XIII. (Az emberi vázak kora.)
XIII. (Az emberi vázak kora.)
A mi az emberi vázak korát illeti: Nyáry a másodsorban kiásottakat a neolith kőkor végére, az első soruakat a bronzkorba való átmenet idejére teszi.
Nem helyezek azon mellesleges észrevételemre fontosságot, hogy az a neolith kőkor vége nagyon határozatlan fogalom; népről-népre századokkal különbözhetik: sőt részben annak a kőkornak még most sincs vége. Hanem az nem szenvedhet kétséget, hogy a kérdéses vázak a Nyáry által megállapított kornál régiebbek nem lehetnek, de vajjon nem újabbak-e? ez oly kérdés, melynek eldöntése talán még további kutatásokat, vizsgálatokat s combinatiókat kivánhat.
Nagyon meglepő, hogy Virchow tanár »nem fojthatta el magában azon kérdést, vajjon nem czigányok lakták-e az aggteleki barlangot?«
Ezt a feltevést Nyáry a 85. lapon tökéletesen megdöntötte, midőn földtani lehetetlenségnek mondja, hogy azon ötödfél száz év alatt, mely a czigányoknak Magyarországba jövetele óta lefolyt, ama vastag stalagmit-padlat képződhetett volna, mely a vázakat két sorban eltemette.
A stalagmit-képződésre nézve egy barlangról egy másikra nem lehet ugyan következtetést vonni, minthogy a gyorsabb vagy lassubb képződés a mészsziklán átszivárgó savanyas viz mennyiségétől függ, a mi a nedves vagy száraz időjárás szerint még azon egy barlangban sem egyenletes; s az elpárolgás is lassubb vagy gyorsabb a temperatura szerint. Azonban mégis némi eszmét kap az ember az időről, melybe egy vastag s folytonos tömör stalagmit-padlat képződése kerül, ha meggondoljuk, hogy a hires Kent üregben (Torquay mellett Angliában),* melyben veres barlangföld által egymástól elválasztott 1.70 és több mint 4 méter vastagságu stalagmit-padlatok alatt barlangi medvecsontok és ókori szerszámok találtattak, a legislegfelső feketeföld-culturrétegben számos római maradvány fordul elő; több mint 2000 év folyt le, mióta e római régiségek oda kerültek; s e hosszu idő alatt felettök csak itt-ott foltonként s nem folytonosan képződött stalagmit, s még a legvastagabb folt is alig haladja meg a 15 centimétert – 2000 év alatt!!
Alkalmat veszek itt báró Nyáry jeles munkájában egy értelemzavaró sajtóhibára figyelmeztetni. A 3-ik lapon az áll, hogy a hires »kentuckyi« barlangban találta Enery az első tűzkő szerszámot, az, a mit Enery (helyesebben Mac-Enery) felkutatott, nem a »kentuckyi« barlang (ez Amerikában van), hanem Kent ürege (gent’s hole) Torquay mellett Angliában.
Egykoron, irtózatos régen, több mint 50 éve! én is meglátogattam az aggteleki barlangot; más egyéb észleletek közt (melyeknek nem mindenike üt össze a mostani állapot leirásával) kedvemet leltem a stalagmit-képződés processusának észleletében is. Egy jó másodperczmutató órával kezemben megfigyeltem a barlang különböző helyein a bámulatosan egyenletes időközt, melyet a természet az ugyanazon helyre lecsöppenő meszes vizcseppek leesésénél törvényül vett, s a mész-ülepedést, melyet a talajon szétfrecscsent száz csepp elpárolgása hátra hagy, és kiszámítottam, hogy ez adatok szerint mennyi időbe kerülhet egy köbláb stalagmit képződése. A számra nem emlékszem, de elevenen megmaradt emlékezetemben az ámulat a gondolat felett, hogy mi temérdek időnek tanui állanak szemem előtt a szeszélyes alaku stalagmit-tömbökben. Tehát saját megfigyelésem folytán is csak osztozhatom báró Nyáry azon nézetében, hogy a vázleleteket takart csepegőkő-padlat a czigányok bejövetele óta nem képződhetett, feltéve, hogy az a kőzet csakis csepegés útján, nem pedig áradások után visszamaradt meszes viz ülepedése által is képződött, a miről kereszttörés által könnyen meglehet győződni. (Megjegyzem itt, hogy némi kételyeim vannak a 25. lapon olvasható azon következtetésről, mintha az áttört csepegőkőzet minden rétegének faszéndarabokkal telítéséből azt lehetne következtetni, hogy a csepegési processus egész lefolyása alatt a barlangot emberek lakták. Bajos oly üregről állandó lakást feltenni, a hol az embernek a viz folyvást a nyakába csepeg. Valószinübbnek tartom, hogy azt a faszenet időnként a viz hordta be kívülről, hol a barlang közelében báró Nyáry az emberi lakásnak csakugyan nyomaira is akadt. E feltevés mellett szólanak azok a vizzel telt üregek, melyekből primitiv cserépdarabok s ős állatok csontjai vétettek ki s a stalagmit közt és az üregekben talált emberi állkapcsok. Különben is a csepegőkő nem réteges, s ha báró Nyáry az áttört kőzet »minden rétegét« faszén-darabokkal telítve találta, ez a rétegesség időnként való ülepedésre mutat.)
