II. (Nézetek a koponya-méretek felől.)
II. (Nézetek a koponya-méretek felől.)
De midőn ezt elismerem, egyszersmind nem tagadhatom, hogy azok közé tartozom, a kik nem gondolják, hogy a koponyamérések magukban véve a faj (race) meghatározására elegendők. Igy például; azért, hogy a szokásos hatféle főbb méretek a hires engisi, az ausztráliai s a Hunter-féle muzeumban typikus kaukázusinak jelzett koponyáknál igen parányi különbséggel összevágnak, én teljességgel nem hiszem, hogy azok fajilag ugyanazonosak; másrészt meg azt a következtetést is koczkáztatottnak tartom, hogy a koponyaméretek közti különbségek okvetlenül különböző emberfaj bevándorlását, hódítást, egyik fajnak egy másik által kiszorítását vagy kiirtását feltételezik, ha csak e bevándorlásnak, kiszorításnak, kiirtásnak más positiv bizonyitványaival is nem birunk. Lehet, hogy úgy volt, de nem bizonyos; annak lehetsége sincs kizárva, hogy a különbség csak módosulat, melyet a megváltozott társadalmi és életmódi viszonyok idéztek elő.
Hogy ezek mennyire befolynak a koponya képződésére, bizonyítja az, hogy Schaffhausen észleletei szerint – melyeket Darwin is elfogadott, csecsemő-koponyákon fajkülönbségek (race differences) fel nem ismerhetők, a különbségek csak később mutatkoznak; aztán tudvalevő dolog, hogy már maga a bölcső alakja is mily hatással van a gyermekkoponya fejlődésére. Darwin pedig azt a tapasztalást is tette, hogy igen csekélynek látszó okok (például tengeri nyulnál az egyik fül hegyének megcsonkítása), a koponya alakjának fejlését merőben megváltoztatják, a megváltozott életviszonyok pedig már épen oly befolyást gyakorolnak a koponya méreteire, hogy a háziasítás a vad tengeri nyúl brachicephal koponyáját dolichocephallá változtatja.
A füevő állatok háziasítása, s a gabnanemüeknek mivelésbe vétele az ősember társadalmi szerkezetét és életmódját is nagyon megváltoztatták, s éppen nem valószinütlen, hogy ez a koponya alakjára is visszahatott, úgy hogy nem éppen elkerülhetlenül szükséges a brachicephal és dolichocephal koponyákat két külön emberfajra vinni vissza, kivált miután a mesocephal és vegyes alkatu koponyákban az átmeneti alakokat is birjuk.
Az 50-es évek óta a tudomány kétségtelenül minden irányban sokat haladt; de biz’ én nem minden új elméletet fogadok el haladásnak, s még most is hajlandó vagyok J. Aitken Meigs philadelphiai tanárnak tudományos vizsgálatokra alapított azon nézetéhez ragaszkodni, hogy a koponya-typusok különbözősége ép úgy nem mutat szükségszerüleg külön eredetre, mint a hasonlat nem okvetlenül mutat ugyanazonos leszármazásra, hanem csak a helyzet és viszonyok hasonlatára.
Hajlamot érzek azt gondolni, hogy ezzel is akként lehetünk, mint az őskori kőszerszámok s tavi czölöpépítmények és némely mostani vadnépekéi közt vont hasonlattal; nem innen amoda vagy amonnan ide átszármazott dolgok azok, hanem a helyzet hasonlatának kifolyásai.
Mint egyebeknél, úgy a craniologiai következtetéseknél is tanácsos a generalisatiókat túl nem hajtani. Nagy igazságot mondott a hires öreg bonczoló Wolff, midőn már másfél század előtt megirta, hogy: »nulla particula est quae non aliter et aliter in aliis se habet hominibus«. Neki álltak a tudósok a koponya ürfogatát az értelmiség egyik fő fokjelzőjévé generalizálni. Ám hiszen jó; hanem a Morton-féle hires koponyagyüjteményben 663 különböző népfaj-koponya van; s melyik a legnagyobb ürfogatu? – egy eszkimó és egy kalmuk koponya! öblösebb mint minden európai!
