőtt lakom küszöbét soha át nem lépte.
Mindjárt első este Perényi késő éjjelig ott maradt – utolsónak maradt; s mikor már csak kettecskén valánk, így szólt:
»Barátom! ez itt már foradalom – majd lesz nálunk is. És ez a forradalom azzal a beszéddel csinálódott, melyben azt mondád, hogy a magyar királyi és osztrák császári korona közti ellentétet alkotmányossággal ki lehet egyenlíteni. Tudod-e te, hogy te ezzel egy nagy absurdumot mondtál? – Nem lehet azt kiegyenlíteni. Ezek az emberek itt körülted mind azt képzelik, hogy csak a sanctio legyen meg, minden jól lesz. De hogy lesz. Hisz’ azt a sanctiót úgy amúgy majd csak hazavisszük. De tudod-e, miért visszük haza? Azért, mert megcsalnak. – Nem lehet azt az ellentétet kiegyenlíteni, vagy osztrák egységes birodalmi provinczia, vagy elválás. Tertium non datur. Minden, a mi e kettő közt van, csak amolyan szinházi decoratio, csak amolyan czafrang, melylyel magunkat ámítjuk, hogy állami életünk rongyait ne lássuk. Ily időkben jó az embereket ismerned, hát én tudtodra adom már most, hogy engem a czafrang nem ámít, nekem a provincziáskodás nem kell; én el vagyok határozva a másik irányba menni – légy bizonyos benne, a dolgok oda fognak menni, oda kell menniök – én készen vagyok menni a végletekig győzelemre, ha lehet, az akasztófára, ha kell; – én megyek. Ezt akartam tudtodra adni.«
Én megilletődéssel néztem férfias arczába, a mint e nagy dolgokat oly indulatlanul nyugodtan beszélte, mintha egy sakkjátszmáról szólana, és azt mondám neki: te látnok vagy, a látnok hivatása a népet vezérelni. Vezesd nemzetedet.
Ő elmosolyodott és ennyit mondott: a vezér nem csinálja magát, ő csinálódik; a vezérséget a körülmények adják, neked adták, vond igádat, te szegény! kötelességed. Jó éjszakát. – – –
* * *
És én vontam igámat. Igen nehéz volt. És még olyanok is akadtak, a kik irigyelték, és az irigység szülte gyülölet dühét még a számkivetésbe is elvitték. Es még megérem, hogy magyarnak sem lesz szabad magamat neveznem. Azt pedig már megértem, hogy emberek, kik saját tegnapjukat is elfelejtették; kik ama nagyidők névtelen félisteneinek még csak az erkölcsi elismerés adóját is elfelejtik megadni, engem, már hogy engem »feledékeny kortársnak« neveznek el. Semmit sem tesz.
De neked, te kimagasló alak, ki abból az időből oly páratlan egyedül állasz, neked leborulok emléked előtt – – – mesterem!
Kossuth*
Peyramont, az orleanisztikus »Soleil« munkatársa, ki Gortschakoff herczeggel folytatott párbeszédének közlésével nagy feltünést keltett, Kossuth Lajost kereste fel. A vele folytatott társalgásról a következő, légből kapott állitásokat teszi közzé:
P.: Midőn 3 év előtt Önnek Andrássy háborus szándékairól beszéltem, Ön azokat egyszerü conjecturának mondá. Mint vélekedik most a dolog felől?
Kossuth: Igaza van, egyetlen pontnak a kivételével. A politika, melyet Ön Andrássyénak nevez, nem az övé, hanem a Habsburg-ház politikája; ő ennek csak eszköze. Andrássy egyszerüen kitüntetéseket szomjazó udvaroncz. Hazája, jövője soha nem okozott gondot fejének, és ha hiusága néhány csekélységgel ki van elégítve, legkészségesebben engedelmeskedik a bécsi udvar utasításainak. Szégyenlem hazám helyett, hogy magyar ember annyira képes megfeledkezni Magyarország vitális érdekeiről, de el kell ismernem, hogy Ferencz József császár s tanácsosai, Andrássyn kívül is, elég embert találtak volna a hazában. Nincs egy a magyar mágnások között, ki megtisztelve ne érezné magát helyébe léphetni. 1848–49-ben láttam őket. Perényit kivéve, mind a saját érdekeikre gondoltak, hol egyik, hol másik táborhoz szegődve, hogy minden eventualitásra biztosítva legyenek.
P.: Azt hiszi tehát, hogy Osztrák-Magyarország tényleges politikája veszélyezteti a magyar nemzetiséget? Miért nem ellenzi akkor Magyarország e politikát?