Azonban abból, hogy a kiásott két sor váz bizonyosan a czigányoknak Magyarországba bejövetelét megelőzött – sokkal, lehet századokkal meg századokkal megelőzött – időkből valók, még nem következik, hogy a neolith-korra vihetők vissza.
Nem mondom, hogy további kutatások s minden concomitans körülmény gondos egybevetése e feltevést nem fogják igazolhatni, csak arra akarok figyelmeztetni, hogy van egy igen fontos tény, mely kételkedést provokál.
Ez a tény az, hogy a talált vázak koponyái alá kőpárna volt helyezve, a koponyák lapos kővel vagy cseréppel voltak betakarva, s ez és az egész váz helyzete semmi kétséget sem hagy fenn arról, hogy a tetemek fekve, kinyujtóztatva temettettek el.
Nagyon nevezetes körülmény ez, mert minden kétséget kizárólag konstatálva van, hogy nyugati Európában, a neolith-korban ülő vagy guggoló összehuzódott helyzetben temették el a halottakat; a fekvő kinyujtóztatott helyzet csakis a bronzkoriaknak felismert sirhalmok egy kis részében kezd előfordulni; mondom: csak egy kis részében, mert ezen korban az égetés volt szokásban, s ezen kis rész mellett is igen kevés kivétellel már vas eszközök találtattak; úgy hogy a kérdéses sirok egykorusága meglevén állapítva, az, hogy néhány kinyujtóztatott váz mellett vas nem, igen kevés esetben pedig csakis kőeszköz találtatott, nem a kőkorra, hanem csakis arra mutat, hogy a vas, mint általában a fém használata nem vált egyszerre általánossá, mit egyebeken kívül már maga a költségesség is kimagyaráz.
A Batemann által Közép-Angliában és Sir Colt Hoare által a Wiltshireben átvizsgált 564 sírhalomban 338 égetési eset és 112 guggoló helyzeti eset mellett csak 37-ben volt a tetem kinyujtóztatva, s ezek közül 21-ben vas-, 7-ben bronz-eszköz találtatott, kő csak háromban, hatban semmi. A Greenwell által megvizsgált 102 esetben pedig egyetlen egy kinyujtóztatás sem fordult elő, mind vagy égetés, vagy összehuzódott helyzet. A nyugat-európai tapasztalást a scandináviai legrégibb sirhalmok vizsgálata is megerősíti. E sirhalmok központi kamarájában a halottak ülőhelyzetben rakattak a fal mellé köröskörül.
Aztán (mint már említém) én a vadnépek szokásait az ősidők tükrének tekintem. Nagyon érdekes Carvernak egy éjszak-amerikai indus főnök temetéséről adott leirása, mely temetésnek a mult század közepe táján szemtanuja volt. Carver e leirása szolgáltatott anyagot Schillernek a »Nadowessische Todtenklage« czímü versezethez, mely így kezdődik:
»Seht, da sitzt er auf der Matte,
Aufrecht sitzt er da«
Aufrecht sitzt er da«
(a halott főnökről beszél).
Érdekes versezet az: mintha a baradlai halottaknak túlvilági utjokra felszerelése lebegett volna szemei előtt a költőnek, midőn ezeket irta:
»Bringet her die letzten Gaben,
Stimmt die Todtenklag,
Alles sey mit ihm begraben,
Was ihn freuen mag«,
Stimmt die Todtenklag,
Alles sey mit ihm begraben,
Was ihn freuen mag«,
és tovább, hogy tegyenek mellé enni valót is:
»Denn der Weg ist lang –«
Általában véve tudtommal a nyugat-európai ásatások és kutatások azon nézet elfogadására vezették a régészeti tudományt, hogy: a neolith kőkori temetés jellemzője az ülő vagy guggoló helyzet; a bronzkoré az égetés; a tetem kinyujtóztatás pedig csakis a vas használatával egyidejüleg kezdett lábra kapni.
Igaz, hogy báró Nyáry Jenő a vázak mellett csak csont- és kőeszközöket talált, s különösen a másodsoriak mellett fémnek még csak nyomát sem; hanem legyen nekem szabad Lubbock következő szavaira emlékeztetni:
»Gyakran valamely sirt csak azért tartanak kőkorinak, mert kőeszközöket tartalmaz. Ez nagyon ingatag alapra épített következtetés. A követ még a bronzkorban is nagyon széltében használták. Néha meg tökéletesen arról győződünk meg, hogy inkább csak a régi szokás iránti hódolatból tettek kőeszközt a sirba, nem pedig, mintha az még akkor is használatban volt volna. – – – Meg kell vallanunk, hogy a tudomány mai szinvonalán igen kevés temetésről birnánk bebizonyítani, hogy az a neolith-korból való.«
Igaz, hogy Lubbock szerint változik a körülmény, ha nagy számmal találtatnak kőtárgyak a sirokban együttesen, de nem tartom magamat eléggé szakavatottnak, miszerint itéletet koczkáztathassak, vajjon a baradlai vázak mellett talált kőtárgyak a »néhány« vagy a »nagyszám« rovatba sorozhatók-e? hanem minthogy azon kérdés forog fenn, vajjon azon vázak a neolith, tehát csiszolt kőtárgyak korából valók-e? figyelemre méltó körülménynek tartom azt, hogy a rovatosan kimutatott csiszolt kőtárgyak nem a vázak mellett, hanem az úgynevezett konyhahulladékokban találtattak, melyeknek a vázakkal egykorusága legalább is kétséges. A vázak mellett talált számos csonteszközből pedig nézetem szerint bajos dolog akár a kőkorra, akár a bronzkorba-átmenet idejére következtetni. Tacitus idejében a germánok már széltében használták a vasat, de azért, midőn a fen (fin) népről szól, kiket nem tudja, vajjon a germánokhoz vagy sarmatákhoz számítsa-e? azt irja, hogy »sola in sagittis spes quas inopia ferri ossibus asperant« (azt hiszem, a ki faluhelyen szétnézne a nép között, hazánkban még most is látna, mint én bizony láttam házi készítésü csonteszközöket, például füzőtűket sódarcsontból stb.).