Kossuth: Én és barátaim mindent megtettünk, mi lehetséges volt embertől, de hiába, erőfeszítéseink eredmény nélküliek maradtak. A nemzet Andrássy és Tisza corrumpáló kormányzása által elgyengítve semmi férfiassággal sem bir már. Az országgyülés semmi egyéb mint egy bureau, mely határozatokat registrál. Az anyagi érdekek miatti gond minden más elővigyázatot elnyomott. Mohón vetekednek hivatal s jótétemények után, s azok, kikben a hazafiasságnak még egy atomja van, nem tudnak egyebet tenni mint sopánkodni s a rossz idők felett panaszkodni.
P.: S nem lát Ön módot e borzasztó viszonyok megváltoztatására?
Kossuth: Nem, én nem látom ennek végét s Magyarország az én véleményem szerint el van veszve ellenmondás nélkül. E szerencsétlen ország egynehány évig még Németország szárnyai alatt tovább fog vegetálni s tisztán ezen hatalom előnyére harczolni. – Bizonyos, hogy, ha a háboru Oroszország ellen kitör, az egész nemzet fegyvert fog ragadni, de csak hogy másokért vagdaltassa szét magát. Mert s e fölött nem szabad kétségben lennünk, ha Oroszország segítségünkkel megveretik, mégis mi fogjuk a hadi költséget fizetni, s a szlávok fogai alól elmenekülünk, hogy német mártásban egyenek meg. Ott Pesten vannak néhányan, kik magukat vigasztalni s egyuttal mentegetni akarván, mindig az Oroszország elleni antagonismust hozzák föl. Ezen értelemben hosszu leveleket irnak nekem, melyekben arról igyekeznek meggyőzni, hogy a német szövetség szükséges, mert ez által Oroszországot tartják sakkban. A szerencsétlenek nem látják be, hogy ennek a gyönyörü osztrák-német szövetségnek okvetlen következménye egy franczia-orosz szövetség, s ha nemsokára az általános összeütközés kitör, Németország sokkal inkább el lesz saját védelmével foglalva, semhogy segítségökre jöhetne, s így Austria-Magyarország egyedül lesz kénytelen az orosz támadást kiállani. Ezt én mathematikailag biztosnak tartom, s azok, Bécsben és Pesten, kik máskép argumentálnak, kétségkívül azt vélik, hogy a francziák bolondok vagy tehetetlenek.
P.: Bizonyára, mindenféle rokonszenves tüntetésekkel akarnak minket valódi érdekeink utjáról félre vezetni. Látja Ön, mily erőlködéseket csinálnak most is bizonyítgatni, hogy az osztrák-német szövetség kizárólag Oroszország ellen van irányozva. Ha az ember őket hallja, azt hiszi, hogy imádják Francziaországot, s mitsem óhajtanak forróbban, mint szerencséjét és boldogságát. Őket nem lehet okolni, ez egy fonák helyzet, mit egy rossz politika parancsol, mi azonban nem vagyunk elég naivak, hogy syrén éneküknek higyjünk.
Kossuth: Ugyanezt kiabálja Bismarck úr is az Önök fülébe, ő is azt képzeli, hogy a mai Francziaországot ép úgy dupirozhatja, mint dupirozta a császárságot. Midőn az Önök bécsi követjét, Teisserenc de Bortot meglátogatta (egy látogatás, mint az Ön interwiewja Gortschakoffal idézett elő), minden igyekezetét oda irányozta., hogy a francziákat az osztrák-német szövetség horderejéről megnyugtassa. Formális biztosításokat is adott, hogy semmit sem tervelt Önök ellen, s hogy legkevésbbé sem gondol Francziaországra. De higyje el nekem, Bismarck úr sokat gondol Francziaországra, s ha az Önök államférfiai neki hitelt adnának, oly együgyüeknek kellene lenniök, mi minden képzeletet felülmul; 1870-ben halálos csapást akart a német kanczellár Francziaországra mérni. – Szerencse Önökre nézve, hogy elszámitotta magát, de most nagyon jól tudja, hogy Francziaország megerősödött, s ez nagy akadályt gördit tervei elé. El kell Önöknek készülve lenni rá, hogy mindent meg fog mozgatni, hogy Francziaországot megsemmisítse. Ő olyan ember, ki semmiféle eszköztől nem riad vissza. Legyenek erősek, mint Gortschakoff herczeg tanácsolta, s legyenek vigyázók.