Aztán a kőeszközök használata, a mint mindenütt el volt terjedve a világon, ugy a történelmi időkbe is mélyen benyulik. A marathoni csatatéren átvizsgált tumulusokban sok kőnyilhegy is találtatott, sőt azt is olvastam valahol, hogy az angolok hódító Vilmos elleni harczaikban (a XI. században, Szent István királyunk idejében) vassal dolgozott kőfegyvereket használtak. Különben is ismeretes dolog, hogy kezdetleges műveltségü népek nagyon nehezen térnek el ősi szokásaiktól. Lyell mondja, hogy keleten vannak népek, melyek még most is kőszerszámokat használnak, ámbár szomszédukban több mint 3000 év óta hatalmas birodalmak virágoztak, melyekben az ércz használata ismeretes volt. Érdekesnek találom még egy példát felhozni. A vélemények különbözhetnek (a mint különböznek is) arra nézve, vajjon akkor, midőn Cortes Mexikót meghódította (1519) az azték és a maya nép a civilisatio oly magas fokán állott-e, mint Herrera s a többi spanyol iró mondja, vagy pedig csak »csodásan ügyes barbárok« voltak, mint Morgan állítja; vajjon azon épületek, melyeknek mindegyikébe egy-egy spanyol hadsereget lehetett beszállásolni, óriási paloták voltak-e, vagy pedig egyszerüen amolyan öt-hat emeletre terrace-szált, s öt-hat száz szobára osztott közös községházak (pueblos), mint a minők Új-Mexikóban még most is lakatnak, s mint Bandelier a taosi puebloról mondja: »egy óriási méhsejthez hasonlítanak«, hanem annyi bizonyos, hogy azok az aztékek és mayák rendkívül értettek a kertészséghez, terjedt kereskedést űztek, nap- és holdfogyatkozásokat tudtak észlelni, naptárakat tudtak késziteni, pénzt használtak, aranyat és rezet dolgoztak, tehát bizonyosan nem lehet róluk mondani, hogy Cortes idejében a kőkorban éltek, sőt biztosan lehet állítani, hogy hasonlíthatatlanul magasabb fokán állottak a culturának, mint akár a gallusok s brittek, kiket Caesar, akár a germánok, kiket Tacitus oly érdekesen leir; és mégis az a fejlett, tehetséges nép kőszerszámokat használt; Cortes hódítása idejében a mexikói borbélyok kő (obsidian) borotvával űzték mesterségöket a piaczon.
Nem folytatom a hosszura szaporítható példákat arról, hogy a kőszerszámok használata mennyire benyulik a történelmi korszakba (a zsidók most is kőkést használnak a körülmetélésnél, a mint ezt báró Nyáry is említi), csak még azt jegyzem meg, hogy a konyhahulladékok helyén talált polyvaszerü szalmának is lehet más magyarázata mint az, hogy a szalmát azért terítették el vastagon a kőkorbeli emberek, hogy arra feküdve költsék el a halotti tort s hogy a gabonának a barlangfalak fülkéiben eltározása sem a kőkor kirekesztőleges sajátsága. A germánok, kiket Tacitus leir, nem a kőkorban éltek, de azért ezeket olvassuk hires munkája XVI. fejezetében: »solent et subterraneos specus aperire, eosque multo insuper fimo onerant suffugium hiemi et receptaculum frugibus; quia rigorem frigorum ejusmodi locis molliunt; et si quando hostis advenit aperta populatur abdita autem et defossa aut ignorantur, aut eo ipso fallunt quod quaeranda sunt«. – Ez bámulatosan összevág Nyárynak azon soraival (155. lap), hogy »a barlanglakók setét üreglakásukat csak akkor keresték fel, ha őket oda zord időjárás kényszerítette, vagy ha ellenség elől akartak menekülni«. Hát tán az a szalma nem a végett volt a barlangba hordva, hogy azon fekve a kőkor-emberek tort költsenek; hanem talán a végett, hogy »rigorem frigorum molliant«, azok a meglehet nem kőkorbeli emberek, kik a barlangba »zord időjárás vagy ellenség elől menekültek«.
E megjegyzésekkel távolról sem akarom azt mondani, hogy báró Nyáry »inductiói« tévesek, hanem csak azt, hogy még bővebb kutatásokra számosabb adat összevetésére lesz szükség, mielőtt bármely inductio is határozottan megállapítottnak tekintethetnék. Oly sokszor megtörtént rajtam, hogy egy vagy más tudományos inductiót, újabb adatok által megczáfoltnak kellett látnom, miszerint nem tagadhatom, hogy az inductiók iránt nagyon skeptikussá lettem. Rejtelmek felderítése körül a becset tényekre, adatokra helyezem; az elméletek levonásával várni szeretek.
És az adatok közt, melyek a baradlai vázak régiségének megállapításánál számbavételt igényelnek, a tetemek kinyujtóztatott fekvő helyzete minden esetre nagy figyelmet érdemel: mert két dolog közül egyre enged következtetni: vagy arra, hogy a baradlai temető nagyon régi ugyan, de a neolith-koron jóval innen eső vas vagy talán már történelmi korba tartozik; vagy pedig arra, hogy Magyarország őskori lakói más szokásokkal birtak, mint Európa nyugatának lakosai, azaz önálló sajátlagos fejlődési processuson mentek keresztül.
A vagylagosság elseje – a kisebb régiség – mellett szól talán az is, hogy ámbár a római kort megelőzött idők sirjaiból sok mindenféle alaku s tökélyü gölöncsér-munka került napfényre, de az ivó edényeknek füle igen-igen ritkán van, csücs pedig (kivéve talán Schliemann legújabb trójai kutatásait, melyeknek részletes leirását nem eléggé ismerem) eddig még egyetlen egyen sem találtatott; tehát figyelemre méltó körülmény, hogy báró Nyáry az egyik halott mellett füles és csücskös edényt talált (86. ábra), mint szintúgy az is, hogy a csontházban lelt egyik edény mellett vas kés feküdt. Azt hiszem, a felett sem kellene közömbösen elsiklani, hogy a barlang előtti téren ásott keresztárkokban sok vas nyilat és vas lándsát találtak. Nagyon valószinü Nyáry azon feltevése, hogy a barlanglakók (ha ugyan a zord idő vagy ellenség elől bemenekvés lakásnak nevezhető) a barlang közelében szabadban tartózkodtak (hol lakok nyomai is fedeztettek fel), s azért azt gondolom, az ott csak másfél méternyi mélységig vitt keresztárok ásatását folytatni és többszörösíteni is kellene, mert a barlang előtti ásatások a barlang titkaira nagy világot vethetnek, kivált azért is, mivel a temetkezési folyosónál és Csontháznál sokkal magasabban fekvő Denevérágban talált ős állatcsontokat veres iszap fedi; tehát a barlangnak más nyilással kellett birnia,* melyen a viz kívülről iszapot s velök szenet s régiségi tárgyakat vihetett be (csakugyan találtattak is medvecsontok, melyeknek éles töréseit a viz általi görgetés lesimította).
Nem tudom miként történik, de határozottan azon benyomás alatt vagyok, hogy, midőn én egy barátom (néhai Horváth Antal zempléni volt szolgabiró) társaságában a Baradlát meglátogattam (1828-ban vagy 29-ben lehetett), a legeslegelső, a mit a lejtős bejáraton tett néhány lépés után a bejárattól jobbra nekünk vezetőnk megmutatott, a Denevér-barlang volt (fáklyánk fénye néhány denevért ki is riasztott). Igen elevenen megmaradt emlékezetemben az, hogy én előbb a Denevérbarlangot láttam s csak azután jutottam oda (Nagy templom), a hol a kerékvágás van; nem pedig megfordítva. A mint báró Nyáry alaprajzát megtekintettem, igen elevenen ráismertem a helyekre, melyeken voltam, s biztos vagyok benne, hogy a 2–6 számmal jelzett nevezetes helyeket én nem láttam, s hogy az egyenes útból csak egyszer tértem ki (balra), akkor, midőn egy szük s alacsony folyosón át, hol csak guggolva lépegethettünk, a Paradicsomba (most Palmyra omladékai) mentünk.
Vagy gonosz játékot űz velem emlékezetem, vagy nem a mostani bejáráson mentem be a barlangba.
Végre még a kisebb régiséget gyaníttató okok közt nézetem szerint kiváló helyet foglal el Virchownak azon nyilatkozata, hogy a véleményezés végett hozzá küldött koponyák és koponyatöredékek »recens benyomást tettek, s alakjuk nem mutatott ásatag jellegre«; mely nyilatkozat súlyát báró Nyáry azon megjegyzése is növeli, hogy azon koponyák, melyeket ő neolith-koriaknak tart, alaki szépségben a jelenkori koponyákkal vetekednek.
Ellenben a vagylagosság másodika (a nyugat-európaitól különböző önálló fejlődési processus) mellett szól azon nevezetes körülmény, melynek ethnologiai fontosságát alig lehetne túlbecsülni, hogy a kinyujtóztatott halottak arczczal mind földfelé voltak fektetve.
Vajjon e vagylagosság egyike vagy a neolith-kori feltevés felel-e meg a valódi tényállásnak? Azt csak a további kutatások s adatgyüjtések és egybevetések fogják eldönthetni, s én a régészeti és ethnologiai tudomány érdekében csak szerencsét kivánhatok báró Nyáry Jenő ur azon szándokához, hogy oly szép sikerrel megkezdett kutatásait folytatni fogja.