P.: E franczia-orosz szövetség, mit Ön elkerülhetlennek lát, Önben nagy visszatetszést szülhet, hisz' Ön nyilvános ellensége Oroszországnak.
Kossuth: Az események logikája nem módosul az emberek kedélyéért. Ha én franczia volnék s az ördög ajánlaná fel segitségét Németország ellen, örömmel elfogadnám azt. Ezzel azt akarom mondani, hogy én Francziaországnak nem tehetnék szemrehányást, ha Oroszország felé hajolna; ebben a mostani viszonyok közt a jövő kérdése gyökerezik. Óhajtanám, hogy máskép legyen, s szivem vérzik, ha azon sorsra gondolok, mely szerencsétlen hazámra vár; de mit lehet mást tenni? Én szeretem Francziaországot, a mint Magyarországot szeretem, s nem kivánhatom, hogy izolálvá legyen, a mi az én belső meggyőződésem szerint reá nézve egyenlő volna a romlással. Ehhez járul, hogy reánk magyarokra e borzasztó helyzetben oly felelősség nehezedik, mely engem gyötör és életem utolsó éveit meg fogja mérgezni.
Legújabban a sors kedvezése ismét pompás alkalmat nyujtott nekünk arra, hogy jövőnket hosszu időre biztosíthassuk: s mi elszalasztottuk azt. A helyett hogy Törökország feldarabolását megengedtük, Plevnánál interveniálni s Törökországot arra kellett volna birnunk, hogy Romániára, Szerbiára és Montenegróra való hasznot nem hajtó jogairól mondjon le, s adjon a bulgároknak tartományi autonomiát, ezután kényszeríteni kellett volna Oroszországot, hogy azonnal visszavonuljon a román határokon. 150,000 ember Erdélyben és Bukovinában concentrálva elég lett volna. Oroszország valószinüleg meghátrált volna, ez reá nézve egy véres vereséggel egyenlő morális vereség lett volna; a Balkán lakói nem neki köszönhették volna felszabadításukat s Törökország megtartotta volna positióját a Dunánál.
Ellenkező esetben háborura került volna a dolog, s akkor csekély erővel Oroszország, mely rosszul volt elkészülve s a törökkel is alig tudott megmérkőzni, oly vereséget szenved, mely tovább nyomulását egy századra feltartóztatta volna. Azt mondták nekem, hogy Németország közbelépéssel fenyegetett. Ez nem volt egyéb sottisenél. Németországot a franczia-angol-osztrák szövetségtől való félelem megbénította volna s meg sem mozdult volna. Még ha Vilmos császár és Bismarck általános conflagratiót idéztek volna is fel, hogy a czárnak segítségére menjenek, meggyőződésem szerint a legtöbb német állam vonakodott volna egy tisztán orosz érdekért vér- és pénzáldozatot hozni. Ez volt az a politika, melyet a hazafiság és a józan ész parancsolt. De ez nem volt a Habsburg-ház politikája, mely Bismarck által félrevezetve a török zsákmány egy részére áhitozott, s keleten ismét megszerezhetni reméli azon prestiget, melyet a solferinói és sadovai csatatéreken elvesztett.
P.: Aggodalmai talán jogosultak. De az oroszok még messze vannak Budapesttől. – – –
Kossuth: Magyarország el van veszve. Minek ringassam magam hiu ábrándokkal? Oroszország Pestnél lesz, még mielőtt a Habsburgok a budai palotában székelnének, és ti francziák lesztek az uttörői. Szegény Magyarország, te áldozata vagy az osztrák-ház vak uralomvágyának, melynek minden szerencsétlenségedet köszönheted, s most a saját fiaid árulnak el. – – –
Nézze a lengyeleket. Ők is elpártolnak. Legnagyobb részüket már megnyerte Oroszország. Mi is szlávok vagyunk, mondják, s nem sok hija, hogy Oroszország ügyét a magukénak vallják.
P.: Mikép vélekedik Ön Andrássy gróf viaszalépéséről?
Kossuth: Ez csak csalóka távozás, nemsokára mint kanczellár fog visszatérni. Nem ismeri az e férfiut, a ki azt hiszi, hogy ő hiuságáról s feltünési vágyáról lemondhat. Ő még egyszer meg fogja hordozni szép honvéd-egyenruháját. Meddig? Azt nem tudom, mert azt hiszem, hogy a napok meg vannak számlálva.
»Ezzel véget ért politikai beszélgetésem Kossuthtal, irja Peyramont úr, a többi nyilatkozatait nem tartom a nyilvánosság elé valóknak.«
